48.Fejezet★Rózsaszín felhő

 H A R R Y

A nappali, túlságosan is kényelmes kanapéján heverészünk, de folyamatosan a gondolataim kavarodnak, hogy vajon mi történhetett, amíg távol voltam. Tudomásomra jutott, hogy Kristina ott hagyta a hadsereget, a laktanyát, de még most sem kötöttem az orrára, hogy az információ birtokában vagyok. Megvárom, amíg a maga módján elkezd mesélni.

- Essünk túl rajta – ül fel, hogy velem szemben legyen. A szemeimbe néz, de az övéiben fájdalommal keveredő kétségbeesést látok, ami nagyon nem tetszik. – Eljöttem a laktanyától.

Bólintok.

- Tudom – vallom be, hiszen nincs miért titkolóznom előtte.

- Bolondnak néztél te is – kezd bele, én pedig szólásra nyitom a számat, de ujját az ajkaimra teszi, s elhallgattat. – Louisa nem a képzeletem szüleménye volt. A lakásomba is bejutott, ahogyan később Chris is.

- Mi van? Ez most csak valami vicc, ugye? Mi az, hogy a lakásodba betörtek? És Chris? 

- Hidd el, én voltam a legjobban meglepődve, amikor szembe néztem vele a múlt éjszaka. A szobám ajtajában állt és figyelt.

- Tessék? – olyan sokkos leszek, amilyen még életemben nem voltam. Egyszerre áraszt el a düh és az értelmetlenség egyvelege. – És ezekről miért nem tájékoztattál engem? 

Tudom, hogy nem őt kellene büntetnem, és nem ő tehet erről az egész szarról, ami körül vesz bennünket, de reméltem, hogyha bármi probléma van, akkor értesít valahogyan, hiszen Niallel tartotta a kapcsolatot. 

- Valószínű, hogy sokkal fontosabb problémákkal küzdöttél meg.

- Azért ne aprózzuk el, hogy a halott exed életre kelt. 

Kissé meghökken a szavaim hallatán, de hát ez az igazság bassza meg. Nem kételkedem Krisben, és a kettőnk között levő kapcsolatban, de akkor sem mehetünk el a tény mellett, hogy a lánya apja, és hogy nekik is volt komolyan párkapcsolatuk. 

- Ne haragudj, de bassza meg – húzódom el tőle, mert érzem, hogy térre van szükségem. – Még valami esetleg?

- Azt sejtem, hogy Ken tudta mindvégig. 

- Ezt honnan gondolod?

Felsóhajt, és a kanapé támlájának dől. Égnek emeli a tekintetét, de a kopár plafon sem tud igazán választ adni a számára.

- Furcsa volt, folyamatosan engem vádolt minden hülyeséggel. Loptak, vagyis Louisa lopott a laktanya gyógyszerészeti készletéből. 

- Mi az ördög van ezzel az emberrel is? 

- Chris a fia.

- Leszarom, ez akkor is el van cseszve, könyörgöm. Te pedig a közös gyermeketek anyja vagy! Mi a szar? Bár nincs gyerekem, de tudom, hogy nem bírnék ki egy napot sem, hogy ne lássam, ne ennyi időt.

- Nekem nem kell megmagyaráznod. Kész szenvedés volt Dunkirkban lennem.

- Beszéltél is vele?

- Nem, amint feloltottam a lámpát eltűnt, és hiába mentem utána. Az utcán láttam, mert figyelt, és ott jelent meg mellette Louisa.

- Mint valami rossz drámai krimi, komolyan – sóhajtva én is hátra dőlök a kanapénak. – Louisaval sem beszéltél?

- Senkivel. Egyikük sem adott esélyt rá, vagy én voltam túlságosan lassú.

- Azért ne beszéljünk úgy róla, mintha annyira kibaszott természetes lenne, hogy éjnek idején betörnek a lakásodba.

- Nem, persze, hogy nem az. Ezért is költöztem el, de ezeket semmi nem állítja meg.

- Mindenképpen riasztórendszert szereltetünk fel. Ha nem vagyok itt, akkor is biztonságban akarlak tudni benneteket. Az azért kissé megnyugtat majd, bár tény, hogy senkit sem fog megállítani.

- Megint mész valahova?

