2020. december 24., csütörtök

39.Fejezet★Soha ne mondd, hogy viszlát


 K R I S T I N A

Folyamatosan a kantinba lezajlott beszélgetés játszódik le bennem. Igyekeztem minél előbb megenni az ebédemet, hogy Harryből kiszedjem azt, amit. A többiek csacsognak, olykor magukra vonják a figyelmemet, ekkor kizökkenek, és tudom, hogy Harry is észreveszi a töprengésemet. Látom, hogy aggasztja, és szinte hallom, hogy az ő gondolatai csak úgy forognak. Van, amikor finoman megszorítja a combomat, de teljesen elveszek a gondolataim rengetegében, és leginkább már a saját képzeletemben születnek meg dolgok, hogy miket is titkolhat el előlem.

- Én kész vagyok – Rosie néz rám, várva arra, hogy én is elkészüljek és álljunk vissza a munkába, hogy minél előbb elkészüljünk. 

- Menj előre, váltok pár szót Harryvel, és utánad megyek.

Felállok, Harry is hasonlóan tesz, elveszi a tálcámat, és a helyére viszi. Látom rajta, hogy mennyire merev, feszült, ami semmi jót nem jelent. Szinte a rosszabbnál rosszabb lehetőségek peregnek le bennem. Megvárom míg visszaér hozzám, aztán együtt hagyjuk el a zsongó étkezőt. 

Azonnal az udvar irányába megyek a friss levegő reményében, annak ellenére, hogy a fegyverek hangja még mindig nem lett a legközelebbi barátom, már sokkal jobban kezelem a helyzetet, mint előtte. Körülöttünk csak úgy sürögnek a katonák, így Harry arrább von bennünket. Oldalra megyünk teljesen, ahol ténylegesen csak magunk lehetünk. Neki dőlök a téglafalnak, ő teljesen közel jön hozzám, kezével megtámaszkodik a fejem mellett, a homlokunk szinte teljesen összeér. Már előre félek, hogy milyen szavak fogják elhagyni a száját.

- Szóval? – megtörőm a csendet. A számat a fogaimmal kezdem el kínozni, a szívem őrült tempót jár. – Elkezded, vagy találgassak? 

- Gondolkozom, hogy csatlakozom a csapathoz.

- Milyen csapathoz? – próbálom nem egyből kombinálni a dolgokat, de nagyon nehéz.

- Liamel, és Niallel... 

- Te kibaszottul megőrültél? 

Nagyot nyel, hallom, ahogy mélyen beszívja a levegőt.

- Kris – fogja meg az arcomat. – Kicsim...

- Ne kezd el ezt az őrült érzelmi zsarolást! – csapok a mellkasára nagyon is felindultan. Könnyek bökik a szemeimet és nem akarom elhinni, hogy ilyen szavak elhagyták a száját. Komolyan képes volt egyáltalán ilyen dolgon gondolkozni. 

- Ez nem érzelmi zsarolás, ez a munkám, Kris. Tisztában vagy vele, így ismertél meg.

- Most jöttünk haza, majdnem ott maradtunk vérbe fagyva egy erdő közepén!

Könnyek csak úgy folynak végig az arcom vonalán. Szinte égetik a bőröm felületét. Fáj a mellkasom, úgy érzem, hogy nem kapok levegőt, a tüdöm sípol. 

- Tudom, ott voltam, és túléltük.

- A szerencsének köszönhetően.

- És a kiképzésemnek, ahogyan Liamének is.

- Tudom, hogy ez a szakmád – egyenesedem fel, letörlőm a könnyeimet és azonnal össze is kapom magam. – Igazad van, ne haragudj, a te életed, a te döntéseid. Nekem nem kell elszámolnod, és ezt teljesen komolyan gondolom. 

- Kicsim, most ne mondd ezt, mert azt hiszed, hogy én ezt akarom hallani. Beszéljük meg.

Mondja és mondja a gondolatait, amik olyan szavakat formálnak, hogy elveszek bennük. A válla felett kitekintve látom elmerengek, és a fák sűrűjére jobban rákoncentrálva egy alak tűnik fel. Kilépek Harry és a fal ölelése közül, mire a kiszemet személy megmozdul, de még mindig látom, ahogyan ő is engem néz.

- Kris, bébi – fogja meg a kezem Harry, valószínű, hogy azt hiszi, hogy itt akarom hagyni. – Tudom, hogy...

- Nem, nem – ingatom meg a fejemet és ránézek. – Oda nézz – biccentek a fejemmel abba az irányba, ahol láttam Louisa-t már másodszorra a hazatértem óta. Ám hiába. Már nincs ott.

- Mi az? Én nem látok semmit.

- Louisa – mondom neki és közeledni kezdek a kerítés felé, de megfogja a karomat és visszavon magához.

- Senki nincs ott Kris.

- Ott volt – magabiztos vagyok, bár messze volt, és a fák rengetegében, de ő volt. Tudom, hogy őt láttam, ahogyan a virágosnál is a múltkor.

- Bébi, senki sincs ott.

- Nem vagyok őrült! – hangom kissé jobban megemelkedik a kelleténél.

- Senki sem mondta, hogy az lennél, édesem – olyan gyengéden beszél, mintha egy gyerek állna vele szemben. – De akkor se látok ott senkit.

Bólintok, hisz már én sem látom őt, ám nehezen veszem le a szemeimet a szóban forgó fa törzséről. Harry szemei tele vannak aggodalommal. Mélyen magamba szívom a levegőt, majd kifújom. Magához ölel szorosan, szinte megreccsennek a csontjaim. Illata az orromba kúszik, és már is átjár, azaz érzés, hogy otthon, biztonságban vagyok. 

- Ne haragudj tényleg, semmi jogom nem volt kiakadni. Önzőség volt a részemről. Tényleg, támogatlak, hogy menj, teremts békét, egy kis túlzással. 

- Nem vagy önző, hogyha azt szeretnéd, hogy melletted maradjak, hidd el. Számomra is boldogság lenne, de ez a munkám, ami bármennyire is morbid, szeretem. Az életem.

Nemlegesen rázom a fejemet.

- Az elveszítésed gondolatától rettegek – bukik ki belőlem, mire még szorosabban ölel magához, hogy szíve már szinte az én mellkasomban ver.



Rosie ténylegesen elvesztett engem a leltár fennmaradó részére. Ezer felé cikáznak a gondolataim, de igyekszem teljesíteni, tudván, hogy a kötelességem, és a magánéletemet pont ezért lenne célszerű a kerítésen kívül hagyni, annak ellenére, hogy ez nagyon nehéz. Számolok, ezzel is lekötve valamelyest a gondolataim száguldozását. A toll csak úgy serceg a papír felületén, ahogyan az utolsó számjegyeket körmölöm.

- Oké, kész is vagyunk – jelentem ki, miközben sorba teszem gyorsan a papírokat és összetűzőm. – Köszönöm, hogy segítettél nekem.

- Minden rendben?

- Persze – mosolygom rá, bár én is érzem, hogy eléggé erőltetettre sikeredett az a mosoly. 

- Akkor esetleg Harryvel van valami?

Hálás lehetnék az aggódásért, de más felől bosszant, hogy az emberek mennyire mindent akarnak tudni. Így is az életem előző fele a közönség előtt zajlott le itt a laktanyába. Nem akarok újra beleesni ebbe. Eszem ágában sincs bunkónak lenni, de vannak dolgok, amiket nem szeretnék mindenkivel megosztani. Lehetséges, hogy hálátlan vagyok, és sorolhatnám, de jelenleg az a vágyam, hogy otthon legyek a kislányommal, az illatát beszívjam, és csak egymást karjaiba bújva a tv előtt bekuckózzunk. 

- Harry is megvan, de ha most nem haragszol, Ken vár.

- Persze.

Zavartan, de végre az utamra enged. Amint elhagyjuk a raktárt, gondosan bezárom és Ken irodája felé veszem az irányt. Még mindig a szemeimmel a fürkészem a táblázatot, amikor neki megyek valakibe. 

- Nézz az orrod elé – kap el a derekamnál fogva Harry. – Végeztél?

- Igen, éppen Kenhez megyek.

Bólint és követ, ahogy kikerülöm. Kopogok az iroda ajtaján és belépek a nyomomba Harryvel.

- Nos, örülök, hogy végeztetek – lapozza át a papírokat, de egyből neki is megakadnak a szemei a számokon, hasonlóan hozzám. – kételkedem abban, hogy ti rontottátok el a számolást – veszi le a szemüvegét, és engem kezd méregetni. – Ez egyértelműen lopás.

- Valóban, valaki ellopott több tucat orvosieszközt – értek egyet vele. – Mindent pontosan, kétszer is átellenőriztünk. A számok jók, vagyis a raktárkészletet mutatják. 

