30.Fejezet★Lövés, lövést követ

K R I S T I N A

Minden megáll. Mintha egy mocskos lassított felvétel lenne a pillanat, amely óráknak tűnik. A kezem Harryn, akinek a keze vérben úszik. Keresem a sebet, a szivárgó vér kezdetét, a fülemben az enyémé erősen lüktet, a szívem kegyetlen tempót jár, és azt sem tudom, hogy merre figyeljek. Fájdalmas nyöszörgés a messziből hallatszik, de pillanatok alatt rájövök, hogy közelebbről érkezik, mint azt én gondolnám. Harryről a tekintetem elvándorol, s Louisán állapodik meg. arca eltorzul, a bőre fehér, és esdeklő, fájdalmas tekintettel, szinte mered Rickre. A tekintetem tovább vándorol, egészen a hasáig, ahol is a kézfejét már a vér színezi meg. Arcán könnyek gördülnek végig, és a látványa is a fájdalmat hozza elő belőlem is. 

Ösztönösen lépek előre, de Harry olyan hevesen ránt vissza a teste mögé, hogy pár másodpercig megilletődöm, és azt sem tudom, hogy mi történik. Kilesek a válla mögül. Látom, hogy egy kézzel fogja Louisa felkarját, aki összeroskad az érzésnek következtében. Elengedi, a lány pedig a földre kuporodik, a szemhéjait szorosan hunyja le, én pedig ismételten előre lépnék, ha Harry nem állná el az utamat, s a keze nem lenne készen minden mozzanatomra. 

— Maradj nyugton — mordul rám, mire megmerevedek. Először felmerül bennem, hogy a keményen hangzó szavakat nem nekem szánja, de a szeme sarkából engem figyel, a fegyverét pedig még mindig Rickre irányítja, aki remegő kézzel fogja a sajátját, s tartja rajta a ravaszon az ujját. Szorosan fog, az ujjai szinte a csontomig hatolnak, de ahogyan hátrálok, elenged, és minden figyelmét ismételten Ricknek szenteli. Láthatóan nincs magánál, az arcán izzadságcseppet jelennek meg, Louisa felé pedig nem is pillanat. az esdeklő lány, lassan az eszméletét veszti, míg körülötte a vér egyre nagyobb tócsát alkot. Kiráz a hideg, elfog a hányinger, és valahogy igyekszem elhitetni magammal, hogy ez csak egy horrorisztikus álom. 

— Mindent megkapsz, minden úgy van, ahogy te akarod — köpi a szavakat Rick. 

Úgy hangzik, mint egy megkeseredett gyerek, aki a másik nyalókájára hajt. Eléggé nevetségesnek tűnik a szituáció, s valószínű, hogy önfeledten nevetnék is, ha nem éppen egy csőre töltött fegyverrel néznénk szemben. Nem igazán nyugtat meg annak a tudata, hogy Harry a testével véd. 

— Csodálom, hogy Louisát nem vágtad gerincre. Meglepő — röhög fel. — Bár meg kell hagyni, nem valami sokat vesztettél. Fogadok, hogy a kis csendes Kristina istenien bánik a szájával. 

A gyomrom felfordul, a hányinger magával ragad, és nem sok kell, hogy mindent megmutassak. Harry keze a markolaton feszesebbé válik, ahogyan az egész teste, és előrébb is lendülve a fegyver csövét Rick halántékához nyomja, míg a srác fegyvere Harry mellkasát tartja sakkban. A szívem a torkomba ugrik, s leguggolok Louisahoz, aki már nehezen pislog, a keze az oldalát szorítja, de a vérzés nem áll el. Kezemet az övére teszem, hogy valamelyest megállítsam, de annyira kilátástalan a helyzetünk, hogy nem sok reményt látok. A tekintetünk találkozik, és ő is tisztában van azzal, hogy nem fog már sokáig tartani az égető fájdalom.

— Hősködsz? — röhög fel Rick. — Komolyan? Hiányzik egy kis fém belőled, ember?

