24.Fejezet★Csendbeburkolózó ölelés

K R I S T I N A

A csontig hatoló hideg, s szélvihar nem éppen nekünk kedvez a menetelés során. A borús idő kellő sötétséget ad az erdőnek, a sáros talajon oda kell figyelni szinte minden lépésre, hogy az elcsúszás lehetőségét is kizárjuk. Zsebeimbe süllyesztem a kezeimet, míg a kapucnim takarásában keresek menedéket a zúgó szélnek, s a csepergő esőnek köszönhetően. A fogaim össze-össze koccannak a hűvös szél miatt, miközben Harry lépteit igyekszem lekövetni. Niall a másik oldalamon lépked, csend ölel körbe bennünket, a viharos szelet leszámítva, a lépteink hangjával együtt. Mögöttünk valahol a többiek, de nem igazán fordítok én jelentőséget nekik. Mielőbb szeretném, ha elérnénk ma a kikötőt, és végre este a karjaimmal, szorosan ölelhessem a lányomat.

Tekintetemmel a sáros cipőmnek moccanását követem, s jobban a nyakam köré húzom a kabátomat. Ahogy vissza akarom csúsztatni a kezemet a meleg zsebem mélyére, megragadja Harry. Felpillantok rá, de ő nem engem néz, mindössze előre mered, a saját zsebébe csúsztatja a kezeinket. Az apró gesztus melengeti a szívemet, s a szája sarkában egy mosolyt pillantok meg, a kézfejemen pedig érintésének finom mozzanataira kapom fel a fejemet. Ujjai az enyéim közé csúsznak és finoman megszorítja azokat. Közelebb húzódom hozzá, melegségre lelve, amely valószínű, hogy csupán a képzeletem szüleménye, de még is élvezem.

– Hallod? – kérdezi mire felkapom a fejemet, s fülelni kezdek, mélyen belül reszketni, de hamar rájövök, hogy ez a kérdés nem gyanakvó, féltő volt, hanem boldogságtól inkább kicsattanó. Víz sodródó hangja, ami megcsapja a fülemet. Mosoly terül szét az arcomon, és a reménykedés lassan valóságossá kezd válni.

– A szabadság hangja – a hangomat az őrjöngő szél elnyomja, de Harryhez valószínű, hogy eljutnak a szavaim, mivel a mosoly kiszélesedik, s aprót bólint helyeslően.

– Reménykedjünk benne – mormogja, s a lépteit meg is nyújtja a hang irányába.

Igyekszem követni, de szinte lehetetlennek bizonyul. Míg ő sétál, én szinte rohanok mellette, de egy szót se szólok, csupán csendben szedem a lábaimat.

Hallom, ahogyan mögöttünk is érzékelik a különböző hangokat, s igyekszenek beazonosítani a hangok forrásait. Louisa felkiált, mire hátra kapom a fejemet, s látom, hogy Liam a szájára szorítja a kezét, s azt hiszem, hogy ez a csend most az, ami mindenkinek kell. Arról nem is beszélve, hogy nem lehet ennyire kicseszett őrült, hogy felhívja ránk a figyelmet. Bárki ellenséges személy felfigyelhet ránk így is, s talán a szerencsénknek köszönhető, hogy mindenféle támadás nélkül a napokat megúsztuk, s sikeresen elérünk a célunkhoz viszonylag rövid időn belül.

– Megvan a papírod, igaz?

Felpillantok rá, hirtelen azt sem tudom, hogy miről is beszél, aztán pillanatok alatt eszembe jut a már kissé gyűrött állapotban, a táskámban heverésző darab, ami pecséttel biztosítja, hogy bármikor elhagyhatom az övezetet, s, hogy angol állampolgár vagyok, és hasonlók.

– Igen, meg.

– Akkor már probléma remélem, hogy nem lesz – sóhajt fel.

Közelebb érve a fák már egyre szerényebb távolságban állnak egymástól, s lassan elénk is tárul a betonozott közeg, az emberek rohanó alakjai, s a hajó, amelyre éppen felfelé igyekeznek párnak. Felcsillannak a szemeim, s a lépteim már maguktól visznek előre, egyre gyorsabb, sebesebb tempóban. Kezem kicsúszik Harry zsebéből, de ő megálljt parancsol nekem. Mellém lép, és együtt haladunk tovább, immáron a többiekkel. Louisa még mindig nem tudja befogni a száját, annak ellenére, hogy Liam folyamat hozzáfűz valami igazán fájót a dologhoz.

