16.Fejezet★Falevelek fenyegető roppanása

K R I S T I N A

Érzem, hogy a jobb oldalam erősen zsibbadt állapotban van. Megpróbálok a hátamra fordulni, ám az engem körülvevő kar nehézkesen engedi meg ezt nekem. Nyöszörögni kezd mellettem Harry, de végül enged, s a hátamra tudok fordulni. A takaró meleg anyagát lerángatom magamról, míg a hálózsákból kimászok. A kezem sajog, míg a másikkal masszírozni kezdem, annak reményében, hogy mielőbb elmúlik. A látásom kissé homályos még, s az odakintről beszűrődő nyers fényt igyekszem megszokni, míg a telefonomat előveszem. Még csak fél hét van, de meglep, hogy Harry még nincsen ébren.

Visszadőlök a lehetőségeinknek, kellően kényelmesen nevezhető fekhelyre, a másik oldalamra fordulok, s lehunyom a szemhéjaimat, annak reményében, hogy még picit pihenhetek. Ám ennek a gondolata el is illan, ahogy felrémlik bennem minden, s, hogy milyen helyzetben vagyunk. A torkomban gombócnő, a szívem már is őrülten ver, s a szemeimet a könnyek kezdik el szúrni. Lizie boldog arca jelenik meg a lelki szemeim előtt, a boldog mosolya, ahogyan a karjaimba bújik, szorosan megölel.

Mocorgásra leszek figyelmes. Harry az oldalára fordulva felszisszen, ami gondolom annak köszönhető, hogy ő is kissé elzsibbadt az éjszaka során. Kipattannak a szemeim, ahogy nekem simul a kezét pedig lazán a csípőmre teszi a takaró alatt. A meleg lehelete a nyakam bőrét kezdi el csiklandozni, amint a légzése ismételten egyenletessé kezd válni. Közelsége egyszerre éri el, hogy furcsán, még is biztonságban érezzem magam. Az izmaim ellazulnak, az eddig benntartott levegőt kifújom, de egy pillanat erejéig úgy érzem, mintha valami tinédzser lennék, akihez még ennyire közel egyetlen férfi sem került. Mélyen felsóhajtok, a szemhéjaimat lehunyom, s megpróbálok én is még pihenni.

A szél heves fuvallata, amely eléri, hogy magamhoz térjek ismételten. Egy ásítás hagyja el a számat. Harry keze még mindig a csípőmön pihen. Sejtelmem sincs, hogy mennyi időt is sikerült aludnom, de már a kemény föld kényelmetlenségének köszönhetően szeretnék felállni, a végtagjaimat kinyújtóztatni, s a friss levegőre kilépni.

Benyúlok a takaró anyaga alá és óvatosan igyekszem Harry kezét levenni a csípőmről. A hátára fordul, én pedig félve nézek rá, abban reménykedve, hogy nem ébresztettem fel. A tekintetem találkozik a smaragd szempárral, amelyek még álmosan csillogva néznek vissza rám.

– Ne haragudj, hogy felkeltettelek – szabadkozok azonnal.

– Semmi gond, azt hiszem, hogy amúgy is ideje volt már – ül fel, s az arcából, az előre hullott hajszálakat visszatúrja a feje tetejére.

Bólintok, majd előrébb mászom, s a táskámban kezdek el kutakodni. Kiveszek egy palack vizet, majd pár kortyot iszok is belőle, majd a kisebb elsősegélydobozt is előkotrom. Harry mögöttem szöszmötöl, s azonnal csend lesz, ahogyan a felsőmet elkezdem felhúzni annyira, hogy a húzódó zúzódás kilátszódjon.

A hálózsáknak köszönhetően hallom Harry közeledését, aki ki is veszi a kenőcsöt a kezeim közül. Ujjával megvizsgálja a piros, felduzzadt területet. Felmordul és az orra alatt motyog is valamit, de nem értem egyetlen szavát sem tisztán. Lecsavarja a tubus tetejét, a kezembe adja, hogy ne keveredjen el, majd az ujjára nyom egy keveset, s elkezdi óvatosan bekenni a területet. Összerezzenek, ahogy az ujja a felhevült bőrömhöz ér. Felpillant rám, a tekintetünk ismételten találkozik.

– Ne haragudj – mormolja még korai, mély hangon.

– Ugye tudod, hogy erre semmi szükség?

– Miattam történt – ennyit felelem és kiveszi a kupakot az ujjaim közül, hogy visszazárja a krémet.

– Miről beszélsz? – fogom meg a kezét, míg értetlenül, kissé már talán hitetlenkedve méregetem.

– Kristina, amiatt jöttél ki az udvarra, hogy engem kellett szemmel tartanod – szinte köpi a szavakat. – Ha ez nincs így, akkor, az a féreg nem tud hozzád nyúlni.

– Harry, ez őrültség! Hol az a kemény katona, aki mindenre magasról tesz?

Homloka ráncba szalad, s a térdein támaszkodik meg a kezeivel.

– Nem ismersz még mindig, szóval felesleges egymás lelki világát boncolgatnunk.

– Harry, olyan miatt okolod magad, ami nevetséges. Amúgy sincs semmi bajom, és majd lassan meggyógyul. Nekem kellene téged ellenőriznem.