— Fogd be a pofád és inkább örülj, hogy még életben vagy! Térj észhez! Egy nőt lőttél meg, aki nem ártott neked, és miért? Mert a mocskos németek valami szarral megkentek. Undorító! — sziszegi Harry, Rick arcába keményen a szavakat. — Még van esélyed, hogy velünk gyere, és helyrehozd, amit annyira elbasztál.

— Te is tudod, hogy a bíróság elé kellene állnom — zavartan beszél. — Nem jutnék túl a fegyelmin, és kitudja még milyen szarokon… bassza meg, ne próbálj meg valami hipnotikus szar beszéddel itt hitegetni.. nem, nem öregem. Elbasztad. Elbasztam. Mind elbasztuk, az egész világ egy elbaszott világ… — horkan fel. — Meghurcolnának, nem hagyom, hogy röhögve nézzétek végig.. nem, ezt a kibaszott örömöt nem fogom megadni nektek. 

— Rick — szólalok meg remegő hangon, és csak remélem, hogy meg is hallja. A tekintete rám villan, s azt hiszem, hogy ez az a hiba, amit nem kellett volna elkövetni. A pillantását a fegyvere csöve is követi, és Harry már ki is ragadja a kezéből a töltött fegyvert. Ismét elsül, mire felkiáltok, de a dulakodás kezdődik, vagy éppen folytatódik. Már magam sem tudom igazán. Az egyik fegyver a földön köt ki, hangos csattanással, míg egy másik ismételten elsül, és kiáltás kíséri. Rick a földre rogy, a combjából vér ömlik, míg sziszeg, és a vérző területet szemléli. 

— Bazd meg, Styles! — szinte már vicsorog. A falnak dől, a testét a veríték borítja, és vérben forgó szemekkel mered Harryre, aki azonnal felkapja a földön heverésző fegyvert.

— Velünk tartasz vagy maradsz? — komolyan néz rá Harry és csodálom őt, hogy még van ereje feltenni a kérdést, annak ellenére, hogy Rick valószínű hidegvérrel végzett volna velünk.

Rick mindössze undorító módon köp egyet, Harry pedig biccent és felénk fordul, de csak félig, hogy véletlenül se veszítse szem elől a vergődő férfit.

Leguggol és Louisa sebét kezdi vizsgálni. 

— Menjetek — köhög a lány, és a szájából is vér tör fel. — Nektek van még esélyetek — erőtlenül, mondhatni, hogy már suttogva beszél.

— Nem hagyunk itt — szólok azonnal közbe. 

— Hosszú időbe telhet, míg partot értek… esélyem sincs. Menjetek!

Felnézek Harryre, aki engem néz.

— Nem hagyhatunk itt. 

— Semmi erőm a tengeren vergődni — húzza fájdalmas mosolyra a száját. — Menjetek! 

Harry még mindig engem kémlel, aztán a kezét nyújtani felém, melyet el is fogadok minden szó nélkül. Ujjai az enyéimre kulcsolódnak, s a tekintetével másodpercek alatt méri végig a testemet, hogy bárhol is megsebesültem-e. 

— Rendben vagyok — erősítem meg szóban is. Úgy érzem, hogy még ez sem elég, ám most nem foglalkozok vele, csupán visszafordulok Louisa irányába, aki fájdalmas köhögések közepette még több vért öklendezik fel. 

— Ne pazaroljátok az időtöket.

— Esküdt tettem, és nem én vagyok, akinek ítélkeznie kell. Esélyed van túlélni!

— Valóban, Harry? — köhög és keserűen fel is nevet. 

— Ostobák — böki oda Rick, míg a lábán a fájdalmas nyílást fogja le, hogy valamelyest időt nyerjen, annak ellenére, hogy nem sok jót várhat már.

— Szeretnél egyenlítést a lábaid között? — Harry dühösen mered rá. — Menjünk. 

