2.Fejezet★Puskapor és fegyverszó

K R I S T I N A

A kantinban egy gőzölgő teát kevergetve ülök le az egyik, kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető székre. Kelly szemben ül velem, és nagyon elmélyülve a telefonjára mered, míg a homlokán a bőr ráncba szalad.

– Mi ez a gondterheltség? – érdeklődök, bár a tekintetemet a teámra szögezem, melybe egy kis mézet csurgatok pluszba.

– Csak a mai híreket olvasom – motyogja, és már le is zárja a képernyőt. – Eléggé alacsony a kerítés abban a bizonyos állatkertben.

– Ezzel semmi újdonságot nem mondasz – értek egyet.

– Meddig vagy ma?

– Még egy óra, aztán mennem kell Lizieért az oviba. Persze, ha közbe nem jön valami, de azt hiszem, hogy eléggé laza napunk van. Kiosztottam pár pirulát, és lecseréltem néhány kötést, nem igazán nevezném megterhelőnek a mai napot.

– Igen, egyetértek – ásítja el magát. – Utálom a laza napokat, ilyenkor nagyon lassan megy az idő, és megőrülök!

– Ne mormogj – vigyorgok, és a számhoz emelem a csészémet.

– Sziasztok – Carrie vékony hangja töri meg a beszélgetésünket. Felpillantok a lányra, aki a recepción dolgozik, és a kartonokat tartja rendben. – Kristina, Mr.Marsal vár az irodájában.

– Mit csináltál? – Kelly hangja magasabb hangnemet üt meg, én pedig csak megrázom a fejemet.

– Rendben, köszönöm, mindjárt megyek – mosolygok fel rá, ő pedig bólint és távozik is az asztalunktól. Megfogom a csészémet, és felállok. – Később találkozunk.

– Kíváncsi vagyok!

Utánam kiált, de én csak nevetve szedem a lábaimat, már amennyire a még forró ital ezt lehetővé teszi a számomra, hiszen nem áll szándékomban a földre löttyinteni. Biccentek pár katona irányába, akik mellettem haladnak el, egyenesen az étkező irányába. Átlépek az ápolói részlegre, ahol a fertőtlenítő, még mindig kellemetlen, kissé szúrós szaga az orromba kúszik. Határozottan lépkedek az iroda felé, és meglepő, de semmi őrült gondolat nem kezd el megfordulni a fejemben. Egyszerűen feleslegesnek érzem, hogy bármiféle összeesküvéseket szőjek, amikor pillanatok alatt úgy is megtudom az okát a behívásomnak.

Kopogok, majd egy szabad felszólítás után be is nyitok az egyáltalán nem túlságosan tágas irodába. Magam után becsukom az ajtót, majd a már egyik széken ülő Niallre mosolygok.

– Köszönöm, hogy idejöttél – Ken. Felpillant rám a kényelmes székéből, ám a tekintete nem nevezhető túlságosan vidámnak.

Helyet foglalok, csészémet a sötét, fa asztalra helyezem, és a lábamat keresztbe vetem. Ahogyan az aggódó tekintetét nézem a felettesünknek, már engem is elfog az aggodalom, és most valóban megjelenik mindenféle lehetséges dolog a gondolataimban.

Felsóhajt, mielőtt belekezd.

– Tudjátok, hogy a katonáink Dunkirkben harcolnak, és sok emberünk van mellettük, akik segítenek nekik, és mellettük vannak. Nincs túlságosan messze tőlünk, hiszen a parton fekszik, bár ezt nem kell mondanom nektek, tisztában vagytok vele. Sajnos még jó ideig a fronton kell maradnia a férfiaknak, viszont az önkénteseknek a lelkesedése eltűnt, és hazatértek páran az orvosi részlegről. – Az utolsó mondat, amely igazán megragadja a figyelmemet, hiszen erről semmit sem tudtam egészen eddig. – Kell egy orvos, mert nincsenek elegen, sajnos, hiszen a francia katonákat is mi látjuk el. Rád gondoltunk azonnal Niall, hiszen nagyszerű munkát végzel, és a tudásod is jól fog jönni! Viszont, a nővér, akire gondoltam, te lennél Kristina.

- Én.. - kezdem, de felemeli a kezét.

– Tudom, hogy úgy vettelek fel, és a szerződésedben is benne van, hogy nem küldelek ki frontra, és csak itt dolgozol, biztonságos helyen, a laktanyán, de a talpraesettséged, és a gyors munkád nagyon is elkelne odaát.

– Fogalmam sincs – motyogom.

