45.Fejezet★Düh, harag, kétség

 K R I S T I N A

Úgy érzem magam mostanában, mint valami tornádó. Annyiszor söprök végig a laktanyán nagy elánnal, hogy még magamat is meglepem vele. Többen valószínű, hogy őrültnek tekintenek, és valószínű, hogy igazuk is van, de ez az a dolog, ami teljesen hidegen hagy. Soha nem foglalkoztam, nem adtam mások véleményérére, és nem most fogok változtatni ezen szokásomon.

Szerintem itt már annyira megszokták ezt a látványt, hogy senkinek sem tűnik fel, hogy Ken irodája irányába rohanó léptekkel közeledek, ziláltan, hevesen dobogó szívvel. Hasonlóan, mint korábban, csak felrántom a nehéz ajtót, és berontok az irodájának falai közé. Meglepődőm, mert nincs benn, pedig ő ritkán hagyja el a helyiséget, hacsak nem haza megy. 

- Kent keresed? – Kellyvel találom magammal szemben. 

- Nem tudod, hogy merre találom?

- El kellett mennie valahova. Ma már nem biztos, hogy visszajön.

Meglep, hogy ennyi mindent tud, mert Ken nem azaz ember, aki bárkinek az orrára köti a dolgokat, főleg nem azzal kapcsolatban, hogy mikor, hova, és mennyi időre megy el. 

- Rendben, köszönöm – becsukom az ajtaját és a kijárat felé indulnék, de Kelly megragadja a karomat. – Igen?

- Tudod, hogy itt vagyunk neked, ugye?

- Tudom – húzom ki a kezemet a szorításból, és a hátam mögött hagyom.

Hurrikánnak érezem magam, és egyben őrültnek. Fogalmam sincs, hogy mi a fene zajlik itt, de abban biztos vagyok, hogy már mielőbb ki akarom deríteni, és véget vetni ennek az őrültségnek. 

Bepattanok Harry autójába, és már el is hagyom a laktanya területét. Már nagyon elegem van ebből. Folyamatos megjelenésem itt csak felidézi az emlékeket, amik azért még elég frissek, de már felejteném el. 

A következő állomásom viszont az a ház, ahova már hosszú ideje be se tettem a lábamat. Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet megjelennem, de már ezt sem igazán érdekel. Annyira immunis lettem az emberekre, az érzéseikre. Mondhatni, hogy valójában önző. Békét akarok az életemben. Az életünkben. Miért olyan borzasztó nagy kérés elérni, hogy végre nyugalomban nevelhessem a lányomat, hogy boldog lehessek Harry oldalán, hogy végezzem a munkámat, és ne ilyen múltbéli sötét dolgokkal keljen foglalkoznom. 

A legnagyobb sebességgel megyek, ami megengedett, még a sárga lámpa végén is átcsusszanok. Próbálok ésszel menni, de annyira zavart vagyok, válaszokat akarok, semmi mellébeszélést. Csupán egyenesen kimondva a valós dolgokat, mert minden csak katyvasz, a levegőben lóg, és tudatlannak, átverve érzem magam.

Leparkolok a lélegzetelállító ház előtt, ami már évek óta az életem része, de még sem sokat jártam itt. Lizie sokszor járt itt Chrisel, én is azért részt vettem ebédeken, családi vacsorákon, de soha nem tartozott a kedvenc programjaim közé. 

Kiszállok, és ismét arra leszek figyelmes, hogy rohanok. A lépcsőn felsietek, és már a csengőre is tenyerelek a monumentális bejárat előtt. Annyira már giccsesen otthon hatása van az egésznek, és a tökéletességet akarja mutatni, hogy szinte már hányingerem támad. Valószínű, hogy emiatt sem szerettem ide tévedni szabad pillanataimban, s emiatt sem jöttünk ide Lizievel.

- Ms.Bazan – Mary tárja ki előttem az ajtót.

- Clara itthon van? Esetleg Ken? – lépek be a házba és a tekintetem azonnal körbejárja az előteret, és a nappalit.

- Azonnal szólok az asszonyomnak, foglaljon helyet – int a nappali irányába.

Bemegyek a rengeteg családi képpel borított helyiségbe. Semmit sem változott. A kandallón ott pihennek a régi képek. A lányom sok boldog pillanatáról, Chrisről, gyermekkoráról, s a lányával is. Én is egy-kettőnk feltűnők, s ennek konstatálása nem éppen tölt el boldogsággal.

- Kristina! – Clara olyan lelkesen jelenik meg, hogy összerezzenek a hangja hallatán. 

- Ne haragudj, hogy így betörtem – lép hozzám, és két puszit nyom az arcomra. – Ken esetleg itthon van?

- Nincs, a laktanyán van. Ott nem találkoztatok?

