13.Fejezet★Óvatosság

K R I S T I N A

Hajnali öt óra is még alig múlt el, még is a zuhany alatt állok már. Niall még az igazat álmát alussza, de én már így is órák óta forgolódok. Nem igazán jelenthetem ki, hogy sikeresen kialudtam magam. Az oldalam hasogatott, de nem akartam Niallt a kotorászásommal felébreszteni, így a fal felé fordultam, s próbáltam tényleg az álmaimba visszatérni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Amúgy sem fordult meg a fejemben, hogy a karcolás nagyobb lehet egy kis felsértett bőrnél.

Hajam egy kócos kontyban ül a fejem tetején, míg forró víz a testemet éri. Kinyúlok a tusfürdőmért, ami teljesen natúr. Nem igazán részesítem előnybe a különféle édes illatú löttyöket. Tenyerem végigsiklik a bőröm felületén, s felszisszenek a csípő érzésre. Oldalamra pillantok, majd a zuhanyfejet odairányítom óvatosan és a fehér habot a sérült területről eltüntetem. Belülről harapok rá a számra, majd elzárom a vizet, s kilépve egy törülközőt tekerek a testem köré. Az anyag hozzám ér, s kellemetlen súrlódás az eredménye. Fogkefémre nyomok a fogkrémből és az utolsó lépéseket is elvégzem a reggeli rutinomból.

Felöltözök, de nem viszem túlzásba. Fekete farmert, fehér pólót és egy hasonlóan sötét kardigánt kapok magamra, míg lábaimat a conversembe bújtatom, a hajamat pedig szoros copfba fogom, hogy ne zavarjon a nap folyamán.

– Niall, ébresztő – húzom el a függönyt azonnal, ahogy kilépek a szobába. Már is a gyenge napfény betör a kicsi helyiségbe. – Niall, muszáj felkelned – ülök le az ágyamra, míg ő felmordul.

– Még öt percet?

– Nem! – nevetek fel, s lerántom róla a takarót.

– Anyu, kérlek.

– Orvos vagy, az isten szerelmére! Ébredj, életeket kell mentened.

– Kisebb karcolások vannak mindig, te is meg tudod oldani – fordul a másik oldalára.

– Ha nem tudnám, hogy már a harmadik x-et is betöltöd lassan, egy hisztis tinédzsernek néznélek.

– És járnál velem? – mormolja a párnája anyagába.

Felnevetek hangosan, telefonomat a zsebembe csúsztatom, s ellépek az ágya végébe. Szőke haja össze-vissza áll, míg fehér pólójának anyaga kissé meg van tekeredve a felsőteste körül. Arcát keményen a párnájába nyomja, míg takaróját a lábai közé szorítja. Felnevetek.

– Lizie helyett úgy látom, hogy téged kell gatyába ráznom.

– Ez nem válasz a kérdésemre.

– Bolond van, de persze. Te lennél a legdögösebb tinifiú, na kifelé az ágyból!

– Ilyen sem volt még, hogy hagytam volna egy alattam levő embernek, hogy dirigáljon – ül fel, s megdörzsöli az arcát.

– Innen megleszel?

Bólint egy ásítás kíséretében, én pedig elmosolyodok, s elhagyom a szobánkat, hogy végre az orvosiba mehessek, amíg senki nincs odabenn. A folyosón égnek a villanyok, de alig egy lélek kószál csupán. Csend van még, s most kivételesen odakintről sem lehet semmit behallani.

A lenti folyosón már többen vannak, úgy látszik, hogy itt soha nincsen nyugalom, s magány. Belököm az ajtaját a pár négyzetméternyi helyiségnek, s a szekrényhez lépek, hogy fertőtlenítőt, és pár szükségesnek vélt dolgot magamhoz vegyek. Kipakolok mindent a szekrény tetejére, s megszabadulok a kardigánomtól, majd a felsőmtől is. Oldalt fordulok a tükörnek míg a kezeimbe veszem a fertőtlenítőt. Mielőtt bármit is csinálnék, közelebb lépek, s megnézem a sebet. Egy csipeszt fogok a kezeimbe. Nem olyan vészes, nem kell varrni, de még mindig fájdalmas sajgást okoz.

