26.Fejezet★Nyugtalan Gondolatok

K R I S T I N A

Harry gondolatai nyomot hagytak bennem az éjszaka folyamán. A gondolataim ördögi kört jártak a fejemben, annak köszönhetően, hogy igazat kellett adnom neki. A partokat valóban már látnunk kellett volna, még ha nem is értük el a kikötőt. Az éjszakai fények ragyogóan kellett volna, hogy mutassák a közelgő várost, ám ez elmarad még. Feszültség kezdett egészen eluralkodni bennem, s ez nem éppen azt jelentette, hogy Harry mellett az ágyban teljes nyugalomban nyújtóztam el, és adtam át magamat az álmaimnak. 

Felsóhajtok a sokadik fordulat után, amit már megtettem, s ismételtem az órák folyamán. Odakinnről hangok szűrődnek be, sutyorogás, kellemetlen beszélgetés, de elengedem a fülem mellett a dolgot, s nem hallgatózik inkább. Arra próbálok koncentrálni, hogy a nyugtalanságommal nehogy felébresszem a mellettem halkan szuszogó férfit, aki a kezeit biztosan tartja a derekam körül. Ujjam végigszalad a kézen, s az ujjaim összefonódnak az övéivel. A szuszogás abbamarad és megszorítja az ujjaimat. Közelebb csúszik hozzám, csupasz mellkasa az orromnak nyomódik, a mosoly megjelenik az arcomon, és hagyom, hogy a keze elengedje az enyémét, majd a hátamon felcsússzon, s a hajamba markoljon, ahogyan jól esik neki. Még mélyebben fúrom magam a mellkasba, ha ez egyáltalán lehetséges. Illata az orromba kúszik, a kezem a keskeny csípője vonalára csúszik, majd kissé tovább a fenekére félig, ahol is megállapodik. 

- Miért nem alszol?

Hangja mélyen, halkan búg, s a hallójárataimat finoman, érzékien simogatja. 
- Nyugtalan vagyok - vallom be, ahogy kissé megköszörülöm a torkomat, hogy a hangok tisztán, s ne teljes rekedtségben hagyják el a számat. 

- Ugye nem azaz ostobaság zavar, amit említettem? - sóhajt fel, s közben finoman a tarkómat masszírozza. 

- Úgy sem hiszed el, ha nemet felelek. Nincs miért tagadnom. 

- Bébi, nem kell ilyen hülye gondolatok miatt aggódnod. Mindössze annyiról van szó, hogy túlreagálok apróságokat, és talán még magamnak is nehéz bevallanom, de a paranoia sem kizárt jelenleg.

A mellkasa rezgése rám is átáramlik az érintkezésünknek köszönhetően. A meleg bőre finom érintése nem azt sugallja, hogy teljesen nyugodt. Szinte már ellent mond annak, amik elhagyják a csodásan édes ajkait. Kezem felsiklik a hasán, mire az izmai meg-meg rándulnak ismétlődően a simításom alatt, de nem zavar el, nem ellenkezik, finoman hajol bele még jobban az érintésbe, amely nem múlik el.

- Vagy egyszerűen csak tisztán látod a helyzetet, csak te magad is próbálsz már abban hinni, hogy nincs az emberekben annyi gonoszság, hogy megint valami szart találjanak ki a segítő katonák ellen, akik csak hazavágynak.

- Istenem, hogy miért nem tudom befogni a számat! - nyög fel fájdalmasan, s az állam alá nyúlva eléri, hogy a fejem felfelé billenjen, s a sötétség ellenére is minimálisan egymás szemeiben veszhessünk el.

- Talán mert az igazság csak úgy kikívánkozik belőled, és azt hiszem, hogy ezzel semmi baj sincsen. Szeretem tudni a dolgokat, és nem a ködben tapogatózni, amikor azt sem tudja az ember, hogy merre van az előre.

- Megígértem, hogy hazaviszlek Liziehez, és ez ellen senkinek sem engedem meg, hogy lépjen. Bármibe is kerüljön, Kris, ígérem, hogy hamarosan a karjaidban tarthatod a kislányodat.

- Ne legyél ennyire dramatikus, kérlek - nyögök fel szinte már fájdalmasan. - Úgy beszélsz, mintha valami kivégzés felé tartanánk, ami elől engem az életed árán kellene megmentened. Ennek a gondolata pedig jobban megrémiszt, mint azt te hiszed.

- Engedjük el a témát, és aludjunk, mire felébredünk valószínű, hogy már partot érünk, így mindenféle felesleges aggodalom csak terhet jelent.

- Komolyan azt hiszed, hogy most el fogok tudni aludni? Akkor még nagyon nem ismertél meg, Harry. 

- Nem mondom, hogy a legtökéletesebben ismerlek, és már nem tudlak jobban ennél, de azért ne legyél kishitű velem szemben - nevet fel halkan, s a száját az enyémé ellen nyomja egy merev pillanatra. - Emiatt is szeretném, ha nem gyötörnéd magad az én értelmetlen gondolataimmal, hanem inkább aludnál, kipihennéd magad, hogyha Lizie veled lesz, akkor órák hosszat játszhass vele, és ne amiatt kelljen aggódnod, hogy aludnod kellene pár órát. 

-Hogy te mennyire egy figyelmes férfi vagy - vigyorodok el, és a szám a mellkasát érinti. - Komolyan, jobbat sem kereshettem volna nálad, még ha csak egy futó kalandról is beszélünk.

Ahogy a számat elhagyja ez a megjegyzés, már is megbánom. Körülöttem a keze megmerevedik, az izmai pillanatok leforgása alatt ostromolnának le. Képes lenne rá, ebben a legbiztosabb vagyok.