- Köszönöm a munkátokat, meg fogom tenni a megfelelő lépéseket. Hazamehettek, amúgy is a beosztásotokon túl dolgoztatok. 

- Szívesen maradok, ha bármi segítség kell.

- Nem Kris, menj haza az unokámhoz. És hétvégén szeretnék felugrani, ha neked is megfelel.

- Persze, otthon leszünk, de szólj előtte, és akkor biztosan várni fogunk.

- Rendben, keresni foglak – Harryre pillant. – Te döntöttél már? Visszamész Dunkirkba?

- Igen, indulok én is a többiekkel.

Mintha egy golyó a szívemen találna el, ahogyan Harry száját elhagyja a kijelentés, annak ellenére, hogy már próbáltam mindent összegezni magamban, s feldolgozni az egészet. Most, hogy valósággá vált a fájdalom elviselhetetlen. Köpni-nyelni nem tudok, de azt hiszem, hogy most tényleg csendben kell maradnom. Ez lesz a legjobb.

- Rendben, akkor holnap.

Elhagyjuk az iroda ajtaját, én a cuccomért megyek, hogy mielőbb hazamehessek. 

- Kris! Kris! – kiált utánam Harry. – Állj meg, kicsim.

Maga felé fordít, látom, hogy a fájdalom elárasztja az arcát, ahogy az én könnyben úszó szemeimet kémleli. Mielőtt letörölhetném őket, ő teszi meg, s finoman végigsimít az arcomon.

- Valaki még tud kicsit a lányoddal lenni? – bólintok, aztán folytatja. – Rendben, hozzad a cuccod és menjünk.

Harry kikanyarodik a laktanyáról, mind a ketten csendben vagyunk. Próbálom nem megint elsírni magamat, de nehezen megy. Kifelé bámulok, ahogyan a már sötétedésbe fordult város felé veszi az irányt. A forgalom gyenge, hasonlóan a szívemhez, ami most a túlélésért küzd. Tudom, hogy már csak Lizie miatt sem szabad elhagynom magamat. Nem vagyok már egy tini kislány, akinek így össze kellene törnie. Hisz van remény, ami azt jelenti, hogy Harry visszatérhet hozzám, hozzánk. 

- Nem szeretném, ha ilyen lennél. Ha így búcsúznánk el.

Rám pillant, a combomra simítja a kezét. 

- Igyekszem, már csak a lányom miatt is. De tudnod kell, hogy kibaszottul haragszom rád és muszáj lesz visszajönnöd! – felé fordulok teljes testtel, és megragadom a felsőjét, annak ellenére, hogy vezet. Szokásos mocskos vigyorra húzódik a szája, és szívem szerint bemosnék neki egyet. – Nem mellesleg, élve. Ne merj meghalni!

Nem szól semmit, csak lekanyarodik a gyorsforgalmiútról és megáll egy földes, kavicsos lehajtón. Körbe pillantok, és megmondom őszintén, hogy nem éppen nyűgöz le a látvány. A sötétség temet maga alá bennünket. Leoltja a lámpákat, és egyre jobban a hideg ráz ki.

- Szeretnél eltenni a hisztim miatt lábalól? 

Felnevet.

- Azt már odaát is megtehettem volna – csatolja ki a biztonsági övét, majd az enyémet és áthúz az ölébe. – Nyugodj meg. Csak pár percet szeretnék még lopni magunknak. Ígérem, hogy biztonságban hazaviszlek a kislányodhoz.

- Be van zárva az ajtó? – értetlenkedve nézek rá, mire lenyúl, és bezárja az autót. 

– Biztonságban vagy mellettem. Soha nem engedném, hogy bárki is ártson neked.

Szinte együtt lélegzünk a túlzott közelségünknek köszönhetően. Szemeim elvesznek a másik tekintetében, én pedig lehajolok és erőteljesen szájon csókolom. Nyelvünk olyan felhevülten lejt táncot, hogy belepirulok. Harry kezei mindenhol ott vannak, a fenekembe markol és még jobban az öléhez nyom, aminek a vágyakozó ölem készségesen simul. Elkezdi letolni a kabátomat, amit hagyok neki. Az ingemet is kibontja, de attól nem szabadít meg. Tenyere a finom pamut anyagú melltartómon keresztül megmarkol.

- Így akarsz elbúcsúzni? – motyogja a levegőt kapkodva. – Megnehezíted. 

Lenézek rá, a kissé megnőtt, kócos haja szexin áll, ahogyan a nyálas ajkai is kecsegtetők. Lehajolok, szájon csókolom, de el is távolodok tőle azonnal, és elkezdek lemászni, vissza a másik ülésre, de megragad. 

- Mit csinálsz? 

- Úgy láttam, hogy nem vagy vevő rá.

Megragadja a kezemet és a tenyeremet a farkára teszi. Nagyot nyelek és olyan buja gondolatok lepik el az agyamat, hogy még saját magam előtt is szégyenlem magam. Visszahelyezkedem és sietősen kezdem el bontani a sliccét. Olyan sebesen jár a kezem, és olyan fájdalommal telve csókol, hogy már is lassítani akarok, és húzni az időt, hogy kihasználva minden másodpercet egymáséi legyünk.

2020. december 16., szerda

38.Fejezet★Idő, amiből nincs sok


 K R I S T I N A

Visszaállni a munkába, mindennek nevezhető, csak zökkenőmentesnek nem. Gyomrom görcsbe ugrik, ahogy meghallom a gyakorlótéren zajló lövések hangját. Igyekszem lefoglalni magamat, és nem a vér szagára koncentrálni, ami szinte a falakba ívódott az orvosi szobákban. Ken, óvatosságra intve jelezte, hogy még több időt kivehetek, ha szeretnék. Mivel az elmúlt években a szabadságaim feltorlódtak, így rengeteg napom van, amit otthon tölthetek, de valójában a négy fal menedéke sem ad akkora gondatlanságot. Sokkal jobb, ha a gondolataim le vannak foglalva, mintha malmoznék. 

Már két hónap is eltelt, mióta visszatértünk, én pedig egyre jobban rázkódom vissza a mindennapokban, amiben Harry is jelentősen segít. Annak ellenére, hogy még össze-össze rázkódom a fegyverek dördülésének hangjára, úgy érzem, hogy a gyomrom is egyre jobban bírja, és lazul el, ahogy közeledem a laktanya bejáratához. 

Lizivel imádom a közös programjainkat, azt, hogy be nem áll a szája, és mindenhez van egy édes szava, egy csintalan mondata. Elkezdtem már mesélni neki Harryről. El-el hintek különböző dolgokat neki, illetve, már több apróságot is hozott neki Harry, amit én átadva a lányomnak, olyan boldogságot láttam a szemeiben, amiért megérte minden pillanat. Annak ellenére, hogy még nem volt alkalmuk találkozni, teljesen egymás szívéhez kezdtek nőni, emiatt is elkezdtem már fontolóra venni, hogy ideje megejteni azt a találkozást. Úgy érzem, hogy ennek ideje eljött. Harryvel az én kapcsolatom is megerősödött már annyira, és Lizie is egyre többször kérdez felőle. Szoktam neki mesélni, hogy mivel foglalkozik, mire lelkesen ő is jelentkezett, hogy szeretne bejönni a laktanyára, ahogyan régebben, amikor az édesapja még közöttünk volt. Természetesen, megígértem neki, hogy amint megbeszélem Kent-el, bejöhet majd, hiszen nem játszótér, és nem úgy van, hogy csak ott szaladgál láb alatt.

- Jó reggelt, édes – felsikoltok ijedtemben, ahogy Harry váratlanul megjelenik, hátulról átölel, ajkait a nyakam hajlatába nyomja. 

- Basszus, Harry! – szorítom meg a hasamon a kezét. – Megijesztettél.

- Legalább felébredtél – mormolja és maga felé fordít. – Akkor, jó reggelt – a számra hajol, finom csókot ad, én pedig az ölelésébe simulok.

- Meddig vagy ma benn?

- Későig – mormolja. – Te?

- Én is. Anya megy Liziért, és majd holnap hozom csak el. Leltároznom kell az összes orvosi eszközt a lányokkal. Ken valami hiányról beszélt, úgyhogy kér egy részletes beszámolót.

- Hm, de izgin hangzik.

- Nem mindenkinek lehet ennyire izgalmas a munkája, mint neked.

- Talán izgalmasabbá is tehetnénk – hajol közelebb, ajkai a fülem bőrét simogatják. – Mikor lesz szüneted?

Mielőtt válaszolhatnék széles vigyorral az arcomon, valaki megköszörüli a torkát mögöttünk. Harry nem enged el, csupán a válla mögé néz. 

