33.Fejezet★Anya vagyok

K R I S T I N A

Meglepően kipihenten ébredek fel. A takaróm olyan szorosan öleli körbe a testemet, hogy szinte már fujtogat. Kitakarom magamat, és az oldalamra fordulva a kislányom édes, nyugodt arcát kezdem el csodálni. Apró ajkai el vannak kissé nyílva, a haja kócos, a nyusziját pedig még mindig szorosan öleli. Közelebb hajolok, ajkaimat az arcára nyomom finoman, hogy ne ébresszem fel. Visszafordulok a hátamra, és a már feltöltött telefonom kijelzőjét kezdem el vizsgálni a rengeteg villódzó nemfogadott hívás és üzenetek rengetegében. Első, akinek megnyitom az üzeneteit, az a húgom. Lauren leterhelte a szolgáltatót, ahogy látom, így annak ellenére, hogy anya biztosan elmondott neki mindent, írok neki egy gyors üzenetet, ám mielőtt eltudnám küldeni, hangos kopogtatás csapja meg a fülem. Hatalmasat ugrok az ágy tetején, míg a szívem vadul kezd el verni. Kapkodni kezdem a levegőt, míg az ajtómra mért erős kopogás újra, s újra megismétlődik. Igyekszem magam megnyugtatni, és szabályozni a lélegzetemet, és emlékeztetem magam, hogy már biztonságban vagyok, és itt senki nem bánthat. Türelmetlen, szinte már dörömbölés az egész hangzavar. Bárki is legyen az, kimászom gyorsan az ágyból, ahogy sikeresen összekapom magam fejben, elindulok, s behajtom az ajtót, hogy Lizie még tudjon aludni.

Feloldom a reteszt és a húgom pedig már be is ront. Szinte, mint egy hurrikán söpör végig mindenen, és érkezik meg a nyakam köré. Úgy szorít körbe, hogy a tüdömet kényszerítenem kell arra, hogy levegőt vegyen, ami kissé fájdalmasan tesz kérésemnek eleget. Szinte hallom a csontjaim roppanását, még jobban, s jobban szorongat. Én is örülök neki, hiányzott, de nem most szeretnék egy ölelés által búcsút mondani az életemnek, ha azt a rettenetet túléltem. Átölelem, és sietve eltávolodok, hogy lazítson a szorításan. Közben a szája be sem áll, csak mondja, mondja és mondja. Fel sem fogom a szavait, és a testem azonnal egy forró zöldteáért kiált, hogy észhez térjek. 

- Én is örülök neked húgi, de nem kapok levegőt – bontom le magamról a karjait, és becsukom az ajtót. – Hány óra van?

- Nyolc, azt hiszem. Talán. Mit számít?

Hadar mindent, kezeivel kapkod, mutogat. Végignézek rajta, és furcsállva az öltözékét gondolkozni kezdek, hogy hol is járhatott, de tényleg mindenképpen elsőkörben szükségem van egy forró, koffeines italra.

- Kérsz valamit? – a konyha irányába indulok, míg a vállam felett visszafordulok. – Lizie alszik még.

- Nem baj, most úgy is mindent el kell mesélned – követ és helyet foglal az asztalnál, míg én forralni kezdem a vizet a teámhoz. – Kész őrület! Nem is értem, hogy mehettél oda, basszus. Csoda, hogy túlélted, de annyira örülök, hogy itt vagy. Nagyon aggódtunk miattad, soha többet ne csinálj ilyet!

Meglepő és szívmelengető egyszerre, ahogyan a kishúgom beszél. Nyilván tisztában voltam vele, hogy mennyire is aggódhatnak miattam, főleg, hogy nem jelentkeztem, illetve, ahogy anya is mondta, a hírekből is értesültek. Egyértelműen nehéz lehetett a számukra ez az egész, és már magamban megfogadtam, hogy többet semmi ilyen merész gondolat nem fog átfutni az agyamon. Már csak az odabenn szuszogó kislányom miatt sem. 

- Gondolom anya mindent elmondott, nem szeretnék erről beszélni, ha nemgond. 

- Mi az, hogy nem gond? – emeli meg kicsit a hangját, mire figyelmeztetően azonnál rá is nézek. – Biztosan gyomorforgató és sok lehetett, amit ott láttál, de nem úszod meg ennyivel. 