Érzem a hevesen verdeső szívének kegyetlen ütemét, és már is még rosszabbul érzem magam, mint eddig bármikor. De ha igaz, és jóságos akarok lenni, akkor be kell látnom, hogy valóban ő maga sem tudja, hogy mit is akar. Legalábbis én nem sokat sejtek ebből az egészből. A múltkor elhangzottak kellően melegítettek fel, a szavai parást alakítottak másodpercek töredéke alatt tűzzé, és azt hiszem, hogy ez még a mai napig él bennem. Legnagyobb vágyaim közé tartozik, hogy ennek is ne legyen vége. Úgy érzem, hogy megtaláltam azt a személyt, akinek végre bátran megmerek nyílni a keservesen hosszú évek után, s boldogan adom át magam, s mindenem a szeretetének, a törődésének. Elfogadta, hogy az életemben van Lizie, aki nálam egyértelműen az első szerepet tölti, s fogja is betölteni mindig. A kislányom iránti érzett szerelmet kétlem, hogy bárki is le tudná előzni, és valahogy nem is érzem, hogy Harry erre hajt. Teljesen megérti a helyzetem, már amennyit tud róla, s ezt nagyon is értékelem. Talán jobban is, mint ő azt hinné. De ennek ellenére sem tudom, hogy mennyire lehet komoly ez, ami kialakult kettőnk között. Lehet, hogy ostobának gondolna bárki, ezekkel az értelmetlen, túlságosan is kusza gondolatokkal, de azt hiszem, hogy jogosan merülnek fel bennem újabb, s újabb kételyek, az édes boldog, perceket követően. Nem kockáztathatok, nem engedhetem meg, hogy bárki az életembe lépjen úgy, hogy Lizie már is megismeri. Eszemben sincs a lányom közelébe engedni bárkit. Ő a szemem fénye, aki a napsugarakat hozza az életem ködös életébe, s nem áll szándékomban a mi kis buborékunkat összetörni senki miatt. Ő érzékeny, az apukája felől még nem igen érkezett kérdés, még is tudom, hogy egyszer ez meg fog történni, én pedig nem fogom feketeségben ringatni. Szeretnék mindent megosztani vele, a korának megfelelően, s majd úgy egyre többet, de azt is szeretném, ha a mellettem levő férfit szeretné, még ha nem is az apukájának tekinti. Lehet, hogy a vágyaim tárháza határtalan, de ezek mellett nem megyek csak úgy el. 

- Azt hiszem, hogy ideje lenne aludnod, és nem felesleges, hülyeségeket beszélni.

Olyan halkan beszél, hogy szinte fülelnem kell, hogy a szavai elérnejenek hozzám. A takarót feljebb húzza a testemen, a keze újra átölel, de a melegség elpárolog, és a fagyos érzés marad, amely olomsúlyként nehezedik le ránk. Már is megbánom még jobban minden egyes szavamat, amelyet nem kellett volna neki elmondanom. Amelyet jobb lett volna megtartanom, még ha az egyenes bezsédet értékelem inkább.

- Ne haragudj.

- Semmiért sem kell bocsánatot kérned, Kristina. Nyilván azt érzel és gondolsz, amit csak szeretnél. Csak szeretném, ha nem aggódnál feleslegesen. Ennyi az egész.

- Igen, persze, meg is értem, tényleg. Csak én… Istenem, ostoba vagyok! Olyan baromságokat fecsegek itt össze-vissza - felülök hirtelen, amivel azt hiszem, hogy mind a kettőnket meg lepem. A hevességem fáradhatatlan. - Te mindent megteszel, én pedig még több olyan dolgot állítok, amit nem kellene. Nem itt és nem most van itt ezeknek az ideje.

- Végülis jobb most tisztázni, mint később - rántja meg a vállait, ahogy feljebb ül, s az ágy támlájának támaszkodik.

- Harry… - a neve úgy hagyja el a számat, mintha egy átkozott segélykiáltás lenne, s valami megnyugtató érintésre, szóra várnék, amikor én vagyok aki az egész galibát, és az éjjszakába nyúló felesleges magyarázkodást előidézte.

- Gyere ide - nyújtja felém a kezét, én pedig közelebb mászom, de ő addig ügyeskedik, míg szemben, az ölében nem találom magam. Egyik keze a derekam köré csavarodik, amíg a másik az arcomban hull barna tincseket tűri el a fülem mögé. Úgy viselkedik, mintha a látásunk tiszta lenne, s valóban egymás szemeibe néznénk. - Annyi ostobaságot tudsz összehordani - kihallom a vidámságot a hangjából, amely teljes ellentétben áll a pár másodpercekkel ezelőtt beállt fagyos pillanattal. - Én nem haragszom rád, csupán nem értelek, de azt hiszem, hogy lassan kezd összeállni a kép, és én nem szeretnék az lenni, aki rád erőltet bármit is. Szeretném, ha ezt tudnád. Semmit sem fogok neked kényszerré tenni, és elvárni. Minden, ahogy jól esik neked, Kris. Ha csak egy futó kalandnak vagyok jó, fájdalmasan, de elfogadnom. Ígérem, hogy elfogadom, és nem foglak zaklatni, mint valami őrült. De ha egy esélyt adsz arra, hogy bizonyítsam, komolyan gondolom, és szeretnék az lenni, akinek hosszú idő után teljesen átadod magad, akkor megteszem. Mindent megteszek, hogy elhidd, és, hogy megkapjam a szívedet. A csodás tested azt hiszem, hogy kellően kielégítő lenne bárkinek - neveti el magát, mire finoman meglegyintem a mellkasát. - Igen, bébi, ez így van. Viszont minden vágyom, hogy a szíved is behódoljon nekem. Lehetséges, sőt biztos, hogy sokat kérek, de igyekezni fogok. Megértem, ha nem szeretnéd azonnal, ha találkoznék a kislányoddal, megértem, ha éjszaka titkos randevúkra kell járnom veled, vagy be kell lopóznom éjjel a lakásba halkan, hogy elcsábítsalak. Bármi őrült dolgoban benne vagyok.

Azt hiszem, hogy még soha az eddigi életem során még ehhez hasonlót sem hallottam. A szavaielérték, hogy mosolyogjak, s egyszerre érezzem magamat meghatódottan. Elérték, hogy minden érzelmet előcsaljanak belőlem, elgyengüljek, és egy ócska tócsa legyek a karjai között, aki még is értékes neki. 