- Jó reggelt, Ken.

- Nektek is fiatalok. Összenőtetek? – mutat kettőnkre, mire eltávolodom Harrytől, amennyire ő engedi ezt. 

Kissé kínosan érzem magam, annak ellenére, hogy Ken biztosított arról, hogy a fia elvesztését követően ő nem fog ujjal mutogatni rám, mert egy idő után új kapcsolatba kezdem. Fiatal vagyok, ám egyedülálló anya, ami megnehezíti a helyzetemet, de így is sikeresen találtam egy párt, amiért nagyon boldog, és hálás vagyok.

- Bejönnétek az irodámba, ha már itt vagytok?

- Menjünk – elenged Harry és Kent követjük az irodájába.

Elfoglalom a helyemet a kanapén Harry oldalán, míg velünk szemben Ken foglal helyet dokumentumokkal a kezei között. Fellapozza azt, és kivesz egy papírt.

- Nos, nem szeretek ilyen következtetést levonni, és szerencsére nem is volt rá eddig precedens, de most úgy tűnik, hogy valaki saját zsebbe teszi az orvosi készleteket, gyógyszereket.

Harry elveszi a papírt, és összeráncolt homlokkal szalad végig a számokon, amik nagyon is sokkolók. 

- Szeretnélek megkérni benneteket, hogy állítsátok össze a teljes készletet. Tudom, hogy elvesztek a dokumentumok Dunkirkban, de Harry, amennyire tudnál, átnéznéd az itteni papírokat és összevetéseket szeretnék.

- Természetesen.

- És hasonlóan a leltárt várom, amint végeztek Rosieval, Kris. Szeretnék utána járni a dolgoknak, és lépéseket tenni az ügy érdekében.

- Rendben van, amint meg van minden, hozom is neked – biztosítom. 

- Nem szerettem volna adni senkit melléd, de kénytelen vagyok – vallja be. – Harry pedig ilyen dolgokkal nem foglalkozik.

- Pedig mindenhez is értek – vigyorog őrült módjára. 

- Tudjuk, de neked másik dolgod van. És kérlek ellenőrizd át a szállítmányt is, amit Liamék visznek.

Megmerevedem a név hallatán. Harry és Ken között ingázik a fejem értetlenül. Ám a kérdés, ami megfogalmazódik a fejemben, nem hagyja el a számat, míg Ken tovább mondja az instrukciókat, majd útunkra bocsájt. Követem Harryt, és ahogy elhagyjuk az irodát, felé fordulok.

- Hova megyek Liam?

- Vissza, Dunkirkba.

- Megőrült? – suttogom elég erőteljesen. – Éppen, hogy túléltük! Tudom, hogy vannak még ott katonáink, de ő csak most jött vissza.

- Tudom, édesem, de mi máshogy működünk. Egy elszánt katona, aki tényleg erre teszi fel az életét, és le nem szerelik bizonyos érvek miatt, addig szolgálja a hazáját.

- Ez őrültség. Lola tudja ezt?

- Nyilván, hiszen együtt élnek. Csak feltűnik neki, hogy nem lesz mellette.

- Ez nem vicces! – korholom. – Felhívom, és beszélek vele.

- Liamel? 

- Lolával – fordítok hátat és Rosie keresésére indulok.

- Hé, kicsim – visszafordulok Harry irányába, mire igyekszik elérni, de csak kitérek a kezei elől és már magam mögött is hagyom.



Már fogalmam sincs, hogy hányadik polc legmesszebbi sarkából rántok ki dolgokat. A leltár nem csak arról szól, hogy összeszámoljuk a raktárkészletet, hanem arról is, hogy a szavatoságukat megőrző dolgokat is ellenőrizzük. Így jó pár minden egy zsákba megy, ami megsemmisítésre fog kerülni. 

A gondolataim csak úgy cikáznak a fejemben. Még mindig azon gondolkozom, hogy Liam, hogy is lehet ennyire őrült. Tudom, hogy erre tette fel az életét, de hogy szó szerint is, ténylegesen, az letaglóz. Mindenképpen fel kell hívnom Lolát, amint az ebédszünetet kivesszük. El tudom képzelni, hogy az esküvő szervezése közben mennyire is ki lehet bukva, hogy a vőlegénye, aki most tért vissza, ismételten háborús területre megy, méghozzá oda, ahonnan pár hónappal ezelőtt alig tért haza.

- Hé, hozzád beszélek – csap a fenekemre Rosie, mire megingok ijedtemben a létra tetején, de szerencsére fog, így semmi baj nem történik.

- Ne haragudj, mit mondtál?

- Ne is foglalkozz vele, inkább mondd el, hogy mi a baj. 

- Semmi, csak Lizievel kapcsolatban elgondolkoztam. Apródág, semmi gond.

- Oké – furcsállóan fogadja el a válaszomat, de nem is csodálkozom. – Hallottad, hogy Niall indul holnap vissza a csapattal?

- Tessék? Hova?

- Dunkirkba.

- Mi? Micsoda? 

- Elvileg megsebesült az orvos, és muszáj valakinek mennie, és ő jelentkezett.

- Mindenkinek elmentt az esze! – kiáltok fel szinte fájdalmasan, miközben lejövök a létráról, és ledobok mindent a földre. – Senki nem fogja fel, hogy a visszajöttünk egy csoda? Vagy én lennék ennyire önző?

- Nem Kris, szerintem is őrültség, de el kell fogadnunk, hogy ők ezt az életet választották, és az ő saját döntésük. Vagyis Niall-é. Te kiről beszélsz még?

- Liam, ő is visszamegy.

- Te mindig olyan információkat tudsz. Biztos ez?

- Igen. Figyelj, menjünk ebédelni, már kettő óra is elmúlott. 

- Már korog a hasam – mondja, és letesz mindent, majd a kezembe veszem a kulcsot és magunk mögött bezárom a raktár ajtaját.



A kantinban az ételek illata csak úgy szállingózik. Már a gyomrom ténylegesen korog. Leülünk a tálcánkkal, és elsőként a pohár vizet veszem magamhoz, melynek a felét meg is iszom. Kelly és Rosie velem szemben ülnek, de nem velük vagyok elfoglalva, hanem a közeledő Niallel.

- Mi a helyzet lányok? – ér az asztalunkhoz, és le is ül mellém, a tálcáját lecsapva az asztalra, de a mosolya az arcán van, ahogy sokszor.

- Mikor akartad közölni? 

Úgy vonom kérdőre, mintha teljes elszámolással tartozna az irányomba. Kíváncsian várom a válaszát, míg ő értetlenül néz, a mosolya lehervad. Látom, hogy keresi a szavakat és rájövök, hogy nem akarta az orromra kötni ezt. Persze, nem tartozik nekem elszámolással, de akkor is valamiért a szívemre veszem, és nem viselném el, ha bármi történne vele. Szinte a másik felem. Beleőrülnék abba, ha nem térne vissza.

- Ne haragudj, megbeszélhetjük később?

Bólintok, bár nehezen megyek bele, és a levesembe kanalazok, ami még gőzölög. Ínycsiklandó illata van, a gomba illata teljesen elvarázsol. Nagy kedvencem, és sokszor nyúlok hozzá, hogyha én magam is főzök otthon. 

- Sziasztok – Harry hangja ragadja meg a figyelmemet. Felnézek, a szája az enyémnek nyomódik, én pedig buta libaként pirulok el. Leül mellém, lábai közé fogja a padot és engem is, míg a csípőmet öleli. – Mi a helyzet? – felnéz a többiekre, és akkor nézek én is a lányokra, akik úgy bámulnak minket, mintha nem láttak volna még embert.

- Végeztél? – ragadom meg a figyelmét.

- Igen, kell segítség? – vigyorog pimaszul, miközben tör a brownie-ból egy falatot.

- Nekem amúgy is mennem kell, úgyhogy nyugodtan – szól közbe Rosie, akinek végül sikerült megtalálnia a hangja.

- Akkor legyen. 

- Hé, Harry – Niall magára vonja a figyelmét. – Te döntöttél már?

Kapkodom a fejemet kettőjük között. Arcomon az értetlenség ül ki, de elkapom Harry gyilkos pillantását Niall irányába, ami már is bebizonyítja azt, hogy valamit nem osztott meg velem.

- Lemaradtam valamiről?

- Egyél, és aztán megbeszéljük.