- Nem. Most Liam-el az esküvőig mindenképpen itthon maradunk, de nem is akarlak itt hagyni téged újra. Főleg nem ilyen körülmények között, hogy ezek azt hiszik, hogy kibaszott istenek és bármit megtehetnek.

Közelebb bújik hozzám, mellkasomra hajtja a fejét, és érzem, hogy megnyugszik. Ajkait a nyakam bőrére nyomja, én pedig szorosabban fonom köré a karjaimat. Megnyugvás, békesség áraszt el, amikor így a közelében van, a sok faszság ellenére is. Szívem szerint azonnal mennék, és a két idióta után mennék, de most kihasználom a nekünk járó pillanatot. Viszont biztos vagyok abban, hogy nem fogok megnyugodni, amíg a kezeim közé nem kapom őket.

Azt hittem én naivan, hogyha hazajövök, megpihenhetek, feltöltődhetem a szerelmem karjaiban, de ismételten csak a problémák szakadtak ránk. Örülök, hogy itt vagyok és nem hagyom magára, de reménykedtem benne, hogy ténylegesen magunkra koncentrálva tölthetjük a napokat. Ehelyett számon kell kérnem egy idiótát, aki kiengedett valamilyen oknál fogva a kezei közül egy ilyen nagyszerű nőt, és a kislányukat, akik minden szeretetet megérdemelnek. Ám én roppant hálás is vagyok ennek az idiótának, hiszen valószínű, ha nem tette volna meg, most nem lennénk így itt.

K R I S T I N A

Melengeti a lelkemet, ahogyan a szőnyegre nézek, ahol a szeretett férfi a kislányommal, aki a mindenem, valami hercegnős színezőt pingálnak ki, míg én a vacsora elkészítésével vagyok elfoglalva. Kissé szándékosan is vonultam félre, hogy ők jobban megismerjék egymást, de azt hiszem, hogy Lizienél jobb kislány nem is kaphattam volna, mert annyira közvetlenül fogadta Harryt az életünkben, hogy az még engem is meglepett, pedig tudatában vagyok annak, hogy tényleg könnyen barátkozik az emberekkel. 

Lizie szája be sem áll, Harry pedig olyan lelkesen hallgatja, és vissza is kérdez sok mindennel kapcsolatban, hogy a szívem feltöltődik, és még többet akar elcsenni a pillanatukból. Szívesen ülnék velük, és közelebb a melegséges pillanathoz, de én visszafordítom a figyelmemet a vacsorára, ami lassan már a túlságosan is elterelt figyelmemnek köszönhetően leég, amit nagyon nem szeretnék.

- H, ez rózsaszín legyen – csípem el kislányom szavait fél füllel.

- Jól van, ez jó lesz? Mint a pörgős szoknyád – pillantok fel, és látom, hogy Harry a csillogó szoknya fodraira pillant, amit Lizie visel.

- Igen, igen. Ő egy hercegnő.

- Mint te?

- Nem – sóhajt fel gondterhelten. – Én nem vagyok hercegnő.

- Hát tudod bárki lehet hercegnő. És szerintem te már az vagy, anyukáddal együtt.

- Nem, te butus – kuncog Lizie. – Én csak egy kislány vagyok.

- A legaranyosabb és legszebb, akivel valaha találkoztam az óperenciás tengeren túl.

Biccenti pici fejét, nyelvét kidugja és a színezésre összpontosít újra.

★

Lizie már alszik a szobájába, ami egy harc volt, mert Harrynek kellett mesét olvasnia neki. Nem mondom, hogy nem egy érdekes, felemelő élmény volt hallgatni a mély, búgó hangon, ahogyan a tündérvárosról olvas a rózsaszín szobába, az apró ágyon, ahova a lányom mellé kuporodott. Ám ő annyira boldog volt ettől, hogy még én is meglepődtem. Amint elaludt a kicsi, ajkait a homlokára nyomta, és csatlakozott hozzám.

Már az ágyban heverészünk, én pedig a kezét simogatom a mellkasához bújva. Elmosolyodom annak láttán, hogy a tetoválásai Lizie filceinek hála színt kaptak, és igazán rózsaszín lett a balja, ami még a fürdésnél sem igazán jött le, mindössze megkopott kissé. Mondtam neki, hogy ne hagyja, de tántoríthatatlan volt, és úgy láttam, hogy a kemény katona messze van, és helyette a játékos Harry van velünk, aki kissé újra gyerekké válik a kislányomnak köszönhetően.