Közelebb hajolok, a homlokom az övéhez ér, kezem felcsúszik a kissé borostás állán, amely a bőrömet karistolja. Combjaim kissé megszorítják az övéit, de nem ad hangot a nemtetszése felől. Csendben tűri, hogy ott érintsem, ahol szeretném, csendben tűri, hogy a könnyeim végigfollyanak az arcom vonalán, s a mellkasán folytassák az útjukat a gördülékeny cseppek. Felemeli végül a kezét, és tudom, hogy nehezen fogja vissza magát, hogy ismét valami túlságosan is szépet, túlságosan is jól hangzó szavakat rakjon össze egymás után. Még is megteszi. Csendben törli meg az arcomat, és von magához egy meleg ölelésbe. A szívünk egy ütemre jár, amelyet nem tudok meghatározni, még is megható, melegséggel áraszt el, és még közelebb férkőzök, azt hiszem a lehetetlent is elérem, s szinte már teljesen eggyé is válunk. Nevetségessé fajul a dolog, még sem nevet egyikünk sem. 

- Mostanában túl sok könnyed hullott, feleslegesen - mormolja a szavakat a nyakam bőrébe, s enyhe csókkal pecsételi meg a mondata végét.

- Feleslegesen? - horkanok fel és el is távolodom tőle, hogy a szemeibe nézhessek. - Azt hiszem, hogy te pedig mostanában túlságosan is érzelmes vagy, cseppet sem feleslegesen. Ilyen hatással vagy rám, és bevallom, a bunkó stílusodnak köszönhetően meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer mi így leszünk.

- Hogyan? Hogyan így?

- Meghitten? - jelentem ki, bár inkább kérdésnek hangzik a szó.

- Hm… Meghitten - ismétli, ízlelgetve a szót. - Lehetséges, hogy túlságosan is érzelmesre sikeredett a mondandóm. Bassza meg, nem így akartam - szisszen fel. 

- Elrontod az érzelmes pillanatunkat - mormolom a mellkasába, immáron nevetve.

A hajamba csókol, s ő is nevetni kezd.

- Legalább mosolyogsz, és már nem feleslegesen sírsz.

-Tudod mit? Aludjunk, azt hiszem, azt kell tennünk most.

Halántékon csókol, majd elenged, hogy bemásszam, vissza mellé, az eredeti helyemre. Háttal fordulok neki, míg ő is visszacsúszik a takaró melegébe, átölel, szorosan magához húz, és a takaró szinte az egész testünket elfedi.

-Nem válaszoltál - suttogja.

- Bármiféle választ vártál? A könnyeim nem voltak elég hatásosak?

- Elnézést, valóban sokat vártam tőled. Bőven elérték az összezavarás határát.

- Harry.

- Sh, aludj - csókol a hajamba. 

- Ne csináld ezt! - próbálok megfordulni, de ezt nem engedi, hogy lehetővé tegyem. Olyannyira szorosan tart, hogy még levegőt venni is komoly feladatnak tűnik.

- Semmit sem csinálok, csupán aludni próbálok.

- Harry, kérlek - mocorgok még mindig, végül enged a szorításon, így megfordulok és úgy nézek rá. Ám sejtelmem sincs, hogy az ő zöld, igéző szemeinek figyelmét én is megkapom. - Meghatott, amit elmondtál nekem, és szerintem nem kell mondanom, de kimondom. Te vagy az első, akinek bármilyen szinten is megnyíltam. Egy férfit sem engedtem a közelemben az elmúlt időszakba, és azt hiszem, hogy ezt magyaráznom sem kell. Nyilván oka van, hogy minden így történt.

- Persze, össze voltunk zárva.

- Most ne kezdj el mindenféle szarságot bemagyarázni magadnak, meg nekem, mert megcseszheted őket!

- Ma nagyon mocskosan beszélsz, tudsz róla?

- Ne idegesíts fel, kérlek - sóhajtok fel. - Nem csak az összezártság volt ennek az oka. Elhiheted, ha nem vonzódom hozzád, nem teszem szét a lábam, és nem nyitom meg előtted a szívemet! - jelentem ki olyan keményen, amennyire csak telik tőlem. Bosszant, hogy ennyire makacs és már csak azért is be akar magyarázni mindent, amit nem kellene, és csak további kommunikációs komplikációt okozna kettőnk között.

- Jó pasi vagyok.

- Cseszd meg, de tényleg! - kiáltok már szinte fel keserűen, és feladva az egészet készülők megfordulni, amikor hangos zaj szűrődik be a kabinunkba. Mereven pillantok újra Harryre, aki már éberen fogja meg a számat, amint azt egy kiáltás kezdi el elhagyni az ijedtségnek köszönhetőn. Fegyver dörren el kétszer egymás után, a szívem a torkomban dobban, miután kihagy pár ütemet, és Harry arcát figyelem, aki mereven az ajtót szugerálja, és felém sem pillant egyetlen másodpercre sem.

25.Fejezet★Gyermeki szörnyek

K R I S T I N A

Melegem van, a testemen szinte érzem, ahogyan az izzadság gyöngyözik a takaró, s Harry ölelő karjainak fogságában. A hajam a bőrömhöz tapad, s másra sem vágyom jelenleg mint egy kis hűs levegőre. A lábamat meg is mozdítom, amely összetekeredve heverészik Harryével, aki felmordul minimálisan a mozdulatom következtében. Ennek ellenére is folytatom a mozgolódást, mert úgy érzem, hogy pillanatok alatt megfulladok, ha nem éri levegő a bőrömet. Áldom magam, amiért a gyérebb öltözet mellett döntöttem, s nem valami vastag anyag ragadta meg a figyelmemet az öltözködésem során.