2020. december 9., szerda

37.Fejezet★A vér szaga


 K R I S T I N A

Már igen későre jár, és tudom, hogy Harry nagyon korán kelt, és egész nap a laktanyán volt, így leoltok mindent és átvezetem a hálóba. Nevetve fogadom a nyakam bőrére mért csókjainak finom érintését. Több helyt adva neki, megdöntöm a fejem, és teljesen a mellkasának dőlve élvezem. Kezei a combomon simítanak végig, míg fel nem húzza a finom anyagot a csípőmig. Oldalra fordulok, hogy a száját elérjem, s hagyja is magát. Mélyen csókol, szenvedéllyel. Nyelve az enyémmel lejt egy forró táncot, én pedig hagyom, hogy tökéletesen vezessen. Egyik keze előre siklik, s hatalmas tenyere a hasamra simul, míg másikkal a mellemet markolja meg határozottan, még is finoman. Fenekemnél érzem ágyékát, mellyel még jobban felfokozza a vágyakozásomat. 

Maga felé fordít, teljesen bekebelezi a számat. Fenekembe markol, miközben az ágy felé irányit. Teljesen átadom az irányítást neki, hagyom, had vezessen bennünket. Elszakadva tőle lerántom a felsőjét, és ujjaim végig is cikáznak a sebhelyekkel borított mellkasán. Azon a seben, melyet az én kezem is érintett. Megrándul az érintésem alatt, és felnézek rá. Tekintetünk találkozik. Mondani szeretnék valamit, de annyira elveszek a smaragd szemeiben, hogy a szavak a számra fagynak. 

Tenyerei közé zárja az arcomat, és gyengéden elmosolyodik. Lehajol, szája az enyémet érinti finoman, míg én pipiskedni kezdem, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Bőrének meleg érintése megújít, és még az este nagyrésze hátra van. 

Teljesen az ágyhoz vezet, áthúzza a fejemen a ruha finom anyagát, amely a szőnyeggel válik eggyé. Letolja a falatnyi bugyimat, és szinte abban a pillanatban felnyög.

- Egy pöcs lennék, ha most mondanám, hogy mennyire hiányoztál?

Felnevetek, pedig nem a mosolynak van itt az ideje. 

- Talán egy picit.

Féloldalas mosolyával az arcán mászik fel a lábaim közé, és a combjaim találkozásában a feje le is bukik. Megremegek, ahogy a nyelve mélyen megérint, és a combomban marva az ujjaival szorosan tartva fal fel minden pillanatban. A takaró puha anyaga görcsösen szorul a kezeim közé, és igyekszik megtartani a vágytól remegő testemet. Szemhéjaim lecsukódnak, minden érzésnek átadom magamat és még többért rimánkodom, mint valami telhetetlen, élvezetre éhes szajha.

- Harry! – hagyja el a neve a számat, mire a mosolyát megérzem a lüktető ölemen. Lenyúlok, belemarok a koponyájába és még jobban vonom a vágyakozó testemhez, amikor már így is olyan gyönyört ad, hogy egy ép gondolat nem jön az eszembe. – Basszus! – szisszenek fel, ahogy a fogai is szerepet kapnak, aztán elszakad tőlem váratlanul, és már csak a sliccének árulkodó hangját hallom.

Felnézve a csillogó ajkain akadnak meg a szemeim azonnal. Nagyot nyelek, miközben levegő után kapkodom. Mocorogni kezdek, de egy pillanatra sem szakítom el a tekintetemet róla, ahogyan megszabadul minden ruhadarabjaitól, és teljes gyönyörű meztelenségében, merev hímtaggal bújik vissza hozzám. Felemeli a testemet annyira, hogy a takaró vastag anyagát kihúzza alólunk, majd visszahanyatlunk a párnára. 

Úgy érzem, hogy szeretnék mondani neki valamit, de a csend annyira körbe ölel bennünket, és a pillanatot, hogy nem töröm ezt meg. Ellenben, ő határozottan mozdítja meg a csípőjét, mire egy hang kicsúszik a számon, ám ajkaival betapasztja azt, és finom csípőmozdulatokkal teljesen elmerül bennem.



Szinte sajognak a csontjaim, amikor elkezdek ébredezni. A takaró melegen tartja a kissé merev testemet, és jelenleg eszem ágában sincs kikelni az ágyból. Igyekszem a szemhéjaimat felnyitni, és lassan sikerül is. Halvány mosolyra húzódik a szám, ahogy Harryt pillantom meg, kissé elnyílt ajkakkal, fedetlen mellkassal, miközben szuszog. Minden kis centin megfigyelek rajta. Az álla vonalát, ahogyan az arca enyhén borostás, vagy éppen a finoman kócos haját, ami visszaidézi az órákkal ezelőtt történt szenvedélyes pillanatainkat. Egyik keze a takaró alatt van, s egyből azt kezdem feltételezni, hogy a péniszén, ám ijedten ugrom egyet, ahogy megragadja a combomat. Kis sikítás hagyja el a számat, mire vigyorogni kezd.

- Kibámultad magad? – csukott szemmel kérdezi, míg a combomat szorongatja meg finoman.

- Megijesztettél – bújok hozzá közelebb, mire kihúzza a kezét és a párnára fekteti, majd a mellkasára von, s a hajamba csókol.

- Nem kellett volna ennyire kukkolni, hogy alszom – ujjai le fel járnak a kezemen, míg meg nem fogja, és fonja össze az ujjainkat.

- Azt hiszem rémísztő, hogy ennyire éber vagy alvás közben is.

- Katona vagyok, mindig az életem forog kockán.

Felnézek az arcára, a szemei csukva vannak, de a szavai így is szíven találnak. Mennyire igaza van, s egyszerre mennyire borzasztóan szomorú ez. Aki egyszer katona volt, az mindig is katona marad. Ezt magam is tudom. Soha nem lehet tudni, hogy az ellenség mikor csap le a táborra, a katonára, aki csak megpihenni akar, annak ellenére, hogy háború idején ez a legutolsó dolog.

Tudom, hogy már nem ott, és éppen elég messze is vagyunk a harcmezőtől, de a szívem sajogni kezd, ahogy vizslatom a kemény állkapcsát, a feszes izmait. Még itt, mellettem sem lazul el teljesen, amiért kicsit szomorú is vagyok, de egyben megértő.

- Most biztonságban vagy – ahogy kimondom, kissé nevetségessé válik, ám köré fonom a karomat, mire a hajamba csókol, és hirtelen maga alá fordít. – Erre nem voltam felkészülve, katona.

Kiseperi a kusza hajszálaimat az arcomból, lágy csókot hint az arcomra, majd olyan hirtelen mászik le rólam, és az ágyról is. Feszes, izmosan szálkás testén végigszalad a tekintetem, és nagyot nyelek a látványának köszönhetően.

- Hé, itt az arcom, cica – vigyorog, mire én magamhoz képest is zavarba jövök. Érzem, hogy elpirulok, amikor ennek már egyáltalán nem lenne létjogosultsága. – Gyere, zuhanyozzunk le.

Kimászom az ágyból a segítségével, és a fürdőszobába megyünk, ahol meg is engedem a zuhanyt. A pára hamar ellepi az egész helyiséget, míg Harry csókokat lopva tőlem bevezet a kabin belsejébe és ránk csukja annak ajtaját.

Együtt készítjük a reggelit, amit nem gondolunk túl. Meleg és laktató. Ez a célunk, és úgy hiszem, hogy sikerül is hamar összedobnunk. Szinte már korgó gyomorral ülök le Harry mellé, és kezdünk el falatozni.

- Annyira jó ez a csend – mondja, miközben egy jó ropogósra sült baconbe harap. – Na és persze a bacon is.

Égnek emelem a tekintetem, és a zöldteámba kortyolok, aki még kellően forró, s éget. Számomra is jól esik ez a kis nyugodt reggel, annak ellenére, hogy már most érzem a kislányom hiányát, annak ellenére, hogy hamarosan jön haza, és szinte egy napja nem láttam csupán. Most élvezem, hogy Harryvel tölthetem még az időmet, és igyekszem is kiélvezni teljes mértékben. Elmerengek azon, hogy mennyivel más oldalát látom most, láttam a menekülés alatt, s amit mutatott a találkozásunk pillanatában. Mintha teljesen más ember lenne, de mégsem. 

Megugrom ijedtemben, a csengő visszhangot ver. Valaki sikeresen rátenyerelt, ami nem sok jót sejtet. Azonnal tudom, hogy ki van az ajtó túloldalán, és abban bízom, hogyha csendben maradunk, talán elmegy.

- Vársz valakit? – érdeklődik Harry, miközben a teájába kortyol.

- Nem – sóhajtok fel, mire megint összerezzenek, ahogy erőteljes kopogás követi a csengő hangját.

- Kris, tudom, hogy itthon vagy!

Harry kérdően néz rám, én pedig csak a fejemet rázom a húgom hangját hallva.