- Csodálatos a lányod. Köszönöm, hogy megismerhettem.

- Azért az elkerülhetetlen volt – nézek fel rá.

- Tudom, de akkor is, köszönöm a bizalmat, és ígérem, hogy nagyon boldoggá foglak tenni benneteket.

Halántékon csókol, én pedig hiszek a szavainak.

47.Fejezet★Szívfacsaró a látvány

K R I S T I N A

Muszáj, hogy beálljak a zuhany alá, hogy lehűtsem üvöltve gyötrődő testem. 

Zihálva, izzadtan ébredtem meg az éjszaka közepén, azt álmodva, hogy Harryt agyon lövik, és tétlenül végignézem ezt a jelenetet, némán ordítva, a fájdalmát érezve, a vérének szaga az orromba kúszott. Könnyeim az arcomat áztatták, a szívem olyan őrült tempót diktált, hogy azt hittem, kiugrik a mellkasomból. 

Arcomat a zuhany felé fordítom, és hagyom, hogy lemosson mindent rólam a víz. Reménykedem, hogy a fájdalmat és a gondokat is eltűnteti a lefolyóban, de sajnos a gyötrődés mardosó érzése megmarad. Pár éjszakával vagyunk odább, hogy Chris a lakásba jött, majd szembe nézett velem, tudatva, hogy valóban az élők sorában van. Még mindig nem emésztettem meg az egészet, és az utcán, mint valami őrült folyamatosan figyelem, hogy nem-e követ. Már érzem magamon a pillantását, tiszta paranoiás lettem, és ez nem tetszik. 

Harryt azóta sem sikerült elérnem, ami a nyomasztó érzésem másik fele. Azóta Niallel sem beszéltem, és a gondolataim olyan sebesen, vészjóslón forognak, hogy már magamat kergetem az őrületbe. 

Igyekszem lenyugtatni magamat, de nagyon nehéz, és egyre nehezebb, ahogy kiderülnek a dolgok, minden a napvilágra bukik a büdös múltból, és a hazugságok csak úgy bűzleni kezdenek körülöttünk. Úgy érzem, hogy a tűrőképességem véges, és már nagyon is a végénél járok. Fogalmam sincs, hogy mennyi az a dolog, amit elbírok meg, de ilyenkor a lányom arca jelenik meg, akiért viszont bármit elbírok, megteszek.

Megfordulok a zuhanyfülkében és a szívem megáll az ijedtségtől. Azonnal oda kapom a kezemet, amíg az elém táruló látványt emésztem. Közelebb lépek a párás üveghez, ujjaimat végig húzom rajta, és a tenyeremet teljesen rátapasztom. Szemtől szemben állunk, és még sem hiszem el, hogy itt van. Behunyom a szemeimet, majd ismételten felnézek, és nem tűnik el. 

Itt áll.

Előttem.

Engem néz szótlanul, és a tekintete mindent elmond számomra. A legtöbbet, a legcsodásabb érzéseket, amik a bensőjében lakoznak irányomban.

Beljebb lép a helyiségbe, becsukja maga mögött az ajtót, aztán a koszos, szaggatott, véres ruhák a földre kerülnek. Meztelen felsőteste feltárul, és az újabb sebek a bőrén a szívembe marnak. 

Szívfacsaró a látvány.

Várom, türelmes vagyok a türelmetlenség ellenére, ami bennem lakozik mélyen. Nagyot nyelek, ahogy a bőrfelületek mutatkoznak meg előttem a tekintetét nem elszakítva tőlem. Még levegőt is elfelejtek venni, amikor a zuhanykabin ajtaja kitárul ő pedig belép rajta, mint valaki, aki érezte, hogy mennyire borzasztóan szükségem van rá.

