26.Fejezet★Nyugtalan Gondolatok

K R I S T I N A

Harry gondolatai nyomot hagytak bennem az éjszaka folyamán. A gondolataim ördögi kört jártak a fejemben, annak köszönhetően, hogy igazat kellett adnom neki. A partokat valóban már látnunk kellett volna, még ha nem is értük el a kikötőt. Az éjszakai fények ragyogóan kellett volna, hogy mutassák a közelgő várost, ám ez elmarad még. Feszültség kezdett egészen eluralkodni bennem, s ez nem éppen azt jelentette, hogy Harry mellett az ágyban teljes nyugalomban nyújtóztam el, és adtam át magamat az álmaimnak. 

Felsóhajtok a sokadik fordulat után, amit már megtettem, s ismételtem az órák folyamán. Odakinnről hangok szűrődnek be, sutyorogás, kellemetlen beszélgetés, de elengedem a fülem mellett a dolgot, s nem hallgatózik inkább. Arra próbálok koncentrálni, hogy a nyugtalanságommal nehogy felébresszem a mellettem halkan szuszogó férfit, aki a kezeit biztosan tartja a derekam körül. Ujjam végigszalad a kézen, s az ujjaim összefonódnak az övéivel. A szuszogás abbamarad és megszorítja az ujjaimat. Közelebb csúszik hozzám, csupasz mellkasa az orromnak nyomódik, a mosoly megjelenik az arcomon, és hagyom, hogy a keze elengedje az enyémét, majd a hátamon felcsússzon, s a hajamba markoljon, ahogyan jól esik neki. Még mélyebben fúrom magam a mellkasba, ha ez egyáltalán lehetséges. Illata az orromba kúszik, a kezem a keskeny csípője vonalára csúszik, majd kissé tovább a fenekére félig, ahol is megállapodik. 

- Miért nem alszol?

Hangja mélyen, halkan búg, s a hallójárataimat finoman, érzékien simogatja. 
- Nyugtalan vagyok - vallom be, ahogy kissé megköszörülöm a torkomat, hogy a hangok tisztán, s ne teljes rekedtségben hagyják el a számat. 

- Ugye nem azaz ostobaság zavar, amit említettem? - sóhajt fel, s közben finoman a tarkómat masszírozza. 

- Úgy sem hiszed el, ha nemet felelek. Nincs miért tagadnom. 

- Bébi, nem kell ilyen hülye gondolatok miatt aggódnod. Mindössze annyiról van szó, hogy túlreagálok apróságokat, és talán még magamnak is nehéz bevallanom, de a paranoia sem kizárt jelenleg.

A mellkasa rezgése rám is átáramlik az érintkezésünknek köszönhetően. A meleg bőre finom érintése nem azt sugallja, hogy teljesen nyugodt. Szinte már ellent mond annak, amik elhagyják a csodásan édes ajkait. Kezem felsiklik a hasán, mire az izmai meg-meg rándulnak ismétlődően a simításom alatt, de nem zavar el, nem ellenkezik, finoman hajol bele még jobban az érintésbe, amely nem múlik el.

- Vagy egyszerűen csak tisztán látod a helyzetet, csak te magad is próbálsz már abban hinni, hogy nincs az emberekben annyi gonoszság, hogy megint valami szart találjanak ki a segítő katonák ellen, akik csak hazavágynak.

- Istenem, hogy miért nem tudom befogni a számat! - nyög fel fájdalmasan, s az állam alá nyúlva eléri, hogy a fejem felfelé billenjen, s a sötétség ellenére is minimálisan egymás szemeiben veszhessünk el.

- Talán mert az igazság csak úgy kikívánkozik belőled, és azt hiszem, hogy ezzel semmi baj sincsen. Szeretem tudni a dolgokat, és nem a ködben tapogatózni, amikor azt sem tudja az ember, hogy merre van az előre.

- Megígértem, hogy hazaviszlek Liziehez, és ez ellen senkinek sem engedem meg, hogy lépjen. Bármibe is kerüljön, Kris, ígérem, hogy hamarosan a karjaidban tarthatod a kislányodat.

- Ne legyél ennyire dramatikus, kérlek - nyögök fel szinte már fájdalmasan. - Úgy beszélsz, mintha valami kivégzés felé tartanánk, ami elől engem az életed árán kellene megmentened. Ennek a gondolata pedig jobban megrémiszt, mint azt te hiszed.

