14.Fejezet★Határozott találat

K R I S T I N A

Mosolyogva hallgatom Lizie szavait, aki vígan kacarászik. Nem sok mindent értek, de azért lelkes vagyok, s már az boldoggá tesz, hogy a hangját hallhatom. Lábaim járnak, sétálok az udvaron, ahol kissé a szél hideg fuvallattal érint meg. Hajamat össze-vissza fújja a szél, de jelenleg semmi lehetőségem arra, hogy összefogjam a már nevetségesen kócos tincseket.

– Mikor jössz?

– Nem tudom kincsem, de nemsokára, ígérem – próbálom nem kimutatni elkeseredettségemet, mikor belül nagyon is a torkomat szorongatja a fájdalmas gombóc. Tudom, hogy ő nem érzékelni, de biztos vagyok abban is, hogy a sírást felismerné.

– Jó – feleli, s hallom, ahogyan elszalad.

– Kris?

– Itt vagyok – csuklik el a hangom, s már a könnyeim sem félnek előtörni. – Hogy vagy, húgi?

– Én jól vagyok, de te nem, ahogy hallom. Mesélj!

– Csak hiányoztok. Nincs semmi baj.

– Te is hiányzol nekünk – vallja be. – De ne hazudj, ismerlek, és érzem, hogy nincs valami rendben. Bántott valaki?

– Nem, nem dehogy! – ellenkezek azonnal. Nem érzem szükségét annak, hogy jobban aggódjanak miattam a kelleténél, így a múltkori kis affért inkább elhallgatom. – Minden rendben, tényleg! Vannak nézeteltérések, de azok hol nincsenek? – nevetek fel, s letörlöm az arcomat, miközben tovább haladok előre a hatalmas birtokon.

– Vigyázz magadra, jó? És siess! Nagyon nem tetszik, hogy egy háborús övezetben vagy.

– A táborból ki se lépek, felesleges aggódnotok, tényleg! És már tényleg csak pár hét, a tervek szerint.

– Legalább van dolgod?

– Ne kérdezz ilyet, mert akkor ez azt jelenti, hogy valaki megsérült! – világosítom fel, de természetesen nem véresen komolyan. – De amúgy kisebb sebesülések vannak, szerencsére még nem volt semmi komolyabb, ami meg is lep.

– Mondtam neked mindig, hogy az angol pasik kemények és a végsőkig harcolnak.

– Oké, Lauren, menj, és figyelj az unokahúgodra – nevetek fel.

– Legalább jobb kedved lett kicsit. De megyek, éppen megyünk még ki a játszótérre egy kicsit.

– Jól van, érezzétek jól magatokat. Szeretlek benneteket és puszilok mindenkit.

Érzelmes búcsúnkat követően a kezemben szorongatva a készüléket megyek tovább előre. Jól esik ez a kis séta, messze a zűrzavartól, a túl sokat gondoló emberektől, s az arroganciától. A készüléket a farmerem zsebébe süllyesztem, de egy pillanatra sem állok meg. A Nap lemenőben van, s csodásan megvilágítja az égboltot. Mostanában kellemes időnk van ősz ellenére is, de ezt egy cseppet sem bánom. Valahogyan a tél nem igazán vonz, de hamarosan kopogtat, s fagyosan le is csap. Hajamba még mindig belemar a szél, de nem fogom össze még sem.

Érdeklődve pillantok körbe. Erre, ennyire még hátra nem igazán jártam, bár semmi különösebb nem található itt. Innen látszik az a hely, ahol néha lőnek a tisztek, de különösebben csak a tátongó semmiség van jelen. Megállok, s csak az égboltot csodálom. Teljesen elmerülök a látványba, amíg futóléptek nem csapják meg a fülemet. Oldalra kapom a fejemet, s egy izzadt katona közelségét konstatálom. Bakancsa port kavar maga után, ahogyan a földdel találkozik minden egyes lépését követően. A lélegzetét idáig lehet hallani, míg zilált külseje egyre jobban közeleg. Kiszúr, szemeit rajtam tartja, míg egyenletes ütemben lassan elém nem ér. Megáll, de a nyelvét nem lógatja. Atlétája izzadságától nedves, míg arcáról le-le gördül egy-egy kövér csepp. A nyakának vonalánál tisztán látszik dögcédulájának egy része, amely eltűnik a felsője anyaga alatt.