Lassan kezdem el felnyitni a szemhéjaimat, s lusta pislogások kísérik minden mozzanatomat, míg apránként konstatálom, hogy a kabint már a sötétség temeti maga alá. Meg kell erőltetnem magam minimálisan, hogy a homályos, elmosódott vetett árnyékokat lássam, de ez nem rémiszt meg. A kabin ugyan olyan, az ölelő kar még mindig melegen, védelmezően tart, így egy pillanatnyi megremegés sincs bennem. Ösztönösen nyúlok hátra, s a nyakamból elveszem a hajamat, amely már fojtogatóan ragad hozzám. Harry, ha lehetséges, még közelebb von magához, míg teljesen a levegőt is kitaszítja a tüdőmből. Kezemet az övére helyezem, s lassan leemelem a derekamról. A hasára fordul, kezét a párnája alá csúsztatja én pedig kimászom mellőle, mélyen fellélegezve. A felsőm anyaga hozzám tapad, bár már inkább a fázás fázisába lépek, ahogy a hűs levegő megcsapja a testemet. A lábaim ösztönösen visznek a fürdőszoba felé, s mielőtt becsuknám magam mögött az ajtót, visszapillantok a halkan szuszogó férfira. Feloltom a villanyt, megnyitom a zuhanyt, s a nedves ruhámtól mindenféle bűntudat nélkül szabadulok meg. A hajamat egy kusza kontyba fogom össze a fejem tetején, s be is állok a zuhany alá, amely kellemes melegséggel fogad. Érzem, ahogyan az enyhe ragacsosság eltűnik a testem felszínéről, de a megkönnyebbülést az ijedség ragadja agával, ahogyan a zuhanyajtó kinyílik. A vállam felett hátra pillantok, míg Harry meztelen, immáron víztől nedves teste az enyéméhez simul. Kezei a derekamat másodpercek alatt ölelik körbe, ajka a vállamat érinti, vizes haja a bőrömet csiklandozza, míg a csípője a fenekemhez simul. Kezemet az övére simítom, s hagyom, hogy lágy csókokkal árassza el a nyakam ívét.

– Miért szöktél meg? – mormogja a nyakamba a szavakat.

A hangját elnyomja kissé a csobogó víz, de még így is tisztán kihallható a mélysége, s hogy pár perccel ezelőtt ébredt csupán fel.

– Szükségem volt egy zuhanyra – a szavak nehezen hagyják el a számat, az ő ajkainak köszönhetően, amelyek folyamat ostromlás alatt tartanak. – Eléggé hozzám ragadtál az este folyamán.

– Valójában, még sem kellően – mormogja a bőrömbe, a nyelve megérint, a szemhéjaim pedig önkéntelenül csukódnak le. – Máskor majd jobban fogok igyekezni.

– Meglehetősen jól hangzik.

A fülledt pára mindent ellep, a hajamat kiengedi, s az másodpercek alatt tapad is a bőrömre, míg a bőröm nedvesen csillog, s ahogyan összeérnek a testeink, sikamlós találkozás a jutalom. Ujjai az alhasamnál lejjebb csúsznak, és finoman megérintenek, mellyel eléri, hogy az ajkaim elváljanak egymástól, a testem még jobban az övének feszüljön, s a combjaim jobban eltávolodjanak. Mélyen magamba szívom a levegőt, s úgy érzem magam, mint egy tinédzser, aki azt hiszi, hogy szerelmes, s minden mocskos érintését élvezi a fiúnak, aki kényezteti őt önzetlenül. Kezeim a párás üvegre tapadnak, a hajamat egyik oldalról a másikra sepri, s fogaival finoman megkarcolja a bőrömet. Ujjai úgy kalandoznak rajtam, mintha éhséget érezne aziránt, hogy felfedezze teljes lényemet, amelyet valójában megkapott már.

Teste teljesen az enyéméhez simul, izmainak minden rezdülését érzem, a fülledt légkör bódultságot okoz, a szívem hangosan verdes a mellkasomban, s a lélegzetem elakad, ahogy a lábával kissé még széjjelebb csúsztatja a lábaimat. A fülem zúg, s nem csupán a körülöttünk zördülő víznek köszönhető. Fenekemen húzza végig a kezét, megmarkol, mosolyát a bőrömön érzem, aztán az érintése ismételten előre csúszik, a derekamnál megtart, míg másik kezével valószínű, hogy magát markolja meg, s erre a látványra nagyon is kíváncsi lennék. Fogaim egy pillanat erejéig az alsó ajkamba mélyednek, ahogyan elképzelem a hosszú ujjak ráfonódását, ahogy saját magát öleli körbe, s kényezteti mindenféle szégyen nélkül. Kezem kissé megcsúszik az üveg sikamlós felületén, mellyel vontatott kézlenyomatom ad emléknyomot a felhevült pillanatnak.

Ismételten minden teret megszüntet kettőnk között, s csak bőr érintkezik a bőrrel. Arca az enyéméhez simul, s arcszőrzete kissé karistolja a bőrömet, de egy cseppet sem bánom. Ellene nyomulok, és az ajkaimat egy mélyről jövő, megkönnyebbült sóhaj hagyja el, ahogyan lassan belém hatol. Egyik keze a csípőmnél még mindig biztosan tart, a fejemet hátra vetem, s a vállára hajtom, míg a másik keze mellemet érintve csúszik végig, míg az üvegre tapadt kézfejemhez el nem ér. Ujjai az enyém között állapodnak meg, míg lassan visszahúzódik, s a csípőjét újfent előre billenti. Felvesz egy kegyes ritmust, amely kegyetlennek tűnik még is. Ajkaim a nyaka bőrét érintik, melyen a víz és az izzadsága sóssága keveredik. Teljesen elveszek a karjai között, a forró légkörben, s eléri, hogy kis időre minden rosszat elfelejtsem, s csak is a jót lássam.

★

A fedélzet kisebb, eldugottabb részén vagyunk. Hideg van, de azt hiszem, hogy jót tesz a friss levegő mind a kettőnknek. Nem öltöztünk fel rétegesen, de egy pléd melegen tart bennünket. Harry mellkasának dőlve ülünk a hatalmasnak nevezhető pléden, amely Harry hátán el is terül, s még engem is betakar. Túl vagyunk már a vacsorán, késői ebéden is.