- Engedjük el a témát, és aludjunk, mire felébredünk valószínű, hogy már partot érünk, így mindenféle felesleges aggodalom csak terhet jelent.

- Komolyan azt hiszed, hogy most el fogok tudni aludni? Akkor még nagyon nem ismertél meg, Harry. 

- Nem mondom, hogy a legtökéletesebben ismerlek, és már nem tudlak jobban ennél, de azért ne legyél kishitű velem szemben - nevet fel halkan, s a száját az enyémé ellen nyomja egy merev pillanatra. - Emiatt is szeretném, ha nem gyötörnéd magad az én értelmetlen gondolataimmal, hanem inkább aludnál, kipihennéd magad, hogyha Lizie veled lesz, akkor órák hosszat játszhass vele, és ne amiatt kelljen aggódnod, hogy aludnod kellene pár órát. 

-Hogy te mennyire egy figyelmes férfi vagy - vigyorodok el, és a szám a mellkasát érinti. - Komolyan, jobbat sem kereshettem volna nálad, még ha csak egy futó kalandról is beszélünk.

Ahogy a számat elhagyja ez a megjegyzés, már is megbánom. Körülöttem a keze megmerevedik, az izmai pillanatok leforgása alatt ostromolnának le. Képes lenne rá, ebben a legbiztosabb vagyok.

Érzem a hevesen verdeső szívének kegyetlen ütemét, és már is még rosszabbul érzem magam, mint eddig bármikor. De ha igaz, és jóságos akarok lenni, akkor be kell látnom, hogy valóban ő maga sem tudja, hogy mit is akar. Legalábbis én nem sokat sejtek ebből az egészből. A múltkor elhangzottak kellően melegítettek fel, a szavai parást alakítottak másodpercek töredéke alatt tűzzé, és azt hiszem, hogy ez még a mai napig él bennem. Legnagyobb vágyaim közé tartozik, hogy ennek is ne legyen vége. Úgy érzem, hogy megtaláltam azt a személyt, akinek végre bátran megmerek nyílni a keservesen hosszú évek után, s boldogan adom át magam, s mindenem a szeretetének, a törődésének. Elfogadta, hogy az életemben van Lizie, aki nálam egyértelműen az első szerepet tölti, s fogja is betölteni mindig. A kislányom iránti érzett szerelmet kétlem, hogy bárki is le tudná előzni, és valahogy nem is érzem, hogy Harry erre hajt. Teljesen megérti a helyzetem, már amennyit tud róla, s ezt nagyon is értékelem. Talán jobban is, mint ő azt hinné. De ennek ellenére sem tudom, hogy mennyire lehet komoly ez, ami kialakult kettőnk között. Lehet, hogy ostobának gondolna bárki, ezekkel az értelmetlen, túlságosan is kusza gondolatokkal, de azt hiszem, hogy jogosan merülnek fel bennem újabb, s újabb kételyek, az édes boldog, perceket követően. Nem kockáztathatok, nem engedhetem meg, hogy bárki az életembe lépjen úgy, hogy Lizie már is megismeri. Eszemben sincs a lányom közelébe engedni bárkit. Ő a szemem fénye, aki a napsugarakat hozza az életem ködös életébe, s nem áll szándékomban a mi kis buborékunkat összetörni senki miatt. Ő érzékeny, az apukája felől még nem igen érkezett kérdés, még is tudom, hogy egyszer ez meg fog történni, én pedig nem fogom feketeségben ringatni. Szeretnék mindent megosztani vele, a korának megfelelően, s majd úgy egyre többet, de azt is szeretném, ha a mellettem levő férfit szeretné, még ha nem is az apukájának tekinti. Lehet, hogy a vágyaim tárháza határtalan, de ezek mellett nem megyek csak úgy el. 

- Azt hiszem, hogy ideje lenne aludnod, és nem felesleges, hülyeségeket beszélni.

Olyan halkan beszél, hogy szinte fülelnem kell, hogy a szavai elérnejenek hozzám. A takarót feljebb húzza a testemen, a keze újra átölel, de a melegség elpárolog, és a fagyos érzés marad, amely olomsúlyként nehezedik le ránk. Már is megbánom még jobban minden egyes szavamat, amelyet nem kellett volna neki elmondanom. Amelyet jobb lett volna megtartanom, még ha az egyenes bezsédet értékelem inkább.