Elkezdem megközelíteni az oldalamat a fém tárggyal, de kissé megugrok, ahogyan kivágódik az ajtó. Kíváncsian nézek arra, majd felsóhajtva visszafordulok, amikor Louisa összeráncolt homlokával találom szembe magam. Becsukja maga mögött az ajtót, s a szoba másik felébe megy valamit pakolászni.

– Csak nem vad éjszaka volt?

– Figyelj – fordulok felé. – Nem muszáj nekünk beszélnünk ám. Simán elmehetünk egymás mellett csendben. Ha nem köszönsz, azért sem fogok megharagudni, megnyugodhatsz.

– Én csak barátkozni próbálok – emeli fel védekezően a kezeit. – Különben is, örülnöd kellene, hogy nem szóltam senkinek, amiért elemeltél pár dolgot a múltkor – biccenti félre a fejét egy visszataszító vigyorral az arcán.

– Tessék?

– Tudod, amikor egy táskányi holmit vittél ki innen. Te is csak egy elfuserált ember vagy, aki kihasználja a lehetőségeit. Értem én.

– Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz – nevetek fel. – Inkább a saját dolgoddal foglalkozz.

– Akkor akadj le Harryről!

– Mi van? – hitetlenkedve meredek rá, míg számat hangos nevetés hagyja el. – Nagyon el vagy tévedve. De amúgy sem mutat érdeklődést feléd, ha nem vetted volna észre. Bár ebben nem kételkedem, hiszen nem látsz túl a magad iránt érzett imádaton.

– Nem azért jöttem ide, hogy jó pofizzak – sziszegi immáron előttem állva. Megragadja a kezemet, s úgy érzem, hogy ismerős szituációba kerültünk megint.

– Engedj el – nézek a szemeibe, s megragadom a csuklóját.

– Miért, mi lesz? – horkan fel. – Rohansz a hős tiszthez? – felnevet. – Tudod sajnálom, hogy Rick nem tudott eljátszadozni veled. Megérdemelted volna, hogy valaki igazán helyretegyen.

Kezem az arcán csattan, s ennek következtében oldalra is billen. Szabad keze az arcára simul, a szájára, amelyet kissé elért az ütésem. Piroslik a felület, de semmi más sérülése nincs.

– Azzal foglalkozz, ami a munkaköröd. Nem azért jöttél ide, hogy kurvát játssz, hanem, hogy segíts, akinek kell. És itt most nem arra célzok, hogy a nadrágokban turkálj, csak, hogy megértsd miről is beszélek – rántom ki a kezemet az övéből, s hátat fordítok neki, de ő hirtelen visszaránt és hatalmas pofont ad. Felszisszenek, ám a tekintetem a mögötte álló személyre vetődik, aki elkerekedett szemekkel méregeti a helyzetet, majd közelebb jön, és Louisat elragadja tőlem.

– Mi a fene folyik itt? – Liam értetlenül néz ránk.

– Csak emlékeztettem, hogy mi a feladatköri – felelem.

– Ugyan, úgy beszélt rólam, mint valami utolsó ribancról – veti oda a lány, s megpróbálja kirángatni magát Liam szorításából.

– Te még mindig egy nővér vagy és még mindig nem a farkakat kell leápolnod – nézek a szemeibe. Mire még jobban rángatózni kezd.

– Ezt még megbánod te ribanc! – köpi felém ordítva a szavakat.

– Mi a történik itt? Minden maguktól zeng!

Harry lép be a helyiségbe értetlen arccal. Beljebb lép, s megpillantja Louisat, akit Liam nem enged el egy pillanatra sem. Rám néz, s felsőtestemet végigméri, mire hirtelen ér a felismerés, hogy egy melltartóban álldogálok.