– Este már Londonban lehetünk? – lelkendezik túlságosan is fület sértő hangon. Nem mondom, hogy már csak a halk suttogása sem irritálna, de azt hiszem, hogy ez érthető is az én esetemben.

– Ha tudsz úszni, talán – mormolom az orrom alatt, mire mellettem Harry egy mélyről jövő nevetést folyt el, de én tisztán látom oldalról is a vidámságot arcán, s a zöld szemeinek csillogását, melyekben a kusza tincsei enyhén belehullnak.

Hátrapillantok a vállam felett, s csak az értetlen arckifejezést vélem felfedezni a lány arcán, míg Niall vígan nevet, Liammel együtt. Rick nem igazán mond semmit, talán ő is tudatában van annak, hogy a lány nem éppen az esze, a felfogása miatt fogta meg.

Kilépve a kopár fák árnyékából, még mindig Harry kezét fogom, aki a másik kezében a fegyverét szorítja, ahogyan az Rick és Liam is teszi. Egyikünk sem lehet biztos abban, hogy minden rendben lesz. Ahogyan közelebb is lépünk, s észrevesznek bennünket, pár katona már a fegyverét felénk is szegezi, s az egyik erőteljes hangon kezd el beszélni, parancsokat diktálni nekünk.

– Angol tisztek vagyunk – szólal fel Harry mellettem. – Haza szeretnénk jutni angol földre, a tábort megtámadtak, amiről tudnak, a sejtéseim szerint.

– A papírjaikat! Lassan! – ordítja a férfi, aki felénk lép, míg páran továbbra is fegyvert szegeznek ránk.

Körülöttünk több tekintet is ránk szegeződik, s a hajó fedélzetéről is félve, kissé érdeklődve merednek ránk az emberek. Férfiak lézengenek a fedélzeten, nők és még gyerekek mellett, amely meglep. A szívem a torkomban dobban minden zaklatott ütemével, míg az ujjaimat már görcsösen szorítják Harryét, miközben próbálom elhitetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, s ez a jelen esetben így helyes, még ha félelmet is gyújt bennem.

– Tessék – nyújtja Harry elsőként a saját iratait, mire a férfi szinte már elmarja tőle, hogy szemügyre vegye a legépelt sorokat. A tenyerem izzadni kezd Harryében, de ő szorosan fogja még mindig, s nem enged el.

Mormol valamit a férfi az orra alatt, melyet nem igazán értek, majd visszanyújtja a papírt s az iratokat Harry felé. Ekkor az enyém kerül sorra, s lassan mindegyikünk átesik az ellenőrzésen, így a hajó felé vehetjük az irányt. Most kezdem elhinni igazán, hogy órák választanak mindössze el a lányomtól, a biztonságot jelentő otthontól, a szeretteimtől.

Harry magához von, száját egy pillanatra a hajamba nyomja, s enyhe csókot hagy maga után. Mosolyogva lépkedek felfelé, a hajó fedélzetére, ahol is egyből már lefelé haladunk. A férfi, aki még mindig kimért, egy-egy kabint biztosít nekünk, ahol rendbe szedhetjük magunkat. Ennek a híre már azt hiszem, hogy csak hab a tortán, s finom megkönnyebbülés, hogy rendbe hozhatjuk magunkat a körülményekhez képest. Vissza szeretnék fordulni Niallhez, de Harry szinte maga után von a kis beltérbe, aminek az ajtaját be is csukja magunk után. A zsákja szinte visszhangot verve esik a földre, s sietve rúgja le magáról a bakancsát is, amely itt-ott sárfoltot hagy maga után. Leteszem a sajátomat is, és én is elkezdek megszabadulni a ruháimtól, míg zokniban, nadrágban és a felsőmben zavartan nem állok a kutató tekintet előtt.

– Minden rendben, igaz? – lép közelebb, kezét a derekamra csúsztatja, s lenéz rám, mire a kezem ösztönösen mozdul meg az arca irányába mely bele is túr a kissé kusza hajába, amely előre hullik a feje tetejéről.

– Lehetne jobb? Végre hazafelé tartunk – mosolygok rá, s hagyom, hogy még közelebb vonjon magához.

