7.Fejezet★Felesleges beszéd

K R I S T I N A

Döbbenten nézek a merev arccal előttünk álló tisztre, akinek a nevét immáron én is a tudásom birtokában tudhatom. Nem mintha, annyira foglalkoztatott volna a dolog, hogy őszinte legyek. Próbálom kitalálni, hogy a fura katona mit is akarhat tőlem, mert legutóbb nem éppen kedves, közlékeny oldalát mutatta be. Igazán ellenszenves volt és meglehetősen arrogáns. Nem igazán hajlok afelé, hogy ilyen emberekre az időmet pocsékoljam. Na, nem mintha, én bárki is lennék, félreértés ne essék, de inkább töltöm a szabadidőmet a barátaimmal, vagy éppen a közvetlen, kedves emberekkel, akiknek a mosoly nem egy megerőltető fura valami.

Niallre pillantok, akinek az arcán hasonló értetlenség van. Megvonja a vállait alig észrevehetően, s felnéz Mr.Stylesra. A modortalan katona türelmetlenül fürkész, s látom, hogy a száját már eltátja, hogy sürgessen, ám felállok, Niall leint, hogy a tálcámat elintézi, ne várassam tovább a szúrós tekintettel álldogáló férfit.

– Mit szeretne? – kérdezem tisztes távolságból.

– Kövessen – ennyit vet oda mindössze és már hátat is fordítva távolodni kezd az asztaltól.

Sebes léptekkel igyekezek követni, de a hosszú lábai jelentős előnyt jelentenek a számára. A lengő ajtó majdnem az arcomba csapódik. Én naiv hittem, hogy tartja, legalább, amíg oda nem érek, de ő csak tört előre, mint egy fenevad, aki nem ismeri a megállást. Szívem szerint rászólnék, s követelném hasonló hangnemben, amit ő is meg szokott ütni, amikor hozzánk beszél.

Az épület bejáratán is kiront, ám most résen vagyok, és megakadályozom, hogy az ajtó túlságosan is közel kerüljön hozzám. Fogalmam sincs, hogy merre tartunk, azon kívül, hogy az udvaron kutyagolunk. A port felkavarjuk magunk után, a szél is hevesen csípi meg az arcom, s a kezeim bőrét, amely a rövid ujjú felsőmnek köszönhetően tökéletes célponttá vált.

A padon ült pár tiszt, akik követnek bennünket a tekintetükkel, és elérik, hogy teljesen hülyének érezzem magam, amiért futólépésben Mr.Mogorvaság mögött haladok. Újabb ajtó nyílik, majd mögöttem csukódok. Hideg, téglafalak között haladunk enyhén gyér fénnyel ellepett folyosón, s a hideg kiráz. Hirtelen a félelem jelenik meg bennem, a szívem gyorsabban kezd el verni, s mélyebben szívom magamba a levegőt. Jobbra fordulok, ahonnan már ajtók nyílnak tisztes távolságban egymástól. Sejtelmem sincs, hogy mi is lapulhat mögöttük, és a legrosszabb gondolatok jelennek meg bensőmben. Persze azonnal el is hessegetem az ócska, jött-ment gondolatokat, és emlékeztetem magam, hogy egy háború közepén vagyunk, s egy katonák laktanyájában, biztonságos helyen élünk.

Fogalmam sincs, hogy hányadik ajtó előtt állunk meg, ám ezúttal felém fordul a tiszt.

– Senkinek nem beszélheterről! – szögezi le, én pedig nehezen, de bólintok.

Kitárul az ajtó, reményeim szerint az utolsó, s a kíváncsiságom kielégül, mert a kikötése után csak még jobban ellepnek a furcsábbnál-furcsább elméletek. Egy szobába érünk be, s egyből hátrálni kezdek. Remélni merem, hogy nem ugyan az a dolog forog a gondolataink között, mert akkor egy alapos fejmosás, amelyet minimum érdemel.

