13.Fejezet★Óvatosság

K R I S T I N A

Hajnali öt óra is még alig múlt el, még is a zuhany alatt állok már. Niall még az igazat álmát alussza, de én már így is órák óta forgolódok. Nem igazán jelenthetem ki, hogy sikeresen kialudtam magam. Az oldalam hasogatott, de nem akartam Niallt a kotorászásommal felébreszteni, így a fal felé fordultam, s próbáltam tényleg az álmaimba visszatérni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Amúgy sem fordult meg a fejemben, hogy a karcolás nagyobb lehet egy kis felsértett bőrnél.

Hajam egy kócos kontyban ül a fejem tetején, míg forró víz a testemet éri. Kinyúlok a tusfürdőmért, ami teljesen natúr. Nem igazán részesítem előnybe a különféle édes illatú löttyöket. Tenyerem végigsiklik a bőröm felületén, s felszisszenek a csípő érzésre. Oldalamra pillantok, majd a zuhanyfejet odairányítom óvatosan és a fehér habot a sérült területről eltüntetem. Belülről harapok rá a számra, majd elzárom a vizet, s kilépve egy törülközőt tekerek a testem köré. Az anyag hozzám ér, s kellemetlen súrlódás az eredménye. Fogkefémre nyomok a fogkrémből és az utolsó lépéseket is elvégzem a reggeli rutinomból.

Felöltözök, de nem viszem túlzásba. Fekete farmert, fehér pólót és egy hasonlóan sötét kardigánt kapok magamra, míg lábaimat a conversembe bújtatom, a hajamat pedig szoros copfba fogom, hogy ne zavarjon a nap folyamán.

– Niall, ébresztő – húzom el a függönyt azonnal, ahogy kilépek a szobába. Már is a gyenge napfény betör a kicsi helyiségbe. – Niall, muszáj felkelned – ülök le az ágyamra, míg ő felmordul.

– Még öt percet?

– Nem! – nevetek fel, s lerántom róla a takarót.

– Anyu, kérlek.

– Orvos vagy, az isten szerelmére! Ébredj, életeket kell mentened.

– Kisebb karcolások vannak mindig, te is meg tudod oldani – fordul a másik oldalára.

– Ha nem tudnám, hogy már a harmadik x-et is betöltöd lassan, egy hisztis tinédzsernek néznélek.

– És járnál velem? – mormolja a párnája anyagába.

Felnevetek hangosan, telefonomat a zsebembe csúsztatom, s ellépek az ágya végébe. Szőke haja össze-vissza áll, míg fehér pólójának anyaga kissé meg van tekeredve a felsőteste körül. Arcát keményen a párnájába nyomja, míg takaróját a lábai közé szorítja. Felnevetek.

– Lizie helyett úgy látom, hogy téged kell gatyába ráznom.

– Ez nem válasz a kérdésemre.

– Bolond van, de persze. Te lennél a legdögösebb tinifiú, na kifelé az ágyból!

– Ilyen sem volt még, hogy hagytam volna egy alattam levő embernek, hogy dirigáljon – ül fel, s megdörzsöli az arcát.

– Innen megleszel?

Bólint egy ásítás kíséretében, én pedig elmosolyodok, s elhagyom a szobánkat, hogy végre az orvosiba mehessek, amíg senki nincs odabenn. A folyosón égnek a villanyok, de alig egy lélek kószál csupán. Csend van még, s most kivételesen odakintről sem lehet semmit behallani.

A lenti folyosón már többen vannak, úgy látszik, hogy itt soha nincsen nyugalom, s magány. Belököm az ajtaját a pár négyzetméternyi helyiségnek, s a szekrényhez lépek, hogy fertőtlenítőt, és pár szükségesnek vélt dolgot magamhoz vegyek. Kipakolok mindent a szekrény tetejére, s megszabadulok a kardigánomtól, majd a felsőmtől is. Oldalt fordulok a tükörnek míg a kezeimbe veszem a fertőtlenítőt. Mielőtt bármit is csinálnék, közelebb lépek, s megnézem a sebet. Egy csipeszt fogok a kezeimbe. Nem olyan vészes, nem kell varrni, de még mindig fájdalmas sajgást okoz.

Elkezdem megközelíteni az oldalamat a fém tárggyal, de kissé megugrok, ahogyan kivágódik az ajtó. Kíváncsian nézek arra, majd felsóhajtva visszafordulok, amikor Louisa összeráncolt homlokával találom szembe magam. Becsukja maga mögött az ajtót, s a szoba másik felébe megy valamit pakolászni.

– Csak nem vad éjszaka volt?

– Figyelj – fordulok felé. – Nem muszáj nekünk beszélnünk ám. Simán elmehetünk egymás mellett csendben. Ha nem köszönsz, azért sem fogok megharagudni, megnyugodhatsz.

– Én csak barátkozni próbálok – emeli fel védekezően a kezeit. – Különben is, örülnöd kellene, hogy nem szóltam senkinek, amiért elemeltél pár dolgot a múltkor – biccenti félre a fejét egy visszataszító vigyorral az arcán.

– Tessék?

– Tudod, amikor egy táskányi holmit vittél ki innen. Te is csak egy elfuserált ember vagy, aki kihasználja a lehetőségeit. Értem én.

– Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz – nevetek fel. – Inkább a saját dolgoddal foglalkozz.

– Akkor akadj le Harryről!

– Mi van? – hitetlenkedve meredek rá, míg számat hangos nevetés hagyja el. – Nagyon el vagy tévedve. De amúgy sem mutat érdeklődést feléd, ha nem vetted volna észre. Bár ebben nem kételkedem, hiszen nem látsz túl a magad iránt érzett imádaton.

– Nem azért jöttem ide, hogy jó pofizzak – sziszegi immáron előttem állva. Megragadja a kezemet, s úgy érzem, hogy ismerős szituációba kerültünk megint.

– Engedj el – nézek a szemeibe, s megragadom a csuklóját.

– Miért, mi lesz? – horkan fel. – Rohansz a hős tiszthez? – felnevet. – Tudod sajnálom, hogy Rick nem tudott eljátszadozni veled. Megérdemelted volna, hogy valaki igazán helyretegyen.

Kezem az arcán csattan, s ennek következtében oldalra is billen. Szabad keze az arcára simul, a szájára, amelyet kissé elért az ütésem. Piroslik a felület, de semmi más sérülése nincs.

– Azzal foglalkozz, ami a munkaköröd. Nem azért jöttél ide, hogy kurvát játssz, hanem, hogy segíts, akinek kell. És itt most nem arra célzok, hogy a nadrágokban turkálj, csak, hogy megértsd miről is beszélek – rántom ki a kezemet az övéből, s hátat fordítok neki, de ő hirtelen visszaránt és hatalmas pofont ad. Felszisszenek, ám a tekintetem a mögötte álló személyre vetődik, aki elkerekedett szemekkel méregeti a helyzetet, majd közelebb jön, és Louisat elragadja tőlem.

– Mi a fene folyik itt? – Liam értetlenül néz ránk.

– Csak emlékeztettem, hogy mi a feladatköri – felelem.

– Ugyan, úgy beszélt rólam, mint valami utolsó ribancról – veti oda a lány, s megpróbálja kirángatni magát Liam szorításából.

– Te még mindig egy nővér vagy és még mindig nem a farkakat kell leápolnod – nézek a szemeibe. Mire még jobban rángatózni kezd.

