31.Fejezet★Túl sok gondolat

K R I S T I N A

— Ne kattogj, édes — csókolja meg a halántékom Harry. 

Hideg van, Harry mellkasának dőlve várom, hogy végre a partokhoz érjünk. Már hajnalodik, a horizonton a látszik a Nap sugarainak gyér erőlködése. A takarót annyira fonja körénk Harry, amennyire csak tőle telik. Mindenki fáradt, csendben van. Vannak, akik elszenderültek, s látom, hogy Niall és Liam tartja magát még úgy, ahogy.

— Csak eszembe jutott egy beszélgetésünk Louisa-val.

— Ti valaha is beszélgettetek? Inkább martátok egymást — mormolja a valóságot, de nem engedek neki.

— Nem ez a lényeg — sóhajtva fordulok oldalt neki, hogy az arcát láthassam. — Egyszerűen annyi mindent tudott. Oké, nem állam titkokat — nevetem el magam fáradtan. — De Chrisről és Lizieről, ezt mondtam is.

— Igen, emlékszem.

— Valahogy azt érzem, hogy még ezeknél az apró információknál is többet. 

— Felesleges most ilyenen kattognod. Fáradt vagy, és csak a hülyeséget képzeled be magadnak. Ne haragudj, tudod, hogy őszinte vagyok, de a gyermeked édesapjáról van szó, lényegében, ahogy érzem. Vagy tévedek?

— Lehet, hogy kicsit igazad van — vallom be. — Túl sok időm van a gondolkodásra.

— Lassan partot érünk, úgy megszűnik ez is.

★

Ahogyan a lábaim a szárazfödet érik, s az angol katonák körülvéve bennünket vezetnek valami hatalmas épület felé, már is a megkönnyebbülős áraszt el. Harry ujjait olyan szorosan fogom, hogy szinte már teljesen eggyé válnak az enyémével. Mindenki velünk tart, ami nem is meglepő. Szinte azonnal melegség áraszt el, ahogy belépünk a falak közé. Harryhez közelebb lépek, s úgy haladunk csendben tovább. Hellyel kínálnak bennünket és meleg itallal, melyet el is fogadunk. Táskámat a lábaimhoz ejtem, s a gőzölgő italt fogom a kezemben. A meleg bögre érintése forró, se egy pillanatig sem engedem el. Harry hangja csendül fel mellőlem, és a papírjainkért lép, melyet az a komoly fickó tart a kezében. Örömmel értesít bennünket, hogy tovább utazhatunk, és segít amiben csak tud. Liam emellett felvázolja, hol is hagytuk a hajót. A tengerészeti térképen pillanatok alatt felvázolóik minden. A fiúk sűrűn magyaráznak, olyan szavakat használnak, amelyek nekem idegenek, még is kitartóan figyelek. Lassan szürcsölgetem el az italomat, s a bögre ki is örül a nagy helymeghatározás közepette. 

— Gyere édes, ideje hazatérni.

Harry hangja zökkent ki a teám semleges íz világából. Nagyokat pislogva nézek fel rá, ő pedig derűsen rám. Elveszi a már üres csészét, s az asztalra helyezi. Felállok, táskámat az egyik vállamra teszem, és engedem, hogy vezessen vissza a hidegbe, onnan pedig egy buszba, amely a hazavezető utat jelenti számunkra.

Mivel Harryéknek kötelességük elsőként a bázisra menni, én ragaszkodom ahhoz, hogy hazatérjek. Nem érdekel semmi formaiság, bájos mosoly, kimért szavakkal ért kitüntetés vagy bármi hasonló. Mindössze a családom körében szeretnék lenni minél előbb, s a kislányomat ölelni. 

A taxinak dőlök immáron London határáról nem messze, míg Harry előttem áll, fáradt, kissé megvisel, s néhol vérfolttal torzul ruhában.

— Mikor látlak? 

A kérdés könnyedén gördül végig a nyelvemen, s reménykedve várom, hogy valami közeli időpontot mondjon. Öröm és szomorúság harcol bennem, amiért látom a kislányomat, s búcsút mondok Harrynek.

— Élvezd ki a pillanatokat Lizievel — simít végig az arcomon. — Rám most sok minden vár, és időre van szükséged, hogy feldolgozd a történteket.

— Időre? — szinte felhorkanok, az arcom eltorzul.

— Ne gondold túl — nyomja ajkait a homlokomra. — Ideje indulnod.

Bólintok és ezernyi gondolattal hátat is fordítva neki, becsúszok a taxi ülésére. A táskámat magam mellé teszem, és kipillantva a tekintetem még találkozik Harryével. Mielőtt becsukná az ajtót, behajol, a ujjai közé fogja az államat, s a számra egy gyors csókot nyom, valamiféle bizonyítás képen. Halovány mosolyra húzom a számat, és már csak az üvegen keresztül vizslathatom őt a távolodó alakjával. 

