3.Fejezet★Kínzó kétségbeesés

K R I S T I N A

Figyelem, ahogyan a hercegnőm már laposakat pislog mellettem, míg a rózsaszín ágyneműjében merül el. A televízióban a kedvenc meséjének képkockái váltják egymást sebesen. Ritka, amikor este mesenézés a programja lefekvés előtt, ilyenkor inkább a mesekönyv, amely előtérbe kerül, míg én minden tudásomat beleadva, teljesen átélve olvasom neki a sorokat, míg a lélegzete egyenletessé nem kezd el válni, s a kis szuszogása be nem tölti a szobáját.

Végigsimítok az arcán, majd a haján, s újra lassan-lassan cirógatom mindenhol, míg ő a plüssét szorítja magához, szabad kis keze viszont az én mellette pihenő kezemen pihen. Nagyot nyelek, ahogyan eszembe jut, hogy esetleg el kell tőle távolodnom némi időre. Ennek a gondolata azonnal fájdalmat okoz, a szívem megszakad, és már is őrültségnek tartom az egészet. Nem tudom elképzelni, hogy egy este ne lássam a lefekvés előtt, vagy reggel ne én ébresszem, hacsak nem ő, aki felmászik hozzám a korai órákban.

Fájdalom, fülledt levegő, harsogó gépek, s mindenhol a fertőtlenítő, és vér egyvelegét lehet érezni. Úgy érzem, hogy a levegő száraz. Kapkodok, de nem érem utol magam. A mellkasom szinte sípolva engedi ki a levegőt magából, amint sikerült egy kevéshez hozzájutnom. Szúrást érzek az oldalamban, de nem foglalkozok vele. A fejem a már nedvessé vált anyagon pihen, amely teljesen átvette az izzadságomat, s ennek köszönhetően a kusza hajam a bőrömhöz tapad, ahogyan a lenge köpeny is második bőrként simul a testemhez.

Ujjaim elfehéredve fogják az ágyat, míg a másik kezem édesanyáméban pihen, aki olykor egy hűs anyaggal törölgeti át a homlokomat. Erős szavakkal biztat, s olyan dolgokat oszt meg velem, amelyeket eddig nem tudtam. Zihálok, válaszolni nem tudom, de tisztában vagyok azzal, hogy elvárása nincs is ezzel kapcsolatban.

– Kristina, még egy nagyot, és a feje kinn lesz!

Orvosom lelkesen utasít, de úgy érzem, hogy az erőm már teljesen elfogyott. Hogy hasztalan vagyok, képtelen arra, hogy a kis élőlényt, aki eddig bennem növekedett, olykor simogatott, s éles rúgásokkal tudatta velem, hogy a pocakom lakója, nem tudom a világra hozni. Gyengének érzem magamat, az izmaim fájnak, az erőm tovaszállt.

– Ne add fel! – hallom anyám hangját. – Szedd össze magad!

Lehunyt pillákkal zihálok, ám felkiáltok, ahogyan a fájdalom újra hurrikán módjára söpör végig a már így is hasztalan testemen. A saját hangomat már nem is hallom, ahogyan újra, s újra fájdalmas hanghullám tör fel a torkom mélyéről. Ösztönösen nyomok, a fogaimat összeszorítom, kissé felülök, és nem adom fel. Nem adhatom fel!

– Ez az – mondja az orvos. – Még egy utolsót!

Szükségem van arra, hogy a tüdőm friss oxigénnel töltődjön fel. Olyan mélyen igyekszem magamba szívni, amennyire csak tőlem telik, s a következő fájást kihasználva nyomok, amíg egy éles sírás hangja a fülembe nem kúszik, amely a legszebb dallammá válik pillanatok alatt a számomra. Teljesen elengedem magamat, és már semmivel sem foglalkozok, csak a tekintetemmel keresem a kisbabámat. Anya magyaráz, de nem engedi el a kezemet, csupán homlokon csókol.

– Hol van? – halk, kissé rekedt hangon kérdezem. – Kérem a kisbabámat!

Próbálok felülni, nem foglalkozva azzal, hogy az orvos az utolsó simításokat végzi el rajtam, hogy mielőbb a kórtermembe vihessenek.