– Ezt még megbánod te ribanc! – köpi felém ordítva a szavakat.

– Mi a történik itt? Minden maguktól zeng!

Harry lép be a helyiségbe értetlen arccal. Beljebb lép, s megpillantja Louisat, akit Liam nem enged el egy pillanatra sem. Rám néz, s felsőtestemet végigméri, mire hirtelen ér a felismerés, hogy egy melltartóban álldogálok.

– A hős megmentő – röhög fel a lány, s Harry szemei rávillannak. – Mindig a legjobbkor. Már csak Rick hiányzik és együtt a nagy csapat!

– Most már unalmas vagy – sóhajtok fel.

– Elég legyen! – mordul fel Harry. – Liam, vidd ki.

– Ugyan, őt senki nem kövezi meg, amikor lop! – kiáltja el magát Louisa.

Harry értetlenül néz rám, de csak újra Liamre pillant, aki szavak nélkül is megérti az utasítást. A tükörhöz megyek, ahol a ruháim és az elővett dolgok hevernek. Oldalt fordulok, a csipeszt ismételten a kezembe veszem, míg azt a kis ráragadt anyagdarabot próbálom leszedni a sérült részről.

– Várj – lép mellém Harry, ám mielőtt hozzám érne, megmossa a kezeit. Kiveszi a csipeszt a kezemből.

– Erre semmi szükség.

– Ülj az ágyra.

– Én vagyok a nővér – mutatok rá a dologra, de ő meg sem hallja a szavaimat. Csuklómat határozottan fogja meg és vezet a fehér ágyhoz, melyre fel is ülök. Lefekszek az oldalamra, s hagyom, hogy szemügyre vegye a karcolást.

– Ő csinálta?

– Kicsoda? – nézek rá a vállam felett. – Louisa? – bólint. – Nem, Rick még tegnap.

– Miért nem akkor kezelted le? – mormogja és fertőtlenítőt tesz a bőrömre.

– Csak egy karcolás. Túl élem.

Bólint, s csend telepszik a szobára. Ujjai finoman érintik a területet, ahogyan eloszlatja rajta a folyadékot. Pár másodpercet vár, aztán leragasztja a területet. Felülök, és a felém nyújtott fehér felsőt meg is ragadom.

– Köszönöm – egy mosolyt engedek meg magamnak, de ő mindössze egy biccentéssel felel.

Felállok, s ellépek mellette, hogy mindent a helyére tegyek. Furcsán kellemetlenül érzem magam, a némasága még jobban az agyamra megy, ahogyan a távolságtartó viselkedése is. Természetesen ő egy tiszt, aki kimért, és csak a háború legyőzése lebeg a szemei előtt, nem barátkozni jött, de pár jó szóba véleményem szerint még senki sem halt bele. Nem várom el, hogy bármiféle bizalmasa, jó barátja legyek, messze álljon tőlem.

– Miről beszélt?

Töri meg végül a csendet, ahogy sz üveges szekrénybe mindent visszahelyezek.

– Kicsoda?

– Louisa – neki dől a szekrénynek, a tekintetével pedig minden lépésemet követi.

Felé fordulok és kérdően nézek rá, míg magamban a rikácsoló szavakat próbálom felidézni és az egyáltalán nem barátságos beszélgetésünket.

– A lopással kapcsolatban? – bólint, s mellkasa előtt egybefonja a kezeit. – Most meggyanúsítasz bármivel is?

– Nem, csupán érdekel a tartalma is a kijelentésnek.

– Észrevett, amikor mentem hozzád és itt szedtem össze a dolgokat. Azóta ezen kattog és a rögeszméje lett a dolog, hogy lopok. De nem igazán érdekel, én tudom az igazat, ő nem ismer, és innentől kezdve nincs is miről beszélni.

– Az egész folyosó tőletek zengett. Szerintem van miről beszélni. Elég kemény szavakkal dobálóztatok.

– Elszámolással tartozom feléd? Mert véleményem szerint nem.

– Semmi ilyenről nincs szó, csupán elég az odakinti háború, senkinek nincs szüksége arra, hogy idebenn is hasonló helyzet uralkodjon el.

– Elég messze voltunk a fegyverrántástól, de elhiheted, hogy eszemben sincs vele szóba elegyedni. Megnyugodhatsz!

Ellépek mellette, hogy elhagyjam a helyiséget, ám ő megakadályozza, ahogyan a kezemre helyezi az övét. Visszapillantok rá.

– Légy óvatos!

12.Fejezet★Könnyed Kommunikáció

K R I S T I N A

Megbotlok a küszöbbe, míg Rick ránt egyet a kezemen.

– Tudod kit rángassál – sziszegem, s most én rántom meg az ő kezét, amellyel engem fog.

Villódzó tekintettel, feszes állkapoccsal néz velem szembe. Tartom a pillantását, nem engedem, hogy ennél nagyobb fölénybe érezze magát.

– Cica, itt te egy kicseszett ápoló vagy.. le kell ápolnod bennünket. Engem.

– Szívesen eltöröm a kezedet, és begipszelem.

– Induljál meg – ráncigálni kezd ismételten.

– Nem vagyok egyik kurvád se! Undorító vagy! A felettesednél fogom jelezni, és remélem, hogy kivágnak a frontra hüvelyszedőnek – kiáltok rá.

Hirtelen fordul meg, ujjainak szorítása már fájdalommal hatol a csontomig, miközben a másik kezét már emeli is. Védekezően emelem fel a kezemet, a szemhéjaimat ösztönösen hunyom le, s várom a csapást, ami teljesen új lenne. Soha, senki nem emelt rám még kezet, így a fájdalom ismeretlen. Legalábbis egészen eddig az volt a számomra.

– Remélem, hogy kurva gyorsan csomagolsz – hallok meg egy mély, megfontolt hangot, melyben egy kis düh is megmutatkozik.

Felpillantok, míg a csuklóm körül a szorítás megszűnik. Most a saját ujjaim kerülnek a zúzódás helyére, s megdörzsölöm a sajgó területet.

– Harry – Rick nagyot nyel, s szinte magam előtt látom, ahogyan a tudata kitisztul, az alkohol elpárolog, és már is józanul, megfontoltan cselekszik. – Sajnálom, csak szórakoztunk. Igaz, cicus?

Rám pillant, s az egyik kezét megpróbálja átdobni a vállamon, de arrább húzódok.

– Az egész kibaszott épület tőle zengett. Kétlem, hogy megerőszakolósat játszanátok. Takarodj, csomagolni!

– Te nem küldhetsz haza! – horkan fel, de Harry vérben forgó szemeit látva vissza is vesz a lendületből.

Harry megfontoltan közelebb lép. Melegítőt, és pólót visel, de a tekintélyparancsoló személyisége egyáltalán nem tűnt el azzal, hogy levette magáról az egyenruhát.

– Én vagyok ennek a tábornak a vezetője. Jelenleg nincs itt Mr.Richards, de én is megtehetem, hogy elküldelek innen. Katona vagy, aki harcol és nem nőket erőszakol meg! Elítélendő, hát még ha a saját nemzetedből teszed ezt. Nem vagy méltó arra, hogy itt legyél, és az országod színeiben harcolj. Én nem küldhetlek haza, igaz, de ebből a szárnyból el fogsz menni. Két nap múlva érkezik Patrick, és eldönti a sorsod. Addig pedig egyetlen nő közelében sem akarlak meglátni, mert kiküldelek az erdőbe aknákat keresni!

