30.Fejezet★Lövés, lövést követ

K R I S T I N A

Minden megáll. Mintha egy mocskos lassított felvétel lenne a pillanat, amely óráknak tűnik. A kezem Harryn, akinek a keze vérben úszik. Keresem a sebet, a szivárgó vér kezdetét, a fülemben az enyémé erősen lüktet, a szívem kegyetlen tempót jár, és azt sem tudom, hogy merre figyeljek. Fájdalmas nyöszörgés a messziből hallatszik, de pillanatok alatt rájövök, hogy közelebbről érkezik, mint azt én gondolnám. Harryről a tekintetem elvándorol, s Louisán állapodik meg. arca eltorzul, a bőre fehér, és esdeklő, fájdalmas tekintettel, szinte mered Rickre. A tekintetem tovább vándorol, egészen a hasáig, ahol is a kézfejét már a vér színezi meg. Arcán könnyek gördülnek végig, és a látványa is a fájdalmat hozza elő belőlem is. 

Ösztönösen lépek előre, de Harry olyan hevesen ránt vissza a teste mögé, hogy pár másodpercig megilletődöm, és azt sem tudom, hogy mi történik. Kilesek a válla mögül. Látom, hogy egy kézzel fogja Louisa felkarját, aki összeroskad az érzésnek következtében. Elengedi, a lány pedig a földre kuporodik, a szemhéjait szorosan hunyja le, én pedig ismételten előre lépnék, ha Harry nem állná el az utamat, s a keze nem lenne készen minden mozzanatomra. 

— Maradj nyugton — mordul rám, mire megmerevedek. Először felmerül bennem, hogy a keményen hangzó szavakat nem nekem szánja, de a szeme sarkából engem figyel, a fegyverét pedig még mindig Rickre irányítja, aki remegő kézzel fogja a sajátját, s tartja rajta a ravaszon az ujját. Szorosan fog, az ujjai szinte a csontomig hatolnak, de ahogyan hátrálok, elenged, és minden figyelmét ismételten Ricknek szenteli. Láthatóan nincs magánál, az arcán izzadságcseppet jelennek meg, Louisa felé pedig nem is pillanat. az esdeklő lány, lassan az eszméletét veszti, míg körülötte a vér egyre nagyobb tócsát alkot. Kiráz a hideg, elfog a hányinger, és valahogy igyekszem elhitetni magammal, hogy ez csak egy horrorisztikus álom. 

— Mindent megkapsz, minden úgy van, ahogy te akarod — köpi a szavakat Rick. 

Úgy hangzik, mint egy megkeseredett gyerek, aki a másik nyalókájára hajt. Eléggé nevetségesnek tűnik a szituáció, s valószínű, hogy önfeledten nevetnék is, ha nem éppen egy csőre töltött fegyverrel néznénk szemben. Nem igazán nyugtat meg annak a tudata, hogy Harry a testével véd. 

— Csodálom, hogy Louisát nem vágtad gerincre. Meglepő — röhög fel. — Bár meg kell hagyni, nem valami sokat vesztettél. Fogadok, hogy a kis csendes Kristina istenien bánik a szájával. 

A gyomrom felfordul, a hányinger magával ragad, és nem sok kell, hogy mindent megmutassak. Harry keze a markolaton feszesebbé válik, ahogyan az egész teste, és előrébb is lendülve a fegyver csövét Rick halántékához nyomja, míg a srác fegyvere Harry mellkasát tartja sakkban. A szívem a torkomba ugrik, s leguggolok Louisahoz, aki már nehezen pislog, a keze az oldalát szorítja, de a vérzés nem áll el. Kezemet az övére teszem, hogy valamelyest megállítsam, de annyira kilátástalan a helyzetünk, hogy nem sok reményt látok. A tekintetünk találkozik, és ő is tisztában van azzal, hogy nem fog már sokáig tartani az égető fájdalom.

— Hősködsz? — röhög fel Rick. — Komolyan? Hiányzik egy kis fém belőled, ember?