– Kristina, kérem pihenjen – néz rám az orvos. – A kislányát megvizsgálják a nővérek, és a légutat is kitisztítják. Pár perc és a karjaiban tarthatja, de most kérem feküdjön le, hogy nyugodtan összevarrhassam.

Nem cselekszem, még mindig kalapáló szívvel, kapkodó lélegzetvételekkel és kissé könnyes, pirosló arccal kutatom a tekintetemmel az apró törékeny kis életet, akinek a hangja még mindig betölti a szobát.

– Édesem, kérlek, engedd, hogy a doktor úr befejezhesse a dolgát. Légy szíves – teszi a vállamra a kezét, én pedig erőtlen testtel zuhanok vissza az ágyra.

Ujjaimmal a köntösöm anyagát piszkálom, türelmetlen vagyok, ez nem is kifejezés. Ő a mindenem, ő az, akiért innentől kezdve felelősséggel tartozok, akinek mindent meg szeretnék adni az élete során. De, legelső sorban már a karjaim között szeretném tartani, s többi el sem engedni a kezét.

A nővér egy rózsaszín takaróba bugyolált kislánnyal kezd el megközelíteni. Újra feljebb akarom tornászni magamat, de anya résen van, és másodpercek töredéke alatt ismételten a hátam az ágy felületét érinti.

– Mi a kislányának a neve? – kérdezi a nővér, miközben a kezembe adja a még mindig síró kislányomat.

– Lizie. Lizie Bazan.

Úgy felelem, hogy a tekintetemet le sem veszem a kisbabámról, aki a sírást abba hagyja, s az arcomat pillantja meg. Elmosolyodok, a könnycseppek folyamatosan szántják végig az arcomat, míg ujjam az arcocskáján siklik végig. Egy piszit nyomok a homlokára, és boldog mosoly, s örömkönnyek kísérik a tettemet.

– Az én kis hercegnőm.

Érzem az apró tenyér érintését az arcomon, én pedig párat pislogok, és lepillantok Liziere, aki álmos tekintettel figyel a homályos szobában.

– Miért vagy szomorú, anyuc?

– Nem vagyok szomorú – hajolok hozzá, és szorosan magamhoz ölelem, míg puszikkal halmozom el az arcát. Kezét a nyakam köré fonja, s kuncog. Pár percet megengedek magamnak annak ellenére, hogy már aludnia kellene. – De most már aludj, rendben?

Bólint, és lehunyja a pilláit. Egy utolsó csókot hintek a fejére, és betakargatom, mielőtt a televíziót lekapcsolom, és elhagyom a szobáját.

Letörlöm a könnyeimet és emlékeztetem magamat, hogy nem gyengülhetek el. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen állapotba kerüljek. Ismételten.  

– Elaludt?

Laurenre nézek, aki a kanapén nyújtózik, míg a kezében a távkapcsoló pihen, és egy újabb adóra vált. Leülök mellé, miközben bólintok. Kezeimbe temetem az arcomat, s felsóhajtok.

– Én vagyok a legrosszabb anya a világon – jelentem ki.

– Ne mondj ilyeneket! Kívánni sem tudnék jobban neki!

– Éppen azon vagyok, hogy itt hagyjam. Ki hagyná itt a gyermekét azért, hogy egy háborús övezetbe menjen? Nem vagyok normális!

– Figyelj – fordul felém, és a kezemre teszi a sajátját. – Láttam, hogy miként is vártad, hogy megszülessen. Minden ellenére kitartottál, erős maradtál! A félretett pénzedből megvetted ezt a kis lakást, csakhogy igazi otthont teremthess magatoknak. Mindent megvettél, ami kicsit is hercegnőssé varázsolhatja a kis kuckóját, és igen, éjszakánként még a hideg erkélyen is sétálgattál vele, mire álomba merült. Véded őt, minden ártalmas dologtól, itt vagy neki, bármikor számíthat rád, és már most a legjobb barátnők vagytok, a kora ellenére is. Lizie egy nagyszerű kislány, aki ennél nagyobb szeretetet nem is kaphatna. Közvetlen, okos, nincs elkényeztetve, és meg fogja érteni, hogy hova is kell menned egy kis időre. Nincs gyerekem, de biztos vagyok abban, hogy a hiány mind a kettőtök számára keserves lesz, de gondolj arra, hogy mi itt leszünk neki, te pedig gyorsan tegyél helyre pár katonafiút, hogy mielőbb hazatérhess hozzá. Amíg távol vagy, elviszem a helyi nevezetességekhez is – nevetve az oldalamba bök, s én is elnevetem magam.