Nem tudok megszólalni, de nem is igazán gondolom, hogy helyem lenne ebben a szócsatában. Harry olyan hangosan, kimérten beszél, hogy talán még a másik épületben is mindenki fültanúja a jelenetnek. Még is most hálás vagyok, amiért kilépett, s nem meghúzta magát a szobájában. Sejtelmem sincs, hogy miként is szereltem volna le a termetes férfit, annak ellenére, hogy nem vagyok egy kis nefelejcs kislány.

Rick még haragosan rám néz, aztán hátat fordít, és valószínű, hogy a szobája felé igyekszik. Nagyon remélem, hogy többet nem futok össze vele. Nem igazán vagyok az a félős lány, de nem szívesen kerülnék szorosabb helyzetbe egyik ilyen katonával sem.

– Köszönöm – pillantok Harryre, aki még mindig a szobájának ajtajában áll, ám ezúttal már engem méreget.

Biccent, én pedig ma már sokadjára fordítok hátat neki.

– Várj, gyere be.

– Tessék?

– Nem fogom elismételni – lép vissza a szobába, én pedig ráncba szaladt homlokkal megyek utána. – Csukd be – mormogja úgy, hogy hátra sem néz rám. Teszem, amit kér, vagy inkább parancsol, s érdeklődve figyelem. Felém fordul, s meg is szünteti közöttünk a távolságot. – Mutasd a kezedet.

– Szerepet cseréltünk?

– Ne gondold túl a dolgot – veti oda.

– Eszemben sincs, de ez csak kis zúzódás, el fog múlni, semmi komoly.

– Rendben van, akkor visszakísérlek, nehogy újabb inzultálásba keveredj.

– Köszönöm, de semmi szükség rá, szerintem sétálok is még. Nincs kedvem visszamenni a szobába.

– Azt érzem, hogy direkt keresed a veszélyes helyzeteket – horkan fel. – Felőlem, menj, de ha újabb ember beléd köt, ne számíts rám.

– Hirtelen mennyire könnyen kommunikálsz velem.

– Nem kell, hogy mindenféle őrült következtetéseket vonj le. Azért mert nem hagytam, hogy megerőszakoljon Rick, még semmit sem jelent. A munkámat végzem – lép közelebb, s végig a szemeimbe néz. – Nem engedhetem meg, hogy sérelem érjen bárkit is a táborban. Mi egy háborút vívunk, és az éppen elég. Senkinek sem hiányzik, hogy a falakon belül is probléma legyen.

– Hát persze.

– Hogy van a csuklód?

– Remekül, túléltem.

– Akkor menjünk, visszakísérlek.

Előre megyek, kilépek a szobából, s jobbra pillantva összeakad a tekintetem Rickkével, aki éppen a táskáját dobja a vállára. Haragosan mered rám, s el is indul, ám megtántorodik, ahogyan Harry is kilép mögöttem. Ránéz a srácra, aztán bezárja a szobáját, s biccent, hogy induljak el. Hallom, ahogyan ő is követ engem. Kiérve az udvarra már senki sincs jelen, és ez kissé nyugalommal áraszt el. Kardigánom kötött anyagát összefogom magam előtt védekezésképpen a szél ellen, de nem sokat ér. Megnyújtom a lépteimet, s Harry is velem együtt lép, szinte szinkronban vannak a lépéseink. Meglepődök, amikor kitárja nekem az ajtót, és előre enged. Be is menekülök azonnal a szél fújta környezetről.

– Innen már fel találok.

– Menj – pillant a lépcső irányába, én pedig indulok.

Kezdem kellemetlenül érezni magam. Eddig még kerültük egymást, ő pedig csak is mogorván volt hajlandó megnyilvánulni irányomban. Sietősen szedem a lábaimat az emeletre, egyenesen az ajtónkhoz.

– Benn is körül szeretnél nézni? – nyomom le a kilincset, s kissé ki is tárom az ajtót.

– Azt hiszem arra semmi szükség. Reggel találkozunk.

– Reggel – értek egyet, ő pedig hátat fordít és távozik.

Szinte berontok a szobába, a hátamat az ajtónak döntöm, és a fejem is kisebb hangot ad ki, ahogyan a fa felülettel találkozik. Ujjaim eközben elfordítják a zárat, majd összeszedem magam és előre lépek. Lerúgom a papucsomat, majd Niallre pillantok, akinek az arcát a laptopja monitorja világítja meg. Széles vigyor ül az arcán, míg a laptopot maga mellé helyezi.

– Oké, mondd, hogy rosszul hallottam és nem Styles kísért vissza.

– Sajnos jól hallottad – rogyok le az ágyamra.

– Mi történt?

– Fogalmam sincs, valami megváltozott. Már tegez, és az sem zavarja, hogy én is őt. Most pedig idáig kísért.

– Oké-oké – nevet fel. – Mik voltak az előzmények?

Nagyjából elmondom neki a dolgot. Niall pedig csak bólint és türelmesen hallgat. Megragadja a csuklómat, amint az éjjeliszekrényen pihenő lámpát feloltja.

– Látszódni fog – sóhajt fel.

– Niall, tudok mindent a sérüléssel kapcsolatban – mosolygok rá. – Azt hiszem, hogy túl fogom érni, csak ne találkozzak többet Rickel.

– Én ajánlom neki, hogy soha többet még csak rád se nézzen.

– Nyugi – nevetek fel. – De azt hiszem, hogy egy újabb zuhanyt kell vennem.

– Megizzasztott Styles? – röhög fel hangosan.

– Oh, pofa be Niall!

11.Fejezet★Cicázás

K R I S T I N A

Hajamat az ujjaimmal igazítom meg, de nem sokat foglalkozok vele. A párától kissé vizesnek hat, de az enyhén laza kontyot meghagyom. Megmosom gyorsan a fogaimat, addig a bőröm is kissé természetesen szárad. Sokkal jobban szeretem, mint törülközővel átdörzsölni magam, legyen bármennyire is puha az adott anyag. A szekrény másik feléhez lépek, ahol a ruháim biztonságban vannak a víz makacs érintkezésétől. A fehérneműket magamra kapom, majd a farmer anyagát is fel rángatom. Fehér pólómba belebújok, aztán összepakolok magam után, a törülközőt kiterítem, s elhagyom a fülledt helyiséget.

– Mehetsz – nézek Niallre, aki laptopjával az ölében ül az ágyán, a falnak támaszkodva.

– Mész valahova?

Érdeklődik, ahogy a szekrényemhez lépek. Kiveszek egy papucsot, majd egy kardigánt is. Felé fordulok, ahogyan belebújok a meleg anyagba. Számat kissé elhúzom, mire elvigyorodik.

– Styleshoz?

– Igen, de tíz perc, és itt is vagyok – sietek el mellette, hogy tényleg mielőbb visszaérhessek.

– Adj a srácnak több időt!

– Oh, pofa be, Niall – nevetve dobok felé egy párnát, amely eddig az ágya végében pihent.