– Tudom, hogy a kislányod az első, és ezt tiszteletben is tartom, ezért sem kötelezlek téged! Szeretném, ha jól átgondolnád, és Johannával beszélnél, de holnap szeretnék válasz kapni, amint belépsz ide, rendben? Ne aggódj, ha nemet mondasz, akkor is tökéletesen megértem – egy mosolynak árnyéka suhan át az arcán. – Viszont szeretném elmondani még, hogy holnapután kora reggel indul egy hadihajó a kikötőből, egyenesen Dunkirk partjához, ahol a tábor is van. Élelmet, és a szükséges dolgokat is szállítják az itt maradt katonák, és már pár önkéntest, akik a napokban jelentkeztek. Természetesen az angol kikötőhöz is kísérettel halad mindenki, szigorú ellenőrzések, de tisztában vagytok ezekkel is.

Bólintok, és Niallre pillantok, akin kicsin feszültséget vélek felfedezni, de cseppet sem akkora az aggodalma, mint az enyémé.

– Ha nincs kérdésetek, akkor a dolgotokra bocsájtalak benneteket.

– Mennyi időről lenne szó?

Ken rám emeli a barna tekintetét, mielőtt válaszolna. – Magam sem tudom, de a te eseted más. Ha el is fogadod a dolgot, akkor a heti hajóval bármikor hazatérhetsz. Megígértem, hogy biztonságban tartalak téged, és Liziet is, és tartom a szavamat.

– Rendben, átgondolom, és reggel közlöm – állok fel, és követem Niallt, aki már a folyosóra is lép, és a saját dolgára igyekszik.

– Kristina – Ken mély hangja újra magára vonja a figyelmemet. – A teád – pillant a csészére.

– Oh, persze, elnézést – lépek vissza, és a markomba veszem a már langyosnak nevezhető italt.

– Kérlek, jól gondold át, és ne feledd, pontos időt nem várok tőled, ahogyan azt sem, hogy rábólints, de ha megteszed, az indulásra oda adom a hivatalos papírt, amelyen szerepel, hogy bármelyik angol hajóra felszállhatsz, és hazatérhetsz.

– Köszönöm – bólintok, s kiiszkolok a feszültséggel, gondolatokkal, és ígéretekkel teli helyiségből.

Kavarog az elmém, s a egy épkézláb gondolatom sincs. Még lenne nagyjából fél órám a munkám végéig, de kétlem, hogy már annyira nagy szükség lenne rám. A recepció melletti mosdóba megyek, ahol kiöntöm a félig se megivott teámat, vízzel kiöblítem a csészét, és visszatérek a folyosóra.

– Carrie, ezt bevinnéd majd a kantinba, kérlek? – teszem le a pultra a vízcseppes teáscsészét.

– Persze – veszi el, egy halovány mosollyal az arcán.

– Köszönöm – a zsebeimbe csúsztatom a kezeimet, és meg sem állok az öltözőnkig.

Szerencsére senki sincs a közös helyiségbe. A szekrényemet kinyitom, és minden holmimat kikapom belőle. Leakasztom a vállfámat, aztán a kötényemet ráhelyezve süllyesztem vissza azt. Lassan öltözök, mert még ráérek, hiszen Lizieért még egy óra múlva kell csupán odaérnem. Farmerem szűkös anyagát felrángatom a lábaimon, aztán a csipkés felsőmet is magamra veszem. A táskámba bedobom a telefonomat, s kiveszem belőle a napszemüvegemet, hisz a nap erősen süt, annak ellenére, hogy a szél fuvallata hűvös még a tavaszi idő mellett is.

★

A buszról leszállok, s a már forgalmas utcán nyújtott léptekkel haladok, hogy mielőbb az óvodába érjek, és magamhoz ölelhessem a kislányomat. Fúj a szél, a nap még mindig süt, és a parkban, amellett elsétálok, gyerekek víg kacaja hangzik fel.

Nincs messze az intézmény, így nagyjából tíz perc gyaloglás után be is lépek a színes, rajzokkal, és különböző kézműves dolgokkal díszített előtérbe, ahol kis szekrények, paddal, és drapériával vannak ellátva, melyek felett festett jelek pihennek, jelezve, melyik kis részleg, kihez is tartozik. Tovább haladok, és az első ajtón lépek be. A szobában a gyerekek játszanak, míg az óvónő észrevesz, és Lizienek fel is hívja a figyelmét az érkezésemre. Barna hajú, csokoládészemű kislányomnak, a halvány rózsaszín ajkai széles mosolyra húzódnak. Feláll a szőnyegről, a kirakós darabjait magára hagyja, és a másik két kislányra. Apró lábain szaladni kezd, én pedig leguggolok, s úgy várom széttárt karokkal az érkezését.