- A húgom. Fogalmam sincs, hogy mit keres itt.

- Nem akarod kinyitni?

- Kénytelen leszek, mert rám töri az ajtót.

A bejárathoz sietek, mielőtt valóban kárt tenne benne. Kioldom a zárakat és ajtót nyitok. Túlságosan is lelkesen igyekszik befelé, a nyakát nyújtogatva, ami már most nem kecsegtet semmi jóval.

- Neked is jó reggelt. Mi járatban errefelé? – becsukom az ajtót, és felsóhajtok. Ha már ennyire muszáj ezt a jelenetet végigélnem, akkor essünk túl rajta minél előbb.

- Hm, csak nem reggelikészítés folyik? 

A konyhába igyekszik, én pedig utána. Megtorpan, ahogy a helyiségbe ér, majd visszapillant rám a válla fölött.

- Harry, ő itt a kishúgom, Lauren.

- Örülök a találkozásnak – Harrybe meglátom azt a férfit, aki a megismerkedésünk napján ismertem meg. Távolságtartó, kissé talán még goromba is, annak ellenére, hogy semmi nem szól. És azt hiszem, hogy egy ócska testvérnek vagyok nevezhető, mert még örülök is ennek.

- Hm, ez az a katona, aki megmentett?

- Ő, Harry. Odaát találkoztunk, igen – a húgom mellé állok, aki úgy méregeti Harryt, mintha egy húspiacon portéka lenne. – De miért is vagy itt? 

- Ne legyél ennyire rossz házigazda! Tudod – fordul ismét Harry irányába. – Egy cikket írok a háborúról, és annyira tökéletes lenne, ha mesélnél róla.

Harry rám pillant, én pedig bocsánat kérően nézek rá. 

- Nos, Lauren – fonja a mellkasa előtt össze a kezeit. – A háború nem egy mesélni való történet. Azért zajlik, mert az emberek nem tudnak közös nevezőre jutni. Emberek halnak meg, adják az életüket a hazájukért. Családok maradnak árván. A háború nem egy olyan történet, amit meg kellene írni részletesen, mert nem egy könnyed olvasnivaló.

Lauran torkán akad a szó, ami fogalmam sincs, hogy mikor volt utoljára, de meglehetősen jó látni.

- Ezért jöttél ide? – mordulok rá. – Most komolyan? 

- Mi van? Kell egy cikk, és te nem voltál hajlandó szóba állni velem.

- És ide rohantál, hogy zaklassad Harryt? Mit akarsz tudni? Hogy hány embert látunk vérbe fagyva? Vagy talán azt, hogy milyen a vér szaga? Milyen, amikor a szemeid előtt múlik ki egy emberi élet? Hogy teljesen ártatlanok vesztik el az otthonaikat?

Törnek fel belőlem a dolgok, de a húgom szemei meg sem rebbennek. Harry viszont mellém lép, átölel a derekamnál fogva, és nyugtatni kezd. Ekkor veszem észre, hogy könnyed folynak végig az arcomon. 

- Takarodj! – ennyi hagyja el a számat. 

Bármennyire is sajog a szívem a húgom iránt, megfordul bennem, hogy túloztam-e esetlegesen. Ám a tapintatlanságát, és hogy így ránk tört, nem tudom elnézni neki. 

Kikísérem, bezárom az ajtót, és igyekszem magam lenyugtatni, a képeket pedig kiverni a fejemből.

2020. december 5., szombat

36.Fejezet★Szellemlány


 K R I S T I N A

Ismételten eljött a péntek. Ez a hét olyan gyorsan pörgött el, hogy eszembe jut, bárcsak Dunkirknál pergtek volna a percek. Szokásosan reggel elvittem Liziet, majd a saját dolgomat intéztem. Volt, mikor a lakást takarítottam ki, volt, amikor a várost jártam, és a bevásárlást rendeztem le, vagy éppen anyával töltöttem egy kis időt kettesben. Igyekeztem a legjobb anya, gyerek, testvér és barátnő is lenni. Amennyire tőlem telt.

Az esték kettesben teltek a kislányommal. Mindig valami kis kreatív apróságot csináltunk, s karácsony közeledtével már az agyam is el kezdett járni, hogy kinek mit kellene készíteni. Soha nem voltam a vásárolt ajándék híve. Imádom, ahogy lefoglalnak a pepecselések, hogy átleng a karácsony, a boldogság szelleme, miközben bármilyen előkészületi folyamatban hangosan karácsonyi dalokat énekelve sürgők-forgok a konyhában. Most már pedig, hogy Lizie is segít, még jobban várom, hogy apró kezeivel ott maszatoljon nekem. 

Harryvel a kapcsolatom egyre jobban bontakozik ki. A lányommal még nem találkozott, és ennek döntését teljesen rám is hagyja. Tartja magát ahhoz, hogy amikor én úgy gondolom, hogy a legjobb lenne a bemutatás, s elérkezett az idő, akkor megteszem ezt a lépést. Nagyon rossz, hogy nem programozhatunk hármasban, de remélem, hogy ennek hamarosan vége. De mindenképpen elsődleges szempont a lányom, és a lelki egészsége. Nem szeretnék zátonyra futni, aztán fájdalmat okozni neki is azzal, ha esetleg annyira megszereti Harryt, hogy el keljen szakadnia tőlem. Tudom, a legócskább kifogás, az én félelmeim burkolása. Anya is azt mondta, hogy nyugodtan adjak esélyt a dolognak, hiszen én sem szakadhatok ketté, annak ellenére, hogy a lányom lesz mindig az első helyen természetesen.

Egy hosszantartó dudaszó szakít ki a gondolataim tömkelegéből. Felpillantok, és látva, hogy a lámpa zöld, átkelek az úton a közért felé, ahol pár dolgot be kell szereznem. 

- Jó reggelt – mosolygok Brendára.

- Kristina – lelkesedik fel, és kijön a pult mögül, hogy keblére öleljen. – Annyira örülök neked kislányom. El sem hiszem, hogy itt vagy.

- Minden rendben, ahogy mondtam. Segítettem, aztán hazajöttem – mosolygok rá bíztatóan. – És jöttem a finomabbnál finomabb dolgokért. 

- Persze, persze – siet vissza és a pultba szemléli végig a húsokat. – Mit szeretnél, a szokásost, angyalom? 

- Báránygerincet szeretnék. 

- Csak nem különleges este lesz? – sandít rám, amíg papírra teszi a húst.

- Mondhatjuk. Különleges vendégem lesz.

- Rád fért már angyalom.

Beteszem a kosaramba az árut, és még összeszedem a bolt területén amire szükségem van. Lassan megtelik a kosár, én pedig fiezetek, és elbúcsúzom Brendától, aki ismét csontropogtató ölelésben részesít, s úgy enged az utamra. 

Még a pékségbe betévedve válogatok pár finomságot, s mielőtt azt elhagynám, ledermedem, majd hirtelen kirontok a boltól, és figyelem őt. Közelebb megyek, ahogy ő a virágosnál megáll, és válogatni kezd. Arca kissé beesett, de biztos vagyok abban, hogy a szemeim nem kápráznak, s a valóságot látom az orrom előtt. Még közelebb lépek a körülöttem elsuhanó emberek között. Hiába van sapka a fejébe húzva, ezer körül is felismerném.

- Louisa?

Megtorpan ezúttal ő. Oldalra pillant, a tekintetünk találkozik, majd másodpercek töredéke alatt szedi a lábát és eltűnik a forgatagban. Csak pislogok, és azon gondolkozom, hogy én őrültem meg, és a szemeim káprázta csak? Ám ahogy nekimegy egy járókelőnek, aki felhördül, azonnal tudatosul bennem, hogy minden a valóságban történik.



Az agyam folyamatosan a délelőtt lefolyt eseményeken kattog. Még mindig próbálom magam meggyőzni, bár fogalmam sincs, hogy melyik lenne a jobb eshetőség. Ha tényleg szellemet látnék, vagy valóban a valóságot. Úgy érzem, hogy pár óra alatt tényleg sikerült saját magamat az őrület határára kergetnem. 

Belekortyolok a pohár boromba, amivel igyekszem megnyugtatni magamat, és elérni, hogy a főzésre összpontosítsak. A terítés már kész van szerencsére, hiszen az órára pillantva sikerül megállapítanom, hogy Harry hamarosan itt lehet. A mai napon a laktanyán tartózkodott, majd hazament és siet ide az elmondása szerint. Lizie az egyik kis barátnőjénél törti az estét, így gondoltam remek ötlet, hogy Harryt meginvitáljam ma éjszakára egy reményeim szerint finom vacsorára. 