Nevetve fordítja vissza a tekintetét a monitorra, én pedig elhagyom a szobánkat. Csend uralja a folyosót, s a lámpa kissé pislákol, míg odakintről csupán a Hold fénye, amely beáramlik a hosszú folyosóra. Lépteimnek hangja hallatszik, s próbálok halk lenni, bár még nincs késő. Az óra este kilencet közelíti még csak meg.

Leérve a földszintre már nagyobb nyüzsgés fogad, ám nem foglalkozok senkivel, csupán az ajtó felé veszem az irányt, amely kivezet az udvarra. Meglepetésként ér, hogy nincs is annyira hideg, mint amire számítottam. Enyhén fúj a szél, de inkább kellemes, mintsem csípős. Beszélgetés hangjára kapom fel a fejem, s meglátom a lámpák fénye alatt, egy asztalt körülvevő társaságot. Tisztek nevetnek jókedvűen, mintha nem is egy háború kellős közepén lennénk.

Ismerős hangok is szűrődnek onnan, s azonnal konstatálom, hogy Liam és Harry is a társaságban van. Furcsa látni, hogy a sebzett, mogorva katona miként is nevet, s az arcán milyen édesnek vélt gödröcskék jelennek meg. Hosszabb hajába, a feje tetején beletúr, s a tára felett a tekintete rám villan.

– Esetleg csatlakozna?

Erre minden szempár rám szegeződik. Nem szokásom zavarba jönni, de azt hiszem, hogy egy enyhe pírt tudhatok jelen esetben a magaménak. Mindegyik férfinek az arcán széles mosoly ül, s nem is tagadják, hogy egy-egy üveg sör társaságában vigadoznak. Harry kezében is egy üveg lapul, és ezt nagyon nem helyeslem.

– Nem, köszönöm – rázom meg nemlegesen a fejemet, s elhaladok a társaság mellett.

Egy ittas tiszt időben nyúl utánam, a sajnálatomra. A csuklómnál fogva visszahúz magához, mire lepillantok rá. Ugyan azok a kék szemek néznek rám, amelyek tegnap is. Felismerem. Ő kapott el tegnap, amikor berontottam az épületükbe, hogy ellássam Harry sérülését.

– Engedj el, kérlek – nézek rá, s kezére teszem a kezemet.

– Ugyan, lefogadom, hogy unalmas odabenn.

– Rick, hagyjad már – röhög fel egy másik katona.

– Én pedig úgy gondolom, hogy az én problémám, ha unatkozom – rántom meg kissé a kezemet, de nem enged el.

– Rick!

Harry morogja a fiú nevét. Az említett rá kapja a tekintetét, az ujjai pedig szinte lecsúsznak a kezemről. Ránézek Harryre, akinek az arcán már nincsenek jelen a kis mélyedések. Állkapcsa feszes. Szóvá tenném, hogy menjünk be, és essünk túl a fertőtlenítés, átkötözésen, de csak hátat fordítva nekik megyek tovább, egyenesen be az épületnek, annak reményében, hogy Harry után jön. Tudván, hogy miért is jöttem ki.

Ahogyan belépek a falak közé, megfordulok, s ahogy becsukom az ajtót, még visszanézek a férfiakra, akik közül többen is engem bámulnak. Sötétség uralkodik, de nem ijedek meg, csak Harry szobája felé tovább haladok. Viszont megállok előtte és nem megyek be. Tudom, hogy annak semmi jó vége nem lenne, s ellenkező esetben én sem repesnék az örömtől, ha a hálómban találnám.

A falnak dőlök az ajtóval szemben, s várom, hogy végre bejöjjön. Remélem, hogy nem felejtette el, vagy nem éppen magasról tesz az egészre, ami persze egyáltalán nem lepne meg.

Talán két perc telhet el, amikor is hallom, hogy a bejárat ajtaja nyitódik, majd csukódik. Türelmesen várok, míg a léptek egyre közelebbről szólnak. Oldalra pillantva látom, hogy valóban Harry jött utánam.

– Komolyan gondolta a felügyeletet, igaz doktornő?

– Ne kezdjük megint ezt az értelmetlen szópárbajt – sóhajtok fel.

Féloldalas vigyor jelenik meg az arcán, majd kinyitja az ajtót, s meglep, amikor illedelmesen maga elé enged. Belépek a sötét szobába, amelyet pillanatok alatt áraszt el a fény. Harry felé fordulok, de ő csak felkapja a törülközőjét, egy alsónadrág, s melegítő társaságában.

– Előbb lezuhanyozok.

Ennyi mindössze, amit mond, és már magamra is hagy a szobájába. Maga után becsukja az ajtót, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Most komolyan azt hiszi, hogy itt fogok ücsörögni órákat, s rá várni?

Felsóhajtok, leülök a székre az asztal mellé, és reménykedek abban, hogy igazán gyors a zuhany alatt, s maximum negyed óra elteltével vissza is tér. Az asztalon hever pár papír, és térkép is. Nem igazán foglalkoztatnak, hiszen egyértelmű, hogy az ő munkakörükhöz tartozik.

Egy fénykép kelti fel a figyelmemet, amin egy szőke hajú lánnyal van. Mind a kettőjük arcán mosoly ül, s a gödröcskék is tisztán felismerhetők. A hasonlóság nagyon is nagynak mondható, így nem is kérdés, hogy valószínű a testvére lehet a lány. Gyönyörű, véleményem szerint. Boldognak tűnnek, s mögöttük a Nap sugari tisztán látszódnak, és érdekes effektet adnak az egész képnek.

Elmerülök a kép nézegetésébe, s csak összerezzenek ijedtemben, amikor az ajtó kitárul. Észre se vettem, hogy a képet megfogtam, de a fa keret már a kezeim között pihen. Felnézek Harryre, aki összevont szemöldökkel méreget, míg becsukja maga mögött az ajtót. Visszateszem a helyére a pillanatképet és felpattanok a helyemről.

– Ne haragudj – ösztönösen húzom össze magamon a kardigánom anyagát.

Biccent, majd kiteríti a szekrénye ajtajára a törülközőjét. Furcsállom, hogy egy szót sem szól, de inkább nem szólom el magam.

Rá emelem a tekintetemet újfent. Bokszerények korca felett a fekete bokszerének szegélye mutatkozik meg, míg a szürke anyag lazán lóg a csípőjén, magában elrejtve v vonalának folytatást. Kényszerítem magam, hogy elvezessem a szemeimet a finoman kidolgozott hasfalról. Tekintetünk találkozik, s meg mernék győződni arról, hogy egy mosoly árnyéka suhant át az ajkain. Megköszörüli a torkát, az ágyhoz lép és le is fekszik azonnal. Megrázom alig észrevehetően a fejemet, s a kis csaphoz lépek, amely a szekrény mellett, a sarokban helyezkedik el. Szappant megfogom, s megmosom alaposan a kezeimet. Elzárom a csapot, s Harryre pillantok, mivel kéztörlőt nem látok.

Semmit nem mond, csupán biccent az imént kiterített törülközője felé. Oda lépek az anyag felé, s egy száraz sarkot keresve az anyagon, megtörlöm azokat. Amint elkészülök, az ágy mellé lépek, míg Harry az oldalára fordul. Ujjaim megkeresik a ragasztás szélét, hogy le tudjam szedni a kissé elázott anyagot. Az érintéseim alatt megremeg Harry a hideg kezeimnek köszönhetően.

– Ne haragudj – ismétlem magam.