– Na jó, azt hiszem, hogy kezd egy gyerekes, értelmetlen civakodássá válni ez az egész – jelenik meg mosolya. – A lényeg, hogy más a nézőpontunk, fogadjuk el, mert úgy sem fogja egyikünk sem meggyőzni a másikat.

– Végre valami értelmes is elhagyja a szádat – viszonozom a mosolyát, majd visszafordulok a táskám felé. Harry semmit sem mozdul, de ezt nem teszem szóvá neki. Elkezdek pakolászni, s a képkeret a kezembe akad. Magamhoz veszem, szomorú mosolyra húzódik a szám, s az ujjam végigsimít az üvegen. Nem érdekel, hogy Harry látja a jelenetet, nem érdekel semmit, csak, hogy végre ismét a karjaimban ölelhessem a kislányomat.

– Megnézhetem? – átnyújtom neki a fényképet, ő pedig újra mosolyogni kezd. – A húgod?

– A lányom.

Kissé elkerekednek a szemei, amelyek másodpercek töredéke alatt szaladnak végig a testemen. Elnevetem magam, és várom, hogy valami mondjon.

– Hány éves vagy? – szalad ki a száján a kérdés.

– Ilyet nem illik kérdezni egy nőtől – mosolyom szinte lehervadhatatlan.

– Ne haragudj, csak ….

– Ennyire hihetetlen, hogy van egy lányom?

– Nem, nem így értem – rázza meg kissé a fejét. – Csak fiatalnak néztelek.

– Fiatal vagyok, Harry – finoman, éllel a hangomban ki is kérem magamnak, bár azért elég nagy bók lenne, ha pár évvel valóban idősebb lennék, ő pedig fiatal lánynak nézne.

– Persze, tényleg nem szerettelek volna megsérteni. Csodás egy kislány. Mi a neve? Már ha nem vagyok tolakodó.

– Lizie.

– Bájos kislány. Szerencsések vagytok a pároddal, hogy megszínesíti a napjaidat.

Elkomorodok a kijelentése hallatán, s zavartan a hajamba is túrok.

– Csak ketten vagyunk – azonnal rám villannak a zöld szemek. – Lizie és én.

– Ma reggel azt hiszem, hogy elég sokszor lövök túl a célon – nyújtja vissza a fotót.

– Minden emberben ott van az a sok kérdés, ami csak arra vár, hogy kitörjön belőle, és választ kapjon rájuk. Ne hibáztasd magad. Tényleg, nem gond. Soha nem titkoltam Liziet, most sem tettem, csupán nem éreztem, hogy ezt be kell jelentenem.

– Kérlek, neked végképp nem kell mentegetőznöd. Amilyen tapló voltam, meg is értem.

– Nem neveznélek taplónak, csupán éles nyelvvel távolságtartónak.

– És bánom, hogy az voltam.

Kijelentése melengeti a szívemet. A fotót az ölembe helyezem, s a térdelésből inkább a földre ülök a lábaimat pedig kinyújtom. Hajam függönyként omlik körém, ahogyan lehajtom kissé a fejemet, s az ujjaim ismételten a kép felszínén siklik végig. Meglepődök, amikor eltűri a fülem mögé a lehulló barna hajamat. Felnézek rá, s elmosolyodok.

– Hazajutunk, rendben?

Szemeimet az eddig szúró könnyek, most könnyeden hagyják el, s gördülnek végig az arcom felszínén. Sietve kapok az arcomhoz, hogy letöröljem az érzelmeimet kimutató cseppeket, de Harry elkapja a csuklómat. Kisebb hezitálást érzek, de végül a mellkasára von, s végigsimít a hátamon, amely tette most mindennél többet ér.

Hallom szívének minden egyes ütemét, azt, ahogyan a levegőt mélyen magába szívja, s közben kedves, nyugtató szavakat suttog a fülembe. Keze mozgása egy pillanatra sem marad abba. Meglep, hogy ennyire közvetlen, hogy ilyen könnyedén vont magához, ahogy az ígérete kicsúszott a száján.

Hosszú percek telnek el, mire a könnyeim feladják, s a megkönnyebbülés érzése eláraszt. Ülő helyzetbe tornászom magam, s rá nézek. Szemeiben a sajnálat csillan meg.

– Sajnálom, nem kellett volna ezt így rád zúdítanom – kezdek el össze-vissza fecsegni, mire hirtelen a kezét a számra nyomja. Döbbenten nézem, míg ő elengedi a másik kezével a tarkómat, s mutatja, hogy maradjak csendben.

Bólintok, ő elenged teljesen, s már a fegyveréért is nyúl, de alig mozdul, hogy semmi sem hallatsszon. A hátam mögé pillantok, ahonnan is léptek hangja csapja meg a füleimet. Félelemmel a szemeimbe nézek vissza Harryre, aki kibiztosítja a fegyverét,

A léptek egyre csak közelednek, a falevelek ropognak a talpak alatt, s férfi sutyorgás is társul ezek mellé. Teljesen megfagy bennem a vér, szinte már levegőt is elfelejtek venni, a fülem sípol, s már mindenféle őrült gondolat megjelenik a fejemben, karöltve azzal, hogy ennek a csatának itt lesz vége. Lizie mosolyogva jelenik meg a lelki szemeim előtt, az, ahogyan a kezembe vettem abban a pillanatban, amikor a világra jött, amely nemsokára el vesz tőle engem.