- Lauren! Sejtelmed sincs arról, hogy mi a fészkes fenét éltem át ott. Nem egy újságba való cikk, ami egy könnyű kis olvasmánynak bizonyul. Amit tudtam, elmeséltem, ennél ne várj többet. Örülök, hogy nem ment el teljesen az eszem, és hogy Lizivel itthon vagyok.

Valamiért úgy gondolom, hogy a tanulmányai miatt az újságírásba azonnal belekezdne és valami szennyes dolgot vetne papírra. Én azonban ezt cseppet sem akarom. Túlságosan is friss még az élmény, még fáj, még az orromban érzem a vér és a puskapor szagát. A szemeim előtt hevernek az elvesztett katonák. Ebből jelenleg csupán a lányom, és a mérhetetlen szeretete, ami kiránt, és élve tart. Nem engedi, hogy összeroppanjak, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok apróka lényének.

A húgom tudom, hogy szeret, és féltett, hiányoztam neki, de kétségem sem fér ahhoz, hogy ő most valami ütős sztorit akar lefirkantani, amiben én nem fogok részt venni. Se lelki erőm, se igényem nincs erre. Sejtelme sincs, hogy valójában milyen volt ott. Hiába tud pár részletet, hiába a hírműsorok már lehoztak dolgokat, aki nem volt ott, nem élte át, fogalma sincs, hogy min mentem keresztül, napról napra, percről percre. Nem akarok bunkó lenni, de ehhez tényleg nincs ilyen friss élmények után türelmem. 

- Anyuc.

Kirángat a gondolataimból a lányom, aki dörzselve kicsi öklével a szemét, a nyusziját szorítva lépked a konyhába. Leguggolok és szorosan a karjaimba zárom őt. Finom illata azonnal az orromba kúszik, aprócska kezével átölel.

- Jó reggelt, édesem – puszilgatom mag, de ő csak bújik. Laurenre néz, int neki, de még annyira kis kába az álmosságtól, hogy a mellkasomba simul. Kifésülöm az ujjaimmal a haját az arcából.

- Liz, ide jössz? – hívogatja a húgom, de a kislányom nem megy, és nekem sincs szívem elengedni őt. Önző vagyok, és csak ölelem. – A lényegre vissza térve, nagyon örülök, hogy hazajöttél. Esetleg holnap, ha oviba megy, akkor összefutunk?

- Be kell mennem a táborba, de utána biztosan.

- Rendben – mosolyog és elvesz egy almát az asztalon pihenő gyümölcskosár tetejéről.

★

A gyomrom görcsben van, ahogy leadom Liziet az óvodában. Tudom, hogy mennyire jó helyen van, de akkor is elengedni egy nap után újra, még ha csak órákról is van szó, nehéz. Agyonpuszilgatom szegényemet, amin a szekrényénél átveszi a cipőjét, és lepakolunk mindent. Jó újra ebbe a gyerek, boldog, gondtalan gyerekzsivajjal körülvett helyen lenni. Szaladgálnak, és Lizie is a kis barátaival túlságosan is hamar el is tűnik a játékok rengetegében.

A tegnapi napunk csodálatos volt. Sok játék volt, közös ebédkészítéssel megszakítva és a délután órákban még a játszótérre is lementünk, ahol a csúszdától, a hintán át mindenen végig mentünk. Remek volt visszacseppenni az anyuka szerepbe és csak vele foglalkozni, minden figyelmemmel rá koncentrálni. Tudom, hogy ő nem úgy élte meg az egészet, ahogy én, de belegondolni abban, hogy nem sokon múlt, hogy árvaként kelljen felnőni, összefacsarja a szívemet. Ez az, amit sohasem akarnék neki. Tudom, hogyha így alakult volna, édesanyám mindent megtett volna érte, ám annál nagyobb boldogságom nincs, hogy itt vagyok vele, ölelhetem, csókolhatom, érezhetem finom érintéseit és hogy a sok magyarázásba belezavarodva mosolyogjak. 

Anya is meglátogatott bennünket a tegnapi nap folyamán, aki leginkább arról akart meggyőződni, hogy mennyire is vagyok rendben. Szóba jött a húgom tegnapi látogatása, mire megígérte, hogy el fog vele beszélgetni, és hogy ez mennyire nem egy szenzáció, amiból pár fontot érő cikket kellene írni. Így is a hírek ezekkel vannak tele, pont elég nélkülem is.

- Hello, Kris.