Ismét találkozik a tekintetünk, aztán a sebesült lányra néz, aki csak erőtlenül bólint egyet. Harry megragadja a kezem, felkapja a táskáinkat, és folytatjuk is az utunkat a hajó fedélzete felé. Vissza-vissza pillantok még a lányra, akit kemény szavakkal ócsárol tovább Rick, de leperegnek róla a keserű szavak. 

Harry nem tántorodik meg, fegyverét még mindig magabiztosan tartja, a lépteik hosszúak, gyorsak. Igyekszem követni, de nehéz. A hajó jelenleg is ingatag, a vihar csendesült, de nem olyannyira, hogy biztonságosnak lehetne nevezni a környezetet. 

A lépcsőn szinte már szaladunk felfelé, s Liam hangját halljuk meg a rádióban. Elmondja, hogy hol várnak ránk, Harry vakkant szinte csak valamit, és tovább húz. Az eső elér, és a nedves hajamat ismételten teljesen eláztatja. A ruhám rám tapad, s már nagyon azt kívánom, hogy legyünk túl ezen az egészen. 

Hirtelen megtántorodok Harry mögött, a hátizsákomat teljesen felveszem, ahogyan Harry is teszi, s az ujját a szája elé nyomja. Kiles az ajtó mögül, a szemei csak úgy felderítik a fedélzetet, és zavar, hogy én semmit sem látok belőle, s szinte már vakon tapogatózva követem. Hallom a kattanást, mely jelzi, hogy kibiztosította a fegyverét. Lassan halad, és még lassabban von maga után. 

Már csak lövések eldördülésének hangjára leszek figyelmes, és hogy Harry egy menedéket nyújtó valami mögé tuszkol. Ösztönösen igyekszem minél kisebbre összehúzni magam, s gyermeki módon cselekedve a tenyereimet a füleimre tapasztom. Felkiáltok, ahogy megragad egy kéz, és a tekintetem a barna szempárral találkozik. Liam felránt a vizes, kemény földről, és a hajó másik széléhez kezd vonszolni. 

— Harry! 

— Mindjárt jön ő is — elég hangosan és keményen közli Liam. — Szállj be a csónakba, Kris!

— Nem hagyhatjuk itt!

— Nem hagyjuk, de szállj be abba az istenverte csónakba! — szinte rám kiált, én pedig megmerevedek. 

Betuszkol a csónakba, majd kissé lejjebb is engedi, hogy teljes takarásban legyen. Egy másik már elindult, míg ebben pár idegen néz velem szemben, akik sebesültek. 

Felállok, lábujjhegyre emelkedem, a csónak kissé meginog, de a kötelek szorosan tartják. Kilesek a hajó oldala felett, és látom, hogy Liam fedezve Harryt, közelítenek felénk. Arrább állok, ők pedig szinte beugranak a csónakba, s fogalmam sincs hogyan, mert innentől Harryvel foglalkozva, de a víz felszínén kötünk ki, a korom sötétben. Harry a háta mögé taszít még mindig, míg a fegyverét a hajóra szegezi, de meglepő módon senki sem bukkan fel.

Mikor már a sötétség övez bennünket, az izami kissé elernyednek, ledobja magáról a táskát, és leül. Fegyverét maga mellé helyezi, s engem is az ölébe von. Remegnek a kezei, a szíve olyan erőteljesen ver, mint még soha, mióta ismerem. Ujjainkat egybefűzöm, ahogy a lábai közé térdelek, ő pedig a másik kezével a hajamba túr, s szorosan, csontropogtató ölelésben részesít. Igyekszem nem beleképzelni a helyzetbe dolgokat, s reménykedni, de a tudata annak, hogy remélhetőleg az iránytűnek köszönhetően hazafelé tartunk, megnyugvással és egyszerre izgalommal is tölt el. Lizzie csodás arca jelenik meg előttem, s annak a gondolata, hogy a családom valószínű halottnak hisz. 