A helyiségben egy ágy, amely szinte szabványa a mienkének is. Szekrény, asztal, szék, egy olvasólámpa. Sehol egyetlen egy személyes tárgy sem. Az ágy olyan precízen van bevetve, hogy még a luxushotelek is megirigyelnék a tökéletes munkát. A falak itt is fehérre vannak meszelve, s egy térkép van egy-egy oldalánál felfüggesztve az asztal fölé. Nem kell sokat gondolkodnom ahhoz, hogy tudjam, Franciaországot ábrázolják a vonalak.

– Ha kielemezte a hálókörzetemet, akkor a lényegre is térhetnénk – ránt vissza a komor valóságába.

– Mit akar tőlem? – vonom kérdőre összeráncolt homlokkal.

Nem felel, miért is felelne? Annyira kibaszott nevetséges ez az egész. Egyetlen szavára ugrottam, és itt vagyok. Miért? Mert annyira tekintélyt parancsoló! Átkozott!

Elkerekednek a szemeim, amikor a kabátjának a cipzárját elkezdi lehúzni. Reménykedem, hogy mindössze melege van, és mielőtt bármilyen kioktató monológba kezd, megszabadul a felesleges ruhadarabtól, s végre elmondja, hogy mit is akar. Mielőbb szabadulni akarok és visszatérni a munkámhoz, a normális emberek közé, akiknek a mosoly nem megerőltető, akiknek a kedvesség alap természetükben van, és nem folyton morognak valami miatt, s még a csípős megjegyzéseket is hanyagolják.

A kabátot a szék támlájára teszi teljesen higgadtan. Nem néz rám, de a sapkája is követi az előző ruhadarab példáját. Az asztalon köt ki a fejfedő, én pedig magamban fohászkodom, hogy térjünk a tárgyra, vagy engedjen csak el. Persze, nem fog le, de valamiért a lábaim még sem mozdulnak. Olyan, mintha egy gyönge fává változtam volna a méregzöld tekintet alatt, s a lábaim gyökereket engedtek volna a fa padlózatba. Mélyen szívom magamba a levegőt, míg a kissé izzadt tenyeremet a köpenyem anyagába törlöm. Érzem, ahogyan az ereimben a vér pulzál, s már mélyen remélem, hogy egy álom az egész, egy rémálom. S felébredve kislányom, Lizie mellett találom magam, aki a plüssét szorosan magához ölelve fekszik a takaró menedékében, apró szuszogásokkal körülvéve.

Nagyot nyelek. A hosszú ujjak az pólója nyakához vándorolnak, s amint megvan a szegély, át is rántja a fején a szürke anyagot. Most már tényleg csak egy dolog jár a fejemben, de igyekszem kikergetni onnan, mert ez nem lehet igaz!

Követem a kezei mozgását, míg az enyémé összegyűri a fehér anyagot. Ráncba szalad újfent a homlokom, amikor egy fehér kötésnek ragasztását kezdi el megbontani a bal bordasorainál. A bőrt húzza maga után a ragasztó, amíg el nem engedi, s lassan fel nem tárul egy eléggé csúnya sebesülés. A kötés belső felén vér halovány színe mutatkozik meg, melyet a szemetesbe is hajít.

– Gondolom rájött, hogy miért volt szükségem arra, hogy idejöjjön – mormogja az orra alatt. – Kitisztítottam, de nem értek hozzá. Viszont senki sem tudhatja meg. Nem engedhetem meg magamnak, hogy betegágyra küldjenek egy ilyen kis karcolással.

– Kis karcolás? – lépek közelebb. Valószínű, hogy ez szakmai ártalom, de azonnal a segítségnyújtás, amely vezérel. – Össze kell varrni, és rendesen kitisztítani. Folyamatos gondozást igényel. Ahogyan látom, el is fertőződött kissé.

– Nem a véleményét, hanem a szakértelmét kértem.

– Ez a szakértelmem! Ne legyen ennyire arrogáns, adjon már le az egójából, legalább, amikor valakinek a segítségét kéri – nem várom meg a válaszát, mert tudom, hogy mindössze valami beszólása lenne. – Ezt látnia kellene egy orvosnak.

