54.Fejezet★Az idő sebesen száguld el mellettünk

 Évekkel később

K R I S T I N A

Érzem, hogy a takaró körbe öleli a meztelen testemet. Feljebb húzom magamon az anyagot, de a szemeimet nem tudom még kinyitni. Élvezem a reggeli levegőt, amely az ablakon áramlik be, melyet a nyárnak köszönhetően folyamatosan nyitva hagyunk. Lágy szellők cirógatják a bőrömet, arcomat jobban a párnába fúrom és igyekszem visszaaludni egy keveset, amíg megtehetem. 

Szinte felnyögök az ajtó halk nyílásának hallatán, és a meztelen lábak közeledésének a parkettán. Próbálom még a levegőt is minél csendesebben venni, de amint ujjak cikáznak végig a gerincem mentén, beleborzongom. Ajkak követik az ujjbegyek nyomát, és a nyakamba csókol. Fogai finoman a bőrömet karcolják, mire felmordulok, és mocorogni kezdtem.

- Tudtam, hogy ébren vagy – mosolyát érzem a bőrömön.

- Még öt percet, kérlek.

- Vár a felnőtt élet, szívem.

Felsóhajtok, és lusta módon a hátamra gördülök. Lassan pislogásra kényszerítem magam és szembe találom magam a legtökéletesebb férfival, aki már hosszú évek óta mellettem van. Valószínű, hogy ki akar nyírni, ugyanis még így, az évek múlásával sem halványult a sármossága. A számomra tökéletes felsőteste, melyhez a kinyújtott ujjam hozzáér, és végig cikázik rajta. A hegek a szokásos helyen a tetoválásai mellett, ahogy a mosolya is az arcán, a csillogó tekintetével, melyre a szívem hevesebben kezd el dobbanni minden másodperc töredéke alatt.

Leteszi a kezében levő gőzölgő bögrét és lehajol hozzám. Szája finoman érinti meg az enyémet, ajkai szeretve simogatnak, és még többet akarok. A vágyam fellángol, ahogyan azt oly rengetegszer tette mocskos módon az évek alatt. A korunkkal ellentétben még mindig fiatalnak, s pezsgőnek érzem kettőnket, és imádom, amikor kis randevúkkal kényeztet, miknek finom csókolózások a vége.

- Muszáj dolgoznom mennem, ahogy neked is – kisebb puszik közepette mormolja a szavakat a számra. Keze a takaró alá csúszik, a fenekembe csíp én pedig mocorogni kezdek, és felülök végül. Tekintete a csupasz melleimre vándorol, amely az évek során árulók módjára adták meg magukat, de ő így is szeret engem, vagy éppen őket. 

Nézőpont kérdése.

Ujja megérint, de el is szakad, és erős ember lévén feláll mellőlem, és elkezd öltözködni. Hamar a szexi férfiból katona vállik, én pedig felsóhajtok, mint valami tini, aki a fiújában gyönyörködik.

Visszatér hozzám, és olyan hevesen ránt magához, hogy szinte megnyekkenek.

- Nem adhatsz egy kis szabadnapot? 

- Nem, bébi – magához ölel, és elég kontrasztot érezek aközött, hogy a durva, katonai egyenruhája a meztelen testemnek simul. Még is tetszik, és feléled bennem a nő. – De este kárpótollak.

- És esetleg most? – kezdek alkudozni, de tudom, hogyha valamit mond, az úgy is van. Legalábbis ilyenkor.

- Viselkedj – paskolja finoman meg a hátsómat és magamra hagy a hálóba, hogy összekapjam magamat.

★

- Anyu – lép Lorette hozzám már a konyhában készülődve, aki már kész felnőtt. A gimnázium teljesen magával ragadta és már kész nő lett belőle, Harry legnagyobb szívfájdalmára. Múltkor hazahozta az első udvarlóját, de azt hiszem abban a percben meg is bánta, ahogy Harry górcső alá vette a srácot. Mintha valami katonai kiképzésen lett volna szegény. – Iskola után Dan elvisz a vidámparkba – pirul el. – Kicsit később jövök.

- Rendben, de...

- Tessék? – jelenik meg Harry. – Vidámparkba megyünk?

