44.Fejezet★Élet és halál

 K R I S T I N A

Visszhangoznak Lola szavai a gondolataimban. Eddig próbáltam a legpozitívabb maradni, már csak a kislányom miatt is, akinek tudom, hogy boldog az élete, de még boldogabb lehetne, ha Harry visszatérne közénk és az apa szerepet betöltené a lányom életében, amennyire ez lehetséges. 

- Nézd, anyuc!

Visszarázódom a valóságba Lizie hangjára, aki a pódiumon áll, és forog a habos-babos ruhájában, ami csillámos, rózsaszín, és tényleg minden, ami csak kellhet. Annyira aranyosnak, és egyben gyönyörűnek látom. Széles mosolyra húzódik a szám, és érzem, hogy a szemeimben könnyek kezdenek el összegyűlni. Gyorsan pislogni kezdek, hogy elűzzem őket. 

- Gyönyörű vagy, bébi – mosolygok rá, és ösztönzöm, hogy pörögjön, melyet meg is tesz azonnal. – Igazi hercegnő!

- A legcsillámosabb hercegnő! – kapja két kicsi tenyerét a szája elé, és kacag.

Imádom ezt a hangot. Melengeti a szívemet, és még többért könyörög. Kinyújtom a kezemet, mire ideszalad hozzám, én pedig a karjaimba vonom.

- Anyuc, a ruhám – libben el, és a szoknya csak úgy táncol a lábai körül. 

Eltűnik az ajtó mögött, ahonnan jött, és pillanatok múlva Lola lép ki onnan csodás fehér csipkébe burkolva. A szavaim teljesen elállnak. Én nőként is elismerem, ha egy másik nő gyönyörű, és Lola csodásan fest a menyasszonyi ruhában. Felállok, s közelebb lépek, hogy jobban szemügyre vegyem őt. Ismételten könnybe lábadnak a szemeim, amikor látom Liziet az uszályt fogva. Hatalmasat dobban a szívem, s csordultig telítődik. Szélesen mosolyog, én leteszi szépen az agyangot, ahogy Lola megáll. 

- Na, milyen? – néz rám, míg a kezét nyújtja, Lizie megfogja, s együtt pillantanak rám. 

- Csodálatosak vagytok! Ha Liam meglát az oltár felé vonulva, hát biztos vagyok abban, hogy a szavakat se fogja találni sokáig. Nagyon szerencsés férfi, és ezt ő is tudja!

Megölel szorosan, míg Lizie a lábaimat fonja köze a karjaival.

- Na, de ne sírjunk – legyintem le őket. – Ez egy boldog nap lesz, és bár tényleg káprázatosan nézel ki, mosolyogjunk. 

★

- Miért vagy ennyire ellenséges? – Lauren követ a nappaliba, ahol lerogy a kanapéra, míg én próbálok mindent a helyére tenni.

Még mindig a költözés nyomait viseli a lakás, és igyekszem ezt mielőbb felszámolni. Nehezen megy a sok más teendő, és az új munkám mellett, de nagyon igyekszem. Most éppen a húgom az, aki nem éppen könnyíti meg a dolgomat. 

- Ellenséges? – nézek rá komolyan. – Hallod te magad? Nem láttalak mióta, ám bizonyos cikkek még is napvilágot láttak. Most pedig ismételten valami szaftos híreket akarsz.

Felegyenesedem, odalépek hozzá, és leülök mellé a kanapéra. Úgy érzem, hogy annyira gyermeteg fejjel gondolkozik, és ez rettentően fájdalmas. Hallgatom, ahogy mindenfélét locsog, de már erőm sincs erre mind válaszolni.

- Be kell fejezned ezt az egészet. Te eseménynek, felkapható szalagcímnek látod, de ez másoknak az élete!

- Nem vagyok ostoba, ne beszélj velem így! Neked is meg kellene értened, hogy nekem ez a karrieremben hatalmas lehetőség.

- Nagyon igyekszem jó testvér módjára viselkedni, de nem várhatod el, hogy emberek életét becsmérlő cikkeket csak a második helyre tegyem. Arról nem is beszélve, hogy nem éppen olyan téma ez, amit egy forró tea társaságában elkezdjek neked kacarászva mesélni. Nem akarok, erről beszélni.

Mielőtt megszólalhatna, a telefonom csörögni kezd, amiért most roppant hálás is vagyok. Kifújom az eddig benntartott levegőt, ami abban segített, hogy ne robbanjak ki ennél is jobban, és felkapom a készüléket. Kimegyek a teraszra, hogy friss levegő felfrissítse az agyamat, ami zsizseg. 

- Ms.Bazan? Thomas vagyok.

- Igen, már vártam a hívását – támaszkodom a korlátnak. 

- Nem tudom, asszonyom, hogy mire is számított a feltárás után, de előre szeretném figyelmeztetni, hogy megrázó lehet, amit közölni fogok. Ha esetleg nem megfelelő...

- Mondja, kérem – sürgetem, és a szívem már most gyorsabban ver. 

Ujjaim a fémkorlátra fonódnak, míg arra koncentrálok, hogy a férfi beszél. Egyszerűen nem hiszek a fülemnek, s többször is visszakérdezek, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Kiesik a készülék a kezemből a kemény padlóra, és még tovább pörögnek bennem az elhangzottak. 

- Kris, mi a baj? Mi történt? 

Úgy érzem, hogy megsemmisülök teljesen. Hogy az egész életem egy kabaré, aminek én csak egy alkotó eleme, egy bábja vagyok. Egy használati tárgy. 

