20.Fejezet★Felcserélt Szerepek

Zene a fejezethez

K R I S T I N A

Harry karjaiban nyúlok el egy sziklán ülve. Egy meleg pléd fedi még a testünket a vastag ruházatunkkal együtt. Az eső abbamaradt, a vihar visszavonólót fújt, s az ég lassan teljesen kitisztul, míg a nap meleg sugarai bújnak elő. A hűs levegő az arcomat megcsípi, de kihasználva, hogy a szél nem mozgatja meg a légkört, kimásztunk a sátrunk fogságából.

Korábban arrább sietősen frissítettük fel magunkat a tó vízével. Eleinte elleneztem Harrynek ezt a felvetését, de persze tisztában voltam vele, hogy erre szükségünk van, s azt hiszem, hogy a testem és a lelkem is hálás már nekem. Valóban minimális időt töltöttünk el a mosakodással, a bokrok takarásában, míg folyamatosan azon aggódtam, hogy nehogy valamelyik fiú rajta kapjon bennünket. Harry persze leintett, hogy felesleges az aggodalmam, és nem hagyná, hogy bárki is a testemen legeltesse a szemeit. Ekkor eszméltem fel arra, hogy ő is most lát teljes világosságban először. Gondolataimat egy lágy csókkal űzte el, majd meleg anyaggal tekerte körbe a testemet, s pillanatok alatt fel is öltöztünk.

– Merre jársz? – mormolja a nyakamba a szavakat Harry.

– Szerinted mennyire abszurd, hogy egy háború közepén egy vízparton ülünk, és csak meredünk magunk elé?

Felnevet, a mellkasa rezgése engem is átjár, s az én szám is egy mosolyra húzódik. A pokróc alatt a kézfejemen az ujjai el kezdenek járni.

– Mondjuk azt, hogy kiélvezzük a pillanatot.

– Azt hiszem kellően – bólintok, s oldalasan a mellkasához simulok, még több melegség reményében.

– Romantika a háború idején sem hal ki.

– Romantika? – pillantok fel rá. A tegnap estét mindennek, csak romantikusnak nem.

– Mocskos romantika – vigyorodik el, s a látvány csodás, ahogyan a napsugarak az arcát megvilágítják, s a zöld szemei megcsillannak.

– Mikor indulunk tovább?

– És te még ezt is porba tiportad – horkan fel és lepillant rám. – Nem tudom merre vannak Liamék, de ahogy nézem a vihar mindjárt a nyakunkon van ismét.

Oldalra biccenti a fejét, én pedig követem, s látom, hogy a túlsó irányból valóban fekete felhők közelednek. A szél még békésen messziről figyel, és a Nap bátran mutatja meg magát. A folyó lassan hömpölyög, míg Harry meleg lehelete a nyakamat csiklandozza, ahogyan a fejét a hajlatban rejti el egy kis időre.

– Akkor nem indulunk tovább? – sóhajtok fel.

– Ha nem tudnám, hogy egy édes kislány vár haza téged, azt hinném, hogy előlem akarsz menekülni.

– Nem várhatod, hogy teljes komolysággal álljak azonnal a dologhoz. De nem előled, hanem a háború és a vérszomjas, ellenséges katonák elől szeretnék mielőbb eltűnni.

– Megértelek – ajkai az arcom bőrét érintik meg, és egy pillanatig nem hiszem el, hogy ez valós, s Harry már nem a mogorva, távolságtartó, kimért tiszt, hanem egy férfi, aki az ölelésével melegen, s szeretet érzésével ringat lassan. – De ideje visszamenni a sátorba, mielőbb a nyakunkba szakadna a vihar.

Kikászálódom az öléből, s a kapucnimat azonnal a fejemre húzom, annak ellenére, hogy az első lába még csak lóg. Lemászom a szikláról, ám Harry végig fogja a kezemet, míg biztos talajon nem állok. Ezután követ, és a plédet a hátamra teríti, vállaimon átveti a kezét, és úgy vezet vissza a sátrunk irányába. Meglepő, hogy semmilyen fegyverropogás hangja nem hallatszik el idáig, de már valóban messze eljöttünk a tábortól, a várostól.

Oldalról motoszkálásra leszünk figyelmesek, s ahogyan arra pillantok, követve Harry figyelmét, Liam és Niall bukkan elő. Megállunk, ők pedig közelebb jönnek. Lábaik alatt falevelek roppannak össze, s a sáros talajon bakancsaik nyomot hagynak maguk után. A fák halkan süvíteni kezdenek a gyenge szél hatására, amely elér bennünket.