Kortyolok a boromból, és végül lekapcsolom a bárányt, de mindent a melegen tartón hagyok. Finom illatok lengik be a helyiséget, és remélem, hogy az íze is hasonlóan jóra sikeredett. Kinyitom az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be, és a meleg kissé kiáramoljon a konyhából, ami a főzés közben keletkezett, s a borommal elvonulok, hogy összeszedjem magam.

Gyors zuhany, aminek köszönhetően enyhe hullámok keletkeznek a hajamban. Sminket nem teszek fel, nem gondolnám, hogy annyira meghatná Harryt, annak tudatában, hogy ennél szarabb helyzetben is látott már engem. Felveszem a már kikészített könnyed, szatén anyagú ruhámat, és a poharammal együtt visszasétálok a konyhába, mire kopogtatás töri meg a csendet. Szinte a lábaim körül libbenő ruhámmal érek az ajtóhoz, és felrántom a kilincset. Harry áll egy csodálatos csokor virággal a kezében, míg arcán széles mosolya díszeleg. 

- Egy vacsorameghívásra vagyok hivatalos – mormogja vidám hangon, én pedig félre állok, hogy be tudjon lépni. Lehajol, csókot lop tőlem, és ahogy becsukom az ajtót, már is körém fonja szabad kezét. – Hm, erre vártam egész nap.

Viszonzom ölelését, karjaim a nyaka köré fonódnak, és teljesen hozzábújok. Elszakadunk egymástól, s átnyújtja a virágot. 

- Köszönöm szépen – szimatolom meg a virágokat és már is a vázám keresésére indulok. 

- Ezt pedig Lizienek hoztam – egy kisebb ajándéktasakot tart a kezében. – Tudom, hogy nem sok mindent tudok róla, de remélem, hogy sikerült jó, szerethető ajándékot választanom neki.

- Nagyon szépen köszönöm, de semmi szükség nem volt rá – teszem le az asztalra a nappaliban, miközben belekukucskálok, és meglepetésemre teljesen hasznos, fejlesztői foglalkoztató csomag bújik meg benne, pár édességgel. – Imádni fogja.

- Nos, ennek nagyon örülök – húz magához. – Ahogyan annak is, hogy itt lehetek veled. Úgy érzem, hogy a gyomrom is nagyon hálás lesz.

Felnevetek. 

- Együnk – ragadom meg a kezét és a konyhába vezetem. – Bort?

- Hagyjad, majd én – veszi el tőlem az üveget, és mind a kettőnknek tölt, amíg én az asztalra pakolom az ételt. – Azt hiszem eljutottál a szívemhez.

Vigyorgom, mint egy bolond tini, és csak fogadom a bókjait, a kedves szavait. Leülünk egymással szembe, és elkezdjük elfogyasztani a vacsorát. Szinte alig ettem a mai napon, és úgy érzem, hogy éhen halok, annak ellenére, hogy kóstoltam azért a folyamatok közben.

- Hm, tényleg sikerült elérned a célod.

- Volt célom? – nézek fel rá egy korty bort elfogyasztva.

- Remélem.

Csevegés mellett lassan megesszük a vacsorát, és örömmel telik meg a lelkem, látva, hogy Harry mennyire odavan érte. Desszert is készült, ami frissítő, gyümölcsös sajttorta lett. Legördül még jó pár pohár bor is, enyhén megfűszerezve az esténket, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól.

- Bolondnak nézel, ha azt mondom, hogy láttam ma egy furcsaságot?

Rám sandít, miközben a nappaliba vonulunk, és a kanapéra rogyunk szinte összegabalyodva. Azt hiszem, hogy már giccsesen nyálasak vagyunk, de annyira élem a pillanatot, hogy teszek rá magasról.

- Attól függ. Szellemet láttál?

- Olyasmi – megdermed, és látom rajta, hogy a tekintetemben keresi, hogy valóban komolyan gondolom-e, hogy mit gondolok. – Louisát láttam ma, amikor vásároltam.

- Az lehetetlenség. Te is ott voltál, láttad, hogy az utolsó pillanataiban volt.

- Igen, de tényleg ő volt – nézek a szemeibe. – Szóltam is neki, rám nézett, aztán elszaladt.

- Elszaladt? – furcsállóan néz rám. – Akkor is már megittál pár pohár bort?

Rásózok finoman a mellkasára, mire nevetve elkapja a csuklómat.

- Ne legyél bunkó, nem képzelgem. Ő volt, még neki is ment az embereknek, ahogy elsietett – úgy érzem, hogy ez, mint egy kislány magyarázata, de mást nem igazán tudok elmondani. – Nem foglak győzködni tovább, tudom, hogy mit láttam.

- Rendben, rendben. Hiszek neked, édeském – csókol halántékon, és tudom, hogy ezzel inkább befogni igyekszik a számat. 

Bánt, hogy ennyire nem fogadja el azt, amit láttam, de hagyom a francba az egészet, mit sem számít ez.


2020. december 2., szerda

35.Fejezet★Ketten


H A R R Y

 A hétvége olyan hamar nyomot hagy rajtam, ahogyan a háború ezelőtt sosem. Magányosan a lakásom falai között, őrjítő. Szinte csak malmozom, sok minden jár a fejemben, de egyik gondolatot sem tudom teljesen értelmes, egybefüggő dologgá fűzni. Már a bejárónőm is itt járt, és készített egy ínycsiklandó reggelit is, ami elfogyasztása mellett váltottunk pár szót. Mirella, olyan mintha a második édesanyám lenne. Talán hasonlóan is gondoskodik rólam, és ez nagyon is jól esik, hogy a szürke hétköznapjaimat ilyenkor felpezsdíti a mosolyával és az apró csipkelődéseivel. 

Ken lelkére kötöttem, hogy írjon be annyi gyakorlatra, amennyire csak lehetséges, még az éjszakákat is képes vagyok benn tölteni a laktanyán, csak ne itthon kelljen semmittevőként gubbasztanom, aminek tudom, hogy az lesz a következménye előbb-utóbb, hogy a falba fogom verni a fejemet. Na, remélem, hogy ennek soha nem jön el az ideje.

A gondolataim Kris felé kalandoznak. A múltkori találkozásunk óta nem sikerül össze futnunk, de én sem voltam az, aki kereste, vagy éppen ő engemet. Panaszkodásom nincs okom, és nem is akarok hirtelenjében egy pöccsé válni. Nyilván mind a kettőnknek van élete, neki egy kislánya is, aki mindennél fontosabb számára, és ez így is van jól.

Túl sok szabadidőm lett – állapítom meg.

Feltörök pár tojást, a felhevült serpenyőbe dobok egy kis sonkát, és összeállítom a késői reggelimet, vagy akár már ebédnek is nevezhető ételt. Szinte forrón, türelmetlenül kezdem egyenesen a serpenyőből enni, ropogós pirítóssal, amíg meg nem zavarnak. Felállok, útközben megtörlöm a számat a szalvétával, és felrántom a bejáratiajtómat. 

- Csak nem reggelivel vársz?

Szagol a levegőbe igen látványosan, miközben beront a lakásomba. 

- Mi a helyzet? – zárom be az ajtót és Liam nyomába megyek, aki már a konyhámba szemez a reggelimmel. – Kérsz?

- Nem, már reggeliztem, de egy jó feketét elfogadok.

Ledobja magát a székre, én meg a kezébe nyomom a bögrét, hogy készítse el magának a kávét. A géphez lép és le is főzi, amíg én a reggelimet folytatom.

- Lola?

- Dolgozik, én pedig utálok otthon ülni egyedül – ül vissza velem szembe. – Gondoltam meglátogatom a cimborám, és bajtársam.

- Fejezd be ezt a szart – rajzolok a levegőben egy kört a villával. – Valamit akarsz.

- Visszamegyek.

Homlokomon érzem, hogy mély ráncok keletkeznek az értetlenségnek köszönhetően. Teljesen értem, hogy mire gondol, de valahogy még sem akarom elhinni, hogy ez így lehetséges. Én magam is elgondolkoztam ennek lehetőségén, de Ken hadakozott azonnal.

- Engedélyt kaptál vagy parancsot?

- Engedélyt. Sajnos nem azonnal, pár hetet még itthon kell töltenem, de kötelességemnek érzem, hogy visszamenjek.

Azonnal befejezek minden cselekvésemet és teljes figyelmemet Liamnek szentelem. Azonnal járni kezd az agyam, és teljesen megértem, amit mond. Átérzem, hogy így gondolkozik. Valóban a túloldalon még mindig elkel a segítség, annak ellenére, hogy mennyi időt töltöttünk ott. Fogalmam sincs, hogy a bázison mi lehet. Illetve van. Kibaszott nagy paszitás. Csak remélni tudom, hogy amit lehetett, eltűntettünk időben.

