1.Fejezet★Csupán egy szürke hétköznap

K R I S T I N A

Az ágyam mellett elhelyezkedő vekker hangos, szinte már fülsüketítő hanggal szakítja meg a békés csendet, amely a hálómban honol. Fájdalmas nyögés csúszik ki az enyhén száraz ajkaim közül, melyet a nyelvemmel meg is nedvesítek, míg lehunyt pillákkal a kezemmel kitapogatom a harsogó szerkezetet. A hátamra fordulok, és még pár perc lustálkodást megengedek magamnak, ahogyan oldalra fordítom a fejemet, és a balkon ajtaján kipillantva látom, hogy a mai napunk igazán őszies lesz, és a Nap is szerencsére az égen megmutatja magát. Ezáltal a hangulatom szinte kivirul, annak ellenére, hogy a mai napom is a munkáé, ahogyan minden hétköznap, és sürgős esetekben a hétvége is. Kinyújtóztatva a végtagjaimat kelek ki az ágyból, és vetem is be azonnal. A díszpárnákat az ágy lábánál lévő ládából előszedem, és sorban elhelyezem őket. Erre mindig is oda figyeltem. Emlékszem, amikor még az iskolapadot koptattam, akkor is úgy hagytam magam mögött a hálószobámat, hogy délután jól essen átlépni annak a küszöbét. Szerettem, hogyha rend vesz körül, és ez most sincs másképp. Azt hiszem, hogy ez valami jóféle „rossz szokásnak” lehet nevezni.

Elhagyom a helyiséget, és a csendes lakásban meg sem állva haladok egészen a konyháig. Kitárom az ablakot, mire a csípős, friss levegő azonnal eléri a bőröm felületét. Megborzongok, ám nem foglalkozok tovább a hideg gondolatával, hanem a reggeli elkészítésének állok neki. Elsőként megkaparintok minden szükséges dolgot a frizsiderből, aztán a szekrényből magamhoz veszem az Alice csodaországban mese szereplőit ábrázoló bögrét, melyet kakaóval töltök meg, míg egy másik, egyszerű mintázatút kávéval öntök tele. Beteszek négy szelet kenyeret a pirítóba, aztán a kis fehér asztalhoz lépek, és megterítek. Amint a kenyerek kiugranak, egy-egy tányéra, majd az asztalra helyezem őket.

Lépteimet megnyújtom egy kis királyság irányába, melynek halkan tárom ki az ajtaját, amelyre rózsaszín, díszes betűkkel szerepel, hogy Lizie. Mosolyogva lépek be a kis hercegnős birodalomba, s térdelek le a baldachinos ágy mellé. Kezemet a puha arcocskára helyezem, majd a barna hajzuhatagra, és kis mozdulatokkal simogatni kezdem.

– Hercegnő, ébresztő – suttogom, mire Lizie még jobban a párna puha anyagába temeti az arcocskáját. – Hasadra süt a nap, életem.

– Anyuc – nyöszörgi álmos hangon, és lustán pislogni kezd.

Kicsi öklével megdörzsöli a szemeit, igyekezve ezzel az álmosságot elűzni. Mosolyogva figyelem, ahogyan lassan felül egy ásítást elnyomva, s a kezeit felém nyújtja. Felkapom, és a számat arcára nyomom. Kezei úgy tekerendek a nyakam köré, mintha két kis kígyó lenne, a lábai az oldalam mellett lógnak, én viszont kitartóan megyek a konyhába, és ültetem le a székre. A haját összefogom, de még nem olyan precízen, csupán, hogy a tincsei ne ragadjon össze a kakaótól. Amint gumi fogja össze a kusza tincseket, már a bögréje felé is nyúl, és meghúzza a már langyos italt. Mosolyogva foglalom el a helyemet mellette, és elsőként az ő kenyerét kenem meg vajjal, majd a sajátomat. Egy szelet sajtot tesz a kenyérre, és már két kézzel a szája felé is emeli, s nagyot harap belőle. Arca két oldala csupa vaj lesz, de nem szólok neki, hiszen reggeli után az utunk úgy is a fürdőszoba csempézett környezetébe vezet majd. Felszeletelek paradicsomot, majd meg is sózom a szép piros vitaminnal teli finomságot, és Lizie már éhesen kap is egy szeletért. Lassan majszolja el a reggeliét, míg én pillanatok alatt falom fel a saját részem, és fogyasztom el a kávémat is.