– A mai napon nagyon bocsánatkérős lett. De még mindig tegeződünk – mormogja az orra alatt.

Felsóhajtok, de semmit sem felelek. Megnézem a sebet, ami meglehetősen, a maga módján szépnek nevezhető. Lefertőtlenítem, lekenem, majd visszaragasztom, hogy semmilyen szennyeződés ne érje.

– Kész van – informálom, mire felül, a lábait a padlóra teszi, de nem áll fel.

– Kísérjem ki?

– Tessék? – értetlenül meredek rá.

– Még odakinn vannak a katonák, gondolom több alkohol jutott a szervezetükbe.

– Nem félek a részeg emberektől – horkanok fel.

– Ahogy gondolja, de ha Rick megint szemet vet magára, csak magának köszönheti.

– Valahogyan túl fogom élni – felállok. – Jó éjszakát.

– Önnek is.

Magam után becsukom az ajtót, s mély levegőt veszek. Na nem azért, mert tartok a kinnlevő emberektől. A kardigánomat újra összehúzom magamon, majd elindulok, hogy tényleg mielőbb visszaérjek a szobámba.

– Gyors menet volt, cica – vigyorog rám Rick, míg a másik három röhög. Már Liam sincs közöttük, s tényleg megcsappant a társaság. – Ez a Harry gyerek hamar lerendezett.

– Vagy inkább én őt – nem állok meg, csupán úgy vetem oda neki a szavakat félvárról. Megragadja a csuklómat, de most sokkal erősebben a korábbi incidensnél. Rákapom a fejem. – Engedj el!

– Megérdemled, hogy törődjenek veled, még ha egy estéről is van szó.

Vigyorog, a lehelete pedig gyomorforgatóan hat rám. Próbálok, minél távolabb kerülni tőle, de váratlanul az ölébe ránt, miire az oldalamon a fa szúró fájdalmat okoz. Szabad kezemmel oda nyúlok, s pár pillanatra lehunyom a szemhéjaimat, míg ő a barátaival röhög tovább.

– Engedj el – állok fel, de ismételten magához ránt, s az asztal sarka hasonlóan talál el.

– Ugyan, cica, csak cicázunk egy kicsit – nevet fel, s egy másik idiótával lepacsizik.

– Undorítóak vagytok!

Rám kapja a szemeit, amelyek szinte felperzselnek, egyáltalán nem jó értelemben. Most ő az, aki kiránt az öléből, ám ő is feláll, s minden szó nélkül maga után kezd húzni be az épületbe, ahonnan is percekkel ezelőtt léptem ki, annak a reményében, hogy végre álomra hajthatom a fejemet a saját ágyamban.

10.Fejezet★Heves szóváltás

K R I S T I N A

Fáradtan fordulok a másik oldalamra, ám az ébresztő ebben a pillanatban szólal meg. Annyira rövidnek bizonyulnak az éjszakák, s a testem kicsit több alvásért könyörög, ám nem engedhetem ezt meg magamnak. Megkönnyebbülök, amint Niall lenyomja a rikácsoló órát. Hallom, ahogyan ő is mélyet sóhajtva fordul, de ő az, aki előbb elhagyja a kényelmet nyújtó ágyát. Felmordulok, s a fejemet a párnába nyomom, amint elrántja a függönyt. A Nap buzgón tör be a szobába, én pedig könyörgök magamban még pár perc nyugalomért.

– Olyan vagy, mint egy tini, aki nem akar iskolába menni – nevet fel Niall és irigylem, hogy ennyire erőtől kicsattanó energiája van már a hajnali órákban is.

– Úgy is érzem magam – fordulok a hátamra, s felülök. – Nincs kedvem ma valahogy ehhez.

– Igen, meg is értelek, de tudod, hogy jönnöd kell – megy be a fürdőbe, de az ajtót nyitva hagyja, így hallom, hogy a fogait kezdi el megmosni.

Kikászálódok az ágyamból, s mellé sietek. Csípőmmel kissé arrább lököm, mire mind a ketten elvigyorodunk. Csendben mossuk egymás mellett a fogainkat, én pedig fejben már máshol is vagyok. Próbálom összetenni a napi teendőimet, hogy mit, hogyan is kellene csinálnom. Nem kétséges, hogy ma össze kell írnom, hogy mire is van szükségünk az orvosi részlegen. Ma este le kell adnom a pontos listát, s semmit sem hagyhatok ki. Jó pár órán keresztül valószínű, hogy ezt fogom csinálni. Monoton és unalmas.

Magára hagyom Niallt a fürdőben, én pedig sietve kapom össze magamat. A hajamat egy kontyba fogom a fejem tetején, s magamra rángatom a cipőimet is. Amint Niall is elkészül, már indulunk is. Mivel a gyomrom még nem igazán jelzi, hogy éhes, így a kantint kihagyom, s a raktárba megyek.

Megragadom a táblázatot, amin mindent fel kell tüntetnem. Elkezdem átvizsgálni a polcokat, lassan haladok, mindent számba veszek, semmi sem vonja el a figyelmemet, annak ellenére, hogy a csend kellően az idegeimen játszik. Nem igazán tudom megtűrni magam körül a csendet, az, hogy semmi sem szól, de itt nem igazán tudnék semmit sem alkalmazni annak érdekében, hogy ez megszűnjön. Végzek két polccal is, amikor az ajtó nyílni kezd. Oda kapom a tekintetem, és hitetlenkedve nézem, ahogyan Louisa lép be.

Pár napja már nem láttam, pontosabban három napja, amikor is Harry mindenki szeme, s füle hallatára kellően korholta. Természetesen össze futottunk, távolról láttam, de szerencsére nem elegyedett beszélgetésbe velem, s már ez is jobbá tette a napjaimat. Semmit sem szól, így reménykedek abban, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan megy is. Visszavezetem a pillantásomat a papírlapra, s tovább körmölöm a darabszámokat. Louisa meglepően csendesen kezd egy műanyag tartóba pakolni, gondolom az orvosiba viszi azokat, amikből hiány van. Átmegyek az üvegezett szekrényhez, ahol a gyógyszereket tartjuk elzárva. Zsebemből előveszem a kulcsokat, s kitárom, hogy közelebbről is megszemléljem a dolgokat.

Váratlanul csapódik ki az ajtó, mire megijedek, s felé pillantok. Liam áll kissé eltorzult arccal. Ahogyan rám néz, látom, hogy a megkönnyebbülés fut végig az arcán. Keze végigszalad a fején, s biccent felém, jelezve, hogy hagyjam abba, amit csinálok. Érdeklődve nézek rá.

– Kérlek, gyere velem – mondja, én pedig bólintok, mindenféle kérdés nélkül, s bezárom a szekrényt.

Kilép a folyosóra, én pedig anélkül, hogy a minket pásztázó lányra néznék, távozok a helyiségből. Magam mögött becsukom az ajtót, ő pedig a felkaromat megfogva húz arrább, ahol nem mászkál egy lélek sem.

– El kell jönnöd Harryhez – halkan beszél.

– Mi történt?

– Nem láttuk már két napja. Ma reggel bementem hozzá. Félmeztelenül feküdt, ezért láttam a sebet az oldalán, nem tudtam róla – aggodalmasan néz. – Veri a víz, alszik, de forró, gondolom belázasodott. A te nevedet mondta, így hozzád jöttem.