Ujjaival végigsimít a nedves arcomon, s ekkor konstatálom, hogy a könnyeim makacsul utat törtek maguknak, és a vízcseppekkel egyesülnek az arcomon. Közelebb hajol, száját a bőrömre nyomja, lecsókolja minden fájdalmam, félelmem, megkönnyebbülésem. Ujjaim a csípőjének bőrébe marnak, közelebb húzom magamhoz, mert folyamat úgy érzem, hogy túlságosan is távol vannak, annak ellenére, hogy ölel, érint. Nem hiszem el, hogy itt van, hogy itt áll előttem, hogy csókol, hogy érint. Begörbülnek az ujjaim, már annyira szorítom, attól félek, hogy fájdalmat okozom neki, de ő tűr, még többet ad, ölel.

Arcomat fordítom, szája a számat éri, csókja az enyémbe olvad, a nyelve simogat, és a keze a mellem halmát érintve kelt még nagyobb vágyat bennem. Közelebb lépek, a víz tovább zuhog ránk, s úgy érzem, hogy minden fájdalmam elmossa a pillanatban és ketten maradunk csupaszon, szeretve.

★

Még mindig nem hiszem el, hogy Harry karjai között találom magam, s könnyedén a szemeibe tudok nézni. Nagyon késő van, de nem akarom a szemeimet lehunyni és álomba zuhanni, mert attól rettegek, hogy mikor felébredem Harry csak az éjszaka halványulásában eltűnik a napfelkeltével együtt. 

- Aludjál, nem megyek sehova.

Mintha csak a gondolataimba látna. Ajkait a halántékomra nyomja, én pedig csak élvezem a pillanatot, amit szorosan hozzábújva tölthetek. Ez az a dolog, ami most a lelkemet annyira megkönnyíti, hogy sikerül mindenre elfeledkeznem egy kicsit. Már amennyire ez lehetségessé válik. Ujjaim a mellkasán cikáznak, és a frissen összefoltozott bőre láttán meghasad a szívem, annak ellenére, hogy már az elején tudtam pontosan, hogy hova is megy, mik is történhetnek vele, s össze tehetem a két kezemet, amikor most a lélegzetét hallgathatom, és a meleg bőrét simogathatom.

- Holnap sok mindenről beszélnünk kell – suttogom, és úgy mozdulok, hogy a szemeibe nézhessek.

Kisimít egy kusza tincset az arcomból, amely a szemembe lóg. Ajkai a homlokomra simulnak, és még szorosabban ölel körbe, szinte már a csontjaim roppannak meg, de még többért könyörgöm magamban. Illatát mélyen magamba szívom, és lehunyom a szemhéjaimat, mert a reggel lassan ránk köszönöt, és egy kis angyalkának szüksége lesz rám.

- Mindent át fogunk beszélni, amit csak szeretnél. 

- Reggel találkozni fogsz Lizievel.

- Alig várom a pillanatot. Biztosan nagyon jól kifogunk jönni.

Felnevetek.

- Persze, már lekenyerezted előre mindenfélével.

Érzem az arcomon, hogy vigyorog.

- Aludjunk, rám is rám fér egy kis pihenés.

H A R R Y

Úgy érzem, hogy nem aludtam eleget, pedig meglehetősen több óra ment el alvással, mint a határon túl. A szemeimet még makacs módon nem akarom kinyitni, pedig bármikor mindenféle könnyedséggel ébredem fel, de most annyira vonz az ágynemű melegséges, és a finom, édes illat terjengése, hogy egész nap itt maradnék. 

Viszont egy valami határozottan hiányzik. Kinyúlok, de az ágy hideg, üres felülete simul a tenyerembe egy cici vagy egy popsi helyett. Ráveszem magam, hogy felnézzek, és csalódottan látom, hogy valóban egyedül vagyok. A szobába sötétség van még, de határozottan tudom, hogy már bőven a korai órák a hátam mögött vannak. A hátamra fordulok, mély levegőt veszek, és kimászom a takaró alól. A táskámból kikapok egy melegítőt, és egy felsőt, tekintettel Liziere, akivel valószínű, hogy találkozni fogok. 

