18.Fejezet★Elmaradt műsor

K R I S T I N A

Harryhez lépek, aki már a megtisztított halakat a tűzre helyezi. Meglepődik, kérdően néz rám, ahogy a meleg, puha anyagot a hátára terítem. Lehetséges, hogy túl gondolom a dolgot, de véleményem szerint igenis vigyáznia kell az egészségére, hiszen most nem tudok csak úgy gyógyszert adni neki, és megfelelő körülményeket biztosítani, ha úgy van.

– Meg se próbálj ellenkezni!

– Jól van – bólint, s visszafordul a tűz irányába.

– Miben segítsek?

– Valójában semmiben, a halak sülnek, Niall és Liam hoz még fát – egyenesedik fel, s az éppen leeső anyagot elkapja, és vissza is húzza magára. – Rendben vagy?

– Ezt még te kérdezed? – ülök le egy száraz fatörzsre. – Nem én ugrottam bele a fagyos folyóba.

– A fagytól azért még eléggé messze van, és ezt már tisztáztuk. Valamit ennünk kell, Kris, ezt te is tudod.

– Engedjük el a témát inkább – mosolygok rá, ő pedig egyetértően bólint, s leül mellém.

Lassan Liam és Niall is visszatér, Harry pedig felügyeli a két nagyobb méretű halat, amelyek lassan sülnek át a pattogó tűz felett. Már egészen be is sötétedett, így a fényforrásunk a Hold, s a meleg tűz, amely elé a kezeimet tartom, míg Harry az utolsó pillantásokat veti a vacsoránkra. Amint megfelelőnek tartja, egy tányérra szedi az egyik halat és felém nyújtja. Liam feláll, s segít neki a másikat ketté szedni, és azt külön-külön teszi. A két fiú velünk szemben ül, Harry pedig, ahogy ismételten elfoglalja a helyét mellettem, megigazítja a meleg anyagot magán, bár kétlem, hogy a saját kényelme miatt, inkább ár csak azért, hogy ne merjek semmit szólni, újfent.

Lassan enni kezdünk. A hal a tányérból, melyet fogok, apránként tűnik el, persze a szálkák száma igen csak nőni kezd a papírtányér egyik felén. A fiúk között vicces szóváltások hangzanak el, de én csak csendben hallgatom a poénokat, amelyek fáradhatatlan módon csattannak szinte percenként el. A hal íztelen, mindössze a füstös ízt lehet kiélezni a fehér húsán, de elnyammogunk rajta mind. Valószínű, hogy Harry és Liam is már hozzászokott az íztelen ételekhez, hiszen a táborban készült főtételek sem úsztak a fűszerek ízvilágában.

– Elég volt? – pillant rám Harry, amikor az én részem felével teljesen eltelek, s felé nyújtom a tányért, hogy kényelmesebben tudjon enni.

– Igen, de én mennék is – állok fel.

– Minden rendben? – Niall kutakodó pillantással méreget.

– Persze, csak azt hiszem már rám fér egy kis alvás – nyugtatom meg. – Jó éjszakát.

Hasonlóan viszonozzák az elköszönésemet, én pedig hátat is fordítva nekik a sátor irányába indulok. A száraz falevelek össze-össze roppannak egy-egy léptemnek köszönhetően, amely a fekhelyünk felé vezet. Az idő már csípősen lehűlt, a szél is erőteljesebbé vált az idő folyamán, míg magával hozza az eső frissítő illatát. Kabátom anyagát akaratlanul is összébb húzom magam körül, amíg a lábaim egyre előrébb visznek a célomhoz. Cipőimet lerúgom, s bemászom a sátor menedéket nyújtó oldalai közé. Belülre teszem a levetett dolgaimat, s be is húzom a cipzárat, hogy a szél kegyetlen fuvallata ne törjön be. Megszabadulok a kabátom anyagától, s a farmeremet húzom le magamról, ami már kényelmetlenné és piszkossá vált az elmúlt két napnak köszönhetően. Reménykedem abban, hogy Harry még pár percet kihúz a fiúk társaságában, így minden ruhaneműmet elkezdem lecserélni. Melltartóm helyére egy sokkal kényelmesebb, sportmelltartót veszek, majd a fehérneműk fölé egy szürke bodyt kényszerítek magamra, s egy vastag melegítőt. A felsőt csak a táskámra helyezem, mivel reményeim szerint bőven elég a hosszú ujjú az éjszaka folyamán a hálózsák, és a pokróc védelme alatt.

Hajamat kiengedem, az ujjaimmal mindössze átfutom a szálak, ám felkapom a fejemet, amint a cipzár tépő hangját hallom meg. Harry alakja tűnik fel a sötétben, teste körül a pléddel. Arrább megyek, hogy kényelmesen beljebb térjen, s meg is teszi. Mögött én vagyok, aki visszahúzza a cipzárat.

– Lemaradtam a showról?

Mély baritonja simogatóan hat rám. Felé kapom a fejem, míg ő egy elemlámpa segítségével fényt csihol a sátor belsejében. Tekintetünk találkozik és az övében tisztán felismerhetően a pajkosság csillan meg.

– Eléggé felbátorodtál a beszéd terén – jegyzem meg. – Semmiről sem maradtál le.

– Nem úgy tűnik – méri végig a fekete, s szürke anyag mögé bújtatott testemet.