- Bassza meg. Nem gondoltam, hogy ma reggel ilyennel állítasz ide.

Felröhög.

- Semmihez sem értek Harry, ha pedig itthon ülök, csak megbolondulok. Muszáj visszamennem és segítenem.

Egyetértek vele és már is ropogtatni kezdem a kezemet, az agyam peregni kezd és a gondolatok vadul cikázni benne.

- És mit szólt ehhez a menyasszonyod?

- Hát, ez a problémám nagyobbik része – szisszen fel. – Nem tudja. Őrjöngött, amikor hazaértem. Csodálom, hogy nem a sürgősségin kötött ki. Nem értem, hogy miért közvetítik ennyire részletesen a híreket a tv-ben. 

- Ja, csak az emberekre hozzák a szívbajt. És hogy gondoltad, lelépsz? Vagy mielőtt eltűnnél közlőd, hogy „szia, visszamentem a frontra”?

- Ne basztass már haver! Majd kitalálok valamit.

- Ha nem a háborúba lőnek le, ő maga fog kinyírni téged.

- Kösz, számítottam rád.



Liammel a közeli konditerembe leérve úgy érzem, hogy feltöltődöm. Lábaim azonnal a futópad felé visznek, melyre felpattanok és felveszem fokozatosan a szokásos tempómat. Mivel a tél a nyakunkon van, így a szabadtéri kocogást kénytelen vagyok felváltani a teremmel. Azonnal úgy érzem, hogy a testem élni kezd.

- Mi a helyzet Kristinaval? – Liam lép fel a mellettem levő futópadra és elkezdi felvenni velem az ütemet.

- Találkoztam vele a laktanyán, de ennyi. Azóta nem láttam.

- Hogy viseli, hogy itthon van?

- Hogy viselné? Egy háborús övezetből tért haza, olyan körülmények között, amiknek nem szabadott volna megtörténnie. 

- Tudom, haver, nyugi. Látom érzékeny témára tapintottam. Bár már ott is látni lehetett, hogy van valami.

- Most arra vagy kíváncsi, hogy együtt vagyunk-e? – röhögök fel, míg rásandítok. – Hagy párkapcsolatosat játsszunk-e?

Felröhögök és Liam is elröhögi magát. 

- Ne legyél már komolytalan! Ezek igazán fontos kérdések. 

- Megvagyunk, és ennyi. Nem igazán tudom ezt ragozni. Dolgozom, ő a kislányával van, éljük az életünket.

- Micsoda diplomatikus válasz, de oké, elengedem a témát. 

- Inkább azt mondd, hogy mennyire kötötték meg a csomót a farkad körül. Hogy halad az esküvő szervezés?

- Ez az, amiről nem akarok hallani, bassza meg, mindenhol színes anyagok, meghívók tömkelegével van tele a lakás. Arról ne is beszéljünk, hogy lassan cukorbeteg leszek a sütemények, torták kóstolásától. 

Felröhögök. Élvezem, hogy ennyire szenved, neki kellett ez a perpatvar. Bár tény, hogy Lola valóban szereti az én kemény haveromat, akinek sokszor vér és seb fedi a testét. Sokszor még a lelkét is, annak ellenére, hogy mi sosem mutatjuk.

- Valami jót válassz! 

- Meg leszel hívva? 

Rám vigyorog az izzadt fejével, én pedig megingatva a fejemet inkább tovább szedem a lábaimat a gében, mielőtt tovább mennék másikra.


K R I S T I N A


Britany annyira lelkesen fogad, hogy már rémisztően hat rám. Lizie el is tűnik a gyerekekkel. Rózsaszín tüll szoknyája csak úgy libeg a lábai között. Igazi kis hercegnő, és ennek minden percét ki is használja. El is tűnik a csodásan feldíszített ház belsejében, és a rózsaszín lufik elnyelik.

- Örülök, hogy eljöttetek - Britany mosolyog rám, mikor átnyújtom neki a kislányának hozott ajándékot, melyet betesz a többi közé. – Segítenél a kis szendvicsekkel?

- Persze.

Követem a konyhába, ahol az aprósütemények már tálcán sorakoznak, és a szendvicsek nagy része is készen van.

- És mesélj, mi a helyzet veletek?

- Velünk? – először Harry jut az eszembe hirtelenjében. Kezembe veszek egy kést, és a bagett szeleteket elkezdem megkenni krémsajttal. 

- Lizievel és veled – furcsállóan néz rám. – Tudom, hogy a franciáknál voltál. Gondolom, hogy megviselt ez az egész.

- Megviselt? – horkanok szinte fel, egyáltalán nem nőiesen. – Háborúba voltam a katonák mellett. Enyhén lehetne megviseltnek leírni az állapotomat. 

- Persze, meg tudom érteni...

Felröhögök, és ránézek. 

- Nem, nem tudod megérteni. Aki nem volt ott, fogalma sincs, hogy mit élnek át az emberek. Hogy a katonák mennyi mindenen mennek keresztül, az ápolók és az egész nép, aki ott van és harcol. 

- Nem akartalak felkavarni.

- Köszönjük, hogy meghívtál bennünket Brits, de nem szeretnék erről beszélni. Első sorban, mert megérteni, úgy sem tudod, másodszempontból pedig azért nem, mert nem állunk ennyire közel egymáshoz. Meghívtál, mert akartál valami pletykát, és utálom, hogy a lányomat is belerángatod ebbe, de legalább ő játszik, tortát egyik, és csillámporban úszik, míg én vérben, fagyban és fájdalomban.

Látom, hogy a torkára fagy a szó, és kikerekedett szemekkel mered rám, de utálom, hogy emiatt most többen keresik a társaságomat és minél több mindent szeretnének kihúzni belőlem különböző okokból. Segíteni úgy sem tudnak rajtam, mert fogalmuk sincs. Mondhatják, hogy együtt éreznek velem, hogy megértik, sajnálják. A sajnálatuk nem kell. Nincs szükségem erre. Egyetlen egy emberre van szükségem ezen téren, és most ostobának tűnhetek, butának és felelőtlennek, de nem érdekel. Harry az, aki ott volt velem teljesen, átélte, megnyíltunk egymásnak, most itt vagyunk. Együtt vagyunk.

2020. november 25., szerda

34.Fejezet★Letisztázott érzelmek

K R I S T I N A
 A szívem még mindig minden pillanatban a torkomban dobban, ahogy Harry felveszi a tempót, és meg is előz egy-két autót. Megfogja a kezemet, finoman megszorítja, és hálás vagyok neki, hogy ennyire figyelmes, annak ellenére, hogy nem kellene ilyennek lennie velem. Mondhatná, hogy ami a határ túloldalán történt, az ott is marad. Mondhatná, hogy fellángolás volt, egy gyors kufirc, hiszen a férfiak a hadseregben nem éppen az élvezeteket részesítik előnybe. Fájna, de megértenék mindent. Amúgy is számomra semmi sem lehet fontosabb, mint Lizie.

- Jobban vagy?

Megszorítja finoman a kezemet, és a tekintetében valódi érdeklődést vélek felfedezni. Kifújom az eddig benntartott levegőt és kényelmesen elhelyezkedem. A feszes testem elenged, és végre megnyugvásra lel ebből a háborgó időből. 

- Igen, köszönöm. Azt hiszem, hogy egy ideig kerülöm a laktanyát, ameddig megtehetem.

- Érthető. Emlékszem az én első háborús élményem után mennyire be voltam ijedve mindentől, és stressz volt rajtam mindig. Segítséggel, de szerencsére kikerültem abból az ördögi körből. 

- Igen, tisztában vagyok a poszttraumás stressz jelenségével.

- Tudnod kell, hogy hiába szenvedtél el ilyen dolgokat, nem száz százalék, hogy te is ebben szenvedsz. Teljesen érthető, hogy még megzavarnak a dolgok, hiszen nem katona vagy, nem erre lettél kiképezve. 

Leparkol egy étterem előtt, ahol elhagyjuk a járművet. Kézen fogva vezet át az út túloldalára, és ott tárja ki nekem a kis kedves vendéglő ajtaját. Elfoglaljuk az egyik sarokülőt, bár szerencsére amúgy sincsenek sokan idebenn. Azonnal az étlapot kezdem el vizslatni, annak köszönhetően, hogy a reggel magamról teljesen elfeledkeztem, és a gyomrom ezt már jelzi is. Sikerül leadni a rendelésünket, így Harry ismételten megragadja a figyelmemet. 

- Milyen volt az éjszakád otthon?

- Csodálatos és keserű is egyben – vallom be őszintén. – A kislányom velem aludt, mellettem szuszogott egész éjjel, és azt hiszem, ez életem egyik legcsodálatosabb pillanata volt. Nagyon hiányzott. Végre úgy éreztem, hogy feltöltődtem, már amennyire ez lehetséges. 