Kimegyek a szobából, és az otthon melegsége, ami átölel, melegséggel tölt el, és ez az, amiből nem akarok kiszabadulni soha. Nagyjából kiismerve a kis lakást, a konyhába megyek, ahonnan hangokat hallok. Belesek, de Krist egyedül pillantom meg, ahogyan a tűhelynél áll és énekelgetve kavargat valamit. Az ajtófélfának dőlve figyelem a jelenetet, ami mosolyt csal az arcomra, és az egyik legédesebb dolog, amit valaha láttam. Forogni kezd, és megszeppen, ahogy szembenéz velem.  Elvigyorodik, leteszi a fakanalat és hozzám lép. Ajkait az enyéimre nyomja, és finom méz íze azonnal az ajkaimat lepi el.

- Hm, nem mondom, hogy nem tudtam volna elképzelni ennél szebb ébresztőt, de jelenleg ezzel is beérem.

- Ebédet készítek, a reggeliről lekéstél, de csinálhatok valamit, ha éhes vagy.

- Nem, megvárom az ebédet – lépek mögé, és átölelem a derekánál fogva. – És hol a kis angyalkád?

- Anya elvitte valami programra. Teljesen ki ment a fejemből. De este közös vacsora, úgyhogy nem úszod meg.

- Eddig is rád vártam, nem miattam nem találkoztunk.

- Tudom, tudom. De meg kell...

- Ne is folytasd. Miben segíthetek?

Elkezd magyarázni én pedig beállok kis kuktának mellé, persze nem mintha annyira nagy tudásom lenne a konyha területén.

46.Fejezet★Éjszakai árnyék

 K R I S T I N A

A csörgés végtelennek tűnik, amíg várok arra, hogy Niall felvegye a telefont. Behajtom Lizie szobájának ajtaját, és visszamegyek a nappaliba, lerogyok a kanapéra, és végre a folytonos csörgés abbamarad. 

- Kristina, minden rendben?

- Nincs, semmi sincs rendben – sóhajtok fel.

- Éjjel egy óra van – mondja Niall. – Hacsak nem haldoklik valaki, mi az Kris? Imádlak tudod, hogy bármikor szívesen, de jelenleg sóvárog a testem pár órácska alvásért.

- Ne haragudj, csak muszáj beszélnem valakivel – sóhajtok fel, de igazad van, nem gondoltam át.

Hallom, hogy mocorog. 

- Akkor még is csak valami baj.

- Nem telefontéma, de ha hazajössz mindent elmondok, amint kitisztulnak a dolgok.

- Persze, ha úgy szeretnéd. 

- Harryvel nem tudod, hogy mi van? Napok óta nem érem el, próbáltam nem gondolni mindenre, de...

- Ne is folytasd. Jól van, él, csak hát elfoglalt. De biztosíthatlak, hogy hiányzol neki. 

Megnyugszom a megnyugtató szavai hallatán, bár jobban elhinném ezeket, ha Harry saját maga jönne a telefonhoz. Ám nem lehetek önző, hiszen vannak, akiknek nagyobb szükségük van rá.

- Mennyi sebet szerzett eddig?

- Ne aggódj, semmi olyan nem történ vele, ami padlóra küldte volna. Figyelmeztettem, hogy akkor tőled még nagyobb seggberúgást kap. 

- Tudsz már valamit arról, hogy mikor tértek vissza?

- Még pontosan nem, de már javulni látszik a helyzet. Ken nem avatott be?

- Nem, akadt néhány problémám, és távol maradtam a laktanyától. Nem beszéltem vele.

Nem akarok Niallnek hazudni, de nem is akarom telefonon keresztül részletezni ezt a sok őrültséget, ami körbejárja most az életemet. Amúgy is van elég problémája a határon túl, amit túl kell élnie. Nem hiányzik az aggodalma.

- Ugye tudod, hogy bármit megoszthatsz velem?

- Tudom, és köszönöm, de majd, ha hazajössz mesélek. Most elköszönők, hagylak aludni. Kérlek add át üdvözletemet Harrynek, és hogy vigyázzon magára!

- Azért csókot nem adok neki, ha nem baj.

- Te nagy okos, menj aludni!

- Jó éjszakát.

- Neked is.