- Nem szívem, mi nem. Csak Lorette és Dan. – ütögetem meg a mellkasát, és elkezdtem a lakásból kitessékelni őket. 

- Ugyan már, hiszen mekkora móka lenne!

Elengedem a fülem mellett a próbálkozását. Még szerencse, hogy együtt járunk be a laktanyára, így nem tud meglógni előlem. Bár tudom, hogy bármire képes.

- Lucas! – kiáltok a fiúnknak, aki kettesével szedi a lépcsőfokokat. Egyszer orra bukik. Tisztára az apja hasonmása, míg Loretta az én kiköpött másom. Ikrek, és az életünket bearanyozták, annak ellenére, hogy most néha felsóhajtok, mielőtt megszólalok, amikor csak előttem állnak.

- Itt vagyok, bocs – ezzel elhalad mellettem, arcomra nyom egy puszit, és az autójához megy. Ő viszi a testvérét is iskolába, így én Harryvel tudok menni a laktanyára.

Elköszönők a gyerekektől, bár már tudom, hogy kissé ciki vagyok, de akkor is az anyai szívem mindig óckodik attól, hogy elhagyják az otthonunkat. A védelmet, melyet Harryvel felépítettünk.

- Este ugyan úgy a vacsoraasztalnál fognak ülni veled.

- Tudom – csatolom be az övemet. – De akkor is a kisgyerekeink Harry.

- Szeretnél kisgyereket? – néz rám, ahogy kihajt a főútra.

- Tessék? Nem!

- Hm, imádtalak terhesen.

Látom, hogy elmereng. 

 

Izgatott vagyok-e? Gyenge kifejezése annak az érzésnek, ami bennem tombol. A dobozon szépen meghúzom a masnit, ami tudom, hogy részletkérdés, de muszáj, hogy elfoglaljam magamat és a gondolataimat valamivel, amíg Harry ki nem ér a fürdőből. Nem mellesleg pedig szép dekorációja is, s időhúzás mire Harry felbontja majd. 

Pár perc és nyílik a fürdő ajtaja, majd megjelenik előttem a dögös férfi, aki tényleg nincs tisztában azzal, hogy milyen hatással is van rám. A vízcsepp végiggördül kidolgozott felsőtestén, egészen a törülköző anyagjáig, ahol is eltűnik, és már is eszembe van, hogy én is mennyire szívesen tűnnék el az anyaga alatt. Nagyot nyelek, ám felkapom a tekintetem, ahogy Harry az állam alá nyúl, és eléri, hogy a szemeibe nézzek.

- Bébi, idefenn vagyok – pajkos mosolya villan meg az arcán, majd lehajol és kedvesen megcsókol. Nem tolakodó, még ha én azt is szeretném, hogy az legyen. – Mi ez?

- Tessék? – nem értem a kérdést.

- A doboz – pillant le a lábaim között levő díszdobozra. 

- Oh, igen – köszörülöm meg a torkomat ostoba módon, míg ő mocskosul vigyorog. Úgy letörölném a képéről a mosolyát egy piszkos csókkal, de most koncentrálnom kell. Megfogom a kis ajándékot, és felé nyújtom. – A tied.

- Nincs szülinapom. Elfelejtettem volna valamit évfordulót?

- Ne aggódj, ha így lenne, már széttiportalak volna, kedvesem – nevetek fel. – Nem, nincs semmi, csupán egy kis meglepetés.

- Kíváncsivá tettél.

Felnyitja a dobozt, és a szavai elállnak a lélegzetével együtt, ahogy kiemeli a két apró katonai rugdalózót. Felpillant rám, és talán most először látom, hogy elérzékenyül, s a szavakat keresi.

- Kisbabánk lesz?

- Kisbabáink – helyesbítek.

Leteszi az apró ruhadarabokat és lágyan az ölébe vonva csókot hint ajkaimra, míg keze a pocakomra simul, ami még láthatatlan, de mi tudjuk, és hatalmas örömmel, s szeretettel várjuk őket.

H A R R Y

Beérve a laktanyába azonnal az irodámba megyek, melyet annyira utálok. Inkább terepen lennék, de már más feladatköröm van. Többek között az egyik legfontosabb, hogy irányítsam a bázist, és a családom mellett legyek. Olykor jó kimenni a lőtérre és fegyvert ragadni, kissé puskaporossá válni, ám a terepgyakorlatokhoz is néha becsatlakozom, hogy ne fásuljak be.