– El se hiszem, hogy otthon leszünk nemsokára – sóhajtok fel, s a távoli sötétségbe meredek, míg a csendet a víz hangja töri meg. – Istenem, lassan már a karácsonyra kellene készülnöm Lizievel. Alig várom, hogy ott sertepertéljen körülöttem a konyhába. Mindig ő az előkóstolója a krémeknek – nevetek fel. – Külön kell csokoládés kekszet is készítenünk, a Mikulásnak, és nem ám sima tejet, kakaót kell mellé tenni. Alig várom, hogy találkozzatok – felnézek rá, ahogy a szavak hirtelen, a túlságos lelkesedésnek köszönhetően hagyják el a számat. – Ne haragudj, csak jár a szám, feleslegesen. Nem is tudom, hogy mit gondoltam, még csak azt sem tudom, hogy mi is van kettőnk között, én pedig már a lányommal való találkozásnál járok. Ostoba vagyok, sajnálom.

Lepillant rám, a szemei csillognak, s az ajkaimra egy gyengéd csókot hint.

– Ne beszélj butaságokat, én is várom, hogy láthassam a kislányodat. Biztos vagyok benne, hogy olyan csodás mint te, gyermeki bájjal. Csupán elgondolkoztam – felpillant a messzeségbe. – Furcsállom, hogy semmi fényt sem látunk semerre, és köd sincs. Már legalább a város fényeit látnunk kellene.

– Ne aggódj feleslegesen, már jó helyen vagyunk.

– Nem tudom..

– Harry, kérlek, ne láss mindenhol szörnyeket. Azt hittem, hogy ezt már kinőtted – mosolygom rá, mire ismételten lenéz rám.

– Komolyan beszélek, Kris – túlságosan is komoly a hangja, annak ellenére, hogy azt várnám, elnevesse magát. – Nem érzem, hogy annyira rendben lenne minden.

– Csak bizonytalan vagy, mert még nem érintettük az angol szárazföldet. És ez rendben is van.

– Remélem, hogy igazad van – mosolyog rám, de a szemeiig nem ér ez a mosoly, és ez aggaszt nagyon is. Tudom, hogy most belőlem akarja csupán kiűzni ezeket a rossz gondolatokat.

– Vissza kellene mennünk, most már túlságosan is fagyos a levegő – simít végig a takaró alatt a kezemen.

– Rendben – állok fel, s a hideg kiráz, ahogy a takaró menedékéből kikerülök. Harry is csatlakozik hozzám, majd a hátamra terítve az anyagot magához húz, míg a lépcső felé vezet, vissza a hajó gyomrába.

A kijelentései, feltételezései még mindig bennem motoszkálnak bennem, s elméleteket kezdek el szövögetni, ami nem éppen vezet semmi jóhoz, azt hiszem. Ismételten a megnyugvás érzését az aggodalom veszi át, mert kétlem, hogy Harrynek téves megérzései, megfigyelései lennének. Ennek a tudatában még közelebb bújok hozzá, míg a csendes folyosón, a kabinok között haladva el elérünk a sajátunkhoz.

24.Fejezet★Csendbeburkolózó ölelés

K R I S T I N A

A csontig hatoló hideg, s szélvihar nem éppen nekünk kedvez a menetelés során. A borús idő kellő sötétséget ad az erdőnek, a sáros talajon oda kell figyelni szinte minden lépésre, hogy az elcsúszás lehetőségét is kizárjuk. Zsebeimbe süllyesztem a kezeimet, míg a kapucnim takarásában keresek menedéket a zúgó szélnek, s a csepergő esőnek köszönhetően. A fogaim össze-össze koccannak a hűvös szél miatt, miközben Harry lépteit igyekszem lekövetni. Niall a másik oldalamon lépked, csend ölel körbe bennünket, a viharos szelet leszámítva, a lépteink hangjával együtt. Mögöttünk valahol a többiek, de nem igazán fordítok én jelentőséget nekik. Mielőbb szeretném, ha elérnénk ma a kikötőt, és végre este a karjaimmal, szorosan ölelhessem a lányomat.

Tekintetemmel a sáros cipőmnek moccanását követem, s jobban a nyakam köré húzom a kabátomat. Ahogy vissza akarom csúsztatni a kezemet a meleg zsebem mélyére, megragadja Harry. Felpillantok rá, de ő nem engem néz, mindössze előre mered, a saját zsebébe csúsztatja a kezeinket. Az apró gesztus melengeti a szívemet, s a szája sarkában egy mosolyt pillantok meg, a kézfejemen pedig érintésének finom mozzanataira kapom fel a fejemet. Ujjai az enyéim közé csúsznak és finoman megszorítja azokat. Közelebb húzódom hozzá, melegségre lelve, amely valószínű, hogy csupán a képzeletem szüleménye, de még is élvezem.

– Hallod? – kérdezi mire felkapom a fejemet, s fülelni kezdek, mélyen belül reszketni, de hamar rájövök, hogy ez a kérdés nem gyanakvó, féltő volt, hanem boldogságtól inkább kicsattanó. Víz sodródó hangja, ami megcsapja a fülemet. Mosoly terül szét az arcomon, és a reménykedés lassan valóságossá kezd válni.

– A szabadság hangja – a hangomat az őrjöngő szél elnyomja, de Harryhez valószínű, hogy eljutnak a szavaim, mivel a mosoly kiszélesedik, s aprót bólint helyeslően.

– Reménykedjünk benne – mormogja, s a lépteit meg is nyújtja a hang irányába.

Igyekszem követni, de szinte lehetetlennek bizonyul. Míg ő sétál, én szinte rohanok mellette, de egy szót se szólok, csupán csendben szedem a lábaimat.

Hallom, ahogyan mögöttünk is érzékelik a különböző hangokat, s igyekszenek beazonosítani a hangok forrásait. Louisa felkiált, mire hátra kapom a fejemet, s látom, hogy Liam a szájára szorítja a kezét, s azt hiszem, hogy ez a csend most az, ami mindenkinek kell. Arról nem is beszélve, hogy nem lehet ennyire kicseszett őrült, hogy felhívja ránk a figyelmet. Bárki ellenséges személy felfigyelhet ránk így is, s talán a szerencsénknek köszönhető, hogy mindenféle támadás nélkül a napokat megúsztuk, s sikeresen elérünk a célunkhoz viszonylag rövid időn belül.