— Hé, Kris — motyogja Harry. — Teljesen remegsz. 

Táskájából előszed egy pokrócot, amely az erdőben is utitársunk volt, s rám teríti. Annak ellenére, hogy ő is teljesen vizes, örömmel, vágyakozva bújok hozzá. 

— Halottnak hisznek bennünket, igaz?

— Valószínűsítem — sóhajt fel. — Valójában két hétről van szó. Reménykedjünk a legjobbakban. De bárhogy is lesz, örömmel fognak fogadni bennünket. És én remélem, hogy a csodás kislányod sokszor csal majd mosolyt az arcodra.

29.Fejezet★Fém, ólom, vér

K R I S T I N A

A szívem még minden lépésnél hangosan ver, az előző találkozó tisztán áll bennem, a pulzusom az egekben. És kijelenthetem, hogy Harry szavai sem éppen a legjobb hatást gyakorolják rám, annak ellenére, hogy be kellene fognom olykor a számat, akkor is, ha úgy gondolom, igazam van. Teljesen máshogy látjuk a dolgot, ami talán nem lenne gond, ha a lekezelő stílusát távol tartaná tőlem. Persze, kije vagyok én, hogy visszafogja magát? 

Mélyen felsóhajtok, a lábaim ingatag léptekkel követik Harryét, amelyek a magabiztoságukból nem igazán zökkenthetőek ki. A kezének érintése nem olyan lágy, mint az éles nyelvjárásom előtt. Kemény, érdes, hideg. Mindössze talán amiatt van meg még az édesnek nem nevezhető kapcsolat, hogy véletlenül se maradjak le, s talán némi biztonságban tudjon. Nyilván, nem lökne a kemény katonák vértől ragadt kezeik közé, de tisztán érezhető rajta, hogy mennyire is átkozottul nem kívánta, hogy ennek az információnak a birtokában legyek. A véleményemről pedig nem is beszélve. 

Gondolataimból Harry váratlan megtántorodása, amely visszaránt a komor, vén fémes szagától terjengő ködös valóságba. A hajó még mindig a vízen imbolyog, a vihar nem csendesedik és ez még nagyobb okot ad az aggodalomra, amely bennem már olyan magasan tetőzik, hogy a megfelelő fogalmak is magamra hagynak teljesen. 

Egy ajtó előtt állunk, amelynek a fém kilincsét már Harry nagy tenyere borít be. A szívem a torkomban dobban meg hevesen, és nem hiszem el, hogy vaktában képes benyitni valahova. Valóban, ha tovább akarunk menni, kénytelen megtenni, s valószínű, hogy a beszari énem visszafordulna helyben. Ezt azonban nem tehetem meg, mert Harry olyan masszívan fogja a kezemet, hogy szinte már a csontjaim apró roppanásának hangja csap visszhangot a zord falak között. 

— Lehet, hogy ezt nem kellene — motyogom, talán bátortalanul, de már ez sem érdekel. 

— Hol van a merészség? 

— Nincs szükségeme egy lyukas oldalra — vetem oda. — Amiért dühös vagy, ne vess az ellenség kezei közé.

— Fejezd be a gyerekes videlkedésedet — mormogja. — Nyilván nem foglak odavetni nekik — vágja hozzám, mintha valami semleges tárgy lennék, aki nem érez semmit a szavai súlya miatt, amellyel ha tisztában is van, magasról leszar jelen esetben. — Ennek nem most van itt az ideje, nyugodj meg — finoman megszorítja a kezemet és vissza is fordítja a fejét az ajtó irányába. 

A fém kilincs vészes nyikorgással ad bizonyosságot arról, hogy Harry erőt fejtve ki rá, megy a saját feje után, talán a vesztébe. Hiszen egyikünk sem tudhatja, hogy mi is vár ránk a túloldalt. Ujjaim teljesen Harryére fonódnak, míg a válla felett lesek ki, hogy mi is fogad bennünket. Az első melyet megérzek, az a hideg, csípős levegő, amely perzselve éri el a bőröm felszínét. A szavak a torkomra forrnak. Bármennyire is nehezen, de visszafogom magam, hogy Harryt figyelmeztessem, veszélyes kimerészkednünk a fedélzetre. Ő is tisztában van a dolgokkal, még is elszántsága töretlen. 