- Tudnod kell, hogy bármire, bármikor számíthatsz rám. Ha szükséged van pár kedves szóra, megnyugvásra, akár az éjszaka közepén is, nyugodtan hívj fel.

- Ugye tudod, hogy nem kell ezt tenned?

- Nem kötelességből ajánlom fel, Kris – az asztalon pihenő kezemet megfogja, s a kézfejemet cirógatni kezdi, a szemkontaktust meg nem szakítva. – Katona vagyok, de nem egy érzéketlen pöcs. Tudom, rosszul kezdődött az ismerkedésünk, de azt hittem, hogy ezen azért túllendültünk.

- Rosszul? – nevetek fel, és hátra dőlök az ülőkén. – Finoman fogalmaztál.

- Oké, egy pöcs voltam.

- Az! Egy szőrnyű pöcs, aki a seggéből se tudta kihúzni az orrát, bezzeg, amikor segítség kellett.

Vigyorog ő is, aminek örülök, mert nem veszi fel a szavaim komolyságát. Bár nem úgy ismertem meg, mint akit annyira szíven ütnének a dolgok. Legalábbis ilyen piti szinteken.

- Értékelem a felajánlásodat, mindenesetre. Nem is tudtam, hogy ehhez is ennyire értesz.

- Mivel nekem is volt segítségem az első bevetésemet követően, és utána is néztem szakirodalmakban a dolgoknak, így azért nagyjából képben vagyok. Nyilván nem helyettesítek egy tényleges szakértőt.

- Észben fogom tartani.

Sikeresen kihozzák az ételeinket, melyeknek ínycsiklandó illata van. Azonnal megragadva a villámat, egy falatot a számba is tolok, és szinte felnyögök az ízek kavalkádjainak köszönhetően.

- Lassan, mielőtt szarrá égeted a nyelvedet – korhol Harry, én pedig leintem.

Tovább falatozom, muszáj, hogy egy kis étel már a gyomromba kerüljön, mert úgy érzem, hogy valóban az éhenhalás szélén állok, annak köszönhetően, hogy tegnap ettem utoljára. Tudom, vannak ennél súlyosabb esetek is a világban, és magam is minimálisan kis részét megtapasztaltam.

- És mondja csak Dr.Styles, mit tud még erről az állapotról? – szándékosan teszem fel a kérdést így, annak ellenére, hogy nem éppen feszült a hangulat, de hogy kicsit oldjam. Szerencsére már tényleg megnyugodtam, ha lehet ezt mondani. Harry mellett teljesen elfeledtem egy pillanatra az átélteket, a laktanyán történő incidenst, és a jelenre koncetrálok.

- Kettőnk közül nem te vagy az orvos? – sandít rám a tányérja fölött.

- Nem vagyok orvos, csak egy ápolónő.

- Engem szerencsére remekül lekezeltél odaát.

Összevigyorog velem, és a gyermeki mosoly az arcán mindent elvisz. Gödröcskéi annyira aranyossá teszik, hogy már is elfelejtem, miket tud művei egy sötét éjszakában velem, vagy éppen, hogyan öl, ha arra van kényszerítve. Ám még is a gondolataim elsősorban a fülledt éjszakánk körül forog. 

- Látom a szemeidben, hogy elkalandoztál. Merre jársz?

- Szerintem nem fogom ezt elárulni.

- Hm, valami mocskos...

- Te mikor térsz vissza? 

Amolyan elterelő kérdésnek szánom, és ezzel ő is teljesen tisztában van. Ennek ellenére még sem tesz említést erről, csupán elgondolkozik egy másodperc töredékéig.

- Holnap reggel hatkor már szolgálatom van, ha jól emlékszem.

- Tessék? – megdöbbenek a kijelentésén és egyben még az evőeszközt is leteszem. – De hát tegnap jöttünk haza. Ez egyáltalán lehetséges? Biztonságos?

- Számomra semmi komolyabb dolog nem történt odaát, Kris.

- Majdnem meghaltunk – hördülök fel egyáltalán nem nőies módon. – Ne mondd, hogy semmi sem történt, könyörgöm.

- Kicsim – ragadja meg a kezeimet, ezzel igyekszik megnyugtatni. – Nekem ez a hivatásom. Chris is így élt nem? 

Fájdalom nyilall a mellkasomban, ahogyan elhagyja a száját a név, amivel jelenleg nem tudok túl sok mindent kezdeni. 

Nagyot nyelek.

Feszélyezve érzem magam és ezt Harry is észreveszi.

Szinte folyamatosan úgy elemez a tekintetével, hogy közben el is varázsol, és ennek kettőssége nem tudom, hogy mennyire jó.

- Így, de ő bele is halt!

Érzelemmentes az arca. Néha fogalmam sincs, hogy a gondolatai hol is járnak, és ez nagyon zavar. Szeretnék bele látni abba, hogy mire is jár fejben. 

- Hivatásos katona vagyok, bébi. Ezt az elejétől kezdve tudtad. Nem mondhatod, hogy elkerülte a figyelmedet. Ken sem igazán szerette volna, de ismer, és tudja, hogy inkább úgy fogok becsavarodni, ha otthon maradok a négy fal között.

- Nem visel meg amit ilyenkor átélsz?

- Először teljesen a földre kerültem. Az első bevetésemet követően úgy gondoltam, hogy az emberek kibaszott kegyetlenek, de valamiért én úgy érzem, hogy erre születtem. Mennem kell, nem szabad abbahagynom. Nem tudom abbahagyni. Ez az életem.

- Vissza is mész?

Csend áll be közöttünk, de a szemkontaktust nem szakítja meg.

- Most, jelenleg nem.

- Ez nem bíztató – sóhajtok fel. – Tehát tervben van.

- Most visszamegyek a laktanyába, és ott fogom folytatni a munkámat, de nem fogom az életem hátralevő részét ott tölteni csendben, behúzott farokkal, ezt meg kell értened.

- Megértem.

Ezzel lezártnak is tekintem a dolgot. Visszafordítom az ételre a figyelmemet. Szerencsére Harry sem firtatja a dolgot, én pedig már azon kattogok, hogy mennyire is elcseszett az élet, és kétszer is sikerül közel kerülnöm olyan férfiakhoz, akik olyan hivatást választottak maguknak, ami az én életemben keserűséget, fájdalmat, de egyben büszkeséget is okoz.

- A kislányod most iskolában van?

- Oviban. Bár nem akart menni, inkább velem töltötte volna a napot, és bármennyire is szerettem volna, hogy velem maradjon, nem lehetek önző, és nem szakíthatom ki a kis megszokott rutinjából.

- Persze, érthető. Gondolom neki is kell a kikapcsolódás, bár nem értek a gyerekekhez, megmondom őszintén.

- Biztosan megtalálnátok a közös hangot.

Megdermedek, ahogy a szavak elhagyják a számat. Összenézünk, ám Harry arcán semmilyen félelmet, megrendülést nem látok, és ez boldogsággal tölt fel. Ám elgondolkozom, hogy mennyire is szeretném idejekorán bemutatni Lizienek. Vagy éppen, hogy szükség van-e erre már most. Fogalmam sincs, hogy hányadán állunk Harryvel.

- Nagyon ostobának érzem magam – sóhajtok fel, és keservesen felnevetek. – Valójában sejtelmem sincs, hogy mit is keresek itt veled, merre megy ez az egész. Mint valami ostoba tinédzser.

Vigyorog, és szívem szerint lemosnám az arcáról a mosolyát, amely annyire kikészít.

- Mondták már, hogy néha túl sokat gondolkozol?

- Lehetséges. Ostobaság, tudom. De nekem a lányomra is gondolnom kell, és fogalmam sincs, hogy csak túl jó voltam egy kis szórakozásra, vagy pedig van valami terved. 

- Ezt megértem, és tiszteletben tartom. Tudnod kell, hogy nekem a párkapcsolatok nem éppen az első helyen voltak eddig az életem során. Szeretném megadni az esélyt számunkra, de ahhoz az kell, hogy elfogadd, mit csinálok a mindennapok során. Én pedig elfogadom, hogy akkor fogsz a kislányod életébe bevonni, ha eljön ennek az ideje. Ne stresszelj rá erre, felnőtt emberek vagyunk, mindent meg lehet beszélni.

- Tudom, persze. Ne haragudj, mindig mindent túlgondolok. Most meg még pluszba azt hiszem, hogy le vagyok terhelve.

Közelebb hajol hozzám, egy gyengéd csókot nyom a számra, és végre sikeresen elfogyasztjuk az ebédünket.