- Anyuc, nézd – nevet fel Lizie, ahogy a rózsaszín csillámba dugja az ujját. A nappali asztala már így is fénylik, csillog, és unikornisokkal teli, de az a boldogság, amit látok az arcán többet ad, minthogy amiatt bosszankodjak, hogyan takarítom össze. – Szép?
- Nagyon szép kicsim, de így nem lesznek csillámtetkók, ha eljátszod őket.
- Nem, játszom el őket – sóhajt fel, és megfogja a kezemet. – Csinálok neked, mondjuk egy hercegnőt.
- De szép legyen ám!
Figyelem, ahogy ragasztót nyom, bár instruálnom kell a mennyiségét és mindent illetően, de szerencsére nagyjából hallgat rám, így a csillám kerül a kezébe. A szőnyegnek már így is annyi, de azért jobban az asztal fölé teszem a kezemet és hagyom, hogy több színnel is leszórja. Kicsi nyelvét kidugja a koncentrálás közepette. A háttérben a mese szól, ami éppen nagy kedvence, míg én már a hajamat tépem miatta, annak ellenére, hogy én is mennyire szerettem a régebbi változatkat. Belle éppen dalra fakad, Lizie pedig oda pillant és mivel oly sokszor látta már a Szépség és a Szörnyeteget, így ő is énekelni kezdi. Ez melengeti a szívemet a vékonyka hamis hangja, ahogyan teljesen, szempislogást is mellékelve énekel.
Megzavarja a pillanatunkat a csengő hangja, mire fel is pattanok. Meglepődve konstatálom, hogy egy futár áll az ajtóm előtt egy hatalmas csokor rózsával. A szavaim is elállnak.
- Jó napot, Ms.Bazant keresem.
- Én lennék – veszem el tőle a virágot és az ajándéktasakot és aláírom a papírt. – Köszönöm szépen. További szép napot.
- Mi az anyuc? – rohan oda Lizie, ahogy leteszem a tasakot a kanapéra, míg a virágot egy vázába teszem.
- Ajándék kincsem.
Mire visszaérek a konyhából a nappaliba a kislányom már a szatyorba derékig benne van.
- Nézd! – kezében meglenget egy Csészi csészét. A múlthéten eltörött az övé, nagyon sírt miatta. Még nem tudtam beszerezni újat, de úgy látszik, hogy Harry nagyon is figyelmes. – Csészi – öleli magához.
Rámosolygok. A táskát magamhoz veszem, és kiveszem a még benne rejlő dolgokat. Egy gyermekeknek való társas, hasonló témában, és egy doboz bon-bon, ami valószínű, hogy az enyém, az alkohol tartalmát tekintve. Egy kis levél is hever a tasak alján, amin az én nevem áll, így azt félre teszem, hogy nyugalomban tudjam majd a későbbi órákban elolvasni.
- Ú, ez nagyon szupi – forgatja a kezei között a dobozt.
- Mielőtt ez is tiszta csillám lesz, fejezzük be a csillámtetkókat, kezet mosunk és játszunk vele, rendben?
- Jójó.
★
Drága Kris!
Nem vagyok a szavak embere, főleg nem a szerelmes szavaké. Arra kérlek, hogy tarts ki, amíg vissza nem térek hozzád, ahol a helyem van, és meg nem ismerhetem az édes kislányodat. Nekm az lett a sorsom, hogy harcolnom kell. Remélem tudod, hogy visszatérek hozzátok, és vigyázni fogok rátok.
Csókollak, H.
Elmosolyodom ezen a szerény, még is sokat jelentő sorokat rejtő levélen. A kislányomra pillantok, aki mellettem alszik. Még mindig nem engedtem el, hogy a saját szobájába hajtsa álomra a fejét. Lehetséges, hogy a jövőben ezért nem fogom megdicsérni magamat, de jelenleg így diktálja a szívem.