Vissza se pillantva rám a válla felett lép fel az első lépcsőfokra, s húz magával engem is. A vékony felsőm és nadrágom nem éppen a megfelelő kényelmet nyújtja a hideg idő ellen. Az eső még mindig erőteljesen verdesi a hajó fedélzetét, az égen villámcsapások villannak fel, s mennydörgések rázzák meg a környezetet. Harry nem tántorodik meg egy pillanatra sem, tovább igyekszik, fegyverét szorosan markolja, míg a másik kezével az én kezemet fogja. Szabad kezemmel szinte már ösztönösen ölelem körbe magamat, ezzel védekezve minimálisan, a lehetőségeimnek megfelelően a hideg fuvallatok ellen. Fejemet lefelé hajtom, a hajam körém omlik, s pillanatok leforgása alatt ázunk el teljesen. 

Harry beránt egy valami mögé, aminek magam sem tudom megmondani, hogy milyen funkciója van, de a közeledő léptek elől mindenesetre teljesen elrejti a testünket. A kemény test és a hideg fém közé kerülök. Harry mellkasa az enyémének nyomódik, míg a hátam a fagyosnak is akár nevezhető, fém emelvénynek simul. Fejemet a kemény mellkasnak nyomom, az ujjaim a vizes pólót markolják meg, s szinte a lélegzetemet is visszafojtom. Harry keze a derekamra simul, olyan feszesen, biztosan tart, hogy még magam is meglepődöm rajta. Ajkai alig érezhetően, de a bőrömre simulnak, a keze a tarkómra csúszik, és olyan erővel tart, talán mint még soha.

Mozgásnak indul, von engem is magával, a körkörösen mozgunk a fém oldalához simulva. Fegyverét a combomnál érzem. Vacogok, mentsvárként kapaszkodok belé, valami támaszt, békét, nyugalmat, biztonságot keresve. Össze-össze rezzenek a mennydörgéseknek köszönhetően, s a kemény válla felett elpillantva látom a villámok cikázását a korom fekete égbolt felszínén. A tenger sós illatát a szél hozza magával, ahogyan vad hullámokban a hajótestnek csapódik minden pillanatában. Arcom oldala simul Harrynek, míg a messzi sötétségbe merengek, és magamban mélyen fohászkodom, hogy élve ússzuk meg ezt az egészet.

— Túlságosan sokan vannak — Harry szavai térítenek magamhoz a viharos gondolatokból, ám nem hozzám beszél, hanem a rádióba, mely végén Liam reagál is a szavaira. 

— Nem tudjuk mindet fegyvertelenné tenni — ért egyet ezzel Liam. — Más terv kell.

Harry komor arcát figyelem. Haja az arcához tapad, amely az idő során kissé megnőtt. Homlokából kiseprem a tincseket, de rám sem mered. Erős borostáján az esőcseppek megakadnak, nem gördülnek le karakteres állára. Szempilláin egy-egy csepp otthont talál, s elengedve magát le is gördül az arcán. 

— Bassza meg! — Niall remegő hangja szűrődik át hozzánk, mire a homlokom ráncba szalad, s elgondolkozom, hogy mennyi mindenről is maradtam el, amíg pár privát gondolatot megengedtem magamnak.

— Mi van? Mi történt? — Harry kutakodón, kíváncsian várja a választ a másik oldalról, és ebből már is egyértelmű, hogy nem az elhangzottak a felelősek emiatt. 

— Az étkező — kezd bele Liam halkan. — Mondjuk úgy, hogy nem kegyelmeznek ezek senkinek.

— Ezek ártatlan emberek, az isten szerelmére! — Niall hangja elcsuklik. — Gyerekek és nők is!