★

Nyikorgást hallok. A hátamra fordulok, és csukott szemmel a paplant felemelem, s várok, de semmi nem történik. Elkezdem a szemeimet felnyitni, de Lizie nincs sehol. Felpillantok az ajtóba, ami jobban nyitva van, mint ahogy hagytam, s egy alak árnyéka vetül rá. Homályosan látok, talán még félig alszom is, de azt hiszem, hogy az elmém teljesen feléled, amint realizálom, hogy egy felnőtt embernek az árnyéka körvonalazódik. Feloltom a lámpát sietősen az éjjeliszekrényen, de mintha köddé vált volna mire megint oda nézek. Ám hallom, ahogy a bejárati ajtó nyitódik és csukódik.  

Kimászom az ágyam melegéből hevesen dobogó szívvel, és kisietek a folyosóra, ahol feloltom a lámpát hasonlóan. Sehol senki, pedig biztos vagyok abban, amit láttam, s hallottam. Lizie szobájához sietek, melynek ajtaja hasonlóan jobban ki van tárva, mint kellene, ám megnyugszom azon nyomban, ahogy látom a kislányomat mélyen aludni.

Visszahajtom az ajtaját, amint meg győződőm arról, hogy minden a legnagyobb rendben van vele. A nappaliba megyek, és bereteszelem az ajtót. Egyre bosszantóbb, hogy semmi sem akadályozza meg az embereket, hogy bejöjjenek a lakásomba. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem Louisa volt az. Nála nagyobb termetű volt.

Sötétségben az ablakhoz megyek, mely az utcára néz, de arra nem számítok, hogy a függöny mögül kilesve olyat látok, amire nem voltam felkészülve. Kővé dermedek, de olyan mereven bámulok, mint talán még soha. Az éjszakai megvilágításban ott áll ő. Az a személy, akinek halottnak kellene lennie, annak ellenére, hogy tudtam, a sírja üres. Bármennyire is sajog a szívem, a könnyek nem jönnek. Bámuljuk egymást ennyi idő távlatából, és fogalmam sincs, hogy mi lenne az első szavam hozzá, ha itt állna előttem. 

Ledermedek, s hitetlenkedve nézem, ahogy megjelenik mellette valaki, akire pillant. Louisa arca tisztán kirajzolódik, és már is tudom, és tisztává válik sok dolog előttem, de még sem minden.

- Anyuc.

Kislányom álmos hangja vonja magára a figyelmemet, mire rá nézek, látom, ahogy aprócska öklével a szemét dörzsöli. Visszafordulok, de a lámpa már senki árnyékát nem veti a betonra, s az utca ismételten csendessé válik.

- Rosszat álmodtál, kicsim? 

Sietek hozzá, felemelem és a hálóba viszem magam mellé. Hozzám bújik, és az ágy, a meleg takaró menedékében egészen a testemhez kuporodik. Más is szinte visszatér az álmaihoz, de még motyog.

- Apával álmodtam – ennyit mond, és már is szuszogni kezd, nekem pedig a lelkem teljesen megfacsarodik a gondolata, hogy a lányom lelkivilágát megrendíti ez a barom, aki itt szórakozik mindenkivel.

Számomra semmi sem fontosabb, mint a lányom. Bármit megtennék érte, és még a saját apjának sem fogom megengedni, hogy itt szórakozzon vele. Leszarom, hogy velem mit tesz. Erős vagyok és mindent túlélek a lányomért, akinek a menedékét én jelentem.

45.Fejezet★Düh, harag, kétség

 K R I S T I N A

Úgy érzem magam mostanában, mint valami tornádó. Annyiszor söprök végig a laktanyán nagy elánnal, hogy még magamat is meglepem vele. Többen valószínű, hogy őrültnek tekintenek, és valószínű, hogy igazuk is van, de ez az a dolog, ami teljesen hidegen hagy. Soha nem foglalkoztam, nem adtam mások véleményérére, és nem most fogok változtatni ezen szokásomon.

Szerintem itt már annyira megszokták ezt a látványt, hogy senkinek sem tűnik fel, hogy Ken irodája irányába rohanó léptekkel közeledek, ziláltan, hevesen dobogó szívvel. Hasonlóan, mint korábban, csak felrántom a nehéz ajtót, és berontok az irodájának falai közé. Meglepődőm, mert nincs benn, pedig ő ritkán hagyja el a helyiséget, hacsak nem haza megy. 

- Kent keresed? – Kellyvel találom magammal szemben. 

- Nem tudod, hogy merre találom?

- El kellett mennie valahova. Ma már nem biztos, hogy visszajön.