– És már vár otthon rám is egy forró csokoládé?

– Hát, talán?!

Nevetve lehajol, száját egy pillanatra az enyémére illeszti, s el is szakad tőlem.

– Mész zuhanyozni? Vagy menjek előbb? De akár..

– Sietek – lépek el mellette, s a nem nagy négyzetméterekkel rendelkező helyiségbe zárkózóm.  

★

Egy törülközővel a testem körül, egy másikkal a hajamat törülgetve lépek ki a szobába, ahol Harry egy bokszer alsóban ül az ágy tetején. Felém pillant, tekintete végigsiklik rajtam, s feláll. Közelebb igyekszik és már is tudom, hogy újabb csókot szeretne lopni, ami meg is történik.

– Hm.. Még fogkrém is van? – vigyorodik el pimasz módon.

– Igen, és sokat fog segíteni rajtad – lépek el mellette, s lerogyok az ágyra egy széles vigyorral az arcomon.

– Ne szemtelenkedj – mormogja féloldalas mosollyal, s behajtja maga mögött az ajtót, majd a zuhany hangját hallom meg, s halk dúdolást, ami meglep, de a mosolyomat egy pillanatra sem hervasztja le.

A saját csomagomhoz lépve pár tiszta ruhát veszek elő, de mivel nem igazán gondolom, hogy kimozdulunk egyből, így egy fehérnemű és felső mellett döntök. A hajamat kénytelen vagyok nedvesen hagyni, de most ez sem igazán az a probléma, amely aggasztana. Az ágyon heverő takarót felhajtom, s bemászok alá. Nem a legkényelmesebb matrac, de sokkal jobb, mint a föld, amelyen meghúztuk magunkat a viharos éjszakákon. Felsóhajtok jólesően, ahogyan elnyújtózom, a szemhéjaimat lehunyom, s a nyakamig húzom az anyagot.  

– Erről nem volt szó – húz magához egy kar, az arcom egy mellkashoz simul, amely csupaszon érint meg. A mélyen búgó hang visszaránt az álomvilágból, amely egyik pillanatról a másikra ragadott magával. Keze végigsiklik az oldalamon, s a fenekemen is bátran.

– Hm, álmos vagyok – mormogom a mellkasába. – Valahogy kellene szólni otthonra.

– Kétlem, hogy találnál itt térerőt – csúszik a felsőm alá hatalmas tenyere. – Pihenj, hamarabb elmegy az idő, és otthon leszünk, mire felébredsz.

– Akkor ne legyél kíváncsi – teszem simán a derekamra a kezét.

– Ennyi finomságot se adsz nekem?

– Ideje lesz férfi módjára viselkednek, és udvarolnod – vigyorom most sem rejtőzik el, annak ellenére, hogy ő nem láthatja azt.

– Basszus, fel kell kötnöm a gatyámat. Azt hiszem, hogy Lizie lesz, akitől engedélyt kell kérnem.

– Látod, tudod te a menetet – kezemet átlendítem a csípőjén, s közelebb kúszok. – De most fogd be, és ölelj.

23.Fejezet★Forró csokoládé

K R I S T I N A

– Mami – apró léptek hangjára, küzdelmes kuszára kezdek el ébredezni. A fejem még ködös, az elmémmel, s azt sem tudom pár pillanat erejéig, hogy hol is vagyok, míg apró tenyerek meg nem érintik az arcomat. Azonnal minden a helyére kerül, szám magától húzódik egy boldog mosolyra, s a kezeim körbeölelik a kicsi testet, és a meleg takaró alá rántják. Fejünkön pihen a vastag anyag, míg vidám nevetés zengi be azt. – Mami – kiáltja újra, míg a szám többször is a puha arcocskájával találkozik.

– Jó reggelt, bébi – ölelem meg, meleg arcát az enyéméhez szorítja, s még mindig vígan kacag. Jókedve rám is átragad. – Mi ez a boldogság?

– Karácsony! – jelenti ki lelkesen, szinte már felkiáltva.

– Karácsony? – kérdezek vissza teljes döbbentséget színlelve.

– Mami! – szól rám, ahogy feltérdel, így a fény beszökik a paplan alá, az arcába húzódik az anyag, én pedig nevetve emelem fel, hogy lássam a mosolygós kislányomat, aki kócos hajjal mered rám. Enyhén rózsaszín ajkai sűrűn formálódnak újra, ahogyan a szavakat formálja, a levegőt élesen szívja magába, s a haja kócosan ül a fejecskéje tetején. – Mikulás! Sok ajándék, Mami!

