22.Fejezet★Kipukkadt buborék

K R I S T I N A

Már igen szürkület uralkodik, így megállunk, s mindenki egy kijelölt helyen elkezdi lassan felállítani a sátrát. Louisa és Rick kellő közelségben helyezik el a sajátjukat, így Liamék sem mennek messze, szerencsére. Még mindig nem igazán tudok kibékülni ezzel a helyzettel, és azt hiszem, hogy nem is fogok, annak ellenére, hogy tudom, ők is menekültek, s céljuk ugyan az, mint a miénk.

Bármennyire is nem jöttünk ki túlságosan is jól a laktanyán, és úgy érzem, hogy most sem fogunk nagy barátnőkké válnunk, még sem teszek bármilyen epés megjegyzést. Kétlem, hogy bárkinek most egy ilyesfajta problémához lenne kedve, mint egy értelmetlen, semmit jelentő vita. A szemeim előtt csak is azt tartom, hogy mielőbb, épségben jussunk a kikötőbe, onnan pedig vissza Angliába, a biztonságot jelentő földre.

Mindent a szokásosnak nevezhető rutinom szerint pakolászok el a sátor belsejében, abban reménykedve, hogy holnap már az ágyamat vetem be, s a karjaimba húzva Lizievel hajtom álomra a fejemet.

– Rendben vagy?

Felpillantva Harry zöld szemeivel találkozok. A sátor előtt guggol, kezével széjjelebb húzva az anyagot, s a homályos, élettelen fényben mered rám. Beljebb csúszik, de csak a térdén állapodik meg, s egyáltalán nem törekszik arra, hogy még közelebb csússzon hozzám.

– Igen, persze, csak még rendet raktam, amíg látunk.

– Tudom, hogy Louisával a kapcsolatotok nem indult fényesen, és én is inkább maradtam volna négyesben, de Rick a társunk, Louisa pedig hasonlóan hozzád és Niallhez..

– Hé, tudom Harry, tisztában vagyok vele, bár nem tagadom, hogy szívesen elhagynám őket valahol – rántom meg a vállaimat, mire felnevet és a kezével magához ránt.

– Járulékos veszteség?

– Na jó, ne vicceljünk ilyenekkel – nevetek fel.

Harry keze az arcomra csúszik, majd a számon simít végig, s közelebb hajol. Elmosolyodok, de el is fordítom a fejemet, így a mellkasához simulok. Felmordul és az állam alá csúsztatja a kezét. Ismételten megpróbál közeledni, de most hátrálni kezdek, amennyire a derekam köré fonódó keze engedi.

– Menjünk vissza a többiekhez inkább – felelem, s elé ülve, a cipőimet visszaveszem.

Furcsállóan méreget, majd feláll, s engem is felsegít. Ösztönösen húzom összébb a becipzározatlan kabátomat a testem körül, s lépkedek előre a már megrakott tűz irányában, amely a halk beszélgetés ellenére is tisztán hallható, ahogyan pattog. A fénye egyre nagyobb árnyékot vet, míg Louisa előtte áll, és a kezét melengeti.

Harryre nézek, aki csak maga elé meredve lépked, kezeit a zsebeibe süllyesztette valószínű már akkor, amikor a sátor mellől elléptünk. Érzékeli a fürkésző szemeimet, így letekint rám. Mélyen felsóhajt, majd a vállam köré teszi a kezét, s az oldalához húz. Meleget ad, és kap, és a közelsége megnyugvással tölt el, annak ellenére, hogy feszültnek érzem, s az izmai sem éppen lazának nevezhetőek. Lépteink alatt, most sem maradnak csendbe a száraz természeti jelenségek, s hangot adnak a többieknek a közeledő lépteink felől.

Egy átlagos csevegés veszi kezdetét, ahogyan Harryvel letelepszünk. Egyik oldalamon ő, míg a másikon Niall foglal helyet, aki elmosolyodik, és egy kocka csokoládét nyújt felém. Kérdően nézek rá, ő viszont egy kacsintással tudja le az egészet. Leharapom a felét, majd lassan kezdem el élvezni az ízeket. Nem igazán voltam soha a nagy csokoládé evő ember, de azt hiszem, hogy most nagyon is örülök ennek a falatnyi csodának.