Meglep, hogy ennyi mindent tud, mert Ken nem azaz ember, aki bárkinek az orrára köti a dolgokat, főleg nem azzal kapcsolatban, hogy mikor, hova, és mennyi időre megy el. 

- Rendben, köszönöm – becsukom az ajtaját és a kijárat felé indulnék, de Kelly megragadja a karomat. – Igen?

- Tudod, hogy itt vagyunk neked, ugye?

- Tudom – húzom ki a kezemet a szorításból, és a hátam mögött hagyom.

Hurrikánnak érezem magam, és egyben őrültnek. Fogalmam sincs, hogy mi a fene zajlik itt, de abban biztos vagyok, hogy már mielőbb ki akarom deríteni, és véget vetni ennek az őrültségnek. 

Bepattanok Harry autójába, és már el is hagyom a laktanya területét. Már nagyon elegem van ebből. Folyamatos megjelenésem itt csak felidézi az emlékeket, amik azért még elég frissek, de már felejteném el. 

A következő állomásom viszont az a ház, ahova már hosszú ideje be se tettem a lábamat. Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet megjelennem, de már ezt sem igazán érdekel. Annyira immunis lettem az emberekre, az érzéseikre. Mondhatni, hogy valójában önző. Békét akarok az életemben. Az életünkben. Miért olyan borzasztó nagy kérés elérni, hogy végre nyugalomban nevelhessem a lányomat, hogy boldog lehessek Harry oldalán, hogy végezzem a munkámat, és ne ilyen múltbéli sötét dolgokkal keljen foglalkoznom. 

A legnagyobb sebességgel megyek, ami megengedett, még a sárga lámpa végén is átcsusszanok. Próbálok ésszel menni, de annyira zavart vagyok, válaszokat akarok, semmi mellébeszélést. Csupán egyenesen kimondva a valós dolgokat, mert minden csak katyvasz, a levegőben lóg, és tudatlannak, átverve érzem magam.

Leparkolok a lélegzetelállító ház előtt, ami már évek óta az életem része, de még sem sokat jártam itt. Lizie sokszor járt itt Chrisel, én is azért részt vettem ebédeken, családi vacsorákon, de soha nem tartozott a kedvenc programjaim közé. 

Kiszállok, és ismét arra leszek figyelmes, hogy rohanok. A lépcsőn felsietek, és már a csengőre is tenyerelek a monumentális bejárat előtt. Annyira már giccsesen otthon hatása van az egésznek, és a tökéletességet akarja mutatni, hogy szinte már hányingerem támad. Valószínű, hogy emiatt sem szerettem ide tévedni szabad pillanataimban, s emiatt sem jöttünk ide Lizievel.

- Ms.Bazan – Mary tárja ki előttem az ajtót.

- Clara itthon van? Esetleg Ken? – lépek be a házba és a tekintetem azonnal körbejárja az előteret, és a nappalit.

- Azonnal szólok az asszonyomnak, foglaljon helyet – int a nappali irányába.

Bemegyek a rengeteg családi képpel borított helyiségbe. Semmit sem változott. A kandallón ott pihennek a régi képek. A lányom sok boldog pillanatáról, Chrisről, gyermekkoráról, s a lányával is. Én is egy-kettőnk feltűnők, s ennek konstatálása nem éppen tölt el boldogsággal.

- Kristina! – Clara olyan lelkesen jelenik meg, hogy összerezzenek a hangja hallatán. 

- Ne haragudj, hogy így betörtem – lép hozzám, és két puszit nyom az arcomra. – Ken esetleg itthon van?

- Nincs, a laktanyán van. Ott nem találkoztatok?

Furcsállóan nézek rá, miközben ő hellyel kínál Mary pedig forró teát hoz be egy tálcán nekünk. Megvárom amíg kimegy a szobából, és ismét ketten maradunk, bár még mindig az forog a fejemben, hogy Clara tényleg ennyire nem tud-e semmit.

- Nem, nem találkoztam vele – mondom, aztán megfontolom, de végül kibököm a dolgot. – Clara, én már nem vagyok napok óta a laktanya alkalmazottja. 

- Tessék? – teszi vissza a csészét a kistányérra, és döbbenten néz rám. – Miről beszélsz, kedvesem?