– A belvárosi szórakozóhelyeket nem igazán nevezném nevezetességeknek.

– Ennyit hallottál meg abból, amit mondtam? – horkan fel.

– Imádlak, és tudom, hogy anyával és veled remekül ellesz, de akkor is... még soha nem voltam ilyen hosszú időt, ilyen távol tőle.

– Pár hét és itthon leszel.

– Bármi történhet – világítok rá a valóságra, és feszülten a hajamba túrok. – Az túloldalon harcoló katonák nem nézik, hogy engem egy kislány vár itthon, akinek már csak én vagyok. Nem hagyhatom, hogy engem is elveszítsen.

– Remélem tudod, hogyha bármi bajod esik, seggbe rúglak!

– Ahj, húgi – sírom el magam újfent, és megölelem.

– Üzenem a katonáinknak, hogy a személyi épségedért is felelnek, és velem gyűlik meg a bajuk, ha egy tincsed is megtörik.

– Szeretlek húgi.

★

– Lehetséges, hogy a szirupra váltottal az egészséges zöld tea helyett?

– Tessék? – zavartan nézek Rosiera, aki Kelly mellett ül velem szemben.

– Szerintem fél kiló cukornál tartasz – mutat rá a csészémre Kelly.

A teám már kissé el is színeződött. Elfintorodok, és arrább tolom az italt, amelyben a kanál lassan már tényleg megáll.

– Merre jársz? – érdeklődik Rosie. – Olyan zavart vagy ma.

– Csak elgondolkoztam, ne haragudjatok.

– Igent mondasz, igaz?

Kelly fürkésző pillantással méltat, én pedig bólintok.

– Őrültség, tudom.

– A hazánk élén harcoló katonák életét is megmentheted. Nem igazán nevezném őrültségnek, inkább nagyszerűnek – jegyzi meg Kelly. – És kitudja, hogy kivel hoz össze a sors.

– Kelly! – szól rá Rosie.

– Basszus! Ne haragudj, csak kiszaladt a számon.

– Semmi baj – állok fel. – Most viszont megyek Kenhez. Majd találkozunk.

– Kris! – Kelly kiált utánam, de én kilépek a kantinból, és szúró szívvel haladok végig a folyosón.

Újra ismétlődnek bennem a szavai, és igyekszem emlékeztetni magam, hogy a múltban nem élhetek már, ám arra, hogy a magam felé tett ígéretemet nem szeghetem meg. Nem engedhetem meg magamnak, hogy újra sötétség temessen maga alá.

Kopogok Ken ajtaján, aki be is invitál. Köszönök, becsukom magam mögött az ajtót, és feszengve helyet foglalok a székben.

– Ahogy látom, sikerült döntésre jutnod.

– Igen, sikerült – felelem. – Elfogadom az ajánlatodat, de nem ígérem, hogy hosszú távra szól a távollétem.

– Természetesen ezt elfogadom, és tiszteletben is tartom. Az indulásra meglesz a nyomtatvány, amellyel bármelyik hajóra felszállhatsz majd, hogy hazatérj. Viszont szeretnék én kérni tőled valamit. Szeretném látni Liziet, mielőtt elmész. Tudom, hogy nem szeretnéd, de én ragaszkodom hozzá, hiszen édesanyád nem fogja nekem ezt engedélyezni.

– Nem tudom, hogy jó ötlet-e – vallom be.

– Fél órát szeretnék, nem többet, de beérem kevesebbel is, csupán látni szeretném.

– Legyen – bólintok rá. – De nem szeretném megbánni.

Felállok, s hátat fordítva el is hagyom az irodát kusza gondolatokkal, zavart elmével, és rossz döntéshozatal utáni kínzó kétségbeeséssel.