Forr az agyam? Gyenge kifejezése annak, ami bennem tombol éppen. A kés úgy szeli át a hagymát, mintha egy vajon siklana át. Visz a lendület, szinte már az ujjaim bánják annak köszönhetően, hogy a gondolataim úgy szárnyalnak. Felszisszenek, és az ujjamat a víz alá dugom, majd megtörlöm és egy sebtapaszt teszek rá, mielőtt folytatom a vacsoránk elkészítését. Ki – ki pillantok Liziere, de ő a nappaliban játszik csendben, ami pici nyugalmat ad. Beledobok mindent a serpenyőbe, mire sisteregni kezd és már is illatok lengik be a konyhám. Több minden is kiesik a kezeim közül, ami még jobban elérni, hogy felhúzzam magam. Felháborítónak tartom a feltételezését, egyáltalán azt, hogy megfordult a gondolat Ken fejében, hogy bármilyen közöm is lehet a lopásokhoz. Fogalmam sincs, hogy már hány éve vagyunk egymás családtagjai, nyilván, amikor meghalt a fia, megváltoztak a dolgok, de soha nem fordult meg bennem, hogy ennyire.
Megkavarom az ételt, minden szennyest a mosogatóba dobok és gyorsan el is mosogatom. Azt hittem, reméltem, hogy kicsit elterelem a gondolataimat, de nem igazán megy. Már olyan is megfordult bennem, hogy valamilyen új munka után kellene néznem, és elengedni teljesen a múltamat, ami a katonasághoz köt.
Összerezzenek a csengő öblös hangjára. Kavarok gyorsan egyet még a tűzhelyen rotyogó ételen, s az ajtóhoz igyekszem, miközben megtörlöm a kezeimet a konyharuhába. Sietségben ki sem nézek, hogy ki az, csak felrántom az ajtót. Megdöbbenek Ken láttán, aki komor arccal néz vissza rám.
- Miben segíthetek?
- Papi! – Lizie száguld el mellettem és a nagyapja fel is kapja a rohanó szeretettgombócot a karjaiban.
Arrább állok, beengedem a lakásba, ahol leteszi a lányomat, hogy a kabátjától meg tudjon szabadulni. Előránt egy kis apróságot a zsebe mélyéről, én pedig ott hagyom őket, hogy a vacsorára ránézzek, mielőtt teljesen leégetem. Megkeverem, de fél szememet a nappalin tartom.
- Maradsz vacsorára?
- Nem köszönöm, Clara vár haza, és rajtam töri ketté a fakanalat, ha nem vacsorázom – viccesen nevezi meg, de csak biccentek a szójátékán.
Felteszek tésztának vizet melegíteni, a szósz alatt lejjebb veszem a lángot és visszamegyek a nappaliba. Lerogyok a kanapéra, s figyelem a kislányom, aki annyira lelkesen benne van a mondandójában, hogy remélem ki tart addig, amíg Kennek mennie nem kell. Ken rám pillant. Soha nem tartozott azon emberek közé, akiknek az arcára lenne írva, hogy milyen gondolatok is fogalmazódnak meg benne, most még is látom, hogy a reggel történteket mennyire bánja. Késő bánat.
- Válthatunk pár szót? – köszörüli meg a torkát.
Nem igazán volt a családon belül, illetve az egységben sem a szavak embere, de most még jobban keresi a megfelelő mondatokat. Szerencséjére türelmes vagyok, s várok.
- Mondjad – bíztatom.
- Tudom, hogy ez kellemetlen számodra, ahogyan nekem is.
- Kellemetlen? – vonom fel a szemöldökömet. Ennél ködösebben és a valóságot elfedően nem is tudott volna fogalmazni. – Meggyanúsítottál Ken!
- Egyértelmű volt minden, de belátom, hogy elhamarkodtam.
- Eléggé sikerült – hördülök fel elégedetlenül.
- Nem hagyom abba a nyomozást, és ki fogjuk deríteni, de szerettem volna mindent egyenesen közölni veled.
- Abszurd az egész. Ismersz évek óta. És arról ne is beszéljünk, hogy miket hordtál össze itt a fiadról. És csak úgy hagytál kételyek között!
- Nem mondhatok még semmit. Több okom is van rá, de megígérem, hogyha bármilyen információ a birtokomba kerül, azonnal megosztom veled.
- Nem bízol bennem?
- Vannak dolgok, amik oda juttattak, ahova. Ezért ne haragudj rám.
- Ide jössz a lakásomba, továbbra is nagy ködösítések közepette és most azt várod, hogy hátra dőljek, és azt mondom, hogy nyomozgass csak? Az előbb már azon gondolkoztam, hova mehetnék dolgozni!
- Tudnod kell, hogy a legegyenesebb vagyok veled, és szeretném, ha maradnál. Jól végzed a dolgod, de meg kell értened, hogy a nyomozás végéig...