Furcsállóan nézek rá, miközben ő hellyel kínál Mary pedig forró teát hoz be egy tálcán nekünk. Megvárom amíg kimegy a szobából, és ismét ketten maradunk, bár még mindig az forog a fejemben, hogy Clara tényleg ennyire nem tud-e semmit.

- Nem, nem találkoztam vele – mondom, aztán megfontolom, de végül kibököm a dolgot. – Clara, én már nem vagyok napok óta a laktanya alkalmazottja. 

- Tessék? – teszi vissza a csészét a kistányérra, és döbbenten néz rám. – Miről beszélsz, kedvesem?

- Felmondtam. Nézeteltérésünk volt, és jobban láttam így.

- De hát nagyon jól végezted a munkád, nincs igazam?

- Nem a munkámmal volt probléma – sóhajtok fel.

- Nem értelek. Kifejtenéd kérlek, akkor? Biztos valami butaság – legyint. – Talán visszamehetnél. Még is csak ott kezdődött minden, az én Chrisemmel.

Fogalmam sincs, hogy mit is kellene mondanom ezzel kapcsolatban. Annyira kedves volt hozzám mindig Clara, hogy nem akarom őt bántani sehogy sem, de nem élhet hazugságban.

- Krsitina? 

Ken hangja megszakítja a gondolataimat, és felhívja a figyelmünket rá. Azonnal keményebbé válok, és felpattanok. Kilépek a volt anyósom mellől, közelebb Kenhez, aki árgus tekintettel figyel.

- Hol van?

- Kicsoda? – szemeimbe néz, de látom rajta, hogy pontosan tudja, hogy kire is gondolok.

- A fiad, Chris! – bukik ki belőle. Annyira tele vagyok a sok szarral, a hazugsággal, a tereléssel, nevezzük bárhogyan is a dolgokat. – Jogom van tudni!

- Te miről beszélsz, drágám? – Clara pattan fel mellém, kezében a porcelán csak úgy remeg. – Ken? Miről beszél Kristina?

- Nem tudom, kedvesem. Megbeszélem vele az irodámban. 

Innt egyáltalán nem kedvesen az említett helyiség felé. Nem akarok botrányt, de lehet, hogy Clara nem is érdemelné meg, hogy minden rá legyen zúdítva, főleg, hogy még én sem tudom, hogy mivel is állunk szemben. 

★

- Elmondod? Vagy találgassak? – esek azonnal neki, amint mögöttünk bezárul az ajtó.

- Ezek szerint megvan az eredménye a vizsgálatnak?

Felnevetek, és járkálni kezdek már idegességemben. Utálom, hogy szórakozik velem.

- Eléggé egyértelmű volt – röhögök fel már kínomban. – Egy üres sírt temettem. Oda jártam ki sírni, búcsúzni, vele beszélgetni. Lizie hányszor vitt virágot az édesapjának, még ha nem is teljesen fogta fel, hogy mi is történ. Kibaszottul ne szórakozz velem, mert elfogyott a türelmem. Ezért küldted el Harryt? Hogy egyedól szenvedjek ebben? 

- Harrynek nem tudom mi köze lenne ahhoz, hogy Chris nincs a sírban. És engem is ez most engem is meglepett, hogy nincs ott a fiam. Ne felejtsd el, hogy az én fiamról beszélsz. És tisztelettel beszélj velem!

Közelebb lépek. Hiába két fejjel is magasabb nálam, felnézek rá, egyenesen a szemeibe. Nem érdekel, hogy mit gondol. Nem félek tőle. Elvesztette a tiszteletet a szemeimben a hazudozással.

- Ha elmondod az igaz, és kiérdemled a tiszteletemet, akkor meg is fogod kapni. Ha pedig kiderül, hogy Chris életben van, nem fogjátok megköszönni mind azt, amit a nyakatokba fogok zúdítani! Úgyhogy minél előbb essünk túl rajta, és mondd a szemembe, hogy semmi közöd ehhez, és nem tudod, hogy hol a fiad! 

- Bolondságokat beszélsz – lép el mellettem.

Lehunyom a szemhéjaimat, kifújom a levegőt, és hitetlenkedve nevetve fordulok utána.

- Mocskosul tudsz hazudni – közelebb megyek hozzá, és az asztalra támaszkodom. – Az unokádnak nincs apja. Leszarom, hogy nekem nincs férjem, de ez a kibaszott játék, már komollyá vált, és ideje befejezni. Üzenem neki, hogy kibaszottul ajánlom neki, hogy előkerüljön.

Kelek ki magamból, míg ott nem hagyom őt. Mérges vagyok-e? Nem kifejezés. Forrok. Fogalmam sincs, hogy mikor hagyta el ennyi düh a testemet, de most tényleg ölni tudnék, ha a kezeim közé kapnám őt.