– Jó reggelt – lép közelebb Niall, én pedig kibontakozom Harry fogásából, és megölelem a szőke srácot. Furcsállóan nézi, ahogy Harry elenged, és valószínű, hogy hirtelen nem is tudja hova tenni a dolgot, de ne habozok, s hamar az ölelésembe vonom.

– Neked is – mosolygok fel rá, majd Liamre pillantok, aki már Harryhez lépett közelebb.

– Nem úgy tűnik, mintha egy kis zápor jönne – mondja Liam, Harry pedig egyetértően bólint, s rám villannak a zöld szemei.

– Akkor ma még maradjunk itt, holnap viszont mindenképpen útnak kell indulnunk, nem csúszhatunk többet – jegyzi meg Harry, és visszanéz a bajtársára. – Valószínű, hogy a többiek már angol parton vannak, és bennünket vagy keresnek, vagy halottnak nyilvánítottak.

– Micsoda? – szinte felkiáltok, a hangom el is csúszik, s a plédet szorosabban fonom magam köré.

– Ilyenkor ha küldenek is felderítőket, nem sokáig kutatnak az ember után... – mondja Liam, de Harry egy pillantással belé is folytja a szót.

– Menjünk a sátorba, mielőtt elázunk – nyújtja felém a kezét a srác, de reagálni nem tudok, csak Liam szavai ismétlődnek bennem. Harry lép, és még valamit mond a többieknek, de már vezet is a sátor irányába. Leveszem a cipőimet, úgy lépek be, s a kiterített nejlonokra teszi Harry a saját, és az én cipőmet is, hogy ne sározzuk össze a hálózsákot. Beljebb mászom, a plédet még mindig magam körül tartom, hiszen nem éppen meleg, nyári idő tombol idebenn.

– Hé, mi a baj? – mászik hozzám Harry, de most nem von magához, még a kezemet sem fogja meg. Tisztes távolságból figyeli a zavart arcomat, melyet valamelyest a hajam takar a kapucninak köszönhetően. – Kérlek, beszélj. Úgy nem fogunk egyről a kettőre jutni, ha elzárkózol. Tudom, hogy még bőven van mit megtudnunk a másikról, és hogy egyikünk sem tudja biztosan, mi is lesz a jövőben, de bízzunk a legjobbakban, és amennyire lehetséges nyíljunk meg egymásnak.

– Ugye tudod, hogy mostanában minden percben szinte meglepetést okozol – nézek a szemeibe. – Nem gondoltam volna, hogy pár éjszakán kívül bármit is akarsz tőlem.

– Erre visszatérünk később. Most mondd el, hogy mi történt, ami miatt ennyire megijedtél?

– Csak Liam nyers megfogalmazása.

– Sokkal nyersebb vagyok nála, és ezt te is tudod. De, ha arra gondolsz, hogy a halálhírünket keltik, nem egészen így van – fogja meg a kezemet, és magához húz egy határozott mozdulattal. – Eltűntnek nyilvánítanak bennünket. De legyünk reálisak. Két nap telt el, szóval felesleges még ilyenről beszélni, mert biztos vagyok abban, hogy keresnek bennünket.

– Te sem ígérhetsz meg akármit, mert az ígéretek elpárolognak, és, ha nem teljesül, csak összetört lelkek maradnak.

– Kris, bármit megteszek, hogy hazajuss Liziehez – suttogja a fülembe, míg a hasamnál megfogja a kezemet. – Mesélj róla nekem.

– Nem kell miattam ezt csinálnod Harry.

– Érdekel, hidd el, hogy nem kérdezném... És lássuk be, hogy nem kell azért küzdenem, hogy a bugyidba jussak – mormogja mély hangján, s mosolyát a bőrömön érzem. Elmosolyodok és kissé megrázom a fejemet.

– Megnyugtató – húzom feljebb a takaró anyagát magamon.

Egy pillanatig elmerengek azon, hogy vajon mi is az, amit megoszthatok vele úgy, hogy az érdekes legyen a számára. Nyilván nem a szokványos hétköznapjaink, melyek annyira érdeklik, így tényleg elmerengek azon, hogy számára mi is válhat érdekessé, s egyszer csak az ajkaim elválnak, a szavak pedig sorra hagyják el a számat. Szinte össze-vissza fecsegek, és feladom, hogy valami tényleg különlegeset keressek az emlékeim között. Számomra minden kis momentum felbecsülhetetlen értékkel rendelkezik, s mindegyik mosolyt csal az arcomra, melegséget a szívembe, és jelenleg kegyetlen hiányérzetet is a lelkemnek. Érzem, hogy minden kis emlékáradatra a szívem fájdalmasan sajdul meg, a torkomban gombóc keletkezik, míg a szemeimet a könnyek kezdik el szúrni, melyek végül percek múltán kövér cseppekben megadva magukat gördülnek végig az arcom vonulatán. Harry apró érintése, amellyel a könnyeimet törli le, elhiteti velem, hogy a szavaim elérnek hozzá, hogy valóban meghallja, nem csak hallgatja, s egyfajta missziónak érzi, hogy a lányom iránt érzett szeretetemet ne rejtsem el, hanem bátran vállaljam fel. Én pedig megteszem.