– Anyuc – fonódnak kezei a nyakam köré, a száját pedig az arcomra nyomja.

Eszembe villan Ken ajánlata, és a szívem fájdalmas sajgásba kezd, míg szorosabban ölelem a kislányomat. Mélyen magamba szívom az illatát, s végigsimítok a tarkóján. Megszakad a szívem, ha csak arra gondolok, hogy egy napot is az ölelése nélkül kell eltöltenem egy háborús övezetben.

– Szia, manó – puszilom meg én is. – Indulhatunk?

Bólint, miközben elhúzódik tőlem, és visszaszalad. Egy-egy puszit lenyom a lányok arcára, majd a dadustól is elköszön, és már rohan is ismételten hozzám. A polcai előtt leül a padra, aztán leveszi a benti cipőjét, míg én felsegítem rá az utcaiját. A dzsekiét is felkapja, én pedig addig összeszedem, amit éppen haza kell vinni, hogy kimossam, vagy nincs szükség már rá az óvodában.

Megfogja a kezemet, s úgy hagyjuk el az épületet. Köszönök pár szülőnek, akik szembe jönnek velünk, míg Lizie a kis plüssmajmát szorosan fogja kis kezével a mellkasához.

Faggatni kezdem, hogy mi is történt a mai napon, és, hogy milyen finom ebédet, és uzsonnát kapott. Elfintorodik, amikor ez ebédet kezdi mesélni, én pedig nevetve hallgatom, és nem szakítom meg egyetlen közbeszólással sem a lelkes monológját.

★

– Te mit mondasz erre? – pillantok fel anyámra, akit éppen nagy tésztagyúrás közepén kaptunk el. Lizie a nappaliban, a húgommal merült el egy játékban, míg én minden akadály nélkül tudok tanácsot kérni édesanyámtól.

– Azt, hogy melletted állok, bárhogy is döntesz – nyomkodja a tésztát a kilisztezett tepsibe. – De tudnod kell, hogy a háború nem gyerekjáték. Bármikor átszakíthatják a vonalat, és, akkor a tábort megtámadhatják. Nem szeretném, ha bármi bajod esne, kincsem.

– Ken azt mondta, hogy bármelyik heti hajóval hazatérhetek.

– Persze, hogy ezt mondta a vén kujon, mert tudja, hogy pórul járna, ha nem tette meg volna ezt az ajánlatot neked.

– Fogalmam sincs, hogy mit is kellene tennem. Az országunk élén harcoló katonák, akiknek segítségünkre van szükségük, és persze a franciáknak is. Ez annyira nehéz.

– Ne felejtsd el, hogy elsősorban édesanya vagy, Kris. Nem is értem, hogy fordulhatott meg annak a vén szamárnak a fejében, hogy egyáltalán gondolkodásra kér téged! Az isten szerelmére, úgy látom, hogy be kell mennem abba az átkozott laktanyába, és helyre kell tennem.

– Semmi ilyenre nincs szükség anya, kérlek. A tanácsodat, és nem a dühödet, és a szidalmazásodat szeretném – sóhajtok fel, és beleiszok a pohár vízbe.

– Az a tanácsom, hogy maradj a fenekeden, egyetlen egy napot se veszíts el, amikor a lányoddal lehetnél – ül le, és megtörli a konyharuhában a lisztes kezét. – Ne gondolj ellenségesnek. Pontosan tudom, hogy milyenek ezek a frontok, hiszen én magam is jártam ott, amikor ennyi idős voltam, mint te. A háborúk soha nem érnek véget. Valahol a világban mindig lesz két szemben álló ország, akik nem jutnak fegyverszó, és puskapor nélkül dűlőre.

– Anya, modern világban élünk – nevetek fel.

– Lehetséges, hogy már változtak azok a fegyverek, és kifinomultabban a szerkezetek, de a lényege ugyan az a dolognak, Kristina. És nem szeretném, hogy a fronton, egy neveddel ellátott golyó arra várjon, mikor is szakít el tőlünk. Nem szeretnélek befolyásolni! Rád bízom teljes mértékben a döntést, csak arra kérlek, hogy alaposan gondold át. Sorakoztasd fel a mellette és az ellene szóló érveket, és ne hagyj kis semmilyen apró kis tényezőt, rendben? – bólintok, ő pedig kissé megszorítja a kezemet. – Lizie miatt ne aggódj, mert tudod, hogy a legjobb gondoskodást fogja tőlem kapni, ha el is mész pár hétre – homlokomra egy csókot nyom, és visszafordul a sütemény irányába, míg én kipillantok a nevető kislányomra, és Laurenre, a húgomra.