- Ne haragudj.

- Semmiért sem kell bocsánatot kérned, Kristina. Nyilván azt érzel és gondolsz, amit csak szeretnél. Csak szeretném, ha nem aggódnál feleslegesen. Ennyi az egész.

- Igen, persze, meg is értem, tényleg. Csak én… Istenem, ostoba vagyok! Olyan baromságokat fecsegek itt össze-vissza - felülök hirtelen, amivel azt hiszem, hogy mind a kettőnket meg lepem. A hevességem fáradhatatlan. - Te mindent megteszel, én pedig még több olyan dolgot állítok, amit nem kellene. Nem itt és nem most van itt ezeknek az ideje.

- Végülis jobb most tisztázni, mint később - rántja meg a vállait, ahogy feljebb ül, s az ágy támlájának támaszkodik.

- Harry… - a neve úgy hagyja el a számat, mintha egy átkozott segélykiáltás lenne, s valami megnyugtató érintésre, szóra várnék, amikor én vagyok aki az egész galibát, és az éjjszakába nyúló felesleges magyarázkodást előidézte.

- Gyere ide - nyújtja felém a kezét, én pedig közelebb mászom, de ő addig ügyeskedik, míg szemben, az ölében nem találom magam. Egyik keze a derekam köré csavarodik, amíg a másik az arcomban hull barna tincseket tűri el a fülem mögé. Úgy viselkedik, mintha a látásunk tiszta lenne, s valóban egymás szemeibe néznénk. - Annyi ostobaságot tudsz összehordani - kihallom a vidámságot a hangjából, amely teljes ellentétben áll a pár másodpercekkel ezelőtt beállt fagyos pillanattal. - Én nem haragszom rád, csupán nem értelek, de azt hiszem, hogy lassan kezd összeállni a kép, és én nem szeretnék az lenni, aki rád erőltet bármit is. Szeretném, ha ezt tudnád. Semmit sem fogok neked kényszerré tenni, és elvárni. Minden, ahogy jól esik neked, Kris. Ha csak egy futó kalandnak vagyok jó, fájdalmasan, de elfogadnom. Ígérem, hogy elfogadom, és nem foglak zaklatni, mint valami őrült. De ha egy esélyt adsz arra, hogy bizonyítsam, komolyan gondolom, és szeretnék az lenni, akinek hosszú idő után teljesen átadod magad, akkor megteszem. Mindent megteszek, hogy elhidd, és, hogy megkapjam a szívedet. A csodás tested azt hiszem, hogy kellően kielégítő lenne bárkinek - neveti el magát, mire finoman meglegyintem a mellkasát. - Igen, bébi, ez így van. Viszont minden vágyom, hogy a szíved is behódoljon nekem. Lehetséges, sőt biztos, hogy sokat kérek, de igyekezni fogok. Megértem, ha nem szeretnéd azonnal, ha találkoznék a kislányoddal, megértem, ha éjszaka titkos randevúkra kell járnom veled, vagy be kell lopóznom éjjel a lakásba halkan, hogy elcsábítsalak. Bármi őrült dolgoban benne vagyok.

Azt hiszem, hogy még soha az eddigi életem során még ehhez hasonlót sem hallottam. A szavaielérték, hogy mosolyogjak, s egyszerre érezzem magamat meghatódottan. Elérték, hogy minden érzelmet előcsaljanak belőlem, elgyengüljek, és egy ócska tócsa legyek a karjai között, aki még is értékes neki. 

Közelebb hajolok, a homlokom az övéhez ér, kezem felcsúszik a kissé borostás állán, amely a bőrömet karistolja. Combjaim kissé megszorítják az övéit, de nem ad hangot a nemtetszése felől. Csendben tűri, hogy ott érintsem, ahol szeretném, csendben tűri, hogy a könnyeim végigfollyanak az arcom vonalán, s a mellkasán folytassák az útjukat a gördülékeny cseppek. Felemeli végül a kezét, és tudom, hogy nehezen fogja vissza magát, hogy ismét valami túlságosan is szépet, túlságosan is jól hangzó szavakat rakjon össze egymás után. Még is megteszi. Csendben törli meg az arcomat, és von magához egy meleg ölelésbe. A szívünk egy ütemre jár, amelyet nem tudok meghatározni, még is megható, melegséggel áraszt el, és még közelebb férkőzök, azt hiszem a lehetetlent is elérem, s szinte már teljesen eggyé is válunk. Nevetségessé fajul a dolog, még sem nevet egyikünk sem. 