— Fogd be a pofád és inkább örülj, hogy még életben vagy! Térj észhez! Egy nőt lőttél meg, aki nem ártott neked, és miért? Mert a mocskos németek valami szarral megkentek. Undorító! — sziszegi Harry, Rick arcába keményen a szavakat. — Még van esélyed, hogy velünk gyere, és helyrehozd, amit annyira elbasztál.

— Te is tudod, hogy a bíróság elé kellene állnom — zavartan beszél. — Nem jutnék túl a fegyelmin, és kitudja még milyen szarokon… bassza meg, ne próbálj meg valami hipnotikus szar beszéddel itt hitegetni.. nem, nem öregem. Elbasztad. Elbasztam. Mind elbasztuk, az egész világ egy elbaszott világ… — horkan fel. — Meghurcolnának, nem hagyom, hogy röhögve nézzétek végig.. nem, ezt a kibaszott örömöt nem fogom megadni nektek. 

— Rick — szólalok meg remegő hangon, és csak remélem, hogy meg is hallja. A tekintete rám villan, s azt hiszem, hogy ez az a hiba, amit nem kellett volna elkövetni. A pillantását a fegyvere csöve is követi, és Harry már ki is ragadja a kezéből a töltött fegyvert. Ismét elsül, mire felkiáltok, de a dulakodás kezdődik, vagy éppen folytatódik. Már magam sem tudom igazán. Az egyik fegyver a földön köt ki, hangos csattanással, míg egy másik ismételten elsül, és kiáltás kíséri. Rick a földre rogy, a combjából vér ömlik, míg sziszeg, és a vérző területet szemléli. 

— Bazd meg, Styles! — szinte már vicsorog. A falnak dől, a testét a veríték borítja, és vérben forgó szemekkel mered Harryre, aki azonnal felkapja a földön heverésző fegyvert.

— Velünk tartasz vagy maradsz? — komolyan néz rá Harry és csodálom őt, hogy még van ereje feltenni a kérdést, annak ellenére, hogy Rick valószínű hidegvérrel végzett volna velünk.

Rick mindössze undorító módon köp egyet, Harry pedig biccent és felénk fordul, de csak félig, hogy véletlenül se veszítse szem elől a vergődő férfit.

Leguggol és Louisa sebét kezdi vizsgálni. 

— Menjetek — köhög a lány, és a szájából is vér tör fel. — Nektek van még esélyetek — erőtlenül, mondhatni, hogy már suttogva beszél.

— Nem hagyunk itt — szólok azonnal közbe. 

— Hosszú időbe telhet, míg partot értek… esélyem sincs. Menjetek!

Felnézek Harryre, aki engem néz.

— Nem hagyhatunk itt. 

— Semmi erőm a tengeren vergődni — húzza fájdalmas mosolyra a száját. — Menjetek! 

Harry még mindig engem kémlel, aztán a kezét nyújtani felém, melyet el is fogadok minden szó nélkül. Ujjai az enyéimre kulcsolódnak, s a tekintetével másodpercek alatt méri végig a testemet, hogy bárhol is megsebesültem-e. 

— Rendben vagyok — erősítem meg szóban is. Úgy érzem, hogy még ez sem elég, ám most nem foglalkozok vele, csupán visszafordulok Louisa irányába, aki fájdalmas köhögések közepette még több vért öklendezik fel. 

— Ne pazaroljátok az időtöket.

— Esküdt tettem, és nem én vagyok, akinek ítélkeznie kell. Esélyed van túlélni!

— Valóban, Harry? — köhög és keserűen fel is nevet. 

— Ostobák — böki oda Rick, míg a lábán a fájdalmas nyílást fogja le, hogy valamelyest időt nyerjen, annak ellenére, hogy nem sok jót várhat már.

— Szeretnél egyenlítést a lábaid között? — Harry dühösen mered rá. — Menjünk. 

Ismét találkozik a tekintetünk, aztán a sebesült lányra néz, aki csak erőtlenül bólint egyet. Harry megragadja a kezem, felkapja a táskáinkat, és folytatjuk is az utunkat a hajó fedélzete felé. Vissza-vissza pillantok még a lányra, akit kemény szavakkal ócsárol tovább Rick, de leperegnek róla a keserű szavak. 