– Nem tesz jót az oldaladnak, ha futsz.

– Azt mondtad, hogy ma este kiszeded a varratokat – tovább megy, s nem messze egy padon foglal helyet. Fejével int, én pedig követem és helyet foglalok mellette.

– Igen, este jövök, és kiszedem őket.

– Akkor már is nincs probléma – mered előre, az égboltra. – Mutasd a kezedet.

Visszapillant rám, s már meg is fogja a zúzódott csuklómat, amelyet még Louisa okozott.

– Élek, ahogy látod.

– Az oldalad?

– Rendben van az is, nem szorulok rá senki aggodalmára.

– Csak is te viselheted a szíveden más sorsát? – köszörüli meg a torkát, a térdein támaszkodva az ujjait egybefonja.

– Nekem az a feladatom, hogy ellássam az embereket, és újra erőre kapjanak.

– Hát persze – mosolyodik el, talán most először mióta megismertem. Nekem is mosolyt csak a fogatvillantó vigyora az arcomra. – Lejjebb kellene adnod ebből, hogy csak te aggódj másért.

– Mondod te, aki a szakmai segítséget sem fogadta el.

– Emlékeztetnélek, hogy én kértelek meg.

– Kértél? – vonom fel az egyik szemöldököm, de a vigyor nem törölhető le az arcomról.

– Tudod te, hogy mire is értem.

Bólintok, s előre fordulok, hogy az utolsó napsugaraknak még a szemtanúja legyek. Csend telepszik ránk, valahogyan most még sem érzem kínosnak az egészet. Ám ezt a pár percet azonnal ketté is szakítja egy robbanás szerű hang, amely nem is tűnik olyan távolinak. Összerezzenek, s Harryre kapom a tekintetemet.

– Menjünk be – komoly tekintettel néz rám, és fel is áll.

Követem cselekedetét, s egymás mellett kissé hosszabb léptekkel indulunk el az épület felé, ahova meg is érkezve már ketté válnak az útjaink.

★

Megfelelőnek gondolom az időt arra, hogy pár percre átmenjek Harryhez, s kiszedjem a varratait. Niall incselkedik, pár kis csipkelődés elhagyja a száját, de én csak nevetve elmotyogok neki annyit, hogy mindjárt jövök.

Odakinn már korom sötétség uralkodik, s pár katonán kívül senki nincs odakinn. Megnyújtom a lépteimet, hogy a háborgó szél elől mielőbb menedékbe érjek, ám Rickel össze akad a tekintetünk, aki egy lépést ár tenne is felém, ám a társai visszatartják. Úgy maradhatott a táborban, hogy egy másik épületbe kellett költöznie és egyetlen egy panasszal ellene búcsút is mondhat mindennek, s hazaküldik. Ez persze valakinek jót is jelenthetne, de egy katonának hatalmas kudarc, ha a felettese idő előtt távozásra parancsolja. Szégyen bélyegezné meg egész életén át.

A szoba előtt megállok, bár a kezem már azonnal a kilincs felé vándorol. Megrázom a fejemet, s kopogtatok. Amint a mély hang beinvitál, le is nyomom a kilincset, s betérek. Harry egy melegítőben el van nyúlva az ágyon. Mellkasán mindössze a dögcédulája hever, míg kezei között a telefonját szorongatja.

Felül, telefonját az éjjeliszekrényre helyezi, s türelmesen várja, amíg odaérek hozzá. Leülök mellé, ő pedig az oldalát kezdi el szemlélni, amin már nincsen kötés.

– Azt hittem, soha nem éljük meg ezt a pillanatot. A gyerekek nem ilyen makacsak, mint te – jegyzem meg, s a csipesz felé nyúlok.

– Ezt sértésnek is vehetném – mormogja, s visszadől az ágyára.

– Veheted, nyugodtan.

– És matrica is jár?

– Talán – mosolyodok el. – Most ne mozogj.

Csendben is marad, nem incselkedik. Meglep a jókedve, de értékelem, hogy a komor oldalát most messze üldözte magától. Sokkal jobban tudom én is végezni a munkámat, ha nem kell küzdenem a pácienssel.

Kezem megremeg, amikor egy újabb hangos robbanásra összerezzenek. Harry bőrének érek, mire felszisszen.