Visszafordulok előre, s a fák száguldását figyelem, míg mellettem Niall a kezét, az enyémébe veszi. Bíztatóan megszorítja és kissé meg is cirógatja.

— Boldognak kellene lenned — mondja talán a legnagyobb félig ostobaságot, amit csak mondhat most.

— Boldog vagyok — vallom be. — Elmondani sem tudom, hogy Lizie hiánya mekkora űrt okozott bennem apránként. De annak a tudata, hogy ennyi voltam, egy megkívánt nő… — felsóhajtok. — Ezt nem veled kellene megbeszélnem.

— Még mindig jó barátod vagyok, remélem, hogy nem gondolod ennek az ellenkezőjét.

— Nem erről van szó — nyugtatom meg, s a kezemet kiszabadítom, majd az ölembe ejtem. — Csupán azt hiszem szükségem van arra, hogy kissé tényleg elvonuljak és ne azzal foglalkozzak, hogy ki mit gondol. Nem akarok ismételten egy olyan csapdába esni, hogy lelkileg meghaljak, mert elveszítek valakit. Egyszerűen nem engedhetem meg. Lizie miatt erősnek kell maradnom és nem hagyhatok veszni semmit. Ha Harry most távolságot akar, legyen. Megadom neki. 

— Kris, olyan hülyeségeket hordasz össze — nevet fel. — Gondolom ő is megy a családjához, te is. Pár nap múlva biztosan találkoztok valamilyen módon. Ne láss kibaszott kísérteteket mindenhol, kérlek.

Összerezzenek kissé a szavaitól. Ő nem igazán arról híres, hogy ilyen hangnemet üssön meg velem. 

— Ne haragudj, elvetettem a sulykot. 

— Kissé.

— De be kell látnod, hogy igazam van. Nem ismerem Harryt, de azt el tudom neked mondani, hogy nem fog csak úgy hátat fordítani. Kétlem, hogy a farkát akarta kirándulásra invitálni a szürke napokban.

— Niall! — szisszenek fel, s a sofőrre tekintek, aki merev arccal bámulja az utat.

— Mi van? Biztos vagyok benne, hogy bőven túl van a tizennyolcon.

— Istenem — döntöm a fejemet a támlának. — Inkább ne beszéljünk kirándulásokról, rendben?

— Felőlem. 

Tovább haladunk, én kifelé bámulok, s valószínűsítem, hogy Niall is így tesz. Ahogyan haladunk egyre jobban felrémlik bennem, hogy közeledünk. Apró mosolyra húzódik a szám, és kissé a szemeim is könnybe lábadnak. A gondolataimon átvillannak a szörnyűségek, amelyeken átmentünk, s a hideg kiráz minden apróság miatt. 

— Elnézést, itt meg tudna állni egy pillanatra? — hajolok előre a sofőrhöz. 

— Mi a baj? Nem vagy jól? — Niall azonnal aggodalmaskodni kezd. 

— Csak megígértem Lizienek, hogy viszek haza valamit — magyarázkodom, s kimászom a táskámmal, amelynek a rejtett apró zsebeiből elő is halászom a tárcámat, míg az ajándékbolt felé indulok.

— Komolyan ilyenek vannak az eszedben?

— Amit megígérek Lizienek, az úgy is van. Menj nyugodtan, majd fogok egy másik taxit.

— Ne hülyéskedj! Megvárlak itt, ha úgy jó.

Bólintok, és már be is lépek az üzletbe. Egy kedves, idős hölgy köszönt, miközben a virágokat rendezgeti. Kezén kesztyűt visel, míg arcán mosoly ül. 

— Miben segíthetek kedvesem?

— A kislányomnak keresek valami ajándékot — lesek körbe, hátha a messziből kiszúrok valamit.

— Nos, lehet, hogy akad itt pár apróság — húzza le a kesztyűket, a szemüvegét megigazítja, s az egyik polc felé indul. Követem, és figyelni kezdem amerre tart. A polcon sok minden ül, aminek Lizie örülne. Bár, ha őszinte lennék, egy alma is mosolyt csalna az arcára. Sohasem volt az, aki nem becsülte volna meg a kicsi kedveskedéseket. Most még is egy kis virág felé nyúlok, amely rózsaszín virágot hoz, és hasonló színű kaspóban pihen. Anyánál rengeteg növény van, és a kislány imádja őket. Remek ajándéknak tartom, amit egy nagylány kaphat. Érdekes ajándék, de ő örülni fog neki. — Remek választás. 

Fizetek, s megköszönöm a hölgy segítségét, majd távozom is, hogy mielőbb folytathassam az utamat Liziehez.