– Harry, egy háború közepén vagyunk – mutatok rá a valóságra, míg a tekintete ismételten felér az arcomra, s a szemeimbe néz inkább a csípőm, a combjaim, s a melleim helyett. Égnek emelném szívem szerint a tekintetemet, míg kioktatnám arról, hogy mi is az a tisztelet, de másik oldalról nagyon is imponálnak a provokatívan is értelmezhető szavai.

A plédet féloldalas mosolyával megspékelve dobja le magáról, és a saját holmija felé nyúl. A ruhái, amiket levetett a parton, a táskáján pihennek, míg lábain a rá feszülő, meleg anyag nyúl el. Arcába hullik a feje tetején meghagyott hosszabb haj, melyet ki is seper, s megszabadul a nadrágtól, valószínű tekintettel arra, hogy a folyó szagát árasztja magából a mai mártózásának köszönhetően. Bokszerben mászik be a hálózsákba, míg elegyengeti a pokrócot. Az elemlámpát leoltja, s nem foglalkozik azzal, hogy semmit sem felelt, illetve hogy én még mindig ülök a táskáinknál.

Bemászom végül mellé. Tartja a takarót felettem, amíg kényelembe helyezem magam, majd elengedi, s precízen, talán már túlságosan is figyelmesen igazgatja el rajtam az anyagokat. Elkényelmesedek, az izmaim elernyednek, Harry pedig a takarók melegségében a derekamnál fogva magához ölel. Meglep, de ezt az érzést nem sokáig tudom érzeni, ugyanis hatalmas tüsszentés hangja tölti be ebben a pillanatban a sátor falait. A hátamra fordulok, s sötét van, az alakját még is látom. Egyik kezén megtámaszkodik, míg a feje fölül egy zsebkendőt megszerez. Várom, amíg elvégzi a dolgát, majd lassan letekint rám.

– Meg se szólalj – mormogja, de csintalansága tisztán kihallatszik a hangjából.

– Nem sok hozzáfűznivalóm van – rántom meg minimálisan a vállamat. – Magadnak köszönheted, ha holnap tüdőgyulladás fájdalmaira ébredsz.

– Te pedig nekem köszönheted, hogy nem korgó hassal kell ma elaludnod – simítja a hasamra a hatalmas kezét. Bátorságára nem is tudom, hogy mit kellene mondanom. Valahogyan sohasem gondoltam, hogy nem merne egy nőhöz érni, de a hirtelen közelgése, s ahogyan minden pillanatban hozzám viszonyul, teljesen belém folytja a szót, a gondolataimat pedig megőrjíti. Testem nagy részét a lúdbőr kezdi el uralni, s a fejezem zúgni kezd a kusza gondolatoknak köszönhetően.

– Harry, te is tudod, hogy máshogy is meg lehetett volna oldani ezt az egészet – lejjebb ereszkedik, s alkarján támaszkodva még mindig az arcomba mered.

– És akkor lettem volna egy hős?

– Katona vagy, te már az országod szemében egy hősnek bizonyulsz.

– A te szemeidben is?

Kérdése hallatán még a levegőt is elfelejtem magamba szívni, amely után egy pillanatra le is fagyassza a tüdőmet. Mellkasom sűrűn kezd emelkedni és csak arra tudok gondolni, hogy mi is lenne a megfelelő válasz erre a kérdésére. Harry annyira megsemmisítő tud lenni. Minden ép gondolatom már messze jár, s búcsút int nekem, hogy ezeket még véletlenül se mondjam. Egy tinédzserlánynak érzem magam a karjai között, a perzselő tekintete alatt, s a hasamon cikázó ujjai érintésének köszönhetően. Emlékeztetnem kellene magam arra, hogy első szempont az épségben hazajutásunk, nem pedig a kora reggelek, s a késő esték alatt történő flörtölések, amikben pocsék, talán már nevetséges is vagyok. Kicsinek, törékenynek érzem magam Harry mellette.

– Én csak egy ember vagyok ebben a hatalmas, őrült világban. Mit számít az én véleményem, ha a hazád nagy része úgy is egy hősként fog emlegetni mindig is?

– Részben igazad van, de nekem fontos, hogy te mit is látsz, hiszen te ismersz már.

– Nem ismerlek, Harry.

– Hidd el, hogy te egyike vagy azoknak, akik ismernek valamelyest, és akiknek a szavait megértem, nem csak meghallom.

– Ezt elég nagy bóknak kell most értelmeznem – mosolyodok el, annak ellenére, hogy kételkedem abban, hogy látja-e.

Halkan nevet fel, kezét az arcomhoz vezeti a hasamról, s megcirógatja azt. Lehunyom érintésének hevében a pilláimat, és csak csendesen élvezem, minden finom mozdulatát, amely a kemény kezei nyújtanak számomra.

– Valóban – bólint minimálisan. – És választ is adnál?

– Követelőző vagy, tudsz róla?

Szinte suttogom a szavakat. Felnevet, s nevetésre megremegtet. Hasa az oldalamnak ér az izmainak rázkódásának köszönhetően.

– Még nem ismered a követelőző oldalamat – jegyzi meg, az én szemeim pedig kipattannak. A levegőt mélyen szívom magamba, majd kezét elveszem az arcomtól, s megfordulok a karjai között, neki háttal. Közelebb hajol, még mindig igen jókedvű, s egyértelműen rájött, hogy zavarba jöttem. Örülök a sötétségnek, hogy az enyhe pírt nem véli felfedezni az arcomon. Mély nevetése a nyakamba hal el, ahova egy gyors puszit nyom, majd teljesen elfekszik.

– Jó éjszakát.

– Neked is – sóhajtom, mire még egy, utolsó nevetés a jutalmam.