- Kristina, beszélj – rángatja meg kissé a kezemet, mire én kirántom magamat a szorításából és elindulok vissza a lakásba. – Mondd el! Kérlek, megijesztesz!

- Él – ennyi hagyja el a számat.

- Kicsoda él? 

Értetlenkedik, s sietős lépteit hallom mögöttem. 

- Chris él!

Kiáltom el magam, miközben felkapom a kulcsot, és elhagyom a lakásomat magam mögött hagyva a húgomat. 

43.Fejezet★Sebes golyók

 H A R R Y

Lövés hangja visszhangot ver a sűrű erdős közegben. Lebukom az épület mögött, Liamre nézek, aki szinten rám pillant. Biccent, én pedig felugrom, és sorozni kezdem az előbukkanó pár amatőr katonát. Visszabukom, és most Liam és kioszt pár golyót. Vér és ólom szaga keveredik a levegőben, s hamar rájövök, hogy a fémes szaga belőlem jön.

Lepillantok a combomra, mely külső fele az ide tartó úton ki lett lőve valamelyik nyomorultnak köszönhetően. 

Bassza meg.

Kinézek a fedezék mögül, és látva, hogy tiszta a terep, Liam is meggyőződik róla és kúszni kezdünk a másik épület mögé, ahol be tudunk futni az erdőbe, s ki egészen a fák sűrűjében a partokig, hogy a hajóra vissza szálljunk. 

- Kurva életbe! – hasalok le, teljesen, ahogyan fegyverek hangos dörrenése hasít a levegőbe ismételten. Hogy ezek nem tudnak végre kifogyni a kibaszott lőszerekből!

- Rendben? 

- Kiherélem őket.

Liam elvigyorodik, a kosz csak úgy húzódik az arcán. Mind a ketten kivetődünk, és sorozni kezdjük az ellenséget. Lehull a földre, a teste megrándul a lövéseknek köszönhetően. Igyekezni kezdünk a téglafal mögé, és sikeresen be is érünk a sáros földrengetegben. Szusszanunk, bár erre nincs idő, így némán Liammel kommunikálva már is iramodni kezdünk az erdő mélyére.

Az erdő terepén nem éppen javasolt a futás, ám a tempó annál inkább. Figyeljük a talajt, a környezetet, és igyekszünk a leghalkabbak lenni, amennyire tőlünk telik. Persze a csizmáink alatt a faágak, levelek meg-meg roppannak. A szél feltámad, én pedig azt kívánom, hogy bárcsak Kris mellett lehetnék egy meleg otthonban. Bármennyire is vagyok elkötelezett a munkám iránt, most inkább egy kanapén heverésznék, egy kandalló melegében. 

Egy érzékeny pöcs lettem.

Még is jó érzés ennek lenni.

★

Ledobom magamról a sok ruhát a kabinomban és az orvosi szoba felé veszem az irányt, hogy összefoltozzanak. Nem mintha annyi kedvem lenne hozzá, de vérző testtel nem lehetséges, hogy terepre menjek. Őrült szabály, de még is ez van. 

Lerobogok a lépcsőn, és felrántom az ajtót. Niall felpillant rám, éppen egy tapaszt tesz egy másik tiszt mellkasára. Valószínű ő is szerzett pár öltést. Beljebb lépek, míg Mody elhagyja a szobát.

- Mondd, hogy csak beszélgetni akarsz. Kris megöl, ha valami bajod esik.

- Köszönöm, hogy féltesz – lépek közelebb az asztalhoz és elkezdem bontani az övemet, míg le nem veszem a tekintetemet Niallről.

- Megértem, hogy kanos vagy, de kérlek, rossz helyen tapogatódzol – jegyezi meg röhögve. – Kristina rohadt féltékeny lenne rám.

- Pofa be, Niall – tolom le a gatyámat, lerúgom a bakancsot és felmászom az ágyra.

- Legalább nem a farkadat érte.

- Nagyon humoros kedvedben vagy ma. Varrj össze, hogy visszamenjek és szétrúgjak pár segget.

Felsóhajt, a megmosott, lefertőtlenített kezére kesztyűt húz és megvizsgálja a horzsolást. Ujjai hozzám érnek.

- Fogalmam sincs, hogy mikor éreztem utoljára ujjakat magamon.

- Benne maradt a golyó. Ki kell szednem, és nem mehetsz terepre. Nem vagyunk rákényszerítve, elég katonánk van. Ez orvosi és baráti parancs. 

- Nem fogok a kibaszott kispadon ülni – hördülök fel. – Szedd ki azt a szart és hadd menjek a dolgomra. 

Előkerül egy injekcióstű és hamar felmordulok a kellemetlen érzésnek köszönhetően, ami ér. Bár a fájdalom szinte már eggyé vált velem az évek múltán, még is megfeszülnek az izmaim. Egy fém csipesz kerül a kezébe, amivel a sebbe nyúl, és azt hiszem, hogy összefosom magam itt helyben. 

- Te barom, nem hatott még az a szar! 

- Kris ápolását is kibírtad – vigyorog és elenged.

- Fejezd be a baszakodást Horan.

Végszóra Liam jelenik meg.

- Túléli, Niall? – szemléli meg közelebbről az újabb sebhelyem.

- Kutya baja sem lesz, ha nem ugrál itt.

- Megint nagy a pofád? 

- Mindig – javítja ki Niall, és most kezdi el kiszedni a golyót. – Ne mocorogj, mert lehet, hogy más golyó is a csipeszre akad, ha nem nyugszol.

- Akadj le a témáról – hunyom le a szemeimet, hogy ne a két barátomnak nevezett barmot kelljen bámulnom. 

