6.Fejezet★Tolakodó kérdések

K R I S T I N A

Az egészségügyben dolgozók egy részlegen kaptak szálláshelyet. Egy szobában négy ágy, s négy személy kap helyet, így én egy Louisa és egy John nevű önkéntes mellett, Niallel osztozom a lakrészen. Meglehetősen szerénynek nevezném a szobát, amelyhez egy hozzá épített fürdőszoba is található. A falak fehérek, ahogyan az ágyneműk is, s nem áraszt magából öblítő illatot, de a mosószerét tisztán lehet érezni. A saját fürdőszobánk számomra nagyon is plusz pont a körülményekhez képest, hiszen így mindössze négyen osztozunk rajta, s nem egy egész folyosó vesz igénybe egyet.

A helyiségben a négy ágy mellett éjjeliszekrény pár fiókot magába rejtve helyezkedik el, míg négy nagyobb szekrény áll egymás mellett sorban, ezzel az egyik teljes falat el is takarva. Egy hatalmas ablak amely az én ágyam mellett van, az udvarra néz, ahonnan tökéletes rálátás van a lövésztérre, a padokra és minden ott lévő dologra. A sok fát a birtok végén is tökéletesen látni lehet, s a fák rengetegében elvesző földes út meg is ragadta azonnal a figyelmemet.

A bőröndömhöz sétálok és elkezdek kicsomagolni, hogy mégse a táskám mélyéről keljen élnem, és előkotornom mindent, amíg itt vagyok. A rám eső szekrényt ki is tárom, s konstatálom, hogy rácsok, amelyek fiókokat alkotnak, találhatóak az aljában, így meg is ragadva az alkalmat a fehérneműimet beledobálom, míg a polcokat lassan a felsők, nadrágok foglalják el. A kardigánjaimat, a kabátokkal együttesen vállfára akasztom, s az újabb dologért nyúlok, amit elcsomagoltam. A fehér, vintage stílusú képkeretben Lizieről és rólam egy fotó helyezkedik el. Állatkertben voltunk és egy hatalmas, rózsaszín vattacukrot kapott, annak ellenére, hogy nagyon minimálisra csökkentem az édesség evészetet, nem tudtam nemet mondani neki, és egy-egy alkalommal megérdemli, hiszen milyen gyerekkor lenne ragacsos arc, és tömény cukoríz nélkül?

Lizie ajkai az arcomon vannak, s még mindig érzem a ragacsos szájának nyomát magamon, ahogyan egy nagy puszival hálálta meg a habos édességet. Én vigyorgok mint egy boldog anyuka, ami nem meglepő, hiszen valóban az vagyok. A fotót a Lauren készítette, így tökéletesen látszik minden, s a háttér is szerepet kap a megörökített pillanatfotón. Ujjamat végighúzom az üvegen, nem érdekelve, hogy nyomot hagyok a felületén, majd az éjjeliszekrényemhez lépek, s az ágyam felé fordítva helyezem le a képkeretet.

– Kris – Louisa hangja ragadja meg a figyelmemet. – Őt hagytad hátra?

– Nem, nem hagytam hátra, mert hiszem, hogy hazatérek hozzá rövid időn belül – magabiztosan felelem, miközben újfent a bőröndöm felé nyúlok.

– Nagyon pozitív vagy – jegyzi meg. – Talán még a naiv jelzőt is használnám.

– Csak hiszek, és ezzel szerintem semmi baj sincsen. Hiszem, hogy minden jóra fordul és hazajutok épségben hozzá.

– És a férjed?

– Nincsen férjem.

– Hallottam, hogy a gyereklávalást követően sok kapcsolat megromlik. A szex alapja egy kapcsolatnak és a nő még nem igazán zökken vissza a dologba, amikor megszül egy bébit.

– Fogalmam sincs, hogy milyen ostobaságokat hallottál és, hogy miket gondolsz. De őszinte leszek, nem is érdekel. Nem barátkozni jöttem ide, hanem a sebesülteket ellátni – szögezem le úgy, hogy rá sem nézek, mindössze nyújtózkodva a szekrény legfelső üres polcára próbálom feltornászni a bőröndömet.

– Várj, segítek – hallom meg Niall hangját, aki mellettem is terem, és a magasságkülönbségnek köszönhetően könnyedén helyezi fel a táskát.

– Köszönöm – csukom be a szekrényem ajtaját.

Végigsimít a karomon, majd mosolyogva biccent, és látom, ahogyan John oldalán elhagyja a szobát. Valószínű, hogy csak befutott valamiért, mert a szekrényéről, amely az enyémé mellett helyezkedik el, felkapott valamit.

– Ismeritek egymást?

– Munkatársak vagyunk a londoni laktanyán levő egészségügyi részlegen – felelem.

– Tehát ismeritek egymást.

– Remek következtetést vonsz le.

– Ahogyan látom, van is közöttetek valami.

– Igen, valóban – mosolyodok el újra. – Annyira jó megfigyelő vagy! Tudod, a másoknak nyújtott segítség nem gáz, sőt, nagyon is értékelhető cselekedet. Ó, igen, és, ami közöttünk van, barátságnak hívják. Nagyszerű dolog, nagyon is értékeljük, megbecsüljük egymást, és bízunk a másikban. Azt hiszem ki kellene próbálnod.

– Oké, felfogtam, nem vagy szimpatikus – lép a saját ágyához, amely a szoba másik felén helyezkedik el.