Leoltom a villanyt, Harry arca pedig előttem jelenik meg. Már most hevesebben dobban a szívem, hallom a fegyverek hangját, érzem az orromba a vér szagát. Kiráz a hideg. Igyekszem kizárni magamból ezt a részt és arra koncentrálni, hogy elvégzi a feladatát, minden a legnagyobb rendben lesz, és mielőbb visszatér hozzánk. A terveim között szerepelt, hogy a karácsonyt már együtt töltjük, hogy Lizie is megismerje, hozzászokjon, megszeresse. Kétségem sincs afelől, hogy mennyire oda lesznek egymásért, s engem már az lenyűgöz teljesen, hogy Harry mennyire figyelemmel kíséri a lányomat, még ha csak az én szavaimon keresztül is.
Elmosolyodom ezen a szerény, még is sokat jelentő sorokat rejtő levélen. A kislányomra pillantok, aki mellettem alszik. Még mindig nem engedtem el, hogy a saját szobájába hajtsa álomra a fejét. Lehetséges, hogy a jövőben ezért nem fogom megdicsérni magamat, de jelenleg így diktálja a szívem.
Leoltom a villanyt, Harry arca pedig előttem jelenik meg. Már most hevesebben dobban a szívem, hallom a fegyverek hangját, érzem az orromba a vér szagát. Kiráz a hideg. Igyekszem kizárni magamból ezt a részt és arra koncentrálni, hogy elvégzi a feladatát, minden a legnagyobb rendben lesz, és mielőbb visszatér hozzánk. A terveim között szerepelt, hogy a karácsonyt már együtt töltjük, hogy Lizie is megismerje, hozzászokjon, megszeresse. Kétségem sincs afelől, hogy mennyire oda lesznek egymásért, s engem már az lenyűgöz teljesen, hogy Harry mennyire figyelemmel kíséri a lányomat, még ha csak az én szavaimon keresztül is.
Oldalamra fordulok, a kislányom nyugodt arcát vizslatom, és a fehér ágyneműt, amit már most tömérdek csillám fed. Ennek ellenére, egy puszit nyomok kicsi pufók arcára, és én is igyekszem végre elaludni, hogy reggel nem úgy ébredjek, mint egy mosott szar.
★
Sose voltam igazán a reggelek embere, de úgy érzem, hogy egyre nehezebben megy a korai ébredés. Már csak azért is, mert Lizivel rengeteget programozunk, játszunk, utána a munkám otthoni részével foglalkozom, másnapra előkészülök, és már csak tényleg arra marad időm, hogy gyors zuhanyt vegyek és bedőljek az ágyba.
Harryről nem kaptam még semmilyen információt, annak ellenére, hogy ígéretet viszont igen, afelől, hogy tájékoztatni fognak bizonyos időközönként. Bár még valóban nem telt el túlságosan is sok idő, mégsem érzem nyugodtnak magam, ami nem is fog változni amíg vissza nem tér hozzánk. Igyekszem magamat mindig arra a gondolatsorra téríteni, hogy minden a legnagyobb rendben, hiszen tudja, hogy mit csinál, de a háború akkor is egy kiszámíthatatlan eseménysorozat. Soha nem lehet tudni, hogy az emberre mikor törnek rá, vagy az autóra felszerelnek-e bombát, és még sorolhatnám, de gondolni sem akarok ilyen opciókra. A szívem már csak ezeknek a lehetőségére is összecsordul. Természetesen nem csak Harryt féltem, hanem Niall-t és Liam-et is, akik közel állnak hozzám, de mindeközben a többi katonáról se feledkezzünk meg, akiket hazavár a saját családjuk, szeretteik.
- Kristina.
A nevem hallatán felkapom a fejemet, és Kenre nézek, aki az irodája ajtajában áll, s a szemüvege fölött engem méreget. Biccent a fejével, én pedig odaigyekszem. Táskám szinte már lobog a sietségben, ahogyan a hajam is. Becsukom magam mögött az ajtót, és kérdően meredek a már immáron az asztala mögött ülő Kenre.