Hallom a fém tálcán a golyó csattanását, aztán érzem, hogy varrni kezdi a sebet. Liam dumál valamiről Niallnek, de engem hidegen hagy, és csak arra várok, hogy végre az utamra mehessek. Utálom a tétlenkedést és az idő pocsékba menetelét. 

- Kész is.

Felülök, és felhúzom a nadrágomat, majd a bakancsot. 

- Merre kell kimennünk? – nézek a társamra. 

- Harry, komolyan mondtam, hogy tarts szünetet. Kristina ki fog herélni téged és engem is, ha bajod lesz.

- Látom nem csak az én asszonyomnak kemény a marka.

- Ezek a poénok már fárasztók. De oké, legyen. Ma nem, de reggel azonnal visszamegyek. 

K R I S T I N A

Lolával a nap egyáltalán nem mondhatnám, hogy unalmas. Mivel a mai napom szabad, így felajánlottam neki, hogy szívesen elkísérem különböző helyekre, melyeken meg kell jelennie, az esküvő miatt. Még csomó minden kiválasztásra vár, ő pedig teljesen izgalomban van.

- Mennyire mennyei – ámuldozik egy frissítő citromos torta után. – Istenem, ilyen biztos, hogy lesz a desszertek között.

- Valóban nagyon finom. Felfrissíti az embert, én is rá szavazok. 

Tovább haladunk, még pár ízt meg kóstolunk, és végül megszületik a lista. Azt hiszem, hogy most az esküvőig nem is fogok enni semmilyen édességet, mert annyira eltelítették az egész szervezetemet. 

- Mondd Kris, őrült lennék? – karol belém az utcán, ahogy az esküvői ruhaszalon felé haladunk. Felkérte Liziet, hogy legyen koszorúslány, így a kislányom olyan boldogsággal veti bele magát a habos ruhákba, hogy azt elmondani sem tudom. 

- Már miért lennél az?

- Mi van, ha történik valami és Liam nem tér haza?

Rá nézek, amint sikerül a kérdését felfognom, hogy átlépjük a szalon küszöbét. Nagyot nyelek, de az eladó már is ránk veti magát, így Lizie és Lola eltűnnek. Elfoglalom a helyemet egy fotelben, és várom, hogy a lányok felvonuljanak előttem, míg a kérdése újra, s újra lejátszódik bennem.

42.Fejezet★Játszmák

 K R I S T I N A

Berontok a laktanyára. Több kíváncsi szempár is rám szegeződik, de én fütyülök rájuk. Végigrobogok a folyosón, míg a nevemet is hallom elhangozni a munkatársaim szájából, de őket is elengedem a fülem mellett. Annyira fel vagyok paprikázva, hogy azt szavakba nem tudom önteni. Szinte már betörök az iroda ajtaján, ami mögött Ken ül. A szemüvege fölött ki tekint rám, míg a papírokat, amik a kezei között pihennek, leteszi. Leveszi az olvasószemüvegét, és felsóhajt. Nem csodálom. Biztosan azon morfondírozik, hogy megint milyen őrültséggel állok elé. 

- Beszélnünk kell – fordulok hátra, és látom, hogy a kitárt ajtón keresztül több szempár is ránk szegeződik. Becsapom az ajtót, és ismételten Kenre nézek.

- Foglalj helyet kérlek – pillant az egyik székre az asztala előtt.

Fontolgatom. Annyira ideges vagyok, hogy a gondolataim kuszák, és koncentrálnom kell arra, hogy normálisan vegyem a levegőt.

Leülök, kigombolom a kabátomat és a sálamat is leveszem. Ennyi, amit megengedek a kényelmem miatt. Nem tervezek sokat időzni itt, de a helyzet miatt még jobban melegem van a kelleténél. 

- Miben segíthetek, Kristina?

- Tegnap éjjel betörtek a lakásomba, amíg aludtunk.

- Tessék? – már is megváltozik. Sokkal markánsabbá válik, az álla megfeszül és tényleges aggodalom issza át a tekintetét. – Miről beszélsz? Jól vagytok? Elisabeth?

- Jól vagyunk – biztosítom ennyivel, ő pedig látványosan megkönnyebbül. – Nincs kétségem afelől, hogy az a személy volt, aki az orvosi készletet is elvitte. 

- Láttad az arcát?

- Nem, de tudom, hogy ki volt.

Elkerekednek a szemei, s látom, hogy még jobban figyel. Fontolgatom, hogy mondjam-e el neki, hiszen tudom, hogy őrültség. Harry sem hitt nekem, és most itt ülök egy olyan személlyel szemben, aki maga sem oszt meg velem sok mindent. Sőt, éppen rejtegeti a dolgokat előlem mindenféle ócska kifogással együtt. 

Felfordul a gyomrom.

Látom, hogy várja a válaszomat, de úgy érzem, hogy nem kellene még megosztanom vele ezt, amíg tényleges bizonyítékkal nem tudom alátámasztani. Kitudja, hogy mennyire őrültnek titulálna, ami egyáltalán nem hiányzik az életemből. 

Megrázom nemlegesen a fejemet.

- Szerintem nem állsz még készen arra, hogy tudd, ki is az. 

- Miről beszélsz? Ne mondj ilyen őrültségeket! Amúgy is, mi van, ha ma visszamegy?

- Elhagyom a lakásomat, innen megyek és pakolom össze a cuccainkat. Nem vagyok hajlandó tovább abban a házban maradni. Fiad emléke ott van mindenhol, a tegnap esti csak a hab volt a tortán.