– Ajándék? Jó kislány voltál?

– Mindig – bólogat hevesen, én pedig vigyorogva felülök, arcára ismételten egy csókot nyomok, s a karjaimba vonva lemászom az ágyról. Nem foglalkozva azzal, hogy be vetetlenül marad.

– Készítünk együtt egy nagy, habos forró csokoládét?

– Igen!

Lelkesedése lehengerlő, s már nekem is kellően megalapozza a napomat ez a jókedve, amely nagyon is ragadós. Kusza, barna tincseimmel játszadozik, míg én végigmegyek vele a karjaim között, a konyhába vezető úton. Az asztal mellől elmarok egy széket, melyet a pulthoz húzok, s arra teszem le Liziet. Türelmesen várja, hogy két nagyobb csészét vegyek le a szekrényből, melyet meg is teszek, így elő kerül az Alice csodaországban mesét ábrázoló kék-fehér porcelán, ami nagy kedvence.

– Összetöröd a csokoládé felét?

– Igen!

Lelkesedése nagyon is lehengerlő, még ha nem is tudja annyira, hogy mit is rejt magában a karácsony ünnepe, még is kisgyermek szemével kellően örül neki, s túlságosan is pezseg, amelyet én egyáltalán nem bánok. Örömmel, boldogsággal töltődöm fel neki köszönhetőben.

Leveszek egy tábla csokoládét, majd kicsomagolom, elfelezem, s az elővett edényt magunk elé csúsztatom, hogy a darabok abba potyogjanak. Lassan minden csokoládé bekerül a lábosba, melyet a főzőlapra helyezek, s melegíteni kezdek. Egy narancsnak a megmosott héját, s minimális levét is beleteszem, és kevergetni kezdem. Idő közben Lizie is leszáll a székről, s közelebb férkőzik még úgy is, hogy figyelmeztetem az edény és a tűzhely forróságára. Lassan tejjel felöntöm az egész elegyet, és a végső lépésekig készítem, míg végleg el nem készül. Bögrékbe töltöm, a tetejére a tejszínhabbal nem fukarkodva díszítem, s még Lizienek színes, apró cukorkákkal is megszórom.

A nappaliba megyünk át, ahol is a fa már áll az éjszakai szorgalmamnak köszönhetően, csak, hogy a kislányom arcán ezt a boldogságot láthassam, amely ma köszöntött. Leteszem a kis asztalra az édes italokat, és a kislányomra pillantok, aki megszeppenve álldogál egyik lábáról a másikra, míg a fa alatt sorakozó díszesen becsomagolt ajándékokat méregeti.

– Hát, ezek szerint nagyon jó kislány voltál – mondom, míg a puha szőnyegre ülök, a kanapé helyett, közel a fához. Helyeslően bólogat. – Akkor, azt hiszem, hogy mind a tiéd – nézelődök körbe. – A kettő szélsőn kívül – mutatok rájuk. – Azokat Laurennek és a mamának hozta a Mikulás.

Odaszalad, szinte bele veti magát a csomagok sokaságába, melyeket kihúz a fa árnyékából, s a papírdarabok pillanatok leforgása alatt kezdik el ellepni a nappali teljes területét.

A kéz, amely az arcomat simította eltűnik, s a helyét egy nagyobb, kissé érdesebb tenyér veszi át a derekamon. A bőröm finoman égni kezd a simogatás nyomán. Lassan pislogni kezdek, míg a látásom homályosan, de megmutatja, hogy egy mellkassal fekszem szemben. Lustán, sokat kezdek el pislogni, hogy kitisztuljon teljesen a pillantásom, még annak ellenére is, hogy pontosan tudom, kinek az érintése is perzseli fel a bőröm felszínét.

Tekintetem találkozik egy döbbent pillantással, melyet sötét pillák kereteznek. Erőteljes borostája sem akadályozza meg Harryt abban, hogy egy mosolyra húzza a száját, amely annyira jól áll neki. Homlokán pihen a haja, amely könnyedén hullik bármikor az arcába. A szemhéjaimat ösztönösen hunyom le, ahogyan felém nyúl, s csak ekkor tudatosul bennem, hogy a könnyeim eláztatják az arcomat, s nyomot hagynak maguk után az érzelmes álmomnak köszönhetően.