– Megvan a papírod, igaz?

Felpillantok rá, hirtelen azt sem tudom, hogy miről is beszél, aztán pillanatok alatt eszembe jut a már kissé gyűrött állapotban, a táskámban heverésző darab, ami pecséttel biztosítja, hogy bármikor elhagyhatom az övezetet, s, hogy angol állampolgár vagyok, és hasonlók.

– Igen, meg.

– Akkor már probléma remélem, hogy nem lesz – sóhajt fel.

Közelebb érve a fák már egyre szerényebb távolságban állnak egymástól, s lassan elénk is tárul a betonozott közeg, az emberek rohanó alakjai, s a hajó, amelyre éppen felfelé igyekeznek párnak. Felcsillannak a szemeim, s a lépteim már maguktól visznek előre, egyre gyorsabb, sebesebb tempóban. Kezem kicsúszik Harry zsebéből, de ő megálljt parancsol nekem. Mellém lép, és együtt haladunk tovább, immáron a többiekkel. Louisa még mindig nem tudja befogni a száját, annak ellenére, hogy Liam folyamat hozzáfűz valami igazán fájót a dologhoz.

– Este már Londonban lehetünk? – lelkendezik túlságosan is fület sértő hangon. Nem mondom, hogy már csak a halk suttogása sem irritálna, de azt hiszem, hogy ez érthető is az én esetemben.

– Ha tudsz úszni, talán – mormolom az orrom alatt, mire mellettem Harry egy mélyről jövő nevetést folyt el, de én tisztán látom oldalról is a vidámságot arcán, s a zöld szemeinek csillogását, melyekben a kusza tincsei enyhén belehullnak.

Hátrapillantok a vállam felett, s csak az értetlen arckifejezést vélem felfedezni a lány arcán, míg Niall vígan nevet, Liammel együtt. Rick nem igazán mond semmit, talán ő is tudatában van annak, hogy a lány nem éppen az esze, a felfogása miatt fogta meg.

Kilépve a kopár fák árnyékából, még mindig Harry kezét fogom, aki a másik kezében a fegyverét szorítja, ahogyan az Rick és Liam is teszi. Egyikünk sem lehet biztos abban, hogy minden rendben lesz. Ahogyan közelebb is lépünk, s észrevesznek bennünket, pár katona már a fegyverét felénk is szegezi, s az egyik erőteljes hangon kezd el beszélni, parancsokat diktálni nekünk.

– Angol tisztek vagyunk – szólal fel Harry mellettem. – Haza szeretnénk jutni angol földre, a tábort megtámadtak, amiről tudnak, a sejtéseim szerint.

– A papírjaikat! Lassan! – ordítja a férfi, aki felénk lép, míg páran továbbra is fegyvert szegeznek ránk.

Körülöttünk több tekintet is ránk szegeződik, s a hajó fedélzetéről is félve, kissé érdeklődve merednek ránk az emberek. Férfiak lézengenek a fedélzeten, nők és még gyerekek mellett, amely meglep. A szívem a torkomban dobban minden zaklatott ütemével, míg az ujjaimat már görcsösen szorítják Harryét, miközben próbálom elhitetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, s ez a jelen esetben így helyes, még ha félelmet is gyújt bennem.

– Tessék – nyújtja Harry elsőként a saját iratait, mire a férfi szinte már elmarja tőle, hogy szemügyre vegye a legépelt sorokat. A tenyerem izzadni kezd Harryében, de ő szorosan fogja még mindig, s nem enged el.

Mormol valamit a férfi az orra alatt, melyet nem igazán értek, majd visszanyújtja a papírt s az iratokat Harry felé. Ekkor az enyém kerül sorra, s lassan mindegyikünk átesik az ellenőrzésen, így a hajó felé vehetjük az irányt. Most kezdem elhinni igazán, hogy órák választanak mindössze el a lányomtól, a biztonságot jelentő otthontól, a szeretteimtől.

Harry magához von, száját egy pillanatra a hajamba nyomja, s enyhe csókot hagy maga után. Mosolyogva lépkedek felfelé, a hajó fedélzetére, ahol is egyből már lefelé haladunk. A férfi, aki még mindig kimért, egy-egy kabint biztosít nekünk, ahol rendbe szedhetjük magunkat. Ennek a híre már azt hiszem, hogy csak hab a tortán, s finom megkönnyebbülés, hogy rendbe hozhatjuk magunkat a körülményekhez képest. Vissza szeretnék fordulni Niallhez, de Harry szinte maga után von a kis beltérbe, aminek az ajtaját be is csukja magunk után. A zsákja szinte visszhangot verve esik a földre, s sietve rúgja le magáról a bakancsát is, amely itt-ott sárfoltot hagy maga után. Leteszem a sajátomat is, és én is elkezdek megszabadulni a ruháimtól, míg zokniban, nadrágban és a felsőmben zavartan nem állok a kutató tekintet előtt.

– Minden rendben, igaz? – lép közelebb, kezét a derekamra csúsztatja, s lenéz rám, mire a kezem ösztönösen mozdul meg az arca irányába mely bele is túr a kissé kusza hajába, amely előre hullik a feje tetejéről.

– Lehetne jobb? Végre hazafelé tartunk – mosolygok rá, s hagyom, hogy még közelebb vonjon magához.

– És már vár otthon rám is egy forró csokoládé?

– Hát, talán?!

Nevetve lehajol, száját egy pillanatra az enyémére illeszti, s el is szakad tőlem.

– Mész zuhanyozni? Vagy menjek előbb? De akár..

– Sietek – lépek el mellette, s a nem nagy négyzetméterekkel rendelkező helyiségbe zárkózóm.  

★

Egy törülközővel a testem körül, egy másikkal a hajamat törülgetve lépek ki a szobába, ahol Harry egy bokszer alsóban ül az ágy tetején. Felém pillant, tekintete végigsiklik rajtam, s feláll. Közelebb igyekszik és már is tudom, hogy újabb csókot szeretne lopni, ami meg is történik.