- Kristina, egy gyerekkel élsz. Nem csinálhatod ezt így. Fogadd el mások, az én segítségemet.

- Miután te magad se árulsz el semmit? – nevetek fel. – Ne légy nevetséges. 

- Akkor még is miért jöttél ide? – látom, hogy már felbőszítem. – Mit vársz tőlem?

- Csupán közöltem veled a tényeket, és hogy tudd, nem hagyom abba a dolgokat és fogalmam sincs, hogy mi után nyomozol, de én magam kértem a fiad sírjának felnyitását, ami egy kedves ismerősömnek köszönhetően előbb fog megtörténni, mint a te kérésedre.

Felállok a döbbent tekintete kereszttűzében. 

- Kristina... – áll fel ő is.

- És a jelentkezésemet is benyújtottam már kórházakba.

- A legjobb ápolóink egyik vagy, nem teheted.

- Elküldtél, a lányomnak pedig mindent meg akarok adni, és nem engedhetem meg magamnak, hogy karba tett kézzel otthon üljek. 

Nem szól semmit, én pedig hátat fordítok neki és elhagyom az irodáját.

Meglepetésemre többen is az ajtó előtt tobzódnak, de elengedem a kérdéseket a fülem mellett. Nem gondolnám, hogy meg kellene osztanom ezeket velük.

- Kris – kapja el Kelly a karomat, mire azonnal rá villannak a szemeim. 

Tudom, hogy nem neki kellene így reagálnom, de annyira feszült vagyok, ingerlékeny és csak el akarok tűnni innen minél előbb. Lenézek a kezére, mire leveszi rólam végül. 

- Nem szeretnék most beszélni. Senkivel!

Körbenézek a többiekre is, akik mind engem néznek. Utálom az embereket. A hajamba túrva hagyom a hátam mögött őket és a kijárat felé igyekszem. Se a sajnálatuk, se semmilyük nem kell. Elegem van ebből a szarból, amit éleknek nevezünk és a sok gyönyörű pillanat mellett hasonló mennyiségű fájdalom is társul hozzá. Ha Lizie nem lenne, fogalmam sincs, hogy mi lenne velem. Már szinte csak az lebeg a lelki szemeim előtt, hogy őt kell mindentől megóvnom, és minden más csak a második helyre szorul. 

Felrántom Harry autójának ajtaját, magam mögött kicsit erősebben csapom be a kelleténél. A kormányra hajtom a fejemet, és hagyom, hogy a könnyek felszínre törjenek a lelkem mélyéről, amely annyira sajog. Érzem Harry illatát, ami még mindig belengi az egész autót, és melegséggel, megnyugvással tölt el. Igyekszem szabályozni a lélegzetvételeimet, de nagyon nehezemre esik. 

Oldalra nézek és még mindig látom, hogy a lányok ott állnak, bámulnak, mintha a moziban lennének. Felsóhajtok, és végül elindulok, hogy a célkeresztből kikerüljek. Kihajtok a főútra és hazafelé veszem az irányt, hogy a már megpakolt dobozokat át tudjam hurcolni a másik lakásba, ami a város másik részében van. Takaros, de kettőnknek megfelelő átmeneti otthont nyújt így gyorsan.  

★

Belépve az új apartmanunkba teljesen az ismeretlen érzése fogad. Egyáltalán még nem érzem, hogy otthon lennénk. Megnyugtat, hogy a lakópark zárt, a lakásokhoz senki nem jöhet fel, hacsak nem kap engedélyt tőlem. Nyilván mindent valahogy ki lehet cselezni, de reménykedem benne, hogy kissé zavartalanabbul tudjuk az életünket folytatni a lányommal. 

Elsőként az ő szobáját készítem el, hogyha hazaér, akkor valami otthonos érzés még is fogadja. Bár soha nem volt az a félős kislány, aki ne érezné magát otthon bárhol. Szinte bárkivel fel is találja magát, ami nagyon veszélyes, de igyekszem mindent a koordinációm alatt tartani. 

Kipakolok, mindent elrendezek a szobájában, annak ellenére, hogy most is velem fogja töltei az éjszakát. Aztán sorra következnek a helyiségek. Mindent, ami fontos kettőnk számára, elhoztam, csomó minden a szemétben landolt, de ennek így kell lennie. Muszáj, hogy összekapjam magam, s amennyire tudom, elengedjem a múltamat. 

A múlt előkerülése felkavar és már a gyomrom forog annak tudatára, hogy holnap végre meg fogok tudni pár dolgot a volt férjemről. Legalábbis nagyon remélem, hogy válaszokra lelek, mert ténylegesen az őrület szélén állok.

Elgondolkoztam már azon is, hogy esetlegesen Louisat miként tudnám előkeríteni, mert olyan érzésem van, hogy ő is megfelelő személy lenne a kérdéseim megválaszolásra. Elsősorban arra, hogy mi a francot keresett a lakásban. Mindent átkutattam, de semmire sem jutottam. Vagy megkaparintotta, amiért jött, vagy ő maga is pofára esett. 

Már saját magamat kergetem az őrületbe. Mivel anya hozza majd haza Liziet, így én neki állok a vacsorának és egy pohár bort is töltök, csak, hogy kissé ellazuljak. Elkortyolgatom, miközben kavarok egyet-kettőt a vacsorán, ami fenséges illatokkal lengik be a lakást, s már is otthonosabb érzése van. 

- Megjöttünk – hallom anya hangját, és ahogyan a lányomnak dirigál, hogy vegye le a csizmáját és a kabátját. 

- Sziasztok.

