32.Fejezet★Otthon, édes otthon

K R I S T I N A 

A zárba a kulcsomat nem tudom belecsúsztatni, így a csengőt nyomom meg. Furcsa ismételten a bejáratiajtóm előtt állni, a vicces felirattal rendelkező lábtörlőmre pillanatani, s tudni, hogy hamarosan visszatérek a régi életemhez, amelyből az előző időszakot soha nem fogom tudni kitörölni. Várok, míg léptek közeledésének hangja nem hallatszik ki hozzám. Ahogyan kitárul a bejáratiajtóm ajtaja, édesanyám szemei néznek velem szembe, könnyek szöknek a szemeibe, és az enyéimbe is. Azonnal a karjaimba vonom mindenféle gondolkodás nélkül, szorosan ölelem, és adok hálát, hogy újra a karjaim között tudhatom őt.

- Kislányom – eltávolodik tőlem, megfogja az arcomat, csókot nyom rá, majd megnézi minden porcikámat. – El sem hiszem.

- Itt vagyok anya, minden rendben van.

Léptek rohamos hangját hallom meg közeledni. Anya eláll előlem és feltárul a közelgő kislányom, aki olyan mosollyal, és kiáltással közeledik és szinte csapódik belém, hogy apró testével sikerül majdnem letaszítania a lábamról. Apró karjai úgy fonódnak körém, hogy a könnyeim is végig szántanak az arcomon attól a leírhatatlan boldogságtól, ami eláraszt, teljesen maga alátemet. Szorítom az apró testét, puszikkal halmozom el arcocskáját.

- Anyuc!

Illatát mélyen magamba szívom, térdre rogyok teljesen, és átadom magamat a hatalmas szeretetnek, ami aprócska lényéből árad. Pici marka a vállamba kapaszkodik, és sütemény illata árad belőle. A cukorka teljesen ellepi az énét, és teljesen otthon érzetbe kerget engem azonnal, amire oly rég vágytam.

- Életem – fogom arcát a kezeim közé, mosolya az én arcomra is mosolyt csal. – Annyira hiányoztál, kicsikém.

- Kris.

Felpillantok édesanyám hangjának hallatán, aki egész eddig kislányom háta mögött állt. Felállok, Liziet is felveszem, eszem ágában sincs elengedni mellőlem.

- Menjünk be, rendben? 

Ő mindig tartja magát, így most is ő az, aki megragadja a pillanatot és Lizievel terelgetni kezd bennünket. Bezárja mögöttünk az ajtót, a hátizsákomat a nappaliban hagyom és a konyhába igyekszünk.

- Nagyival sütit sütöttünk – mászik fel a székre és a muffinokra mutat, amik mellett különféle habok, cukorkák és díszítések hevernek mindenhol. Belenyomja kicsi ujját a cukorkába és megszórja a rózsaszín habba úszó édességet.

- Nagyon jól néznek ki – hajolok közelebb. Le sem tudom venni a kezeimet és a tekintetemet a kislányomról. Beledugom az ujjamat a tálba, amibe ki van keverve a krém, és a számba dugom, hogy megízlelhessem. – Hm, milyen finom lett. Ki csinálta?

- Én!

Olyan lelkes, boldog és mosollyal teli. A szívem megfacsarodik, és azonnal eszembe jut, hogy mennyi időt vesztegettem el nélküle az életemből. Az apró mosolya, a beszéde, hogy a pösze kis szája be nem áll, ahogyan aprócska kezeivel a süteményeket díszíti fel. Nyelvét kidugja, miközben koncentrál, hogy a csillagformájú cukorka csodásan álljon a hab tetején.

Amíg ő ügyeskedik, én is besegítek neki. Nem mondom, hogy nem esne jól egy forró zuhany és az ágyam melegsége, de ki szeretném még élvezi egy pár perc erejéig, hogy itthon vagyok, és Lizie is itt van velem.

Anya kifaggat, nem mondok el neki sok részletet, de azért nagyjából beavatom a dolgokba, hiszen nem akarom, hogy utólag tudjon meg dolgokat, aztán aggódjon. Finoman, lesarkítva mesélem el az elmúlt időszakot, amin átmentem. Természetesen figyelek a lányom érzékeny fülére is, aki bár nem célzottan figyel, de tudom, hogy minden eljut a kis tudatáig, és amit nem kellene, azt úgy is megjegyezi és kiragadja a mondanivalómból.