Összerándulok a kéz érintésének következtében, ami megérint. A szívemhez kapok, és gyorsan egy mosolyt varázslok az arcomra. Britany néz velem szembe, akinek a kislánya Lizie egyik legjobb kis játszótársa.

- Ne haragudj, elgondolkoztam – magyarázkodom, de látom, hogy furcsállóan méreget. 

- Örülök, hogy visszajöttél, már hiányoztál nekünk. De minden rendben? 

- Persze, persze. Most rohannom kell, de beszélünk majd, jó?

- Figyelj, hétvégén lesz Emma szülinapja, szeretném, ha átjönnétek Lizievel. Nem leszünk sokan, csak pár ember és kisgyerek. Sőt a felnőttek nem is maradnak, de szeretném, ha beszélgethetnénk.

- Jó, remek ötlet – megyek bele az ötletbe, legalább nekünk is lesz egy kis kikapcsolódásunk. Annak ellenére, hogy tudom, hogy miről is akar majd beszélni, belemegyek a dologba. – Akkor majd hívlak a részletek miatt – indulok a kijárat irányába. – Szia! 

                                                                            ★

A katonaság bejáratát átlépni könnyebben megy, mint amire számítottam. Köszönök pár embernek, akik szembejönnek velem, de senkivel sem állok, bármennyire is kedvesek és szeretnének pár szót váltani.  Összébb húzom magam körül a kabátomat, a szél feltámad, mintha valami vészjósló lenne. Már hozzá is szokhattam volna a zord időhöz, ám még is jól esik és el tudom viselni a meleg kabátom ölelését. Gondolataimban elmerülve arra leszek figyelmes, hogy Kelly és Rosie rohannak olyan tempóba, és csapódnak szinte belém, mint egy atombomba. Kiszorítják belőlem a szuszt. Felnyögök, a kezeimet a lányok köré fonom, lehunyom a szemeimet és fogadom a belőlük áradó szeretetet, öröm cunamit, ami teljesen leterít. 

- Istenem, de örülünk neked!

Elengednek és végignéznek, mint valami édesanya a gyermekét, hogy semmi baja nem esett-e. Könnyek szöknek végig az arcukon, és tudom, hogy mennyire örülnek a visszatértemnek. Kelly végigsimít az arcomon, míg Rosie karon ragad és már vezetnek is be a meleg épületbe.

- Niall is itt van, Kennel beszél éppen.

- Együtt jöttünk haza – biztosítom őket, és közben feléled bennem annak reménye, hogy talán Harry is itt lehet. – Harry Stylesról tudtok valamit?

- Kiről? – néz rám értetlenül Kelly.

- Tudod, az a nagyon helyes katona – Rosie azonnal lendületbe kerül. – Ismered?

Nagyot nyelek, és gyorsan átfontolom, hogy mit is kellene, hogy válaszoljak. Majd a legegyszerűbb, kézzel fogható utat választom.

- Vele menekültem meg.

- Vele én is menekülnék, messze innen...

Rosire pillantok, s úgy érzem, hogy a féltékeny énem felébredt. Majd gyorsan ki is űzőm ennek gondolatát a fejemből. Nem engedhetem meg magamnak ezt, és ez az a dolog, aminek most mellékesnek kell lennie. Hallgatok, a lehető legjobb megoldást választom, és az épületbe sietek, hogy a mai napra mielőbb végezzek. Tegnapi nap folyamán felvettem a kapcsolatot Kennel, aki nyomban szeretett volna látni, így itt vagyok, de remélem, hogy hamar a kapu másik oldalán tudhatom magam.

- Kris!

Megperdülök és Niall széles mosollyal az arcán néz rám. Bevárom, üdvözöljük egymást két hatalmas puszival, és csontropogtató öleléssel. Még kisebb horzsolásai vannak, ahogy nekem is, de ő az arcáról nem tudja eltűntetni őket.

- Örülök, hogy összefutottunk.

- Én is, de megyek is. Holnap visszaállok már hajnalba a munkába.

- Tessék? – döbbenek meg. – De hát...

- Tudom, Ken sem javasolja. Ma beszélnem kell egy orvossal, és elintéznem pár dolgot. De úgy érzem, hogy otthon teljesen megőrülök egyedül a négy fal között.

Egyszerre tudom megérteni és ellenezni a döntését. Szerencsére nekem minden pillanatomat lefoglalja Lizie, ám még ilyenkor is van, hogy a véres gondolatok bekúsznak a kis réseken és elrabolnak a lányomtól a merengéseimmel.