- Anyuc! – Lizie fut hozzám, puszit nyom az arcomra. 

- Ez lesz az új otthonunk kincsem, rendben? – mondom neki, miközben a mosogatóhoz viszem, hogy meg tudja mosni a kezeit. 

- Az új otthonunk?

- Igen. Megnézed a nagyival a szobádat, amíg kész a vacsi?

Anyára nézek, aki megértően, de egyben aggódóan néz rám. Megfogja Lizie kezét és a szobája felé mennek. Egyáltalán nem bővelkedik nagy méretekben a lakás, így azonnal megtalálják a szobáját, és már is hallom az örömteli hangját, ahogyan örül a játékainak, és elcsodálkozik, hogy ők is velünk jöttek.

41.Fejezet★Betolakodó

 K R I S T I N A

Forr az agyam? Gyenge kifejezése annak, ami bennem tombol éppen. A kés úgy szeli át a hagymát, mintha egy vajon siklana át. Visz a lendület, szinte már az ujjaim bánják annak köszönhetően, hogy a gondolataim úgy szárnyalnak. Felszisszenek, és az ujjamat a víz alá dugom, majd megtörlöm és egy sebtapaszt teszek rá, mielőtt folytatom a vacsoránk elkészítését. Ki – ki pillantok Liziere, de ő a nappaliban játszik csendben, ami pici nyugalmat ad. Beledobok mindent a serpenyőbe, mire sisteregni kezd és már is illatok lengik be a konyhám. Több minden is kiesik a kezeim közül, ami még jobban elérni, hogy felhúzzam magam. Felháborítónak tartom a feltételezését, egyáltalán azt, hogy megfordult a gondolat Ken fejében, hogy bármilyen közöm is lehet a lopásokhoz. Fogalmam sincs, hogy már hány éve vagyunk egymás családtagjai, nyilván, amikor meghalt a fia, megváltoztak a dolgok, de soha nem fordult meg bennem, hogy ennyire.

Megkavarom az ételt, minden szennyest a mosogatóba dobok és gyorsan el is mosogatom. Azt hittem, reméltem, hogy kicsit elterelem a gondolataimat, de nem igazán megy. Már olyan is megfordult bennem, hogy valamilyen új munka után kellene néznem, és elengedni teljesen a múltamat, ami a katonasághoz köt.

Összerezzenek a csengő öblös hangjára. Kavarok gyorsan egyet még a tűzhelyen rotyogó ételen, s az ajtóhoz igyekszem, miközben megtörlöm a kezeimet a konyharuhába. Sietségben ki sem nézek, hogy ki az, csak felrántom az ajtót. Megdöbbenek Ken láttán, aki komor arccal néz vissza rám. 

- Miben segíthetek? 

- Papi! – Lizie száguld el mellettem és a nagyapja fel is kapja a rohanó szeretettgombócot a karjaiban. 

Arrább állok, beengedem a lakásba, ahol leteszi a lányomat, hogy a kabátjától meg tudjon szabadulni. Előránt egy kis apróságot a zsebe mélyéről, én pedig ott hagyom őket, hogy a vacsorára ránézzek, mielőtt teljesen leégetem. Megkeverem, de fél szememet a nappalin tartom. 

- Maradsz vacsorára?

- Nem köszönöm, Clara vár haza, és rajtam töri ketté a fakanalat, ha nem vacsorázom – viccesen nevezi meg, de csak biccentek a szójátékán. 

Felteszek tésztának vizet melegíteni, a szósz alatt lejjebb veszem a lángot és visszamegyek a nappaliba. Lerogyok a kanapéra, s figyelem a kislányom, aki annyira lelkesen benne van a mondandójában, hogy remélem ki tart addig, amíg Kennek mennie nem kell. Ken rám pillant. Soha nem tartozott azon emberek közé, akiknek az arcára lenne írva, hogy milyen gondolatok is fogalmazódnak meg benne, most még is látom, hogy a reggel történteket mennyire bánja. Késő bánat.

- Válthatunk pár szót? – köszörüli meg a torkát.

Nem igazán volt a családon belül, illetve az egységben sem a szavak embere, de most még jobban keresi a megfelelő mondatokat. Szerencséjére türelmes vagyok, s várok.

- Mondjad – bíztatom.

- Tudom, hogy ez kellemetlen számodra, ahogyan nekem is.

- Kellemetlen? – vonom fel a szemöldökömet. Ennél ködösebben és a valóságot elfedően nem is tudott volna fogalmazni. – Meggyanúsítottál Ken!

- Egyértelmű volt minden, de belátom, hogy elhamarkodtam. 

- Eléggé sikerült – hördülök fel elégedetlenül. 

- Nem hagyom abba a nyomozást, és ki fogjuk deríteni, de szerettem volna mindent egyenesen közölni veled.

- Abszurd az egész. Ismersz évek óta. És arról ne is beszéljünk, hogy miket hordtál össze itt a fiadról. És csak úgy hagytál kételyek között! 

- Nem mondhatok még semmit. Több okom is van rá, de megígérem, hogyha bármilyen információ a birtokomba kerül, azonnal megosztom veled.

- Nem bízol bennem?

- Vannak dolgok, amik oda juttattak, ahova. Ezért ne haragudj rám. 

- Ide jössz a lakásomba, továbbra is nagy ködösítések közepette és most azt várod, hogy hátra dőljek, és azt mondom, hogy nyomozgass csak? Az előbb már azon gondolkoztam, hova mehetnék dolgozni! 