Érintése lágy, és szinte már bele hajolok a még több reményében a nagyon is hidegnek ígérkező reggelen. A takaró, s hálózsák anyagát egészen a vállamig húzom, még több meleg reményében. Arcomat a mellkasára vonja, s megszólalni sem kell ahhoz, hogy tudjam, érdekli mi is történt velem, annak ellenére, hogy némi sejtése van a dolog felől.

– Lizievel a tavalyi karácsonyunkról álmodtam... – nagyot nyelek, ahogy a szavak elhagyják a számat. – Reggel felébresztett, olyan mosollyal az arcán, hogy annak a látványa mindent felül is múlt. Annyira lelkes volt már reggel – felnyúlok, s letörlöm az arcomat most én, hiszen Harry keze visszavándorolt a csípőmre, ahol is az érintése lúdbőrt von maga után szinte az egész testemen. – Forrócsokit készítettünk, mert nem volt szívem először a reggelire száműzni őt, így azzal ültünk le a fa elé, ahol is már megszeppenve, de végül az ajándékai kicsomagolásának kezdett – elmosolyodom, s ez már őszinte boldog mosoly.

– Valószínű, hogy életed egyik legcsodásabb reggele volt – suttogja a fülembe, éppen, hogy a szavakat ki tudom venni a mélyen búgó hangjából, ami még több melegséggel áraszt el a kellemes érintése mellett.

– Csodás volt, valóban – vallom be. – Imádtam minden percét szinte az egész napnak. Valahogyan, mindig ha ő ébresztette egy-egy ilyen otthoni napunk kezdetén, már is sokkal jobban indult a napom és szívesebben másztam ki az ágyból.

– Már csak ahogyan mesélsz róla, érezhető, hogy milyen szoros közöttetek a kapcsolat, és hogy a világ egyik legédesebb kislány, édes anyukája vagy. Tudod, őszintén mondom neked, hogy minden apró kis történet, finom kis részletei után csak egyre jobban érzem a vágyat, hogy megismerjem. Hogy hazavigyem hozzá az anyukáját. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy foglyul ejtelek, és nem engedlek... hm.. mennyire kecsegtetően hangzik, nem igaz? És még romantikusnak is nevezhető – felnevetek az abszurd gondolkodásán, ami most nagyon is jól jön, még ha csak viccelődik is velem a jobb kedv érdekében. – Talán idén karácsonykor nekem is jutna egy forrócsoki?

Felnézek rá a még nagyon is korai reggeli, homályos időben. Az arcának éleit tökéletesen látom, ahogyan a szemének is a csillogása is kitűnik. A kezén támasztja meg a fejét, így néz le rám, arra a nőre, aki már talán annyiszor elsírta magát a karjaiban, mint nevetett. Talán, már körülmények között még próbálnám menteni a menthetőt, de azt hiszem, hogy most az érzelmeim kimutatása csak is a legjobb felé sodor. A tudat, hogy már csak tényleg órákban is számolható akár, hogy Liziet a karjaimba vonjam, leírhatatlan érzés.

– Valószínű, hogy akad még egy bögre majd valahol a szekrény mélyén, ami rád vár – szólalok meg kissé már vidámabban, és nagyon hálás vagyok emiatt Harrynek.

– Már is sokkal jobban vissza szeretnék térni az angol földre – sóhajt fel, s ölelésébe von, míg a szája a halántékomat súrolja.

– Valószínű, hogy ez határozta meg – nevetek fel halkan. – A családod biztosan aggódik már érted.

– Kétlem – fordul a hátára egy mélyről jövő sóhaj kíséretében. – Nekem Gemmán kívül nincs senkim.

Most én vagyok, aki a könyökein támaszkodva meg pillant le rá. A haját kiseprem az arcából, s a borostás állvonalán is végigsiklik, úgy ahogy az ujjam.

– Biztos vagyok abban, hogy nagyon is aggódik érted.

Enyhén bólint, a szemeimbe néz.

– Valóban mindennapi eset volt nálunk, hogy beszéltünk.