- Ha nem tűnt volna fel van egy lányom! Akit nem mellesleg el kell tartanom. Nem fogok itthon ülni, amíg te úgy gondolod, hogy vége a játszadozásnak, és akkor vissza mehetek csinálni a munkámat. Bármelyik kórházba felvesznek, tisztában vagyok vele.
- Nem kell a kioktató stílus!
- Szeretném, ha távoznál – állok fel, de igyekszem kulturáltan beszélni, hiszen a lányom még mindig itt van.
- Kristina...
Ellépek, a bejárathoz megyek egyenesen és kitárom azt.
- Köszönöm, hogy benéztél. Kérlek, köszönj el Lizietől.
Tudom, hogy fájó ponton találom el, mert az arcára most kiül a szomorúság árnyéka. Az unokájáért mindig is rajongott, és nem áll szándékomban elszakítani őket egymástól, hiszen a lányom is viszonozza ezt. Ám a magam részéről megteltem a sok ostobasággal, és muszáj, hogy elszakadjak tőle. Azt hittem, hogy semmilyen probléma sem merülhet majd fel, hiszen a volt apósomról van szó. De tévedtem.
★
A vacsorát követően a fürdés következik. Amíg Lizie a kádban pancsol a sok figurával, a habkoronák közepette, addig összekapom a konyhát, hogy reggel ne egy halom mosatlanra jöjjek ki. Mindent a helyére teszek, letörlők, majd bezárom az ablakot, és a bejáratot is ellenőrzöm. Leoltom a villanyokat és a fürdőbe megyek, hogy végre kiszedjem a már ráncosra ázott, álmos lányomat, miután még gyorsan megfürdetem a rózsaszínű, csillámos tusfürdővel.
- Kipancsoltad magad?
Hatalmasat ásít.
- Álommanók itt vannak – dörzsöli meg kicsi öklével a szemét.
Gyorsan át törlöm, leengedem a vizet és a pizsamájába bújtatom, majd a karjaimba kapom és a hálóba viszem. Még mindig mellettem tölti az éjszakákat, de nem gondolnám, hogy bármilyen törvénynek, szabálynak kell lennie arról, hogy a saját ágyában kellene tölteni.
Szinte alig dugom be a takaró alá, nyomok egy puszit az arcocskájára, már is elalszik. Az éjjeli lámpát hagyom égve, míg én visszamegyek a fürdőbe, hogy összekapjam magam. Gyors zuhany, fogmosás és minden sorra követi egymást, míg én is a meleg pizsamámba nem bújok, ami egyáltalán nem szexi, de éppen annyira meleg és simogató, hogy a lelkemet is átjárja az érzés. Bebújom Lizie mellé, leoltom a lámpát és ezúttal nekem sem kell altató, hogy a szemeim lecsukódjanak.
Felébredem, de a szemeimet nem nyitom ki. Enyhe neszt hallok, ami fura. Tovább hallgatózom, s egyértelműen lépések halk hangja ér el hozzám. Felnyitom a szemhéjaimat és látom, hogy Lizie mellettem alszik békésen, így még zavartabb vagyok. A hátamra fordulok, az éjjeliszekrényemből kiveszem a fegyvert, melyet még évekkel ezelőtt szereztem be, hogy magamra maradtam. Eddig még soha nem volt alkalmam arra, hogy használjam lőtéren kívül, így kissé remegve fonom köré az ujjaimat. Kimászom minél halkabban az ágyból és elindulok ki a hálóból. Még mindig hallom a motoszkálást, és már az jár a fejemben, hogy Liziet hogyan védjem meg.
Kilépek a folyosóra és a konyha, nappali irányába megyek halkan, ahonnan még mindig a motoszkálás tisztán hallható. Közeledem, aztán meglátom a kapucnis alakot a nappalimban levő szekrények, fiókok mélyén turkálni.
Szívem hevesen dobban a torkomban, de összeszedem magam. Lehunyom egy másodpercre a szemhéjaimat majd visszanézek az alakra.
- Segíthetek valamiben?
Megrökönyödik, de nem fordul velem szemben. Jobban felmérem a helyzetet és őt magát, majd konstatálom, hogy ugyan az a pulcsi, mint a laktanyán készült videófelvételeken. Azonnal járni kezdenek a gondolataim és a felismerés olyan hirtelen ér, hogy magamat is meglepem. Ujjaim szorítják a fegyvert, míg az alak mereven áll.
- Lousia?
Ahogy a név elhagyja a számat, futásnak ered ki az ajtón, és eltűnik. Szemmel is alig tudom követni, de végül hűlt helye van. Feloltom a villanyt és az ajtóhoz megyek, melyen kinézek, de már ház előtt sem látom őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.