- Felmondtam. Nézeteltérésünk volt, és jobban láttam így.

- De hát nagyon jól végezted a munkád, nincs igazam?

- Nem a munkámmal volt probléma – sóhajtok fel.

- Nem értelek. Kifejtenéd kérlek, akkor? Biztos valami butaság – legyint. – Talán visszamehetnél. Még is csak ott kezdődött minden, az én Chrisemmel.

Fogalmam sincs, hogy mit is kellene mondanom ezzel kapcsolatban. Annyira kedves volt hozzám mindig Clara, hogy nem akarom őt bántani sehogy sem, de nem élhet hazugságban.

- Krsitina? 

Ken hangja megszakítja a gondolataimat, és felhívja a figyelmünket rá. Azonnal keményebbé válok, és felpattanok. Kilépek a volt anyósom mellől, közelebb Kenhez, aki árgus tekintettel figyel.

- Hol van?

- Kicsoda? – szemeimbe néz, de látom rajta, hogy pontosan tudja, hogy kire is gondolok.

- A fiad, Chris! – bukik ki belőle. Annyira tele vagyok a sok szarral, a hazugsággal, a tereléssel, nevezzük bárhogyan is a dolgokat. – Jogom van tudni!

- Te miről beszélsz, drágám? – Clara pattan fel mellém, kezében a porcelán csak úgy remeg. – Ken? Miről beszél Kristina?

- Nem tudom, kedvesem. Megbeszélem vele az irodámban. 

Innt egyáltalán nem kedvesen az említett helyiség felé. Nem akarok botrányt, de lehet, hogy Clara nem is érdemelné meg, hogy minden rá legyen zúdítva, főleg, hogy még én sem tudom, hogy mivel is állunk szemben. 

★

- Elmondod? Vagy találgassak? – esek azonnal neki, amint mögöttünk bezárul az ajtó.

- Ezek szerint megvan az eredménye a vizsgálatnak?

Felnevetek, és járkálni kezdek már idegességemben. Utálom, hogy szórakozik velem.

- Eléggé egyértelmű volt – röhögök fel már kínomban. – Egy üres sírt temettem. Oda jártam ki sírni, búcsúzni, vele beszélgetni. Lizie hányszor vitt virágot az édesapjának, még ha nem is teljesen fogta fel, hogy mi is történ. Kibaszottul ne szórakozz velem, mert elfogyott a türelmem. Ezért küldted el Harryt? Hogy egyedól szenvedjek ebben? 

- Harrynek nem tudom mi köze lenne ahhoz, hogy Chris nincs a sírban. És engem is ez most engem is meglepett, hogy nincs ott a fiam. Ne felejtsd el, hogy az én fiamról beszélsz. És tisztelettel beszélj velem!

Közelebb lépek. Hiába két fejjel is magasabb nálam, felnézek rá, egyenesen a szemeibe. Nem érdekel, hogy mit gondol. Nem félek tőle. Elvesztette a tiszteletet a szemeimben a hazudozással.

- Ha elmondod az igaz, és kiérdemled a tiszteletemet, akkor meg is fogod kapni. Ha pedig kiderül, hogy Chris életben van, nem fogjátok megköszönni mind azt, amit a nyakatokba fogok zúdítani! Úgyhogy minél előbb essünk túl rajta, és mondd a szemembe, hogy semmi közöd ehhez, és nem tudod, hogy hol a fiad! 

- Bolondságokat beszélsz – lép el mellettem.

Lehunyom a szemhéjaimat, kifújom a levegőt, és hitetlenkedve nevetve fordulok utána.

- Mocskosul tudsz hazudni – közelebb megyek hozzá, és az asztalra támaszkodom. – Az unokádnak nincs apja. Leszarom, hogy nekem nincs férjem, de ez a kibaszott játék, már komollyá vált, és ideje befejezni. Üzenem neki, hogy kibaszottul ajánlom neki, hogy előkerüljön.

Kelek ki magamból, míg ott nem hagyom őt. Mérges vagyok-e? Nem kifejezés. Forrok. Fogalmam sincs, hogy mikor hagyta el ennyi düh a testemet, de most tényleg ölni tudnék, ha a kezeim közé kapnám őt.