A jelentéseket olvasva már az agyam kifolyik sokszor, ám Ken helyett engem véltek a legtökéletesebbnek a pozíció betöltésére. Nem mondom, hogy rossz dolog este innen hazamenni és a családommal tölteni a fennmaradó időmet, de azért hiányoznak az éles helyzetek.

Kopogás zavarja meg a gondolataimat, ám választ nem adok, már is kitárul az ajtó. Szélesen elmosolyodom, és felállok, megkerülöm az asztalom. 

- Kislányom – Lizie viszonozza az ölelésemet.

Büszkén mérem végig a katonai egyenruhában.

- Csak köszönni jöttem, apa.

- Mióta vagy talpon? – a beosztásra nézek a falon, és akárhogy is számolok, bővel túlórában van. – Anyád meg fog ölni.

- Még szerencse, hogy nem kell megtudnia – vigyorog. 

Ahogy a mondat elhagyja a száját, Kris lép be az ajtón. Becsukja maga után, és közelebb lép hozzánk, átöleli és arcon csókolja a lányát, még én az asztalnak támaszkodva nézem a pillanatot. A szemeim láttára cseperedett felnőtt nővé Lizie, és most a hadsereg tagja, ami ellen Kris nagyon is harcolt, de ezt a csatát elég hamar elvesztette.

- Még nem mentél haza? – már is leszúrja. – Pihenésre van szükséged. Ha Harry megírja a beosztást, annak úgy kell lennie.

- Kris – szólok közben. – Szerintem el tudja dönteni, hogy mi a helyes a számára. És itt vagyunk, vigyázunk rá. A bázison is tud aludni.

Rám sandít és tudom, hogy most arra gondol, hogy miként is használtuk mi anno azokat a fennlevő szobákat. Megköszörüli a torkát.

- Menj haza, és pihend ki magad. Este várunk vacsorára Noahval.

- Ott leszünk.

Egy-egy puszival elköszön és már magunkra is hagy bennünket.

- Mikor lett belőle felnőtt nő? – kérdezi sóhajtva, de tudom, hogy csak elmereng, míg a mellkasomnak dől. – Ahogy Lucas és Lorette is. Hova rohan az idő?

Magamhoz ölelem szorosan, és a hajába csókolok. Magamban köszönetet mondok, hogy az életembe lépett bosszantóan egy háború közepén, hosszú évekkel ezelőtt.

- V É G E - 

53.Fejezet★Kislányom

 H A R R Y

Leparkolok a ház előtt, ami inkább viskónak, mintsem családi apartmannak nevezhető. A városhatárt jóval elhagytuk, és elborzadok azon, hogy miért is kényszerűrt arra Chris, hogy itt tartsa a lányát. A fegyveremet ellenőrzöm, de semmiképpen sem akarom használni, főleg nem Lizie előtt. 

- Mi a terv? – Liam áll meg mellettem a faházat méregetve.

- Fogalmam sincs, talán bekopogok.

Közlöm vele már megközelítve a viskót. Fellépek a verandának nevezet kis szarra, és a lábam már rúgja is be az ajtót, ami kettéhasad. 

- Végül is, ez is egy módja.

Beljebb lépünk és Chris a fegyverrét rám fogva néz velem szemben, míg mögötte Lizie a kanapén ül, reszketve.

- Harry!

Kicsi hangja magára vonja a figyelmemet, ahogyan a szívemet melengeti. Kinyújtom a kezemet, gyorsan körbe pillantok, a ribancot sehol nem találom.

- Gyere ide édesem – nyújtom ki felé a szabad kezemet, mire lemászik a kanapéról és elindul felém, de Chris megállítja.

- Ne olyan sietősen. Ő az én lányom – sziszegi a fogaim között. Arcán gyógyult, de még is csúnya vágásnak nyoma éktelenkedik. – Elvetted tőlem a nőt, akit szerettem, de a lányomat nem fogod.

- Engedd el, és utána ezt négyszemközt megbeszéljük.