– A hős megmentő – röhög fel a lány, s Harry szemei rávillannak. – Mindig a legjobbkor. Már csak Rick hiányzik és együtt a nagy csapat!

– Most már unalmas vagy – sóhajtok fel.

– Elég legyen! – mordul fel Harry. – Liam, vidd ki.

– Ugyan, őt senki nem kövezi meg, amikor lop! – kiáltja el magát Louisa.

Harry értetlenül néz rám, de csak újra Liamre pillant, aki szavak nélkül is megérti az utasítást. A tükörhöz megyek, ahol a ruháim és az elővett dolgok hevernek. Oldalt fordulok, a csipeszt ismételten a kezembe veszem, míg azt a kis ráragadt anyagdarabot próbálom leszedni a sérült részről.

– Várj – lép mellém Harry, ám mielőtt hozzám érne, megmossa a kezeit. Kiveszi a csipeszt a kezemből.

– Erre semmi szükség.

– Ülj az ágyra.

– Én vagyok a nővér – mutatok rá a dologra, de ő meg sem hallja a szavaimat. Csuklómat határozottan fogja meg és vezet a fehér ágyhoz, melyre fel is ülök. Lefekszek az oldalamra, s hagyom, hogy szemügyre vegye a karcolást.

– Ő csinálta?

– Kicsoda? – nézek rá a vállam felett. – Louisa? – bólint. – Nem, Rick még tegnap.

– Miért nem akkor kezelted le? – mormogja és fertőtlenítőt tesz a bőrömre.

– Csak egy karcolás. Túl élem.

Bólint, s csend telepszik a szobára. Ujjai finoman érintik a területet, ahogyan eloszlatja rajta a folyadékot. Pár másodpercet vár, aztán leragasztja a területet. Felülök, és a felém nyújtott fehér felsőt meg is ragadom.

– Köszönöm – egy mosolyt engedek meg magamnak, de ő mindössze egy biccentéssel felel.

Felállok, s ellépek mellette, hogy mindent a helyére tegyek. Furcsán kellemetlenül érzem magam, a némasága még jobban az agyamra megy, ahogyan a távolságtartó viselkedése is. Természetesen ő egy tiszt, aki kimért, és csak a háború legyőzése lebeg a szemei előtt, nem barátkozni jött, de pár jó szóba véleményem szerint még senki sem halt bele. Nem várom el, hogy bármiféle bizalmasa, jó barátja legyek, messze álljon tőlem.

– Miről beszélt?

Töri meg végül a csendet, ahogy sz üveges szekrénybe mindent visszahelyezek.

– Kicsoda?

– Louisa – neki dől a szekrénynek, a tekintetével pedig minden lépésemet követi.

Felé fordulok és kérdően nézek rá, míg magamban a rikácsoló szavakat próbálom felidézni és az egyáltalán nem barátságos beszélgetésünket.

– A lopással kapcsolatban? – bólint, s mellkasa előtt egybefonja a kezeit. – Most meggyanúsítasz bármivel is?

– Nem, csupán érdekel a tartalma is a kijelentésnek.

– Észrevett, amikor mentem hozzád és itt szedtem össze a dolgokat. Azóta ezen kattog és a rögeszméje lett a dolog, hogy lopok. De nem igazán érdekel, én tudom az igazat, ő nem ismer, és innentől kezdve nincs is miről beszélni.

– Az egész folyosó tőletek zengett. Szerintem van miről beszélni. Elég kemény szavakkal dobálóztatok.

– Elszámolással tartozom feléd? Mert véleményem szerint nem.

– Semmi ilyenről nincs szó, csupán elég az odakinti háború, senkinek nincs szüksége arra, hogy idebenn is hasonló helyzet uralkodjon el.

– Elég messze voltunk a fegyverrántástól, de elhiheted, hogy eszemben sincs vele szóba elegyedni. Megnyugodhatsz!

Ellépek mellette, hogy elhagyjam a helyiséget, ám ő megakadályozza, ahogyan a kezemre helyezi az övét. Visszapillantok rá.

– Légy óvatos!