- Mostanában túl sok könnyed hullott, feleslegesen - mormolja a szavakat a nyakam bőrébe, s enyhe csókkal pecsételi meg a mondata végét.

- Feleslegesen? - horkanok fel és el is távolodom tőle, hogy a szemeibe nézhessek. - Azt hiszem, hogy te pedig mostanában túlságosan is érzelmes vagy, cseppet sem feleslegesen. Ilyen hatással vagy rám, és bevallom, a bunkó stílusodnak köszönhetően meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer mi így leszünk.

- Hogyan? Hogyan így?

- Meghitten? - jelentem ki, bár inkább kérdésnek hangzik a szó.

- Hm… Meghitten - ismétli, ízlelgetve a szót. - Lehetséges, hogy túlságosan is érzelmesre sikeredett a mondandóm. Bassza meg, nem így akartam - szisszen fel. 

- Elrontod az érzelmes pillanatunkat - mormolom a mellkasába, immáron nevetve.

A hajamba csókol, s ő is nevetni kezd.

- Legalább mosolyogsz, és már nem feleslegesen sírsz.

-Tudod mit? Aludjunk, azt hiszem, azt kell tennünk most.

Halántékon csókol, majd elenged, hogy bemásszam, vissza mellé, az eredeti helyemre. Háttal fordulok neki, míg ő is visszacsúszik a takaró melegébe, átölel, szorosan magához húz, és a takaró szinte az egész testünket elfedi.

-Nem válaszoltál - suttogja.

- Bármiféle választ vártál? A könnyeim nem voltak elég hatásosak?

- Elnézést, valóban sokat vártam tőled. Bőven elérték az összezavarás határát.

- Harry.

- Sh, aludj - csókol a hajamba. 

- Ne csináld ezt! - próbálok megfordulni, de ezt nem engedi, hogy lehetővé tegyem. Olyannyira szorosan tart, hogy még levegőt venni is komoly feladatnak tűnik.

- Semmit sem csinálok, csupán aludni próbálok.

- Harry, kérlek - mocorgok még mindig, végül enged a szorításon, így megfordulok és úgy nézek rá. Ám sejtelmem sincs, hogy az ő zöld, igéző szemeinek figyelmét én is megkapom. - Meghatott, amit elmondtál nekem, és szerintem nem kell mondanom, de kimondom. Te vagy az első, akinek bármilyen szinten is megnyíltam. Egy férfit sem engedtem a közelemben az elmúlt időszakba, és azt hiszem, hogy ezt magyaráznom sem kell. Nyilván oka van, hogy minden így történt.

- Persze, össze voltunk zárva.

- Most ne kezdj el mindenféle szarságot bemagyarázni magadnak, meg nekem, mert megcseszheted őket!

- Ma nagyon mocskosan beszélsz, tudsz róla?

- Ne idegesíts fel, kérlek - sóhajtok fel. - Nem csak az összezártság volt ennek az oka. Elhiheted, ha nem vonzódom hozzád, nem teszem szét a lábam, és nem nyitom meg előtted a szívemet! - jelentem ki olyan keményen, amennyire csak telik tőlem. Bosszant, hogy ennyire makacs és már csak azért is be akar magyarázni mindent, amit nem kellene, és csak további kommunikációs komplikációt okozna kettőnk között.

- Jó pasi vagyok.

- Cseszd meg, de tényleg! - kiáltok már szinte fel keserűen, és feladva az egészet készülők megfordulni, amikor hangos zaj szűrődik be a kabinunkba. Mereven pillantok újra Harryre, aki már éberen fogja meg a számat, amint azt egy kiáltás kezdi el elhagyni az ijedtségnek köszönhetőn. Fegyver dörren el kétszer egymás után, a szívem a torkomban dobban, miután kihagy pár ütemet, és Harry arcát figyelem, aki mereven az ajtót szugerálja, és felém sem pillant egyetlen másodpercre sem.