— A francba — nyel egyet Harry, melyet szinte már hallani is lehet a háborgó időben. — Mennyien?

— Rengetegen, talán a fedélzet nagy része, a férfiak elenyésző része — informálja Liam.

— A picsába! — szitkozódik Harry, amely meglep, mert nem igazán hallottam még tőle hasonló szót. Fejét lehajtja, a keze szorosabban fog, s a cselekedetei olyan hitetlenkedők, kétségbeesettek, mint még soha.

— Tudom, hogy ellenkezik az eskütökkel, de rohadtul menekülnünk kell innen, ahogyan csak tudunk — Niall vészes hangja nem igazán segít a helyzeten. 

Figyelem Harry minden rezdülését, de azon kívül, hogy a gondolatai kuszaságát ismerem fel, nem sok másra jutok. Szemhéjait pár pillanat erejéig lehunyja, s mélyen a gondolataiba merül. Nem érzem ezt az érzést, amit ő, de egy percig sem ingok meg annak a tudatában, hogy az esküje kötelezi, és igen is mindenkit biztonságban szeretett volna hazajuttatni. Ez a terve már nem sikerülhet a hallottak alapján. A torkom nekem is elszorul, s belegondolni, hogy mennyi ártatlan ember vesztette életét az éjszaka leple alatt, mindössze azért, mert a fedélzeten tartózkodva, a jobb élet reményében a túlpaltra készültek. 

— Nem menekülhetünk — jelenti ki Harry.

— Valóban kötelez az eskünk, és megmentjük még, akit meglehet, de ennél többet nem tehetünk — motyogja Liam. — A hajót mielőbb el kell hagynunk!

A kijelentése hátborzongatóan hat. Harry érzelem mentes arccal mered rám, majd megszólal:

— Szerezzetek iránytűt és minden szükséges dolgot — adja ki parancsba.

A rádiót lehalkítja és a zsebébe süllyeszti, majd kipillant. Elég merészen társalgott az elő percekben, s lehet, hogy ő nem, de én kellően elfeledkeztem arról, hogy bárki meghallhat bennünket. 

Beletúr a hajába, ezzel hátrasimítja a fejére a kusza, sötét tincseit, s ködös tekintettel pillant le rám. Keze újra az enyémére talál, s ellépve ismételten kinéz a fedélzet nagy részére, amit gyér fény világít meg a kifeszített lámpaburáknak köszönhetően, amelyek himbálóznak a kemény szélnek köszönhetően.

— Mi a terved? 

— Van pár csónak, amennyien életbe maradtak, a vezetésünkkel elhagyják ezt a hajót, és magunk evezünk a partok irányába.

— Harry, fogalmad sincs, hogy hol vagyunk, és vihar tombol — tenyereim a mellkasán pihennek. — A nyílt vízen halunk meg mind.

— Mindig jobb, mintha megadnánk az örömöt ezeknek a férgeknek — sziszegi a szavakat. — De…

— Ne, ne gyere az ígéreteddel — ingatom meg a fejemet.

Lehajol, az ajkait egy pillanatra a szám ellen nyomja, majd megfogja a kezemet és tovább indulunk.

★

A megszerzett enyhe csomagjaink a földön, egy sötét sarokba esnek. Harry a háta mögé von amennyire csak engedem neki. Megnehezíti a dolgát a makacs természetem, és az ellenállásom, de akkor is maga mögé von, s a szabad kezét előttem is tartja, nyomatékosítva a maradásomat. 

Tekintetem egy izzó tekintettel találkozik, a fegyver rántás, fegyverrántást von maga után. Makacs emberek, esküvel a hátuk mögött, oldalukon egy-egy nővel néznek farkasszemet. Ujjaim Harry hátán feszülő pólót markolják, a válla felett épen, hogy kilátok, míg a vizes hajam teljesen a testemhez tapad a ruháimmal együtt. Vacogok, a hidegrázás még sem a nedves öltözetemnek köszönhető, hanem az ólom szagú fegyverek látványától. 