- Tudnod kell, hogy a legegyenesebb vagyok veled, és szeretném, ha maradnál. Jól végzed a dolgod, de meg kell értened, hogy a nyomozás végéig...

- Ha nem tűnt volna fel van egy lányom! Akit nem mellesleg el kell tartanom. Nem fogok itthon ülni, amíg te úgy gondolod, hogy vége a játszadozásnak, és akkor vissza mehetek csinálni a munkámat. Bármelyik kórházba felvesznek, tisztában vagyok vele. 

- Nem kell a kioktató stílus!

- Szeretném, ha távoznál – állok fel, de igyekszem kulturáltan beszélni, hiszen a lányom még mindig itt van. 

- Kristina...

Ellépek, a bejárathoz megyek egyenesen és kitárom azt.

- Köszönöm, hogy benéztél. Kérlek, köszönj el Lizietől.

Tudom, hogy fájó ponton találom el, mert az arcára most kiül a szomorúság árnyéka. Az unokájáért mindig is rajongott, és nem áll szándékomban elszakítani őket egymástól, hiszen a lányom is viszonozza ezt. Ám a magam részéről megteltem a sok ostobasággal, és muszáj, hogy elszakadjak tőle. Azt hittem, hogy semmilyen probléma sem merülhet majd fel, hiszen a volt apósomról van szó. De tévedtem.

★

A vacsorát követően a fürdés következik. Amíg Lizie a kádban pancsol a sok figurával, a habkoronák közepette, addig összekapom a konyhát, hogy reggel ne egy halom mosatlanra jöjjek ki. Mindent a helyére teszek, letörlők, majd bezárom az ablakot, és a bejáratot is ellenőrzöm. Leoltom a villanyokat és a fürdőbe megyek, hogy végre kiszedjem a már ráncosra ázott, álmos lányomat, miután még gyorsan megfürdetem a rózsaszínű, csillámos tusfürdővel. 

- Kipancsoltad magad?

Hatalmasat ásít.

- Álommanók itt vannak – dörzsöli meg kicsi öklével a szemét. 

Gyorsan át törlöm, leengedem a vizet és a pizsamájába bújtatom, majd a karjaimba kapom és a hálóba viszem. Még mindig mellettem tölti az éjszakákat, de nem gondolnám, hogy bármilyen törvénynek, szabálynak kell lennie arról, hogy a saját ágyában kellene tölteni.

Szinte alig dugom be a takaró alá, nyomok egy puszit az arcocskájára, már is elalszik. Az éjjeli lámpát hagyom égve, míg én visszamegyek a fürdőbe, hogy összekapjam magam. Gyors zuhany, fogmosás és minden sorra követi egymást, míg én is a meleg pizsamámba nem bújok, ami egyáltalán nem szexi, de éppen annyira meleg és simogató, hogy a lelkemet is átjárja az érzés. Bebújom Lizie mellé, leoltom a lámpát és ezúttal nekem sem kell altató, hogy a szemeim lecsukódjanak.

Felébredem, de a szemeimet nem nyitom ki. Enyhe neszt hallok, ami fura. Tovább hallgatózom, s egyértelműen lépések halk hangja ér el hozzám. Felnyitom a szemhéjaimat és látom, hogy Lizie mellettem alszik békésen, így még zavartabb vagyok. A hátamra fordulok, az éjjeliszekrényemből kiveszem a fegyvert, melyet még évekkel ezelőtt szereztem be, hogy magamra maradtam. Eddig még soha nem volt alkalmam arra, hogy használjam lőtéren kívül, így kissé remegve fonom köré az ujjaimat. Kimászom minél halkabban az ágyból és elindulok ki a hálóból. Még mindig hallom a motoszkálást, és már az jár a fejemben, hogy Liziet hogyan védjem meg. 

Kilépek a folyosóra és a konyha, nappali irányába megyek halkan, ahonnan még mindig a motoszkálás tisztán hallható. Közeledem, aztán meglátom a kapucnis alakot a nappalimban levő szekrények, fiókok mélyén turkálni.

Szívem hevesen dobban a torkomban, de összeszedem magam. Lehunyom egy másodpercre a szemhéjaimat majd visszanézek az alakra.

- Segíthetek valamiben? 

Megrökönyödik, de nem fordul velem szemben. Jobban felmérem a helyzetet és őt magát, majd konstatálom, hogy ugyan az a pulcsi, mint a laktanyán készült videófelvételeken. Azonnal járni kezdenek a gondolataim és a felismerés olyan hirtelen ér, hogy magamat is meglepem. Ujjaim szorítják a fegyvert, míg az alak mereven áll.

- Lousia?

Ahogy a név elhagyja a számat, futásnak ered ki az ajtón, és eltűnik. Szemmel is alig tudom követni, de végül hűlt helye van. Feloltom a villanyt és az ajtóhoz megyek, melyen kinézek, de már ház előtt sem látom őt.

40.Fejezet★Döbbenetes következtetés

 K R I S T I N A

- Anyuc, nézd – nevet fel Lizie, ahogy a rózsaszín csillámba dugja az ujját. A nappali asztala már így is fénylik, csillog, és unikornisokkal teli, de az a boldogság, amit látok az arcán többet ad, minthogy amiatt bosszankodjak, hogyan takarítom össze. – Szép?

- Nagyon szép kicsim, de így nem lesznek csillámtetkók, ha eljátszod őket. 

- Nem, játszom el őket – sóhajt fel, és megfogja a kezemet. – Csinálok neked, mondjuk egy hercegnőt.

- De szép legyen ám!