– Harry, ne legyél kishitű. Ő a testvéred, és biztos vagyok benne, hogy a barátaid is, akik igen közel állnak hozzád, melletted vannak, nagyon is aggódnak érted, hogy nem érkezik semmilyen hír felőled. Lehet, hogy csúnya, amit mondok, de szerintem te is tudod, hogy minden hír jobb a bizonytalanságnál. De mi tudjuk, hogy nagyon is élünk, és megyünk előre töretlenül, hogy visszajussunk a szeretteinkhez. És hidd el, hogy ennek is meglesz a jutalma. Egyszer a karjaidba ölelheted majd.

– Nekem kellett volna egy lelkesítő beszédet tartanom – simítja végig az ujjával a területet, ahol nemrég még a könnyeim szántották végig az arcomat.

– Semmit sem kell neked tartanod. Ne érezd kötelességednek, mert én elsírtam magam.

– Lizie nem is kívánhatna magának jobb édesanyát.

– De, kívánhatna, aki nem a háborút, hanem őt választja.

22.Fejezet★Kipukkadt buborék

K R I S T I N A

Már igen szürkület uralkodik, így megállunk, s mindenki egy kijelölt helyen elkezdi lassan felállítani a sátrát. Louisa és Rick kellő közelségben helyezik el a sajátjukat, így Liamék sem mennek messze, szerencsére. Még mindig nem igazán tudok kibékülni ezzel a helyzettel, és azt hiszem, hogy nem is fogok, annak ellenére, hogy tudom, ők is menekültek, s céljuk ugyan az, mint a miénk.

Bármennyire is nem jöttünk ki túlságosan is jól a laktanyán, és úgy érzem, hogy most sem fogunk nagy barátnőkké válnunk, még sem teszek bármilyen epés megjegyzést. Kétlem, hogy bárkinek most egy ilyesfajta problémához lenne kedve, mint egy értelmetlen, semmit jelentő vita. A szemeim előtt csak is azt tartom, hogy mielőbb, épségben jussunk a kikötőbe, onnan pedig vissza Angliába, a biztonságot jelentő földre.

Mindent a szokásosnak nevezhető rutinom szerint pakolászok el a sátor belsejében, abban reménykedve, hogy holnap már az ágyamat vetem be, s a karjaimba húzva Lizievel hajtom álomra a fejemet.

– Rendben vagy?

Felpillantva Harry zöld szemeivel találkozok. A sátor előtt guggol, kezével széjjelebb húzva az anyagot, s a homályos, élettelen fényben mered rám. Beljebb csúszik, de csak a térdén állapodik meg, s egyáltalán nem törekszik arra, hogy még közelebb csússzon hozzám.

– Igen, persze, csak még rendet raktam, amíg látunk.

– Tudom, hogy Louisával a kapcsolatotok nem indult fényesen, és én is inkább maradtam volna négyesben, de Rick a társunk, Louisa pedig hasonlóan hozzád és Niallhez..

– Hé, tudom Harry, tisztában vagyok vele, bár nem tagadom, hogy szívesen elhagynám őket valahol – rántom meg a vállaimat, mire felnevet és a kezével magához ránt.

– Járulékos veszteség?

– Na jó, ne vicceljünk ilyenekkel – nevetek fel.

Harry keze az arcomra csúszik, majd a számon simít végig, s közelebb hajol. Elmosolyodok, de el is fordítom a fejemet, így a mellkasához simulok. Felmordul és az állam alá csúsztatja a kezét. Ismételten megpróbál közeledni, de most hátrálni kezdek, amennyire a derekam köré fonódó keze engedi.

– Menjünk vissza a többiekhez inkább – felelem, s elé ülve, a cipőimet visszaveszem.

Furcsállóan méreget, majd feláll, s engem is felsegít. Ösztönösen húzom összébb a becipzározatlan kabátomat a testem körül, s lépkedek előre a már megrakott tűz irányában, amely a halk beszélgetés ellenére is tisztán hallható, ahogyan pattog. A fénye egyre nagyobb árnyékot vet, míg Louisa előtte áll, és a kezét melengeti.

Harryre nézek, aki csak maga elé meredve lépked, kezeit a zsebeibe süllyesztette valószínű már akkor, amikor a sátor mellől elléptünk. Érzékeli a fürkésző szemeimet, így letekint rám. Mélyen felsóhajt, majd a vállam köré teszi a kezét, s az oldalához húz. Meleget ad, és kap, és a közelsége megnyugvással tölt el, annak ellenére, hogy feszültnek érzem, s az izmai sem éppen lazának nevezhetőek. Lépteink alatt, most sem maradnak csendbe a száraz természeti jelenségek, s hangot adnak a többieknek a közeledő lépteink felől.