Lenne néhány mondanivalóm, de semmiképpen sem Lizie előtt. A szemeibe nézek mélyen, és remélem, hogy megérti a gondolataimat. Látom, hogy Liam lép a lány felé, aki könnyes szemekkel hirtelen kitér az apja fogásából és már is Liamében van, aki felkapja őt. 

- Vidd ki.

A barátom úgy is tesz. Liziet magához szorítja és elhagyják a házat, míg én farkasszemet nézek Chrisel.

- Azt hiszed, hogy elveheted tőlem a családom?

- Te magad érted el, hogy ne lehessenek a tieid. Szerinted egy családapára vall, hogy felszívódik? Komolyan azt a kurvát választottad a lányod anyja helyett, de nem okoztál csalódást. Apád pedig melletted állt teljes vállszélességgel.

- A család az család.

- Még is a tiednek hátat fordítottál.

- Fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül – sziszegi a fogai között, egyre kétségbeesett. – Katona voltam, aki sok mindent megélt.

- Egy katonával állsz szemben, és ahelyett, hogy egy oldalon állnánk, egymás ellen harcolunk.

- Nem kell átélned olyan sérelmeket, mint nekem – ordítja. – A kibaszott ellenség megkínzott!

- Mert egy mocskos besúgó vagy – lépek közelebb és egyszerűen kiütöm a kezéből a fegyvert. Egy roncs. Fegyverem csövének végét a koponyájának szegezem, a szemei az enyémbe mélyednek. – Nem kellett volna a hazádat elárulnod. Szerinted ők bíztak benned? – röhögök fel. – Annyira elbaszott vagy, de egy valamit jól csináltál, egy olyan kislányt kaptam, akiért bármit megteszek, ahogyan az édesanyájáért is.

- Persze, megdugod, amíg a kislányom a másik szobába alszik – ragadja meg a felsőmet, nem félve, hogy kilyukasztom a koponyáját egyetlen rossz mozdulata következtében. 

A kezem hirtelen lendül, a fegyverem markolatával kellően meg küldöm. Csak, hogy érezze még is milyen tisztelettel kell beszélnie Kristinaról. Megragadom a felsője gallérjánál fogva és a falhoz csapom, hogy a csontjai reccsennek egyet. 

- Tudd, hogy kiről beszélsz, ha nem szeretnéd, hogy kiverjem a fogaidat a helyükről.

Kiköpi a vért a földre, és szembefordul velem.

- Micsoda védelmező. Egy ősember.

- Tudod, kibaszottul hálás vagyok neked, hogy eltakarodtál az életükből. Ilyen szánalmas ember nem érdemelte meg volna őket.

- Mert te jobb leszel, ha szétvered a pofám?

- Megvédem, ami az enyém! Te pedig kárt okoztál. Van fogalmad róla, hogy ez Lizie lelkét mennyire megviselte? Kristináról nem is beszélve. Kibaszottul nem vihetsz el egy gyereket az anyjától, te állat!

- A saját lányom, több jogom van vele lenni, mint neked!

- Baszd meg, tényleg nem érted? – ütögetem meg kissé a halántékát. – Nem így kellett volna.

- És most emiatt meg fogsz ölni? – vicsorog, és a vér a száján folyik le. Nem éppen a legszebb látvány, de a gyomrom még nem fordul fel tőle. A fémes szaga az orromba mászik, ismerősként üdvözöl. -  Mennyire büszke lesz rád a kicsi Kris. Biztosan éjjel tárt combokkal fog...

Nem hagyom, hogy befejezze a mondatát, mert akkorát bemosok neki, hogy a saját vérében kezd fuldokolni. A földön térdel, az állkapcsát fogja. Megragadom a hajánál fogva és magam felé fordítom az arcát.

- Van még hozzáfűzni valód?

Köhögni kezd, lehunyja a szemeit.

- Baszodj meg.

Arcában csattan a bakancsom talpa, feje a fának csapódik, és a földre hanyatlik.

★

Liam vezet a hazafelé vezető úton, én pedig hátul ülök Lizivel, aki úgy bújik hozzám, mintha az élete múlna rajta. Nem szól semmit, mellkasomba temeti a fejét én pedig a haját simogatom. Mielőtt kijöttem a háznak csúfolható építményből, megmosakodtam, mert nem állt szándékomban jobban Lizire ijeszteni, így is eléggé furán érzem magam, amiért én öltem meg az apját, akit valójában sohasem ismerhetett meg.