– Mi az? – csúszik Harry keze a combomra, ahogy felé fordulok. – Honnan szereztél csokit? – nyög fel elég halkan ahhoz, hogy a többiek ne hallják, de elég hangosan, hogy én tökéletesen a sóvárgás legkisebb mértékét is kihalljam.

– Szeretnéd? – nyújtom felé a kocka másik felét, ami még a kezembe pihen. Nem felel, tekintete az enyémébe mélyed. – Már a felét megettem.

Mondom, hogy még véletlenül se forduljon meg a fejében a lemondás, én pedig szívesen osztozok vele ezen a pillanatnyi mámoron. Felé nyújtom a kezemet, ő pedig elveszi az édességet és már a rózsaszín ajkak között el is tűnik. Elmosolyodok újra, s figyelem, ahogyan drámaian lehunyja a pilláit, míg az ízeket élvezi. Felnevetek, a vállára hajtom a fejemet, az ő keze a derekam köré fonódik, s a hajamba csókol.

★

A szokásos, íztelen vacsoránkat követően felállok, az elgémberedett lábaimat kinyújtóztatom, míg Rick visszavonul, ahogyan Liam is. Már valószínű, hogy nagyon is későre jár, az én ásításaim is kellően megsokszorozódtak már, a látásom egyre homályosabbá válik, míg a hideg csak egyre jobban közelít a nulla felé. Ujjaim a kabátom ujjaiban tűnnek el, s érzem, hogy az arcomat is már pirosra csípte a szél, még is megállok, s a Hold felé bámulok, amely minden éjjel szemtelenül pillant le ránk.

– Kristina.

Nevem hirtelen, váratlan hangzásán összerezzenek és a vállam felett hátra pillantok. Louisa alakja rajzolódik ki, így ösztönösen lépek hátrébb, messzebb a folyótól.

– Tudom, hogy nem igazán kezdődött jól a kapcsolatunk... – sóhajt fel. – Szóval, sajnálom. Most kétlem, hogy bárkinek is szüksége lenne bármilyen ellenségeskedésre.

– Én nem emlékszem arra, hogy most ellenséges lettem volna – fordulok felé, hogy ne váljon személytelenné a beszélgetésnek titulált valami.

– Hozzám sem szóltál – mutat rá a valóságra.

– Valóban – értek egyet. – Semmi mondandóm nem volt.

– El kellene ásnunk a csatabárdot. Itt most a túlélésünkről van szó, és senkinek sem kellenek még pluszban ellenségek, szerintem.

– Igen, senkinek sem kellenek felesleges ellenségek – bólintok. – Értékelem, hogy kezdeményeztél, de remélem, hogy semmi barátság felé sodródó képzeleted nem volt velünk kapcsolatban.

– Nem lehetne, hogy fátylat borítsunk a múltra?

– A hazudozás nem az én asztalom, szóval biztosíthatlak róla, hogy inkább vagyok két lépéssel hátrébb tőled, mintsem közelebb hozzád. Nem igazán nyerted el bennem azt a minimális bizalmat sem, és emiatt nem igazán okolhatsz, valljuk be. Számomra a tábor falai között is túlélésre ment a dolog, ez nem változott jelenleg sem. Mielőbb szeretném, ha már a kikötőben lennénk, egy hajón, amely átvinne bennünket az angol partra. Bízom abban, amit a fiúk állítanak, és, hogy hamar már nem itt fogunk sétálgatni egy kopár erdőben, attól rettegve, hogy pár katona mikor is lézeng erre.

– Én csak Harry megszállottja voltam – veti oda kurtán.

– Észrevettem.

– Látom, ti egészen összemelegedtetek.

– Erről szeretnél beszélni? Csak mert, ahogyan már említettem, messze állunk a barátság fogalmától.

– Csak egyszerűen nem lepett meg, hogy már is ennyire közel vagytok egymáshoz. Gondolom párszor még szeretnétek élvezni a csodás perceket, amíg a buborékotok ki nem pukkad.