Egy átlagos csevegés veszi kezdetét, ahogyan Harryvel letelepszünk. Egyik oldalamon ő, míg a másikon Niall foglal helyet, aki elmosolyodik, és egy kocka csokoládét nyújt felém. Kérdően nézek rá, ő viszont egy kacsintással tudja le az egészet. Leharapom a felét, majd lassan kezdem el élvezni az ízeket. Nem igazán voltam soha a nagy csokoládé evő ember, de azt hiszem, hogy most nagyon is örülök ennek a falatnyi csodának.

– Mi az? – csúszik Harry keze a combomra, ahogy felé fordulok. – Honnan szereztél csokit? – nyög fel elég halkan ahhoz, hogy a többiek ne hallják, de elég hangosan, hogy én tökéletesen a sóvárgás legkisebb mértékét is kihalljam.

– Szeretnéd? – nyújtom felé a kocka másik felét, ami még a kezembe pihen. Nem felel, tekintete az enyémébe mélyed. – Már a felét megettem.

Mondom, hogy még véletlenül se forduljon meg a fejében a lemondás, én pedig szívesen osztozok vele ezen a pillanatnyi mámoron. Felé nyújtom a kezemet, ő pedig elveszi az édességet és már a rózsaszín ajkak között el is tűnik. Elmosolyodok újra, s figyelem, ahogyan drámaian lehunyja a pilláit, míg az ízeket élvezi. Felnevetek, a vállára hajtom a fejemet, az ő keze a derekam köré fonódik, s a hajamba csókol.

★

A szokásos, íztelen vacsoránkat követően felállok, az elgémberedett lábaimat kinyújtóztatom, míg Rick visszavonul, ahogyan Liam is. Már valószínű, hogy nagyon is későre jár, az én ásításaim is kellően megsokszorozódtak már, a látásom egyre homályosabbá válik, míg a hideg csak egyre jobban közelít a nulla felé. Ujjaim a kabátom ujjaiban tűnnek el, s érzem, hogy az arcomat is már pirosra csípte a szél, még is megállok, s a Hold felé bámulok, amely minden éjjel szemtelenül pillant le ránk.

– Kristina.

Nevem hirtelen, váratlan hangzásán összerezzenek és a vállam felett hátra pillantok. Louisa alakja rajzolódik ki, így ösztönösen lépek hátrébb, messzebb a folyótól.

– Tudom, hogy nem igazán kezdődött jól a kapcsolatunk... – sóhajt fel. – Szóval, sajnálom. Most kétlem, hogy bárkinek is szüksége lenne bármilyen ellenségeskedésre.

– Én nem emlékszem arra, hogy most ellenséges lettem volna – fordulok felé, hogy ne váljon személytelenné a beszélgetésnek titulált valami.

– Hozzám sem szóltál – mutat rá a valóságra.

– Valóban – értek egyet. – Semmi mondandóm nem volt.

– El kellene ásnunk a csatabárdot. Itt most a túlélésünkről van szó, és senkinek sem kellenek még pluszban ellenségek, szerintem.

– Igen, senkinek sem kellenek felesleges ellenségek – bólintok. – Értékelem, hogy kezdeményeztél, de remélem, hogy semmi barátság felé sodródó képzeleted nem volt velünk kapcsolatban.

– Nem lehetne, hogy fátylat borítsunk a múltra?

– A hazudozás nem az én asztalom, szóval biztosíthatlak róla, hogy inkább vagyok két lépéssel hátrébb tőled, mintsem közelebb hozzád. Nem igazán nyerted el bennem azt a minimális bizalmat sem, és emiatt nem igazán okolhatsz, valljuk be. Számomra a tábor falai között is túlélésre ment a dolog, ez nem változott jelenleg sem. Mielőbb szeretném, ha már a kikötőben lennénk, egy hajón, amely átvinne bennünket az angol partra. Bízom abban, amit a fiúk állítanak, és, hogy hamar már nem itt fogunk sétálgatni egy kopár erdőben, attól rettegve, hogy pár katona mikor is lézeng erre.

– Én csak Harry megszállottja voltam – veti oda kurtán.

– Észrevettem.