Ám nincs lelkiismeretfurdalásom, mert a családunk megóvásának érdekében szükséges lépés volt, már csak amiatt is, mert bármikor újra elrabolhatja a lányát, vagy bármi rosszabbat is tehetne. Lehet, hogy rossz ember vagyok, vagy talán nem jobb, mint Chris, de megtettem, amit meg kellett, és most viszem vissza az édesanyja meleg karjaiba a kislányomat.

52.Fejezet★Apa és lánya

 K R I S T I N A

- Istenem, Kris! – Lola szeli át a lakás teljes hosszát. Karjaiba von, szorosan ölel, semmit nem szólt, csak tart, és nem mondom, hogy megnyugtat, de nem taszítom el magamtól. – Meg fogjuk találni rendben? Itt lesz veled hamarosan épségben.

Mi mást is mondhatna?

Értékelem a szavait, bár jelenleg a kétségbeesésem túlnő rajtuk. Könnyeim égetik az arcomat, a szavak nem jönnek a torkomban, úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok, és a gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, őrült labirintust alkotva, melyből a kiutat nem találom. Az érzéseimet megfogalmazni sem tudom, a szívem szinte meg akar állni a tátongó űr miatt, ami benne keletkezett órákkal ezelőtt.

A legszörnyűbb érzés.

A kislányom.

A mindenem.

Zajlik körülöttem az élet. Harry a szoba végében Liammel susmotól valamit, és bármennyire is akarok odamenni hozzá, a lábaim nem engedelmeskednek. A kanapén lerogyva, a könnyeimmel átáztatva mindent újra, s újra végig pörgetem magamban, hogy hol vétettem hibát. Mikor csúszott ki ennyire minden a kezeim közül, hogy miért ilyen elcseszett a világ, és legfőképpen miért az én kislányom esik a tűzbe ebben az őrült történetben.

Felnézek Lolára, akinek a szája mozog, de valahogy a szavak elvesznek a térben, semmivé válnak, s nem jutnak el a tudatomig. 

H A R R Y

Szívem szerint a falba verném a kezemet, ami egyáltalán nem oldana meg semmit, csak minimális feszültségtől segítene megszabadulni.

Hogy ideges vagyok-e?

Azt garantálhatom, hogy gyár megfogalmazása annak, ami bennem tombol. Bár nem a vérszerinti gyermekemről van szó, még is a szívemhez nőtt ez a csöppség, az anyukájáról nem is beszélve, aki összeroskadva, nem szólva senkihez, végtagremegéssel ül a kanapén, ahol még a barátnője sem tud neki túl sok támogatást adni. 

Nem is lehet.

Ne éljünk álomvilágban, ez egy kibaszottul elcseszett világ.

Még is egy kislányt, hogy lehet ebbe az egészbe belevonni? Ezeknek a férgeknek semmi sem szent, amíg a kezeim közé nem kapom őket, a torkukat kellően megszorongatva, hátha valami értelem szivárog majd bele, amely kétlem. 

Kétlem, hogy túl sokáig vesznek levegőt ezen a Földön, ha az ujjaim a nyakuk körül szorul majd meg. 

- Mit tervezel?

Liam vonja magára a figyelmemet.

- Megkeresem és kiherélem.

Kinézek az ablakon, már sokadjára. Fogalmam sincs, hogy mire is várok, de valami kell, hogy lefoglaljam magam és átgondoljam minél tisztább fejjel az egészet, ami lehetetlennek tűnik.

Liam telefonja csörögni kezd, mire felkapja azonnal. Végig a szemeimbe néz, és szavak nélkül is értem az egészet. Amíg ő beszél, a kanapéhoz megyek, és térdre rogyok Kristina előtt. 

Vörös, égő szemekkel néz le rám.

A szívem megszakad.

Szemeiben üresség és szomorúság kettősének zűrös kavalkádját látom. Az arcát megsimítom, a kusza tincseket visszatűrőm a füle mögé, és közelebb vonom magamhoz a fenekénél átölelve őt. Homloka az enyémnek döccen, hallom, hogy mélyen magába szívja a levegőt, kezei a kezeimet keresik, én pedig hagyom, hogy az ujjainkat egybefonja. 