Reggelente nem igazán hangos fecsegéstől a ház, inkább a mese hangja, amely némi hanggal tölti meg a csekély négyzetméternyi lakást. Az előszobából a nappaliba lehet betérni, onnan tovább pedig egy boltíven át a konyhába, míg a mellőle nyíló folyosóról nyílik Lizie szobája, mellette a fürdő, végül pedig az én hálószobám. Kettőnknek bőven elég, és még néha túlságosan is tágasnak érzem.

Amíg a konyhát rendbe teszem, kislányom mesét néz a kanapén ülve. Hallom, ahogyan a szereplőkkel énekel, és ez mosolyt csal az arcomra. Nem igazán az a személy, aki csendesen tud végignézni bármit is. Ebben nagyon hasonlít rám. Én sem tudok úgy megnézni egy filmet, focimeccset, vagy akár csak egy kvízműsort, hogy ne fűzzek hozzá valamit.

– Irány a fürdő – szólok a kislánynak, aki lemászik a kanapéról, és már apró lábain követ az említett helyiségbe.

Egy szalvétával már letöröltem a vajat az arcáról, ám ő rendes kislány módjára, már három éves létére is minden reggel a csap fölé hajol és megmossa az arcát. Persze nem éri fel csak úgy a pultot, így a kis rózsaszín, már sok matricával díszített műanyag kis sámlin áll. Elkezdtem megmosni a fogaimat, s látom, ahogyan a saját fogkeféjét és pasztáját ragadja meg. Ez mindig így megy nálunk, még hétvégén is. Ritka, amikor nem együtt készülődünk, és már én érzem furcsának, amikor máshogy történik a reggelünk. Ez csupán akkor alakul úgy, amikor az édesanyámnál tölti a hétvégét, ritkán, de megesik, hiszen imádják egymást. Véleményem szerint ugyan olyan remek a kettejük közötti kapcsolat, mint amilyen nekem volt mindig is édesanyámmal.

A mosakodás után felöltöztetem a kislányomat, aztán a haját egy fonatban fogom össze a feje tetejétől. Türelmes, s a nőiessége már most tökéletesen meglátszik. Imád reggelente készülődni, és mindig hagyja, hogy valami szép frizurát készítsek neki. Természetesen, amikor véletlenül a fésű foga beleakad egy kisebb gubancba, akkor hangot ad a fájdalmának, de sohase hisztizik, és ezért igazán hálás is vagyok. Hétvégente van, amikor a szobámba, a fésülködőasztalom előtt ül, és mindenféle sminkterméket kipróbál. Igen, emiatt van, hogy a drágább, kedvenc termékeimet már elpakoltam, s nem hagytam szem előtt. Előtérben vannak az ajakra való termékek, hiszen mást azért nem engedek neki, mivel véletlenül sem szeretném, ha idő előtt kezdené el komolyabban pingálni az arcát. Én magam is tizenhét-nyolc évesen kezdtem komolyabban megismerkedni a smink rejtelmeivel, és nem szeretném, ha ő ennél a kornál előbb már használna bármilyen sminkterméket.

Miután a hercegnő is tökéletes viseletet kapott az óvodához, átmegyünk az én szobámba, ahol már nagyjából a fejemben megalkotott szettet veszem is ki a szekrényem mélyéről. Lizie felül a kipárnázott székre a tükör előtt, és a kis kezecskéjével mindent megfog, annak ellenére, hogy pontosan tudja, mi micsoda.

– Ez jó lesz? – perdülök meg kislányom előtt, aki érdeklődve figyel, míg én elnevetem magam. Arcát a napszemüvegem takarja, és úgy méreget.