– Látom, ti egészen összemelegedtetek.

– Erről szeretnél beszélni? Csak mert, ahogyan már említettem, messze állunk a barátság fogalmától.

– Csak egyszerűen nem lepett meg, hogy már is ennyire közel vagytok egymáshoz. Gondolom párszor még szeretnétek élvezni a csodás perceket, amíg a buborékotok ki nem pukkad.

– Tessék? – hitetlenkedve meredek rá. – Nekem nincs ehhez türelmem.

Ellépek mellette, annak a reményében, hogy reggelre felszívódik, és már nem lesz itt. Hogy nyugodtan, négyesben tudjuk folytatni a menetelést a kikötő felé.

– Chris vajon mit gondolna arról, ha látná, hogy a lányod otthon van, semmit nem tudsz róla, te pedig itt flörtölgetsz?

Megmerevedek a név, s az információk hallatán. Visszapillantok rá, nagyot nyelek.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy Lizie édesapja, Chris, valószínű forogna a sírjában, ha...

A kezem hevesen, nagy erővel találja el az arcát. Égő érzést hagy rajtam is az ütés, míg ő felszisszen, s az arcához kapja a kezét.

– Honnan tudsz ezekről? – lépek feléje, és a felkarját meg is ragadom. – Honnan tudod ezeket? Válaszolj!

A hangom keservesen, dühösen és elég hangosan szólal meg az éjszakai csendben. Az sem érdekel, ha illetéktelen személyek hallják meg, semmi sem, csupán, hogy ez a kígyó még is honnan a fenéből tud ennyi mindent rólam, s azokról az emberekről, akik nekem a mindent jelentik.

– Hé, mi történik? – Harry fogja meg a kezemet, ezzel elhúzva a lánytól, aki mellett Niall tántorodik meg.

– Beszélj! Basszus, most mondjad!

– Kris, nyugodj meg – szorít magához Harry. Szemeimet könnyek lepik el, és vissza akarok lépni a lány irányába, aki mocskos tekintettel néz vissza rám.

– Mi történt itt? – Niall pillant a mellette levő lányra, aki még mindig az arcát dörzsöli.

– Csak beszélgettünk, de ezt még megbánod – sziszegi, s hátat fordítva a fák felé indul. Utána lépek, de Harry visszaránt magához, s szembe fordít magával.

– Mi volt ez?

– Semmi, semmi...

Harry a vállam fölött, gondolom Niallre pillant, mire a mellkasának döntöm a fejemet, s a verdeső szívemet igyekszem lenyugtatni. Szemhéjaimat szorosan hunyom le, majd hagyom, hogy Harry vezetni kezdjen. Szorosan fog, védelmezően ölel át, míg a lépteim az övéit követik le.

– Nyugodj le – mormogja halkan. – Másszunk be a takaró alá, oké?

Lerúgom a cipőimet, s bemászom a sátor mélyére. Harry elpakolászik, a felesleges ruháktól megszabadulunk, s úgy követem a takaró alá. Hátat fordítva neki helyezkedek el, de hagynom, hogy a nyugalmat jelentő karjaiba vonjon, s lassan ringasson. Semmi komolyabb nem történt, még is sokként értek Louisa szavai.

– Elmondod?

Felsóhajtok, halkan beszélni kezdek, úgy, hogy még én is kételkedem abban, hogy meghallja-e a szavaimat, s megérti, hogy engem miért is rengetett meg a lány kijelentése. Keze a takaró alatt az enyémét találja meg, s maga alá fordít, az arca az enyémé fölé kerül, s a hajamat kezdi simogatni, mintha egy riadt kislány lennék.

– Van fogadalmad róla, hogy honnan tudhatja?

– Nincs. Rajtad és Niallen kívül senki nem tud rólunk, legalábbis innen, én ebben a hittben voltam egészen idáig.

– Ne foglalkozz vele. Tudom, hogy fájdalmas amit neked mondott, még ha teljes mértékben nem is tudom átérezni, de ostoba. Arra gondolj, hogy pár napon belül a kislányodat ölelheted, és csak egy kellemetlen emlék marad ez az időszak. Na jó, némi megfűszerezett pillanattal kiegészítve – nyom egy puszit a számra.

Az izmai feszesebbé válnak, ahogyan magához von, s bár nem mondja, tudom, hogy őt is aggasztja a helyzet.