- Visszahozom neked, ígérem, rendben bébi?

Egy bólintást kapok válaszul, de nekem jelenleg ennyi reakció is bőven elég. Arcára nyomom a számat és szorosan megölelem. Tudom, hogy ez nem valami nagy segítség, de biztosítani akarom neki, hogy mellette állok és bármit megteszek azért, hogy visszakapjuk Liziet.

- Itt marad veled Lola, mi Liamel elmegyünk, oké?

Valóban kérdés, de választ nem várok rá, főleg nem ellenkezést.

Annak nem adok helyet most.

Látom, hogy szólni akar, de nem engedem neki. Szájára nyomok egy rövid, gyengéd csókot, és felállok. Liammel már ki is megyünk a lakásból.

★

Liam mellettem ül, ahogy behajtok a laktanya kapuján. Szinte porfelhőt hagyok magam mögött, miközben megállok az ajtóban. Még arra sem fáradozom, hogy a parkolóba álljak. Kipattanok az autóból és egyenesen a szolgálati fegyveremért igyekszem a barátommal a nyomomban.

Többen köszönnek, én tőlem viszont csupán biccentésre telik, míg egyenesen a célom felé nyújtom meg a lépteim. Belökőm az ajtót a fegyvertárnál, és az adatbáziskezelőhöz lépek. Felmutatom neki az irataim, amellyel ki tudom kérni a fegyveremet, eleinte furcsállóan néz rám.

- Lőgyakorlat.

- Arra biztosítva vannak a fegyverek, Mr.Styles.

Olyan haragot áraszthatok magamból, amely kellően megreszketi, mert látom rajta a gondolkodás nyomát. Felsóhajt. Pötyögni kezd valamit a gépen, amiért mondanám, hogy hálás vagyok, de nézzük úgy, hogy kibaszott nagy szerencséje van, hogy nem akadékoskodik tovább, mielőtt az asztalba csapnám az arcát. 

Nem vagyok jó kedvemben.

- Harry?

Ken irányába nézek, aki megjelenik mögöttünk. Tekintete kérdő, bosszús, de nem jobban ingerültebb az enyémnél. Azt garantálom.

- Ken.

- Miért van szükséged a fegyveredre? – szerencsére már nálam van a pisztoly, ahogyan Liam-é is, így az útonálló kibaszottul nem akadékoskodhat nekem.

- Gyakorlatra megyünk – végül is az igazat mondom, hiszen élő célpont lesz, tehát a lőgyakorlat megfogalmazás teljesen tiszta.

- Miféle gyakorlat? Nem vagytok szolgálatban.

Elindulok kifelé, el egyenesen Ken mellett Liammel együtt. Megragadja a kezemet és a szemeim közé néz. Szívem szerint az ő koponyájának is neki nyomnám a fegyverem csövét, mert biztos vagyok abban, hogy a féreg fiával kapcsolatban sok információ birtokában van.

- Styles, állj meg! Ez parancs! – hangzik olyan fennhéjázón a szájából, hogy szívesen az öklömet az állába verném. 

Kirántom a kezemet és folytatom az utamat. 

- Jól meggondoltad? – Liam von kérdőre, de tudom, hogy ő csak a következmények miatt. – Tudod, hogy melletted állok teljes vállszélességgel, természetesen.

- Értékelem, de tudod, hogy milyen következményei lehetnek ennek az egésznek.

- Nem számít.

Kirontunk az épület ajtaján, és csodálkozom, hogy a vészcsengők nem szólalnak fel. Ám tudom, hogy Ken a nyomunkban van. Sőt abban is biztos vagyok, hogy a mocsok fiát már értesítette. Garantálom, hogy ő lesz a következő, aki meg fogja kapni, amit érdemel, ha Lizie visszakerül az édesanyjához.

Chrisnek még sejtelme sincs arról, hogy milyen az, amikor a haragom lecsap, annak köveztkeztében, hogy a szeretteimet bántja. Mert Elisabeth bár nem a vérszerinti lányom, én úgy tekintek rá, mintha az lenne, és ez az érzés úgy érzem, hogy teljesen felemészt. Bármit megtennék érte és Krisért, s ez soha nem fog változni, ha rajtam múlik.