– Megmondtam neki, hogy mit kell csinálni, istenem – nyögök fel fájdalmasan. Értetlenül néz rám. – Én varrtam neki össze, de már akkor is több napos seb volt. Meg kell néznem.

Megnyújtom a lépteimet a hosszú folyosón. Utam az orvosiba vezet, bár a raktár közelebb van, nem szeretném felkelteni a lány érdeklődését, ami valószínűleg így is magas szinteket üt meg. Liam a nyomomban van, így az ő kezébe nyomom a táskát, amelybe első gondolatra minden szükségesnek vélt dolgot beledobálók. Fájdalomcsillapítót, s érzéstelenítőt sem hagyok ki. Lecsapom a táska tetejét, s továbbra is a fiúval a nyomomba indulok Harry szobájának irányában. Az udvaron megcsap a hideg szélfuvallat, de nem engedem neki, hogy elterelje a gondolataimat, a lázasan vergődő srácról. Tudom, hogy az én hibám is, hiszen ha nem engedtem volna a makacs viselkedésének, ez nem történt volna meg. Csak reménykedek abban, hogy pár gyógyszerrel, fertőtlenítéssel rendbe tudom hozni a dolgot, s esetlegesen nem kell küldenem Liamet, Niallért.

Berontok az épület ajtaján, pár katonának véletlen neki is megyek a nagy hévben. Az egyik elkap, megragadja a derekamat.

– Minden rendben? – mosolyogva méreget.

– Igen, igen, köszönöm – sietve motyogom, s kikerülöm elnézést kérve.

Liam hallom, hogy valamit magyaráz, hogy csak ártalmatlan ellenőrzés, amit szúrópróbaszerűen végeznek el pár katonán. Irigylem, amiért ilyen gyorsan vág az esze, s a kérdezősködéseket megelőzve elmormol valamit. Nem hallgatózok tovább, mindössze berontok Harry ajtaján, magam mögött meg be is csukom, talán kissé hangosabban a keleténél, mert megijed. Erőtlenül felnevet, s megpróbál felülni, de én a verejtékben úszó testéhez lépek sebesen. Vállaira teszem a kezemet, míg az ő jobbja a sebénél pihen, amelyen a kötés vérben úszik.

– Maradj nyugtom – nyomom vissza óvatosan.

– Nem engedtem meg, hogy tegezzen, Ms.Bazan – sziszegi a szemeimbe nézve.

– Elnézést – motyogom, s elkezdem leszedni a valamikori fehér kötést.

Annyira abszurd, hogy még most is ő uralja a beszélgetésünket, s azonnal megbánom, hogy letegeztem. Nem is igazán gondolkoztam, mindössze zavartan a szavak elhagyták a számat. Bal kezét nehezen, de a feje mellé emeli, s kissé az oldalára fordul, hogy jobban hozzáférjek. Szemeit lehunyja, s az arca annyira nyugodtan tűnik. Egyáltalán nem látszik rajta a fájdalom, vagy bármilyen érzelem. Egyszerűen csak a szája rándul meg, ahogyan a ragasztó elengedi a bőrét.

Az ajtó felé nézek, ahogyan kinyílik, s Liam bukkan fel. Érdeklődve lép beljebb, maga mögött pedig visszacsukja az ajtót.

– Mit keresel itt? – meglep, hogy Harry őt tegezi, de elhessegetem a gondolatot, s csak fél füllel való hallgatózást engedek meg magamnak.

– Már két napja nem voltál sehol, én találtalak meg lázasan – magyarázza Liam, de mögöttem marad.

– Semmi szükség nem volt, hogy idehívd!

– Mit tehettem volna?

– Befejeznék? Kérlek, menj ki, így nem tudom végezni a dolgom, ha egymásnak feszültök – Liam szemeibe nézek, aki bólint, s távozik a helyiségből.

– De egy puha pöcs – jegyzi meg Harry. – Így hallgat magára? Milyen katona – mormogja, s a nedves hajába túr, ami a feje tetejéről most a homlokára tapad.

– Nincs semmi szégyen, ha valaki távozik, amikor megkérem – jegyzem meg. – Mondtam, hogy fertőtlenítenie kell a sebet reggel és este is!

– Nem sok időm van a pepecselésre.

– De arra lehetett volna, hogy megkeressen és közölje, felszakadt a varrat. Mikor nézett rá utoljára?

– Talán három napja.

– Rendben, akkor holnaptól én jövök reggel és este, fertőtlenítem, átkötöm, és ellenőrzöm, hogy nem-e okozott még nagyobb kárt.

Semmit sem felel, de jobb is így. Előkészítem a szükséges dolgokat, aztán az érzéstelenítőt beadom.

– Kiszedem a varratokat, újra kitisztítom, és összevarrom – foglalom össze a dolgot. – Hagyok itt lázcsillapítót, fájdalomcsillapítót és fertőtlenítő és-, kötszert is. De tartom magam ahhoz, amit mondtam. Így nem mehet frontra, remélem, hogy tudja.

– Csak tegye a dolgát.

Feleslegesnek tartom, hogy további szavakat fecséreljek el rá. Megnézem, hogy érzi-e a fájdalmat, de nem reagál.

– Érzi ezt? – megnyomom a seb melletti közvetlen területet.

– Nem.

Megfogom a csipeszt, s elkezdem a varratot kiszedni a sebből. Komolyan nem tudom elhinni, hogyan is lehet ennyire felelőtlen. Felnőtt férfi, és még is magasról tesz arra, hogy az oldalán egy végletekig tartó sebet hordoz, ami valószínű, hogy fájdalmat is okoz számára.

Még mindig veri a víz, s a legjobb lenne, ha egy hideg zuhanyt venne, de amíg nem varrom össze a nyílt sérülést, addig nem merem útjára engedni. Valószínű, hogy az agyát is kitisztítaná a hűs környezet, arra pedig nincs szükségem, hogy még jobban érces megjegyzésekkel ajándékozzon meg.

Lehunyt pillákkal fekszik, meg sem moccan, s olykor oda pillantok, hogy egyáltalán lélegzik-e. Megfordul a fejemben, hogy elaludt, ám, amint leragasztom a sebet, mindenféle ébredezés nélkül pislog fel rám.

– Kész vagyok – szabadulok meg a kesztyűktől.

– Remek – elkezd felülni, a kezeit pedig az ágya szélére helyezi.

– Hagyok itt gyógyszereket és holnap reggel jövök, hogy ránézzek.

– Felesleges – mormogja, s feláll. Póló nélkül lép az ablakhoz, amelyet kitár, így a friss, hűs levegő azonnal be is áramlik a szobába.

– Persze, jövő héten pedig újra jöhetnék egy felszakadt, elfertőzött sebet összevarrni.

– Most sem én hívtam – mutat rá a valóságra, miközben felém fordul.

– Egy köszönöm is elég lett volna.

Felsóhajtva csukom le a táskám tetejét, s fordulok teljesen felé. Egymás szemébe meredünk, de egyikünk sem szól. Tisztes távolságban állunk egymástól, még is feszélyez ez a csend, és a mogorvaság kéjes egyvelege.

Biccent, én pedig nem is várva, hogy kimondja a szót, hátat fordítok neki, s elhagyom a szobáját. Liambe ütközök a folyosón. Érdeklődve vizslat, én pedig elhadarom, hogy minden rendben lesz, és innentől ellenőrizni fogom minden nap a sebet. Elindulok, de megtorpanok, s mielőtt bemenne az ajtó, még felé fordulva kérdezek.