– Csak szórakozol – nevet fel, amint egy idei nyári emléket osztok meg vele. – Nem hiszem el, hogy ennyire vagány kislányod van.

– Pedig igaz – nevetek fel én is, míg a könnyeim már boldog örömkönnyekké alakulnak, s lassan elpárolognak. – Valójában bevittem magammal, mert váratlanul hívtak be, és igazából szeretik őt. Nem kellett sok mindent csinálnom, de a srácok ott el is ragadták a szabad órájukban a lányomat, és mire kimentem, már az abroncsokon lépkedett át. Persze fogták a kezét, de ahogyan az apró lábaival és kezecskéivel igyekezett átbukdácsolni a poros közegen... Valójában édes látvány volt, és az is, hogy a kemény katonák, még ha kis ideig is, de leereszkedtek a szintjére, és nem szégyellték, hogy egy pár éves kisember dirigál nekik.

– De sajnálom, hogy nem lehetettem a táborban akkor. Valószínű, hogy az egyik legfegyelmezőbb három éves volt, és keményen megdolgoztatta a srácokat – nevet fel halkan.

– Te is hozzánk tartozol? – pillantok rá a vállam felett értetlenül, mert nem rémlik, hogy valaha is láttam volna az épület körül ólálkodni.

– Igen, nyár eleje óta, előtte Észak-Angliában voltam. És őszintén mondom, hogy kíváncsi lettem volna, ahogyan Liz ilyeneket csinál. Bár nem gondoltam, hogy valaha is egy kisgyereknek ilyen lehetőségei vannak egy katonai terepen.

– Nos, Lizie édesapja is katona volt – sóhajtok, s a mellkasának dőlök.

– Mi történt? – Kezei szorosabban fonódnak körém, én pedig a plédből kiálló egy cérnaszállal játszadozom.

– Úgy volt, hogy eltávot kap, egy éves szolgálaton volt túl, persze minimális megszakításokkal. Közben érkezett egy újabb parancs, és mennie kellett, bár rövidebb időre szólt már a behívó. A legnehezebb volt elengedni, de bíztam benne, és ebben az egészben, annak ellenére, hogy tudtam a kockázatot. Rá egy hónapra tudtam meg, hogy Lizie már velünk van.. – keserű mosolyra húzom a számat. – Nagyon boldog voltam, és nagyon nehezen fogtam vissza magam, hogy ne írjam meg neki azonnal a hírt. Meg akartam várni, amíg hazaér, mondván, hogy talán a legjobb fogadtatás lenne a számár. Egy héttel az érkezése előtt megjelent két tiszt a házunknál, meg sem kellett szólalniuk.

– Sajnálom – von még jobban magához.

Megrázom kissé a fejemet, s eltávolodok tőle, de csak annyira, hogy egy zsebkendőt vegyek magamhoz.

– Tudod akkor döntöttem el, hogy tovább kell küzdenem, és tényleg segítenem kell a sérült katonáknak, hogy kevesebb családdal történjen ilyen tragédia. Hogy kevesebb gyermek legyen, aki apa nélkül nő fel. A kislányom tartotta bennem a lelket a születése előtt, és azt követően is, a mai napig.

Megtörlöm az arcomat az újabb feltörő könnyeimnek köszönhetően, de Harry elveszi tőlem a nedves zsebkendőt, s az állam alá nyúlva maga felé fordítja az arcomat.

– Nem szégyen a gyengeség, és olykor hagyni kell, hogy mások segítsenek rajtad. Te már rengeteg mindent tettél, hagyjad, hogy a fájdalmad előtörjön, és az anyai szeretet, amit a kislányod iránt érzel, aki egy belevaló kis csaj, és nagyon remélem, hogy egyszer megismerhetem – hüvelykujja végigsimít az alsó ajkamon, amelyen a sós könnyeimet tisztán érzem. – Hagyjad, hogy most téged mentsenek, mentselek meg.