- Persze, ha neked így a legjobb – lépek közeleg hozzá ismét, hogy a lányok, akik nagyon is fülelnek, ne hallják, amit kérdezek. – Harryvel találkoztál?

- Benn van – biccent Ken irodájának ajtaja felé, nekem pedig a szívem úgy dobban meg, hogy azt hiszem kiugrik a helyéről. Melegséggel tölt el annak gondolata, hogy láthatom perceken belül. – Most mennem kell, de beszélünk, rendben? Jól vagy ugye? 

- Persze – mosolygok el kényszeredetten. – Menj csak.

Puszit nyomok arcára és már is eltűnik. A lányok kérdően néznek rám, de csak leintem őket. 

- Tudtam, hogy jóban voltatok, de ez...

- Rosie, nem kell semmit bele látni ebbe. Ott, ahol voltunk, nem lehet leírni nektek, hogy mennyire is esett jól egy-egy kedves szó, egy ölelés, vagy bármi. Kérlek, értések meg. Nem szeretnék most beszélni. Menjetek nyugodtan dolgozni.

- Hát jó, ahogy gondolod – furcsállóan mér végig Kelly. 

Elbúcsúzom tőlük, és bekopogok Ken irodájának ajtaján. Azonnal a válasz szűrődik ki, így be is lépek. Harry tekintete az enyémbe kapcsolódik. Feláll a székről, mintha tűz égetné a hátsóját, úgy pattan fel, és ölel magához. Karjai között melegségre lelek, a lelkem megtelik, és a könnyek kicsordulnak az arcomon. Rázkódni kezdek, és még szorosabban ölelem őt.

- Minden rendben, bébi, itthon vagyunk – fogja kezei közé az arcomat. Könnyeimet az ujjaival töröli le, majd visszahúz magához és a kanapé irányába vezet. Nem enged, én sem őt, olyan közel maradunk egymáshoz. 

Felpillantok Kenre és egy másodpercre rosszul, kellemetlenül érzem magam, de azonnak ez elmúlik, ahogy rádöbbenek, mennyire szükségem van Harryre.

- Kris... – köszörüli meg a torkát, és feláll az asztala mögül, hogy közelebb jöjjön. Leguggol elém, kezemet, amit nem Harry szorít, megfogja. – Nagyon sajnálom, mélységesen, hogy ezen át kellett menned. Őszintén mondom neked, hogy amint tudomást szereztem mindenről, azonnal a kimenekítésen kezdtem el dolgozni. Megígértem, hogy vigyázom rád, és tudom, hogy nem védhetek meg mindig mindenkit, de amit megígérek, az úgy is van. 

Kitárja a karjait, én pedig elszakadva Harrytől átölelem. 

- Megígértem a fiamnak, hogy biztonságban tartalak, és ... – nagyot nyel, én pedig Lizie apjának említésére megdermedem. – Chris valószínű, hogy megölne most engem, ha tudná, hogy minek is tettelek ki. Kérlek bocsáss meg! Tudom, hogy nem engedhetnéd meg magadnak, és meg is érteném.

Érzem, hogy Harry is körülöttem megfeszül Lizie apjának említésére, ám nem enged el. Ez mindennél többet jelent nekem. 

- Csak szeretném megbeszélni veled, hogy mikor tudnék visszaállni. Szeretnék még a lányommal tölteni egy kis időt. Elsősorban anya vagyok.

- Természetesen. Amint úgy gondolod, szólsz, és megbeszéljük a beosztásodat. 

Hálás vagyok neki, hogy ennyire rugalmas és figyelmes velem szemben. Harry is és én is pár dolgot még megbeszélünk Kennel, majd kifelé igyekszünk. Remélem, hogy a lányok nem itt ólálkodnak valahol. Hamar kiérünk a hatalmas udvarra, de azonnal összerezzenek, és megijedek, ahogy a gyakorlatokat végző katonák fegyvereinek hangja elér hozzánk. Harry szorosabb fog magához.

- Semmi baj, minden rendben – csókol halántékon. – Autóval jöttél?

Nemlegesen rázom a fejem, majd vezetni kezd, valószínű a saját autója irányába. Beültet, ő is beszáll és hálás vagyok, amiért a leghamarabb leszünk kinn a főúton.