— Oké, fiúk — nevet Louisa az egyáltalán nem vicces jeleneten.

Alig pár perce futottunk egymásba, miközben a kabinunkból a fedélzet felé tartottunk, magunk mögött pár sebesült férfival. Rick nem is gondolkozva, ahogyan Harry sem, rántották egyszerre elő a fegyvereiket, amelyhez valószínű már így is több vér tapad, mint azt képzelni tudnám. 

— Felesleges ez a kakaskodás — lép be kettőjük közé bátran. lány, s Rick szemei meg sem rebbennek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ostoba lenne, és hagyja, hogy Louisa két elsülni készülő fegyver közé lépjen. — Egy oldalon állunk, elfelejtettétek? 

Nem Ricket nézi, hanem Harryt. A srác tekintete ennek ellenére hideg, és a lány háta mögött álló férfit nézi jeges pillantásokkal. 

— Ne játszd magad, felesleges, sajnálatos módon nem hülyék — mormogja az orra alatt Rick. 

— Rick — sziszegi a lány. — Megbeszéltük, hogy a végső esetben rántasz fegyvert!

— Miért? — ennyit kérdez Harry. Egyszerű. Egyetlen szó, még is olyan magabiztosságot és lépésre ösztönzést hord magában. Harry nem fog félni, ha meg kell húzni a ravaszt, ez nem kétség.

— Komolyan, hogy lehettél ennyire hülye, hogy ilyen ajánlatot hagytál ki? — röhög fel Rick. — Inkább a vesztes oldalon állsz, mert nem tudod elárulni azokat, akik ilyen lehetőségre ugrottak volna.

— Tévedésben élsz. Nem a társaimat nem árultam el első sorban, hanem a hazámat. Lehet, hogy számodra ez új. Bele gondoltál abba, hogy neked is ott él az összes szeretted? Vagy ennyire kibaszottul önző vagy? Arról nem is beszélve, hogyha nem leszel nekik fontos, megölnek. Nem fogják ennyi ideig a fegyver csövét rád tartani, mint én. 

Látszik, hogy Harry szavai elgondolkodtatják. Megrázza a fejét pár másodperc után alig láthatóan, s ismét minden figyelme ránk terelődik, míg Louisa meg sem mozdul. Tisztán látni rajta, hogy ezek a mondatok neki mélyen befészkelték magukat a gondolataiba.

— Ne próbálj meg manipulálni — röhög fel Rick. — Kibaszottul nem fog menni, Styles!

— Azt kezdesz az életeddel, amit akarsz, de ne ránts magaddal másokat — pillant a lányra.

Nem szólok semmit, én a háttérből figyelek, Harry testével szinte már egybeolvadok, s fohászkodom, hogy egyikük se húzza meg a ravaszt. 

— Nem mész semmire ócska manipulálással. Végig téged akart, és azért áll az oldalamon, mert neked nem kellett — taszít egyet a lányon, aki megilletődve áll meg, Harry kezének köszönhetően, mielőtt is orra bukna. — Most pedig megszívtátok! Ez a csodás szerelmi háromszög véget ért. Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyű lesz — röhög fel. 

— Fejezd be, Rick! — Louis kétségbeesetten szólal meg, s messze van már tőle az arrogáns lány, akit megismertem. Talán az életéért esdeklik. Rájött, hogy csak egy marionette bábú a történetben és talán jó vágy forrás volt a mocskos férfi számára. A lány hirtelen mozdul, teljesen Harry elé áll, akit bár nem takar, még is véd, de nem marad mozdulatlan. Rick felé közeledik, aki köpi felé a sértőbbnél sértőbb szavakat. Az események úgy pörögnek le, hogy csak kapkodom a tekintetem, a torkomból egy kiáltás szakad fel, és a vér fémes szaga keveredik a fegyverével, és a hangos robajjal.