- Remélem, hogy most már itthon maradsz. A frászt hoztad ránk, kislányom! – tesz le elém egy csésze teát, majd ő is leül egy gőzölgő bögrével velem szemben. – Menj, szedd rendbe magad, addig készítek valami finom, meleg vacsorát. Kitudja mikor ettél rendesen utoljára.

Puszit nyomok lányom hajába és a táskámhoz lépek, felkapom és a hálóba igyekszem. Pakolni most biztos nem fogok, de a telefonomat töltőre teszem, majd megszabadulok a koszos ruháimtól, melyeket már fogalmam sincs, hogy hányadik nap óta hordok. Megengedem a zuhanyt, s a fülke pillanatok leforgása alatt párásodik be, és melegszik fel. Forróság tölti meg a helyiséget és a testem már fájdalmasan könyörög azért, hogy beállhassak a meleg vízsugár alá. 

Szinte elrepül az idő. A zuhany teljesen újjá éleszt, de egyszerre álmossá is tesz. Kényelmes melegítőbe bújok, és mezítláb visszamegyek a konyhába, ahonnan már ínycsiklandó illatok érződnek. Lizie a már elkészített süteményeket nézegeti, és tudom, hogy szívesen csenne egyet, de vacsora előtt semmilyen édességet sem kaphat. Gyermeki lelkesedéssel magyaráz mindenfélével kapcsolatban, ami történt az elmúlt időszakban vele. Hallgatom édes csicsergését, iszom a szavaimat, ahogyan édesanyám is. Mindig csodálom Liziet, és a gyerekeket, hogy mindig ennyi energiával rendelkeznek, szinte fáradhatatlanok. Most viszont nagyon várom, hogy ő is fürdőt vegyen és összebújva vele aludjam át az éjszakát. 

Belemerülök teljesen a kislányom mondandójába, mire arra kapom fel a fejemet, hogy mosogatás közben édesanyám egy tányért ejt ki a kezei közül. Összerezzenek, azonnal felugrom, s a szívem hevesen ver, majd kiugrik a mellkasomból. 

- Ne haragudj, csak megcsúszott a kezem – néz rám anyám aggódó tekintettel. 

- Minden rendben – túrok a hajamba, és felemelem Liziet. – Hagyjad csak, megfürdetem és összetakarítom majd.

- Nem, nem, tedd a dolgod, én gyorsan elpakolok és magatokra hagylak.

- Maradhatnál éjszakára nyugodtan, anya.

- Tényleg mennem kell – lép közelebb, míg megtöröli a rongyba a kezét. Megfogja a kezemet és szeretetteljesen mosolyog ránk. – Ha szeretnéd természetesen, ha nem érzed jól magad, akkor szívesen maradok. 

- Miattam nem muszáj, csak már sötét van odakinn, nem szeretem, amikor ilyenkor mész haza, tudod.

- Jajj, kislányom, semmi baj nem lesz. Majd holnap találkozunk.

- Rendben.

Puszit nyomok az arcára és a kislányomat a fürdőszoba irányába viszem, hogy mélyen a habok rengetegébe dugjam a ragacsos kis kezeivel.

★

Szinte szokatlanul kényelmetlennek bizonyul az ágyam puha matraca, a párnám puhasága, a takaróm meleg, friss ölelése. Lizie halkan szuszog mellettem a nyusziját ölelve, szinte alig látszik ki a hatalmas paplan alól. Lejjebb is húzom róla az anyagot, hogy ne melegedjen ki túlságosan. Bármennyire is vagyok fáradt, álmos, még sem tudom levenni a tekintetemet róla. A kis csodámról, aki minden napomat beragyogja. Nem merem lehunyni a szemeimet, mert attól félek, hogy felébredem, és rájövök, hogy ez csak egy csodás álom. Hogy a valóság nem ez, és a képzeletem már annyira megtörött a vágyaimnak köszönhetően, hogy képzelegni kezdtem. Közelebb kúszom a lányomhoz, magamba szívom ma már sokadszorra a finom illatát, és igyekszem elhitetni magammal, hogy ez a valóság és nem csupán egy édes álom.