– Mi törtét vele? Ami miatt felszakadhatott a seb.

– Egy tisztel heves szóváltásba keveredett a minap, de nem tűnt akkor sem úgy, hogy bármi problémája is lehet – magyarázza Liam.

– Értem. Mondd meg neki, hogy ne képzelje, hogy ő itt a mindenható, akinek semmi baja sem eshet. Ha nem találsz rá, rosszabb állapotba is kerülhetett volna.

– Átadom – mosolyog rám, s belép Harry szobájába. Már csak az ő hangja vonja magára a figyelmemet, ahogyan lecseszi Liamet, amiért értesített engem. Komolyan ennyire kicseszettül makacs? 

9.Fejezet★Nyugalmat ígérő éjszaka

K R I S T I N A

Mosollyal az arcomon hallgatom, ahogyan Lizie a vonal másik végén nagy lelkesedéssel meséli a napját. Az egyik padon ülök az udvaron, s nem messze a homokban, nagy port kavarva maguk után a katonák esti szieszta gyanánt a bőrt rúgják. Sokukat nem ismerem, de az arcukról tisztán emlékszem, hogy már az elmúlt napokban összefutottam velük. Liam is köztük van, aki hangosan nevet olykor, s többet rúg a labda mellé, mintsem eredményesen, a bőrt találja el. Furcsa így látni őket, de valószínű, hogy a kellemes időt kihasználják, s nem arra gondolnak, hogy a következő frontra lépésüknél akár az életüket is veszthetik.

– És képzeld, kaptam kék fagyit! – kiált fel a lányom, mivel ismételten a gondolataim is visszatérnek hozzá.

– Kék fagyit? – csodálkozok, mintha valami hatalmas dolgot kóstolhatott volna meg.

– Igen! Nagyon finom volt.

– És mit csináltatok még?

– Laurennel a játszótéren voltunk! Olyan magasra hintáztam, majdnem az égig – kuncogja el magát, s el tudom képzelni, ahogyan a tenyerét a szája elé teszi, a szokásához híven.

– Majd együtt is elmegyünk, és együtt érjük el a csillagokat, rendben?

– Ígéred?

– Ígérem – mosolyodok el, s nagyot nyelek. – És holnap mit csináltok?

– Lu, megígérte, hogy kék muffint fogunk sütni – lelkesedése lankadatlan Lizienek.

– Cukormérgezést fog kapni a lányom, ha így folytatjátok – szólok a húgomnak, persze nevetve. A készülék ki van hangosítva, így ő is könnyedén hallja, amit mondok.

– Ugyan, kell ennyi neki is. Te is mindig faltad a süteményeket.

– Javíthatatlanok vagytok – törökülésbe ülök a padon, amely nem éppen a legkényelmesebb a bokáimnak, de nem foglalkoztat pár másodpercnél tovább a dolog. – Anya merre van?

– A kertben.

– Ugye nem megint Mr.Robertsel veszekszik, hogy az almafa kinek a kertjében van?

– Ismered.

– Javíthatatlan. Szerintem inkább hívd be, mielőtt a bácsinak esik – nevetek fel.

– Most megyünk fürdeni, igaz, Liz?

– Kék habos lesz a víz!

– Nem lesz sok a kék? – túrok a hajamba, majd kissé jobban összehúzom a kardigánomat.

– Te mindig rózsaszínnel árasztod el, kell egy kis vagány vonal is a lányba – Lauren vidám hangja csendül fel, majd Lizie nevetése.

– Rendben, menjetek. Szeretlek, bébi!

– Szeretlek anyuc!

És már csak a futólépéseit hallom, így a húgom is elbúcsúzik tőlem, s a kislányom után szalad. A készüléket a zsebembe csúsztatom, s a rögtönzött pálya felé nézek, amelyen a kapukat két-két rúd alkotja, amelyeket a földbe illesztettek a kezdés előtt.

Liam sikeresen megszerzi a labdát, majd a kapu felé indul el. Szépen egy cselt is bevet, vagyis csak nagyon szeretne, ám megbotlik az ellenfél lábába, és a homokon megcsúszva esik egy nagyot. Hát, ha nem a csatatérről, de a focipályáról biztosan az orvosiban fognak kikötni, ha így folytatják.

– Hé, mi a helyzet? – Niall huppan le mellém.

– Élvezem a szabad, friss levegőt – mosolyogva nézek rá. – Jó egy kicsit itt lenni és nem a fertőtlenítőszagú teremben.

– Igen, egyet értek. Ők is kihasználják rendesen, ahogy látom.

– Jól teszik, bár többet fekszenek, mint állnak – jegyzem meg nevetve. – Ha így folytatják, még lesz munkánk.

– Csak nem amortizálják le magukat egy meccs alatt.

– Reméljük.

– Beszéltél az otthoniakkal?

– Igen, Lizie éppen kék mániában él – furcsállóan néz rám, így folytatom. – Kék fagyit evett, és most oda-vissza van. Lauren megígérte, hogy sütnek kék muffint, és még a habfürdője is kék.

– Hol marad a rózsaszín?

– Ugye? Én is ezt kérdeztem!

Hirtelen nagy ordibálásra leszünk figyelmesek. Kivágódik a nagy épület ajtaja, az üveg megremeg benne, de szerencsére a helyén marad. Harry lép ki rajta dühösen, őt pedig egy lány követi, akit eddig csak egy-két alkalommal láttam. Mögöttük Louisa is megjelenik, akinek az arca szintén pozsgás, mint az első lányé is. Harry feléjük fordul, a testtartása feszes, s bár nekünk háttal áll, látszik, hogy forr a dühtől.

– Maguknak kellene néhány katonai feladattal eltöltött óra, akkor megtanulnák, hogy mikor kellene a szájukat befogni! A pletykálkodás megy, nem is értem, hogyan küldhették ide magukat!

– Hé, Harry – siet oda két katona. – Nyugodj meg.

– Egy kis ész kellene beléjük szorítani. Kibaszottul elegem van abból, hogy ilyeneket küldenek ide!

– Mi a gond? – a másik tiszt érdeklődik.

– Az, hogy ócska ribanc módjára viselkednek, és kelletik magukat!

Mordul fel, s hátat fordít a lányoknak, míg én döbbenten nézem Harry közeledő alakját. Lekapja a sapkáját, s a hajába túr. Louisa felhorkan és Styles után iramodik. Kikerekedett tekintettel figyelem, ahogyan megragadja Harry karját, aki lendíti a kezét, ám amint konstatálja, hogy a levakarhatatlan lány az, már is visszafogja magát. Meglepődtem volna, hogy célba talált volna az ütése. Még belőle sem nézem ki, hogy helyretenne ilyen módon egy nőnemű személyt.

– Inkább örülnöd kellene, hogy téma vagy nálunk, Harry – Louisa a szemeibe bámulva mondja, én pedig köpni-nyelni nem tudok. Ennyire olcsó lányt még én sem láttam.

– Remélem tudja, hogy úgy beszél magáról, mintha egy ócska kurva lenne. És nem engedélyeztem, hogy tegezzen! Maga itt egy nőnek feltüntetett valaki, aki egy katonát akar becserkészni magának. De tudatom önnel. Egy olyan vonat után fut, amely nem fogja felvenni!

