5.Fejezet★Nem beszél, csak hallgat

K R I S T I N A

Folyamatosan kifelé bámulok a kissé poros, sáros ablaküvegen keresztül, ahogyan előrefelé haladunk az úton, amely régebben forgalmas lehetett, ám most néhány katonai járművön kívül nem igen látni mást. Egy szót sem szólok, ahogyan Niall sem, ellentétben Liamel, aki szóra próbálja hívni a bajtársát, aki néha csupán oda vakkant valamit a fiúnak. Odakinn nem sok embert látni, sőt, néhány fegyverrel felszerelt katonán kívül nincs is más lélek az utcákon, bár tény, hogy még a külvárosban lehetünk.

– Mennyire vészes a helyzet?

Niall bátorkodik feltenni egy kérdést, mire a sofőrünk zöld szemeivel a visszapillantóba pillant, aztán vissza az útra.

– Nem lehetne egy háborút könnyűnek és könnyen véget vethetőnek nevezni. Ostobaság lenne annak az embernek a részéről, akinek elhagyja a száját ez a mondat.

Most van az első alakom, hogy nem egy szóval igyekezett kifejezni magát, igaz, meg kell hagyni, hogy a modora nem éppen a kedvességről híres.

– Nem is így értettem. Nyilván lehet tudni, hogy mennyire lehet megakadályozni az áttörést, és, hogy a tábor mennyire biztonságos.

– Te orvos vagy, ami azt jelenti, hogy a sebesültekért, betegekért felelsz, én katona vagyok, a táraimmal együtt, és mi azért felelünk, hogy ne lépjék át a bizonyos határt, és, hogy a táborban levő embereket megvédjük, ahogyan az sem másodlagos szempont, hogy nem érhetnek el a tengerig. Remélem innen menni fog a következtetés, és az ép gondolatok megfogalmazódása is.

– Egy kérdést tett fel, nem kell egyből ilyen hangnemben, kioktató módon reagálni – szólalok fel Niall mellett, aki egy percig sem csüggedt el a katona hangvételétől.

Rám villannak a zöld szemek a tükörnek köszönhetően. Egymás tekintetébe meredünk, én állom a szúrós pillantást, ő az aki elkapja előbb a fejét, bár tudom, hogy ez inkább annak köszönhető, hogy ő foglal helyet a volán mögött.

– Én katona vagyok, maguk önkéntesek.

– Nem vagyunk önkéntesek, kirendeltek bennünket, de, ha önkéntesek is lennénk, nem szolgáltunk rá arra, hogy ilyen modortalan legyen! Nem nézelődni jöttünk, hanem a sebesülteken segíteni!

– Nocsak, akkor megértem, hogy miért is ennyire kedvetlenek.

– Talán mosolyogva mennek az emberek a háborús területre? Mert ha igen, akkor azonnal eljátszom a boldogságomat.

– Ne gyerekeskedjen – förmed rám. – Inkább készüljenek fel a legrosszabbra. Nem csak holmi nátha, amit helyre kell hozniuk.

- Köszönjük a felvilágosítást – motyogom, és újra kifelé kezdek el nézelődni.

Nem szentelem neki több figyelmemet, mert egyszerűen meg sem érdemli. Annyira mogorva! Egyáltalán nem vagyunk kevesebbek nála, csak mert a táborban vagyunk. Az emberek életét mentjük meg, az Isten szerelmésre!

Látom, ahogyan beérünk a városba. Emberek alig lézengenek az utcán, mindenhol fegyveres katonák, hol angolok, hol pedig franciák. Néhány francia ember mászkál, ám a boltok ajtajai is be vannak csukva, s a zárva tábla díszeleg rajtuk. Itt még nincsenek golyó ütötte nyomok a falakon, sem megalvadt vér gyomorforgató látványa a macskaköves utakon. Még nem voltam ehhez hasonló területen, de így is borzasztó a kihaltság, s a csőre töltött fegyverekkel mászkáló katonák látványa.

Nagyot nyelek, s eszembe jut kislányom, hogy vajon mit csinálhat, hogy hiányzom-e neki, s meg is fogadom azonnal, hogy soha nem fogom hagyni, hogy ilyesmiben legyen része, mint nekem. Embertelen, kegyetlen, és egyszerűen értelmetlennek gondolom az egészet.

Niall megfogja a kezemet, mire rápillantok. Kis mosolyt mutat felém, én pedig viszonozom a kedves, apró gesztust. Megcirógatja a kézfejemet, aztán ő is kitekint az ablak koszán keresztül a nyomorúságos helyzetben levő part menti város képére.

– Tudniuk kell néhány szabályt – érces hang újra megtölti a kocsi belsejét. – A tábort maguk nem hagyhatják el, hacsak nem katonai felügyelettel lépik át a kaput. Mi felelünk magukért is, így nem igazán toleráljuk az utcákon való andalgást.

– Örülhet, tőlem messze áll, hogy a célkereszt rossz végén álljak – vetem oda kedvesen, csak hogy rosszul érezze magát a gorombáskodása miatt. Bár tudom, felesleges, mert kétlem, hogy bármilyen is érzelem lakozik benne.

– Akkor megkönnyítjük egymás helyzetét – biccent.

– Mikor érünk oda? – Liam érdeklődik.

– Siet valahova?

– A gorombáskodást most már igazán félre tehetné – mordulok rá.