- Jó reggelt – hadarom el, míg ő semmit sem szólt, csupán felém fordít egy laptopot, majd elindít egy videót rajta. Figyelem az előttem lezajló jelenetet. A kép a laktanya egyik pontja, ahogyan egy alak bejön a kerítésen át mindenféle probléma nélkül. Már ez magában nem történhet meg, ám folytatódik a felvétel. Végig nézhetem, ahogy a személy hogyan is jut be az épületbe fennakadás nélkül, majd végig a folyosón, egészen a raktárba. Úgy pakolja egy hátizsákba a dolgokat, hogy azonnal feltűnik, tudja mit keres. Csak bizonyos dolgokból visz több darabot is, amik nekem is kijöttek a leltár során a hiányra.
Összeszedett, megfontolt.
Nem kétség, hogy ismeri a terepet, nem először jár itt, és mindenhez nagyon ért. Már-már zavaró, frusztráló, hogy nem látom, hogy ki is az. Sietősen pakol, aztán kioson és a felvételnek vége.
- Hogy lehetséges, hogy ilyen simán bejutott? És egyáltalán ki az? Elkapták?
- Nem, kioson, ahogy bejött. Az egyik éjjeliőr majdnem meglátta, de úgy látszik, hogy a betolakodó minden szegletét ismeri a területnek.
- Értem. Van tippetek, hogy ki lehet az?
- Fogalmunk sincs. Mindenesetre vagy egy kistermetű férfi, vagy egyértelműen egy nő.
Méreget, de nem szól semmit.
- Ugye nem gondolod, hogy én? – döbbenek le. A tekintete mindent leír.
- Ilyet egy szóval sem mondtam Kris – sóhajt fel, és leül. – Viszont, amíg nincs meg, hogy ki is a tettes, addig mindenki gyanús.
- Akkor miért mutattad meg nekem ezt? Alapból sért a feltételezésed, de még meg is mutatod? Ken, jobban ismerhetnél.
- Tudnod kell valamit. A tudomásomra jutottak információk, amik nyomán cselekszem. Megtudtam, hogy a fiam halála körül kétes dolgok vannak. Rengeteg minden felmerült, és most exhumáltatjuk a sírt.
- Micsoda? – olyan sokkos leszek. Szinte nem hiszek a fülemnek. – Miért? Mi történt?
- Ha minden kitisztul, meg fogom osztani veled, de először szeretném tisztázni a dolgokat, és alaposan utána járni mindennek, ami csak tőlem telik. Ennél többet nem szeretnék mondani most.
- Ide hívsz, elhintsz ilyen információmorzsákat, és most így ennyivel le is rázol?
- Nem tehetek mást, sajnálom.
- Az unokád apja, a volt szerelmem, a volt férjem. Azt hiszem, hogy sok minden áll a jogomban, hogy tudjam ezeket. Nem csipegethetem fel a morzsácskákat, és korgó gyomorral csak vonuljak vissza. Nem, nem! Ez az én drámai életem, nem teheted ezt meg velem.
Feláll, és már tudom, hogy nem sokáig fog tartani a beszélgetésünk.
- Nem engedem meg ezt a hangnemet még neked sem.
- Te sem várhatod el tőlem. Mit vársz a vizsgálattól? Még is hova vinném ezt a sok orvosifelszerelést.
- Egyedülálló anya vagy, Kristina.
- És? – teljesen fel vagyok háborodva. – Az már egyenesen aranyos azzal, hogy lopnom kell? Mindek? Megélünk így is! Nem úszkálunk aranyban, de megvan a lakásunk, a kislányomnak mindene, minden nap forró ételt tudok elé tenni, fizetem a számlákat. Te lehetnél a legtisztábban azzal, hogy mennyi a fizetésem!
Nem érdekelve, hogy a főnököm, hogy a laktanya vezetője, hogy a családom része, hátat fordítok neki, és elhagyom az irodáját, kissé hangosabban is becsapva annak ajtaját, mint kellene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.