– Sose tudhatod – nevet fel Louisa. – Ő utána futsz? Senki sem van, mindenki tudja, hogy az a mogorvaságot igyekszel becserkészni. A szobádban szoktatok találkozni – úgy kiáltozik, hogy biztos mindenki meghallja.

– Önnek, Mr.Styles – lép közelebb Harry és az arcába sziszegi a szavakat. – És, ha mindenki figyelmét felhívta magára, akkor itt le is zárnám ezt a nevetséges műsort, és többet ne próbáljon hozzám dörgölőzni, vagy valami hasonlót végrehajtani, mert magam leszek, aki felrakja a hajóra, és visszaküldi oda, ahonnan jött!

Újfent hátat fordít a lánynak, s elviharzik mellettünk, úgy, hogy felénk sem néz. Szinte porfelhőt hagy maga után, ahogyan a bakacsában végiglép feszes testtel előttünk, s szobáját rejtő házhoz megy. Az ajtót olyan erősen csapja be, hogy az kellő visszhangot ver a falakkal körbevett udvaron.

– Remélem örülsz – Louisa áll meg előttem.

– Tessék?

– Minden miatta van! Minek kellett ide jönnöd? Minden jól alakult, amíg meg nem jelentél a mogorva modoroddal!

– Nevetséges vagy – jelentem ki. – Ha valakinek nem kellesz, akkor fogadd el. Nem fogod tudni elérni, hogy a tiéd legyen. De magyarázhatom, ha Mr.Styles szavait sem érted meg.

– Mi van, szereti, ha magázod?

– Undorító vagy.

– Na jó, be lehet fejezni, és a gyerekes játékaidat a saját körödben játszd, meg mi nem vagyunk kíváncsiak rá – áll fel Niall.

– Szóval egyszerre két vasat tartasz a tűzben – röhög fel. – És még én vagyok az álszent ribanc.

Felállok, s a kezem erőteljes pofon következtében csattan az arcán. Döbbenten mered rám, ahogyan tenyerét a már most vörös, égő területre szorítja. Soha nem voltam az erőszak, a pofon és társai híve, de nem hagyhatom, hogy olyannak nevezzen, ami messze áll tőlem. Nem ismer és semmi joga így beszélni rólam, vagy netalántán másról.

Elviharzok mellette, s meg sem állok az épületig, amiben véletlen neki megyek egy katonának. Azonnal szabadkozni kezdek, de ő csak egy mosoly kíséretében biccent, hogy minden rendben, s az utamra enged. Szinte végigrohanok a folyosón, meg sem állok a szobánkig, hiába kiabál utánam Niall. Betontok az aljtón, a bőröndömet pedig nehezen, de sikerül lerángatnom a szekrény tetejéről, ám majdnem rám esik, így Niall elkapja, s a földre helyezi.

– Hé, gyere ide.

Húz egy ölelésbe, én pedig a sírásomat visszanyelve merülök el az ölelő kezekben. Semmit sem mondd, csak biztosan tart, ahogyan az elmúlt években is tette. Mindig ott volt nekem, s ezért rettentő nagy hálával tartozok neki. Ő volt egyedül, aki engem sírni látott, először, s utoljára is. Megfogadtam, hogy nem engedem elgyengülni magam, s eddig sikeresen tartottam is magam ehhez, így most sem engedek a szemeimet maró könnyeknek, amelyek makacsan szeretnének a felszínre törni, s a gyengeségemet megmutatni.

– Mit tervezel? – suttogja, a keze pedig fel, s le siklik a hátamon.

– Kérek egy másik szobát. Nem akarok vele egy légtérben lenni. Itt maradok, maradnom kell, de az éjszakáimat, a szabadidőmet nem akarom a közelében tölteni.

– Rendben van. Pakolj össze, én pedig valahogy elintézem, rendben? – ajkait a hajamba nyomja, én pedig bólint, s eltávolodok tőle remélve, hogy eredményesen jár.

★

A szerencse nagyon is mellettem áll. Niall könnyen, talán túlságosan is könnyen szerzett meg egy szobát, amely két egyszemélyes ágyból áll. Nem szeretett volna magamra hagyni, mondván még is csak jó barátok vagyunk, s együtt is érkeztünk. Amint ő is mindent összeszedett, áthúztuk az eddig lakatlan szobába a bőröndünket. Ugyan abban az épületben maradtunk, ám pár folyosóval arrább. Fáradtnak éreztem magam, de kipakoltam, s Niall is így cselekedett, miután én a fürdőszobába vonultam. A forró zuhany jól esett, s pár pillanatig el is felejtette velem a gorombaságot, amely itt körbevesz, amikor véleményem szerint nem is szolgáltam rá.

– Tessék – Niall lép be a szobába egy tálcával, amelyen két csésze pihen.

Az ablak ki van tárva, én pedig a párkányon ülök. Elemelek hálálkodva egy csésze teát, ő pedig a sajátját fogja meg, a tálcát leteszi, s a falnak dől velem szemben, így ő is kilát a lemenő napra.

– Minden rendben?

– Most már igen. Végre normálisan ki tudjuk magunkat aludni – viccelem el a helyzetet.

– El sem hiszem – vigyorog.

– Na jó, valld be, hogy érdekel az a dolog, amit elejtett Louisa az udvaron – sóhajtok fel. – Tudom, hogy magadtól nem kérdeznél rá, de kíváncsi vagy.

– Én is ember vagyok, de tiszteletben tartom, ez a te, illetve a ti dolgotok. Ha akarod úgy is elmondod.

– Valóban voltam nála, de nem azért, amiért azt Louisa gondolja. Amikor múltkor megjelent Harry az asztalunknál, akkor hozzá mentünk – fejemet az ablak szélének döntöm. – Az oldalán egy eléggé csúnya seb van. Ő fertőtlenítette, és le is volt ragasztva, de kissé el volt fertőződve, aztán segítségemet kérte. Persze a maga módján.

– Igen, meglepett volna, ha egy kérlek vagy egy köszönöm kiszaladt volna a száján – szürcsöl bele a teába.

– Másnap is voltam, akkor látott meg Louisa. Illetve csak azt, ahogyan belépek abba az épületbe. Össze kellett varrnom neki a sebet, de kifogytunk az érzéstelenítőből. Ragaszkodott ahhoz, hogy akkor ott megcsináljam.

– Érzéstelenítés nélkül varrtad össze? – döbben meg, mire bólintok. – Keményebb, mint gondoltam. De miért nem jött az orvosiba?

– Nem akarta, hogy bennfogjuk.

– Egy igazi katona.

– Igen – értek egyet.

– Azóta mi van vele?

– Fogalmam sincs, ennek két napja, és ő az, aki magának fertőtleníti és köti át. Majd rá kell néznem, meg a varratokat is kiszednem. Szerettem volna, ha csak te rá nézel, de tiltakozott. Remélem, hogy már minden rendben lesz, és csak a varratszedés van hátra.

– Biztosan remek munkát végeztél – nyugtat meg. – Ha eddig nem volt rosszul, és a varrást is kibírta, akkor felesleges aggódnod.

Halvány mosollyal az arcomon iszok bele a meleg italomba, s ismételten a naplementét kezdem figyelni, ahogyan az utolsó sugarak a horizonton, színes játékot játszanak búcsúzóul.