– Nem ismerjük egymást, és, ha szerencsém van, nem is fogunk találkozni ezek után – morogja. – Felesleges barátkozni, ez itt egy háború, és mindenkire vár egy golyó a nevével ellátva.

– Biztató szavak.

– Nem egy vurstliba jött – világít rá a dologra merev tekintettel, ahogyan felhajt egy földes útra.

– Köszönöm, most már minden világossá vált!

Sűrű fákkal körülvett úton haladunk, az autó rázkódik, és a még mindig néz nélküli katona nem lassít, hogy megkönyörüljön rajtunk. Már is bánom, hogy Ken ajánlatára rábólintottam, mert ha nem egy golyó talál el, biztos vagyok benne, hogy az autóút lesz a végzetem.

Semmit sem lehet látni a sűrű növényzetnek köszönhetően, és hiába van a nyelvem hegyén egy kíváncsi kérdés, ráharapok a nyelvemre, mielőtt a szavak kicsúsznának könnyedén a számon. Ujjaim a biztonsági övemre fonódnak, amelyet egyedül én kötöttem be, amint beszálltunk a sáros autóba. Mindenki csendben van, a mogorva férfi vezet, és töretlenül megy előre, semmi sem számít neki. Liam nyugodtan ül, míg Niall csak bámészkodik, még ha nincs is sok látnivaló erre.

Meghallok pár fegyverlövést, majd hatalmas robbanásnak hangját. Felsikítok, a szívem kihagy pár ütemet, és rémülten szorítom meg Niall kezét, akinek az arcán most hasonlóan aggodalom jelenik meg.

– Nem vidámpark, ahol a hullámvasúton sikítani király – jegyzi meg. – Egy akna robbant fel pár kilométerre tőlünk. Az erdő tele van velük, emiatt sem ajánlatos elhagyniuk a szálláshelyet.

– Maguktól felrobbannak?

Ostoba a kérdés, tudom, hiszen én magam tisztában vagyok azzal miként is működik egy akna. Már amennyire egy civil ember tudhat róla dolgokat.

– Betolakodok, amolyan felderítők jártak erre. Kiszúrtuk őket, és a kijelölt egységek szemmel tartották az embereket, most pedig a fegyver hangokból ítélve, közbe kellett lépnie az egységünknek, é megsemmisítették az ostobákat.

– Ki sem hallgatják őket?

– Aranyos! – jegyzi meg, de a mosoly árnyéka sem jelenik meg az arcán. – Ez a háború, nincs időnk holmi bájcsevejre. És a kiképzett katonák nem beszélnek. Előbb halnak meg, minthogy elárulják a hazájukat, a bajtársaikat! Ezt jól véssék az eszükbe!

Továbbá senki sem beszél, nincs fegyver szó, vagy földet megremegtető aknának hangja, s ereje. Magunk mögött felcsapjuk a terepjáróval a port, így alig látni a mögöttünk, pár katonával rendelkező autót. A gyomromban görcs van, és a levegőt is lassan igyekszem venni annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok nyugodt, s tudom, hogy amíg haza nem térek, nem is leszek az.

Megpillantom a kőkerítést, amely szögesdróttal is el van látva. Fegyveres őrök, tornyok, amelyek messze ellátnak. Nem éppen egy tábornak, inkább fegyintézetnek tűnik a terület.

Leparkolunk az kapu előtt, majd az elektromos vaskapu, amely átláthatatlan kinyílik előttünk. Ahogyan behajtunk a kerítés mögé, a szemeim elé tárul, a poros, sáros, és rengeteg autóval megtelt elő udvar. Benn is vannak katonák, akik fegyverrel járkálnak, vagy éppen egy padon ülnek, ám mindössze a beszélgetés, amely elfoglaltságot nyújt a számukra.

Megállunk, a katona pedig ki is száll, s hangosan becsapja maga mögött az ajtót. Mélyen felsóhajtok, kicsatolom az övemet és kikászálódok én is a többiekkel együtt. Mindenki bennünket figyel, és furcsa, hogy a többi érkező nincs itt, bár tény, hogy előbb elindultak, így nyilván már odabenn vannak. Újabb fegyver sül el, én pedig összerezzenek.

– Rossz lelkiismeret? – nyomja Mr.Mogorva a kezembe a táskámat.

– Nem vagyok hozzászokva a fegyverek hangjához – mormogom.

– Jobban teszi, ha megszokja – veti oda. – De megnyugodhat, ez a lövésztérről jött, amely az épület mögött van.

– Nem lőnek eleget a terepen?

– A maga szakterületével foglalkozzon, mi pedig a mienkével, és minden rendben lesz. Most pedig Carol mutatja meg hol fognak élni ebben a gyönyörű hetekben – húzza mosolyra a száját, de ez egyáltalán nem őszinte és barátságos.

– Gyere – teszi a hátamra a kezét Niall, és a fehér köpenyt viselő Carol irányába tessékel. Ő az egyetlen, aki az ajtóbán áll, és azonnal meg is állapítom, hogy nagyjából egyidős lehet velem. Az arca komor, a szemei fáradtnak tűnek, és csak úgy árad belőle a fertőtlenítőszer és a sok kávé szaga.

Mélyen beszívom a levegőt, s lassan kifújom, amíg a lépteimet lassítom, és próbálom elhitetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, s hamar hazatérek a szerető családomhoz, életemet megszépítő kislányomhoz.