Figyelem, ahogy ragasztót nyom, bár instruálnom kell a mennyiségét és mindent illetően, de szerencsére nagyjából hallgat rám, így a csillám kerül a kezébe. A szőnyegnek már így is annyi, de azért jobban az asztal fölé teszem a kezemet és hagyom, hogy több színnel is leszórja. Kicsi nyelvét kidugja a koncentrálás közepette. A háttérben a mese szól, ami éppen nagy kedvence, míg én már a hajamat tépem miatta, annak ellenére, hogy én is mennyire szerettem a régebbi változatkat. Belle éppen dalra fakad, Lizie pedig oda pillant és mivel oly sokszor látta már a Szépség és a Szörnyeteget, így ő is énekelni kezdi. Ez melengeti a szívemet a vékonyka hamis hangja, ahogyan teljesen, szempislogást is mellékelve énekel.

Megzavarja a pillanatunkat a csengő hangja, mire fel is pattanok. Meglepődve konstatálom, hogy egy futár áll az ajtóm előtt egy hatalmas csokor rózsával. A szavaim is elállnak. 

- Jó napot, Ms.Bazant keresem.

- Én lennék – veszem el tőle a virágot és az ajándéktasakot és aláírom a papírt. – Köszönöm szépen. További szép napot.

- Mi az anyuc? – rohan oda Lizie, ahogy leteszem a tasakot a kanapéra, míg a virágot egy vázába teszem.

- Ajándék kincsem.

Mire visszaérek a konyhából a nappaliba a kislányom már a szatyorba derékig benne van. 

- Nézd! – kezében meglenget egy Csészi csészét. A múlthéten eltörött az övé, nagyon sírt miatta. Még nem tudtam beszerezni újat, de úgy látszik, hogy Harry nagyon is figyelmes. – Csészi – öleli magához.

Rámosolygok. A táskát magamhoz veszem, és kiveszem a még benne rejlő dolgokat. Egy gyermekeknek való társas, hasonló témában, és egy doboz bon-bon, ami valószínű, hogy az enyém, az alkohol tartalmát tekintve. Egy kis levél is hever a tasak alján, amin az én nevem áll, így azt félre teszem, hogy nyugalomban tudjam majd a későbbi órákban elolvasni.

- Ú, ez nagyon szupi – forgatja a kezei között a dobozt.

- Mielőtt ez is tiszta csillám lesz, fejezzük be a csillámtetkókat, kezet mosunk és játszunk vele, rendben?

- Jójó.

★

Drága Kris!

Nem vagyok a szavak embere, főleg nem a szerelmes szavaké. Arra kérlek, hogy tarts ki, amíg vissza nem térek hozzád, ahol a helyem van, és meg nem ismerhetem az édes kislányodat. Nekm az lett a sorsom, hogy harcolnom kell. Remélem tudod, hogy visszatérek hozzátok, és vigyázni fogok rátok.

Csókollak, H.

Elmosolyodom ezen a szerény, még is sokat jelentő sorokat rejtő levélen. A kislányomra pillantok, aki mellettem alszik. Még mindig nem engedtem el, hogy a saját szobájába hajtsa álomra a fejét. Lehetséges, hogy a jövőben ezért nem fogom megdicsérni magamat, de jelenleg így diktálja a szívem.

Leoltom a villanyt, Harry arca pedig előttem jelenik meg. Már most hevesebben dobban a szívem, hallom a fegyverek hangját, érzem az orromba a vér szagát. Kiráz a hideg. Igyekszem kizárni magamból ezt a részt és arra koncentrálni, hogy elvégzi a feladatát, minden a legnagyobb rendben lesz, és mielőbb visszatér hozzánk. A terveim között szerepelt, hogy a karácsonyt már együtt töltjük, hogy Lizie is megismerje, hozzászokjon, megszeresse. Kétségem sincs afelől, hogy mennyire oda lesznek egymásért, s engem már az lenyűgöz teljesen, hogy Harry mennyire figyelemmel kíséri a lányomat, még ha csak az én szavaimon keresztül is.

Elmosolyodom ezen a szerény, még is sokat jelentő sorokat rejtő levélen. A kislányomra pillantok, aki mellettem alszik. Még mindig nem engedtem el, hogy a saját szobájába hajtsa álomra a fejét. Lehetséges, hogy a jövőben ezért nem fogom megdicsérni magamat, de jelenleg így diktálja a szívem.

Leoltom a villanyt, Harry arca pedig előttem jelenik meg. Már most hevesebben dobban a szívem, hallom a fegyverek hangját, érzem az orromba a vér szagát. Kiráz a hideg. Igyekszem kizárni magamból ezt a részt és arra koncentrálni, hogy elvégzi a feladatát, minden a legnagyobb rendben lesz, és mielőbb visszatér hozzánk. A terveim között szerepelt, hogy a karácsonyt már együtt töltjük, hogy Lizie is megismerje, hozzászokjon, megszeresse. Kétségem sincs afelől, hogy mennyire oda lesznek egymásért, s engem már az lenyűgöz teljesen, hogy Harry mennyire figyelemmel kíséri a lányomat, még ha csak az én szavaimon keresztül is.

Oldalamra fordulok, a kislányom nyugodt arcát vizslatom, és a fehér ágyneműt, amit már most tömérdek csillám fed. Ennek ellenére, egy puszit nyomok kicsi pufók arcára, és én is igyekszem végre elaludni, hogy reggel nem úgy ébredjek, mint egy mosott szar. 

★

Sose voltam igazán a reggelek embere, de úgy érzem, hogy egyre nehezebben megy a korai ébredés. Már csak azért is, mert Lizivel rengeteget programozunk, játszunk, utána a munkám otthoni részével foglalkozom, másnapra előkészülök, és már csak tényleg arra marad időm, hogy gyors zuhanyt vegyek és bedőljek az ágyba.