– Maga elég, ha látja – jelenti ki.

– Én nővér vagyok.

– Tud varrni és el tudja látni?

– Igen, de...

– Akkor ne a szája járjon.

Lép az ágyához, s az éjjeliszekrény alulsó fiókjából elővesz egy fém dobozt. A kezembe nyomja, s leül. Felnyitom, hogy a tartalmát felmérjem az elsősegélydoboznak, amelyben valójában sok hasznos dolog van, de, amire nekem szükségem lenne, nincs.

– Kellene még pár dolog – a kezem továbbra is a fém tároló tartalmát fötri át.

Felmordul, s erőteljesen kifújja a levegőt.

– Akkor szerezze be, amire szüksége van – áll fel. – Holnap ilyenkor itt várom – vesz ki a kezemben pihenő dobozból a kötszert, és a ragasztót, hogy újra lefedje a vágást.

– Legalább hadd fertőtlenítsem ki rendesen.

Semmit sem felel, csupán visszarogy az ágy tetejére, és jobb oldalára fekszik. Felkapcsolom a lámpát, hogy tökéletesen lássam, hogy mit is csinálok, majd az üres szekrény tetejére teszem az elsősegélydobozt. A tasakos kesztyűt kibontom, felveszem, s a fertőtlenítőt is. Jobban megnézem a sebet, és néhány anyagdarab is van a húsban. Valószínű, hogy a támadás során a ruhája beleragadt.

– Szükségem lenne egy csipeszre, mert még egy kevés szövet van a seben. Most nem tudom kiszedni őket, de így csak fertőtlenítem.

– Maga a szakavatott.

Elhúzom a számat, s inkább cselekvésre késztetem a kezeimet. Fel sem mordul a csípő, kellemetlen érzés hatására. Egyetlen izma sem rándul meg. Annyi kérdés kavarog bennem, de nem akarok tolakodó lenni, s tudom, hogy a válasz annyira mogorva lenne, hogy magamra venném, s mindössze felbőszítene.

A seb környékét is letisztítom, aztán vágok kellő mennyiségű anyagot, amelyet a vágás fölé helyezek, s fehér ragasztóval fixálom is. Kidobom a használt dolgokat, ő pedig feláll, és visszaveszi a pólóját.

– Akkor holnap!

Tárja ki az ajtót, s mindenféle tetszésnyilvánítás nélkül tessékel ki a szobájából.

★

Igyekszem a gondolataimat visszaterelni a munkám felé, ám mindig ott kötök ki, hogy fel kellene keresnem Harryt, és a sebét el kellene látnom, hiszen a minél korábban el van látva, annál hamarabb gyógyul, s a fertőzésveszélye is csökken. Neki már most el kezdett egy részen, s a szakmai felem nehezen állja meg, hogy a holnapig várjon. Még mindig tartom magam, ahhoz, hogy Niallnek látnia kellene, de tudom, hogy ebből nem fog lejjebb adni.

– Minden rendben? – Niall lép mellém az orvosiban.

– Igen, csak elgondolkoztam.

Bólint, hogy tudomásul vette, még ha nem is hisz nekem, odébbáll. Tudom, hogy nem fogja megkérdezni, miért is hívott el magával Mr.Mogorvaság. Szeretem benne, hogy tudja, ha bármi olyan van, úgy is megosztom vele. Felkapom a fontos dolgokat, amelyek az egyik tiszt ellátásához szükségesek, és átsietek a szobába, ahol sorra követik egymást az ágyak. Ám mielőtt beléphetnék a helységbe, Louisa állja utamat.

– Mi történt? – kíváncsi tekintettel.

– Tessék?

– Harry, miért hívott el?

– Szerintem nem tartozik rád, és felhívta a figyelmedet, hogy Mr.Stylesnak hívd – lépnék el mellett, de megragadja a karomat.

– Tudom, hogy valamit akarsz tőle! De közlöm, én érkeztem előbb.

– Ez nem az óvoda – emelem égnek a tekintetem, s kirántva a kezem a hátam mögött is hagyom a dühös tekintetével.