– Ne haragudj – szabadkozok azonnal.

– Csak ne vágj fel újra – jegyzi meg, mire elmosolyodok.

Pár perc múlva végzek, s a szemeteshez lépek. Ismételten egy robbanás hangja töri meg a csendet, s pár lövés is eldördül. Harry felpattan, s kinéz az ablakon, de az udvar zavartalan. Ismétlődnek a hangok, én pedig ijedten, hevesen verdeső szívvel nézek a férfira, aki pillanatok alatt terem a szekrénye mellett, amelyből kirángat egy táskát, amely innen jól láthatóan meg van tömve. Bakancsaiba szinte beleugrik, míg egy felsőt kap magára, s a kabátját, amely elég vastagnak tűnik.

A folyosóról futások, kemény léptek hangja hallatszik be, majd egy sziréna fülsüketítő hangja árasztja el az egész területet.

– Mi történik? – elkerekedett szemekkel nézek Harryre, aki fegyvert ragad, kibiztosítja, s megfogja a kezemet.

Harry kilép a folyosóra, ahol társai, hasonlóan táskákkal a hátukon rohannak, fegyverrel a kezeik között.

– Ne szakadj el tőlem! – néz a szemembe parancsolóan.

Táskájának egyik pántjára teszem a kezemet, s igyekszem tartani vele a tempót, ahogyan kilép az épület ajtaján, az udvarra. Már rengeteg ember rohangál, az épületben sötétség van, de a sziréna hangja továbbra is erősen kitart. Fegyverek hangos dördülése félelemmel tölt el, s hazudnék, ha letagadnám a rettegésemet.

– Hova megyünk?

– Kristina, a táborba bejutottak valahogyan, ami azt jelenti, hogy már sok társunkat megölték, és nem vagyunk elegen arra, hogy megvédjük a tábort – a szemeimbe nézve közli ezeket. – Volt egy kiürítési terv, a szerint haladunk. Minden jelenlevő katonának védelmezni kell benneteket, és így is teszünk – pillant félre, ahol is több segéd rohan katonákat követve a telek hátsó része felé.

– Niall! Sehol sem látom!

Elindulok az épület felé, de megragadja a kezemet, és visszaránt.

– Biztosan kijutott, ne legyél őrült!

– Nem tudhatod, hogy kijutott-e!

Farkasszemet nézünk egymással, majd felsóhajt, s maga mögé rántva indul el az épület irányába. Mindenki velünk szemben halad, de felismerni őket nem tudom. Szívem a torkomban dobban, a fülem sípol, s csak a folytonos fegyverek hangját hallom.

A lépcsőn a fokokat kettesével veszem, Harry mellettem olykor hátrafelé is pillant, a fegyvert biztosan tartja a kezei között. A szobába berontok, s Niallnek hűlt helyét találom. Szekrényéből ki vannak dobálva a cuccok, s hiányzik is pár dolga, ez azonnal feltűnik.

– Nincs itt – mondja Harry, mintha nekem nem tűnne fel. – Egy percet kapsz, hogy a legfontosabbakat összeszedd egy táskába!

Szinte már egy hátizsákba el is kezdem a legfontosabbakat bedobálni, illetve pár meleg, váltó ruhadarabot is. Éjjeliszekrényről elmarom a képet, amelyen Lizievel vagyok, s azt is a táskába teszem a többi holmim mellé. Felkapok egy kabátot, majd a táskát a hátamra veszem. Harry kilép a szobából, körbenéz, majd a kezével az arcához nyúl, s a szája elé helyezi a mutatóujját, jelezve, hogy maradjak csendben. Még levegőt is elfelejtek venni, egy helyben megállok, míg kijjebb nyitja az ajtót, s a kezét kinyújtva a fegyverrel céloz, majd egy golyó el is hagyja azt. Kezemet a szám elé kapom, de megmarkolom a felém nyújtott kezét, s futólépésekben követni kezdem az ellenkező irányba. A folyosó másik végére tartunk, ahol még nem voltam, de Harry határozottan megy. Nincs kétségem afelől, hogy tudja, mit is csinál, s tisztában van azzal, hogy merre is tartunk, s épségben ki is tudunk jutni az épületből. Ebben reménykedek, már semmi másban.