– Hm.. Még fogkrém is van? – vigyorodik el pimasz módon.

– Igen, és sokat fog segíteni rajtad – lépek el mellette, s lerogyok az ágyra egy széles vigyorral az arcomon.

– Ne szemtelenkedj – mormogja féloldalas mosollyal, s behajtja maga mögött az ajtót, majd a zuhany hangját hallom meg, s halk dúdolást, ami meglep, de a mosolyomat egy pillanatra sem hervasztja le.

A saját csomagomhoz lépve pár tiszta ruhát veszek elő, de mivel nem igazán gondolom, hogy kimozdulunk egyből, így egy fehérnemű és felső mellett döntök. A hajamat kénytelen vagyok nedvesen hagyni, de most ez sem igazán az a probléma, amely aggasztana. Az ágyon heverő takarót felhajtom, s bemászok alá. Nem a legkényelmesebb matrac, de sokkal jobb, mint a föld, amelyen meghúztuk magunkat a viharos éjszakákon. Felsóhajtok jólesően, ahogyan elnyújtózom, a szemhéjaimat lehunyom, s a nyakamig húzom az anyagot.  

– Erről nem volt szó – húz magához egy kar, az arcom egy mellkashoz simul, amely csupaszon érint meg. A mélyen búgó hang visszaránt az álomvilágból, amely egyik pillanatról a másikra ragadott magával. Keze végigsiklik az oldalamon, s a fenekemen is bátran.

– Hm, álmos vagyok – mormogom a mellkasába. – Valahogy kellene szólni otthonra.

– Kétlem, hogy találnál itt térerőt – csúszik a felsőm alá hatalmas tenyere. – Pihenj, hamarabb elmegy az idő, és otthon leszünk, mire felébredsz.

– Akkor ne legyél kíváncsi – teszem simán a derekamra a kezét.

– Ennyi finomságot se adsz nekem?

– Ideje lesz férfi módjára viselkednek, és udvarolnod – vigyorom most sem rejtőzik el, annak ellenére, hogy ő nem láthatja azt.

– Basszus, fel kell kötnöm a gatyámat. Azt hiszem, hogy Lizie lesz, akitől engedélyt kell kérnem.

– Látod, tudod te a menetet – kezemet átlendítem a csípőjén, s közelebb kúszok. – De most fogd be, és ölelj.

23.Fejezet★Forró csokoládé

K R I S T I N A

– Mami – apró léptek hangjára, küzdelmes kuszára kezdek el ébredezni. A fejem még ködös, az elmémmel, s azt sem tudom pár pillanat erejéig, hogy hol is vagyok, míg apró tenyerek meg nem érintik az arcomat. Azonnal minden a helyére kerül, szám magától húzódik egy boldog mosolyra, s a kezeim körbeölelik a kicsi testet, és a meleg takaró alá rántják. Fejünkön pihen a vastag anyag, míg vidám nevetés zengi be azt. – Mami – kiáltja újra, míg a szám többször is a puha arcocskájával találkozik.

– Jó reggelt, bébi – ölelem meg, meleg arcát az enyéméhez szorítja, s még mindig vígan kacag. Jókedve rám is átragad. – Mi ez a boldogság?

– Karácsony! – jelenti ki lelkesen, szinte már felkiáltva.

– Karácsony? – kérdezek vissza teljes döbbentséget színlelve.

– Mami! – szól rám, ahogy feltérdel, így a fény beszökik a paplan alá, az arcába húzódik az anyag, én pedig nevetve emelem fel, hogy lássam a mosolygós kislányomat, aki kócos hajjal mered rám. Enyhén rózsaszín ajkai sűrűn formálódnak újra, ahogyan a szavakat formálja, a levegőt élesen szívja magába, s a haja kócosan ül a fejecskéje tetején. – Mikulás! Sok ajándék, Mami!

– Ajándék? Jó kislány voltál?

– Mindig – bólogat hevesen, én pedig vigyorogva felülök, arcára ismételten egy csókot nyomok, s a karjaimba vonva lemászom az ágyról. Nem foglalkozva azzal, hogy be vetetlenül marad.

– Készítünk együtt egy nagy, habos forró csokoládét?

– Igen!

Lelkesedése lehengerlő, s már nekem is kellően megalapozza a napomat ez a jókedve, amely nagyon is ragadós. Kusza, barna tincseimmel játszadozik, míg én végigmegyek vele a karjaim között, a konyhába vezető úton. Az asztal mellől elmarok egy széket, melyet a pulthoz húzok, s arra teszem le Liziet. Türelmesen várja, hogy két nagyobb csészét vegyek le a szekrényből, melyet meg is teszek, így elő kerül az Alice csodaországban mesét ábrázoló kék-fehér porcelán, ami nagy kedvence.

– Összetöröd a csokoládé felét?

– Igen!

Lelkesedése nagyon is lehengerlő, még ha nem is tudja annyira, hogy mit is rejt magában a karácsony ünnepe, még is kisgyermek szemével kellően örül neki, s túlságosan is pezseg, amelyet én egyáltalán nem bánok. Örömmel, boldogsággal töltődöm fel neki köszönhetőben.

Leveszek egy tábla csokoládét, majd kicsomagolom, elfelezem, s az elővett edényt magunk elé csúsztatom, hogy a darabok abba potyogjanak. Lassan minden csokoládé bekerül a lábosba, melyet a főzőlapra helyezek, s melegíteni kezdek. Egy narancsnak a megmosott héját, s minimális levét is beleteszem, és kevergetni kezdem. Idő közben Lizie is leszáll a székről, s közelebb férkőzik még úgy is, hogy figyelmeztetem az edény és a tűzhely forróságára. Lassan tejjel felöntöm az egész elegyet, és a végső lépésekig készítem, míg végleg el nem készül. Bögrékbe töltöm, a tetejére a tejszínhabbal nem fukarkodva díszítem, s még Lizienek színes, apró cukorkákkal is megszórom.