– Nem erről van szó, csupán, ahogyan azt mondtam, nem barátokat keresni jöttem, és sokat kérdezel. Már most egyértelmű, hogy szeretsz mindent tudni, és merészen kérdezel, amikor még a nevemet is alig fél órája tudtad meg. Lehet kérdezni, de a három lépés távolságot tartsuk meg, kérlek.

– Sajnálom, hogy a lelkedbe tiportam – horkan fel, majd hátat fordít és sietve távozik a szobából.

★

Már teljesen bevettük Niallel a részlegünket, ahol is pár terem van, elég sok vaskeretes ággyal, s sajnos jó pár sérült is van. Itt is, ahogyan nálunk Londonban, mindenkinek van egy kartonja, amelyen a legfontosabb dolgok szerepelnek. A vizsgálótermek is természetesen helyet kaptak az épület falai között. Jó pár emberrel megismerkedtünk, bár néhány orvoson és ápolón kívül, a többi ember önkéntes, aki inkább csak vizet, teát, és ételt visz a sérült katonáknak. Van, amikor egy sebtisztítást, kötözést is csinálnak, de az már ritkább, az elmondottak alapján.

A kantinba ülök, ám a zöld tea hiányában, most valami gyümölcsös gőzölög előttem, míg a reggelimnek nem is szentelve figyelmet írok egy üzenetet a húgomnak, hogy érdeklődjek, minden rendben-e otthon. Tudom, hogy igen, de akkor is a megnyugtatás érdekében szükségem van a megerősítő válaszra.

– Hallom összeismerkedtél a szobatársunkkal – Niall ül le mellém a saját tálcájával.

Összerezzenek a hirtelen szavaktól, amelyek felém irányulnak, majd elküldöm az üzenetet, és a zsebembe csúsztatom a készüléket. Elmosolyodok, de egyáltalán nem azért mert valami barátságot kötöttünk, és annyira örülnék az ismerkedésnek.

– Mondjuk úgy inkább, hogy próbált a magán életemben kutakodni, és kioktatott arról, hogy azért nincs velem Lizie apja, mert a szülés után nem volt szexuális életünk – húzom el a számat.

– Néha elgondolkozok, hogy az embereknek miért is van az agyuk. Nem használják soha néhányan, mielőtt kinyitnák a szájukat. És amúgy is, ez annyira abszurd – fintorodik el.

– Nevetséges – bólintva értek egyet.

– Összefutottam azzal a fura, mogorva alakkal, aki hozott bennünket. Egy társaságban volt odakinn és valamit nagyon jókedvűen tárgyaltak meg.

– Nocsak, Niall átáll a pletykások oldalára? – vigyorodok el.

Széles vigyor jelenik meg az arcán, míg a kávéján kever egyet.

– Nem, csak meglepődtem, hogy egy mosollyal is meg tudja erőltetni magát.

– Hát ne szóljuk el magunkat, mert kétlem, hogy felénk bármikor is méltatna jókedvvel közeledni. De jobb is így, azt hiszem.

Felveszem a szendvicsemet és egy falatot már is megízlelek belőle, míg Niall egyetértően biccent, s hasonlóan falatozni kezd. Körülöttünk halk beszélgetések egyvelege alkot némi hangzavart, de egyáltalán nem bántja a fülemet, mert tényleg normális hangvétellel beszél minden jelenlevő. Csészémet a számhoz emelem és megízlelem a gyümölcsös ízvilágot. Kissé még forró az italom, így sietve teszem vissza a tálcámra, majd oldalra pillantok, amikor is Louisa leül mellénk szélsebességgel.

– Gondoltam csatlakozom hozzátok és jobban megismerhetnénk egymást. Még is csak egy szobában húzzuk meg magunkat.

Niallre nézek, aki felvont szemöldökkel méregeti a reggelijét, majd a kávéja válik a figyelme középpontjává.

– Ugye nem zavarok?

– Ha igent mondanék, akkor sem távoznál, és csak újabb alkalmat keresnél, amikor csatlakozhatnál hozzánk – világítok rá a dologra.

– Hé, Niall – szól a szőke srácnak, aki felkapja a fejét, ám elsőként a tekintete az enyémével találkozik. – Mindig ennyire borzasztóan viselkedik? – biccenti felém a fejét Louisa, és az egészségtelen, zsírtól ázott fánkjába harap, melynek a széléből a lekvár a tányérjára cseppen. Kisebb fintorba torzul az arcom, a gyomrom pedig már ettől a látványtól felfordul.

– Tudod, Kristina azok az emberek közé tartozik, akik nem igazán tolerálják, amikor mások az életükben turkálnak úgy, hogy alig néhány perce ismerik egymást.

– Igen, szörnyűek azok az emberek – emeli égnek a tekintetét, és folytatná de árnyék jelenik meg az asztalunkon, a lámpáknak és a közeledő alaknak köszönhetően.

Felnézek, mélyen felsóhajtok, s vissza is fordítom a tekintetemet a reggelimre, annak reményében, hogy eltévesztette az asztalt.

– Jó reggelt – kimérten köszön.

– Ó, Harry, leül? – Louisa azonnal húzódik felém a székével, mire én hitetlenkedve Niallre nézek, aki mindössze egy vállrántással felel.

– Mr.Styles – veti oda a lánynak, aki nem jön zavarba a parancsoló hangnemtől. – Magához jöttem Miss.Bazan!