Harryről nem kaptam még semmilyen információt, annak ellenére, hogy ígéretet viszont igen, afelől, hogy tájékoztatni fognak bizonyos időközönként. Bár még valóban nem telt el túlságosan is sok idő, mégsem érzem nyugodtnak magam, ami nem is fog változni amíg vissza nem tér hozzánk. Igyekszem magamat mindig arra a gondolatsorra téríteni, hogy minden a legnagyobb rendben, hiszen tudja, hogy mit csinál, de a háború akkor is egy kiszámíthatatlan eseménysorozat. Soha nem lehet tudni, hogy az emberre mikor törnek rá, vagy az autóra felszerelnek-e bombát, és még sorolhatnám, de gondolni sem akarok ilyen opciókra. A szívem már csak ezeknek a lehetőségére is összecsordul. Természetesen nem csak Harryt féltem, hanem Niall-t és Liam-et is, akik közel állnak hozzám, de mindeközben a többi katonáról se feledkezzünk meg, akiket hazavár a saját családjuk, szeretteik. 

- Kristina.

A nevem hallatán felkapom a fejemet, és Kenre nézek, aki az irodája ajtajában áll, s a szemüvege fölött engem méreget. Biccent a fejével, én pedig odaigyekszem. Táskám szinte már lobog a sietségben, ahogyan a hajam is. Becsukom magam mögött az ajtót, és kérdően meredek a már immáron az asztala mögött ülő Kenre.

- Jó reggelt – hadarom el, míg ő semmit sem szólt, csupán felém fordít egy laptopot, majd elindít egy videót rajta. Figyelem az előttem lezajló jelenetet. A kép a laktanya egyik pontja, ahogyan egy alak bejön a kerítésen át mindenféle probléma nélkül. Már ez magában nem történhet meg, ám folytatódik a felvétel. Végig nézhetem, ahogy a személy hogyan is jut be az épületbe fennakadás nélkül, majd végig a folyosón, egészen a raktárba. Úgy pakolja egy hátizsákba a dolgokat, hogy azonnal feltűnik, tudja mit keres. Csak bizonyos dolgokból visz több darabot is, amik nekem is kijöttek a leltár során a hiányra. 

Összeszedett, megfontolt. 

Nem kétség, hogy ismeri a terepet, nem először jár itt, és mindenhez nagyon ért. Már-már zavaró, frusztráló, hogy nem látom, hogy ki is az. Sietősen pakol, aztán kioson és a felvételnek vége.

- Hogy lehetséges, hogy ilyen simán bejutott? És egyáltalán ki az? Elkapták? 

- Nem, kioson, ahogy bejött. Az egyik éjjeliőr majdnem meglátta, de úgy látszik, hogy a betolakodó minden szegletét ismeri a területnek.

- Értem. Van tippetek, hogy ki lehet az?

- Fogalmunk sincs. Mindenesetre vagy egy kistermetű férfi, vagy egyértelműen egy nő.

Méreget, de nem szól semmit. 

- Ugye nem gondolod, hogy én? – döbbenek le. A tekintete mindent leír.

- Ilyet egy szóval sem mondtam Kris – sóhajt fel, és leül. – Viszont, amíg nincs meg, hogy ki is a tettes, addig mindenki gyanús.

- Akkor miért mutattad meg nekem ezt? Alapból sért a feltételezésed, de még meg is mutatod? Ken, jobban ismerhetnél.

- Tudnod kell valamit. A tudomásomra jutottak információk, amik nyomán cselekszem. Megtudtam, hogy a fiam halála körül kétes dolgok vannak. Rengeteg minden felmerült, és most exhumáltatjuk a sírt.

- Micsoda? – olyan sokkos leszek. Szinte nem hiszek a fülemnek. – Miért? Mi történt?

- Ha minden kitisztul, meg fogom osztani veled, de először szeretném tisztázni a dolgokat, és alaposan utána járni mindennek, ami csak tőlem telik. Ennél többet nem szeretnék mondani most.

- Ide hívsz, elhintsz ilyen információmorzsákat, és most így ennyivel le is rázol?

- Nem tehetek mást, sajnálom.

- Az unokád apja, a volt szerelmem, a volt férjem. Azt hiszem, hogy sok minden áll a jogomban, hogy tudjam ezeket. Nem csipegethetem fel a morzsácskákat, és korgó gyomorral csak vonuljak vissza. Nem, nem! Ez az én drámai életem, nem teheted ezt meg velem.

Feláll, és már tudom, hogy nem sokáig fog tartani a beszélgetésünk. 

- Nem engedem meg ezt a hangnemet még neked sem.

- Te sem várhatod el tőlem. Mit vársz a vizsgálattól? Még is hova vinném ezt a sok orvosifelszerelést.

- Egyedülálló anya vagy, Kristina. 

- És? – teljesen fel vagyok háborodva. – Az már egyenesen aranyos azzal, hogy lopnom kell? Mindek? Megélünk így is! Nem úszkálunk aranyban, de megvan a lakásunk, a kislányomnak mindene, minden nap forró ételt tudok elé tenni, fizetem a számlákat. Te lehetnél a legtisztábban azzal, hogy mennyi a fizetésem!

Nem érdekelve, hogy a főnököm, hogy a laktanya vezetője, hogy a családom része, hátat fordítok neki, és elhagyom az irodáját, kissé hangosabban is becsapva annak ajtaját, mint kellene.