– Tessék? – hitetlenkedve meredek rá. – Nekem nincs ehhez türelmem.

Ellépek mellette, annak a reményében, hogy reggelre felszívódik, és már nem lesz itt. Hogy nyugodtan, négyesben tudjuk folytatni a menetelést a kikötő felé.

– Chris vajon mit gondolna arról, ha látná, hogy a lányod otthon van, semmit nem tudsz róla, te pedig itt flörtölgetsz?

Megmerevedek a név, s az információk hallatán. Visszapillantok rá, nagyot nyelek.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy Lizie édesapja, Chris, valószínű forogna a sírjában, ha...

A kezem hevesen, nagy erővel találja el az arcát. Égő érzést hagy rajtam is az ütés, míg ő felszisszen, s az arcához kapja a kezét.

– Honnan tudsz ezekről? – lépek feléje, és a felkarját meg is ragadom. – Honnan tudod ezeket? Válaszolj!

A hangom keservesen, dühösen és elég hangosan szólal meg az éjszakai csendben. Az sem érdekel, ha illetéktelen személyek hallják meg, semmi sem, csupán, hogy ez a kígyó még is honnan a fenéből tud ennyi mindent rólam, s azokról az emberekről, akik nekem a mindent jelentik.

– Hé, mi történik? – Harry fogja meg a kezemet, ezzel elhúzva a lánytól, aki mellett Niall tántorodik meg.

– Beszélj! Basszus, most mondjad!

– Kris, nyugodj meg – szorít magához Harry. Szemeimet könnyek lepik el, és vissza akarok lépni a lány irányába, aki mocskos tekintettel néz vissza rám.

– Mi történt itt? – Niall pillant a mellette levő lányra, aki még mindig az arcát dörzsöli.

– Csak beszélgettünk, de ezt még megbánod – sziszegi, s hátat fordítva a fák felé indul. Utána lépek, de Harry visszaránt magához, s szembe fordít magával.

– Mi volt ez?

– Semmi, semmi...

Harry a vállam fölött, gondolom Niallre pillant, mire a mellkasának döntöm a fejemet, s a verdeső szívemet igyekszem lenyugtatni. Szemhéjaimat szorosan hunyom le, majd hagyom, hogy Harry vezetni kezdjen. Szorosan fog, védelmezően ölel át, míg a lépteim az övéit követik le.

– Nyugodj le – mormogja halkan. – Másszunk be a takaró alá, oké?

Lerúgom a cipőimet, s bemászom a sátor mélyére. Harry elpakolászik, a felesleges ruháktól megszabadulunk, s úgy követem a takaró alá. Hátat fordítva neki helyezkedek el, de hagynom, hogy a nyugalmat jelentő karjaiba vonjon, s lassan ringasson. Semmi komolyabb nem történt, még is sokként értek Louisa szavai.

– Elmondod?

Felsóhajtok, halkan beszélni kezdek, úgy, hogy még én is kételkedem abban, hogy meghallja-e a szavaimat, s megérti, hogy engem miért is rengetett meg a lány kijelentése. Keze a takaró alatt az enyémét találja meg, s maga alá fordít, az arca az enyémé fölé kerül, s a hajamat kezdi simogatni, mintha egy riadt kislány lennék.

– Van fogadalmad róla, hogy honnan tudhatja?

– Nincs. Rajtad és Niallen kívül senki nem tud rólunk, legalábbis innen, én ebben a hittben voltam egészen idáig.

– Ne foglalkozz vele. Tudom, hogy fájdalmas amit neked mondott, még ha teljes mértékben nem is tudom átérezni, de ostoba. Arra gondolj, hogy pár napon belül a kislányodat ölelheted, és csak egy kellemetlen emlék marad ez az időszak. Na jó, némi megfűszerezett pillanattal kiegészítve – nyom egy puszit a számra.

Az izmai feszesebbé válnak, ahogyan magához von, s bár nem mondja, tudom, hogy őt is aggasztja a helyzet.