– Szép.

– Akkor ideje indulni – felteszem csuklómra az órámat, a napszemövegemet pedig leveszem a kuncogó kislányomról, és a táskámat is felkapom, majd kézen fogom Liziet.

Az előszobába még egy kabátot és cipőt adok rá, s én is magamra kapom az utolsó darabokat, hogy a hűvös londoni idő ne csípjen túlságosan.

★

Az üvegajtót kilökve lépek be a hatalmas épület falai közé, s a fertőtlenítő szaga azonnal meg is csapja az orromat. Mosolyogva haladok el a recepció előtt, köszönök a lányoknak, és megyek is tovább a fehérre meszelt folyosón. Az emberek beszélgetnek, míg az egyik kórteremből keserves sírásnak éles hangja szűrődik ki. Egy fiatal lány zokog fájdalmasan, miközben az ágyon fekvő mozdulatlan férfi kezét szorongatja. Dr.Horan az ágy végében áll Kellyvel, és Rosieval, akik együtt érzően néznek a korunkbeli lányra. Niall valamit mond, de a lány sírása minden szavát elnyomja, így kissé hasztalan a beszéde, de mi mást is tehetne?

Az épület valóban monumentális nagysággal bír, de ennek minimális része a munkahelyem. Egy laktanyán helyezkedik az egész, s az épület ezen része a gyengélkedőt, a másik pedig a kantint, a társalgót, és az egyéb közös helyiségeket rejti magában. Az országunk élén álló katonák segítségére vagyunk mi, akik ugyan nem idehaza, de jelenleg is harcban állnak. Ide a bekerülés nem olyan könnyű, így én is édesanyámnak köszönhetően kerültem be, amint elvégeztem az iskolát. Ő is itt dolgozott hosszú időn át, mint orvos, ám én vele ellentétben mindössze egy ápoló vagyok, de imádom, amit csinálok. Néha természetesen nehéz, amikor valakit sajnos elveszítünk, és el kell mondanunk a családtagoknak, de ez is a munkához tartozik, akár tetszik, akár nem.

Belibbenek a fehér, piros felirattal rendelkező ajtón, és a szekrényemhez lépek. A padra lepakolom a dolgaimat, aztán elkezdem átvenni a munkaruhámat, amely egy kék nadrág és felső, rajta pedig egy fehér köpeny. A hajamat egy szoros copfba fogom össze, s a táskámba dobálom a fontosabb dolgaimat, míg a telefonomat lenémítom.

– Jobban sem kezdődhetne a reggel – sóhajt fel Rosie, ahogyan betér Kellyvel az oldalán az öltözőnkbe.

– Mi történt? – pillantok rájuk, ahogyan lerogynak nem messze tőlem a padra.

– Jones őrmestert meg kellett műteni az éjjel, és újra is kellett éleszteni, de minden jel arra mutatott, hogy rendben lesz. A kritikus órákat könnyedén túlélte, és reggel egyszer csak összeomlott. Újra műtőbe vittük, de már nem tudunk rajta segíteni – hadarja Kelly.

– Utálom, hogy a munkánk része az is, hogy el kell mondanunk a hozzátartózóknak, mi is történt – nyög fel fájdalmas arccal Rosie.

– Igen, nem a legjobb, de sajnos valakinek ezt kell tennie. Gondolom Niall mindent megtett érte, de ő sem tud csodát tenni, sajnálatos módon – csukom be a szekrényemet és leülök a lányok mellé.

– Alig várom, hogy hazamenjek – ásítja el magát Kelly.

– Már nem lejárt a munkaidőd?

– De, úgy két órája – áll fel. – Csak még ezt meg kellett várnom, mivel mi ketten voltunk Rosivel végig az őrmester mellett.

– Akkor sipirc haza – mosolygok rá, és felállok Rosieval együtt.

Intünk Kellynek, és már magára is hagyjuk az éjszakában dolgozó lányt, hogy végre hazatérhessen, s, hogy mi neki kezdhessünk a napi feladatunknak.