Harry nem tántorodik meg, fegyverét még mindig magabiztosan tartja, a lépteik hosszúak, gyorsak. Igyekszem követni, de nehéz. A hajó jelenleg is ingatag, a vihar csendesült, de nem olyannyira, hogy biztonságosnak lehetne nevezni a környezetet. 

A lépcsőn szinte már szaladunk felfelé, s Liam hangját halljuk meg a rádióban. Elmondja, hogy hol várnak ránk, Harry vakkant szinte csak valamit, és tovább húz. Az eső elér, és a nedves hajamat ismételten teljesen eláztatja. A ruhám rám tapad, s már nagyon azt kívánom, hogy legyünk túl ezen az egészen. 

Hirtelen megtántorodok Harry mögött, a hátizsákomat teljesen felveszem, ahogyan Harry is teszi, s az ujját a szája elé nyomja. Kiles az ajtó mögül, a szemei csak úgy felderítik a fedélzetet, és zavar, hogy én semmit sem látok belőle, s szinte már vakon tapogatózva követem. Hallom a kattanást, mely jelzi, hogy kibiztosította a fegyverét. Lassan halad, és még lassabban von maga után. 

Már csak lövések eldördülésének hangjára leszek figyelmes, és hogy Harry egy menedéket nyújtó valami mögé tuszkol. Ösztönösen igyekszem minél kisebbre összehúzni magam, s gyermeki módon cselekedve a tenyereimet a füleimre tapasztom. Felkiáltok, ahogy megragad egy kéz, és a tekintetem a barna szempárral találkozik. Liam felránt a vizes, kemény földről, és a hajó másik széléhez kezd vonszolni. 

— Harry! 

— Mindjárt jön ő is — elég hangosan és keményen közli Liam. — Szállj be a csónakba, Kris!

— Nem hagyhatjuk itt!

— Nem hagyjuk, de szállj be abba az istenverte csónakba! — szinte rám kiált, én pedig megmerevedek. 

Betuszkol a csónakba, majd kissé lejjebb is engedi, hogy teljes takarásban legyen. Egy másik már elindult, míg ebben pár idegen néz velem szemben, akik sebesültek. 

Felállok, lábujjhegyre emelkedem, a csónak kissé meginog, de a kötelek szorosan tartják. Kilesek a hajó oldala felett, és látom, hogy Liam fedezve Harryt, közelítenek felénk. Arrább állok, ők pedig szinte beugranak a csónakba, s fogalmam sincs hogyan, mert innentől Harryvel foglalkozva, de a víz felszínén kötünk ki, a korom sötétben. Harry a háta mögé taszít még mindig, míg a fegyverét a hajóra szegezi, de meglepő módon senki sem bukkan fel.

Mikor már a sötétség övez bennünket, az izami kissé elernyednek, ledobja magáról a táskát, és leül. Fegyverét maga mellé helyezi, s engem is az ölébe von. Remegnek a kezei, a szíve olyan erőteljesen ver, mint még soha, mióta ismerem. Ujjainkat egybefűzöm, ahogy a lábai közé térdelek, ő pedig a másik kezével a hajamba túr, s szorosan, csontropogtató ölelésben részesít. Igyekszem nem beleképzelni a helyzetbe dolgokat, s reménykedni, de a tudata annak, hogy remélhetőleg az iránytűnek köszönhetően hazafelé tartunk, megnyugvással és egyszerre izgalommal is tölt el. Lizzie csodás arca jelenik meg előttem, s annak a gondolata, hogy a családom valószínű halottnak hisz. 

— Hé, Kris — motyogja Harry. — Teljesen remegsz. 

Táskájából előszed egy pokrócot, amely az erdőben is utitársunk volt, s rám teríti. Annak ellenére, hogy ő is teljesen vizes, örömmel, vágyakozva bújok hozzá. 

— Halottnak hisznek bennünket, igaz?

— Valószínűsítem — sóhajt fel. — Valójában két hétről van szó. Reménykedjünk a legjobbakban. De bárhogy is lesz, örömmel fognak fogadni bennünket. És én remélem, hogy a csodás kislányod sokszor csal majd mosolyt az arcodra.