A nappaliba megyünk át, ahol is a fa már áll az éjszakai szorgalmamnak köszönhetően, csak, hogy a kislányom arcán ezt a boldogságot láthassam, amely ma köszöntött. Leteszem a kis asztalra az édes italokat, és a kislányomra pillantok, aki megszeppenve álldogál egyik lábáról a másikra, míg a fa alatt sorakozó díszesen becsomagolt ajándékokat méregeti.

– Hát, ezek szerint nagyon jó kislány voltál – mondom, míg a puha szőnyegre ülök, a kanapé helyett, közel a fához. Helyeslően bólogat. – Akkor, azt hiszem, hogy mind a tiéd – nézelődök körbe. – A kettő szélsőn kívül – mutatok rájuk. – Azokat Laurennek és a mamának hozta a Mikulás.

Odaszalad, szinte bele veti magát a csomagok sokaságába, melyeket kihúz a fa árnyékából, s a papírdarabok pillanatok leforgása alatt kezdik el ellepni a nappali teljes területét.

A kéz, amely az arcomat simította eltűnik, s a helyét egy nagyobb, kissé érdesebb tenyér veszi át a derekamon. A bőröm finoman égni kezd a simogatás nyomán. Lassan pislogni kezdek, míg a látásom homályosan, de megmutatja, hogy egy mellkassal fekszem szemben. Lustán, sokat kezdek el pislogni, hogy kitisztuljon teljesen a pillantásom, még annak ellenére is, hogy pontosan tudom, kinek az érintése is perzseli fel a bőröm felszínét.

Tekintetem találkozik egy döbbent pillantással, melyet sötét pillák kereteznek. Erőteljes borostája sem akadályozza meg Harryt abban, hogy egy mosolyra húzza a száját, amely annyira jól áll neki. Homlokán pihen a haja, amely könnyedén hullik bármikor az arcába. A szemhéjaimat ösztönösen hunyom le, ahogyan felém nyúl, s csak ekkor tudatosul bennem, hogy a könnyeim eláztatják az arcomat, s nyomot hagynak maguk után az érzelmes álmomnak köszönhetően.

Érintése lágy, és szinte már bele hajolok a még több reményében a nagyon is hidegnek ígérkező reggelen. A takaró, s hálózsák anyagát egészen a vállamig húzom, még több meleg reményében. Arcomat a mellkasára vonja, s megszólalni sem kell ahhoz, hogy tudjam, érdekli mi is történt velem, annak ellenére, hogy némi sejtése van a dolog felől.

– Lizievel a tavalyi karácsonyunkról álmodtam... – nagyot nyelek, ahogy a szavak elhagyják a számat. – Reggel felébresztett, olyan mosollyal az arcán, hogy annak a látványa mindent felül is múlt. Annyira lelkes volt már reggel – felnyúlok, s letörlöm az arcomat most én, hiszen Harry keze visszavándorolt a csípőmre, ahol is az érintése lúdbőrt von maga után szinte az egész testemen. – Forrócsokit készítettünk, mert nem volt szívem először a reggelire száműzni őt, így azzal ültünk le a fa elé, ahol is már megszeppenve, de végül az ajándékai kicsomagolásának kezdett – elmosolyodom, s ez már őszinte boldog mosoly.

– Valószínű, hogy életed egyik legcsodásabb reggele volt – suttogja a fülembe, éppen, hogy a szavakat ki tudom venni a mélyen búgó hangjából, ami még több melegséggel áraszt el a kellemes érintése mellett.

– Csodás volt, valóban – vallom be. – Imádtam minden percét szinte az egész napnak. Valahogyan, mindig ha ő ébresztette egy-egy ilyen otthoni napunk kezdetén, már is sokkal jobban indult a napom és szívesebben másztam ki az ágyból.

– Már csak ahogyan mesélsz róla, érezhető, hogy milyen szoros közöttetek a kapcsolat, és hogy a világ egyik legédesebb kislány, édes anyukája vagy. Tudod, őszintén mondom neked, hogy minden apró kis történet, finom kis részletei után csak egyre jobban érzem a vágyat, hogy megismerjem. Hogy hazavigyem hozzá az anyukáját. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy foglyul ejtelek, és nem engedlek... hm.. mennyire kecsegtetően hangzik, nem igaz? És még romantikusnak is nevezhető – felnevetek az abszurd gondolkodásán, ami most nagyon is jól jön, még ha csak viccelődik is velem a jobb kedv érdekében. – Talán idén karácsonykor nekem is jutna egy forrócsoki?

Felnézek rá a még nagyon is korai reggeli, homályos időben. Az arcának éleit tökéletesen látom, ahogyan a szemének is a csillogása is kitűnik. A kezén támasztja meg a fejét, így néz le rám, arra a nőre, aki már talán annyiszor elsírta magát a karjaiban, mint nevetett. Talán, már körülmények között még próbálnám menteni a menthetőt, de azt hiszem, hogy most az érzelmeim kimutatása csak is a legjobb felé sodor. A tudat, hogy már csak tényleg órákban is számolható akár, hogy Liziet a karjaimba vonjam, leírhatatlan érzés.

– Valószínű, hogy akad még egy bögre majd valahol a szekrény mélyén, ami rád vár – szólalok meg kissé már vidámabban, és nagyon hálás vagyok emiatt Harrynek.

– Már is sokkal jobban vissza szeretnék térni az angol földre – sóhajt fel, s ölelésébe von, míg a szája a halántékomat súrolja.

– Valószínű, hogy ez határozta meg – nevetek fel halkan. – A családod biztosan aggódik már érted.

– Kétlem – fordul a hátára egy mélyről jövő sóhaj kíséretében. – Nekem Gemmán kívül nincs senkim.

Most én vagyok, aki a könyökein támaszkodva meg pillant le rá. A haját kiseprem az arcából, s a borostás állvonalán is végigsiklik, úgy ahogy az ujjam.

– Biztos vagyok abban, hogy nagyon is aggódik érted.

Enyhén bólint, a szemeimbe néz.

– Valóban mindennapi eset volt nálunk, hogy beszéltünk.

– Harry, ne legyél kishitű. Ő a testvéred, és biztos vagyok benne, hogy a barátaid is, akik igen közel állnak hozzád, melletted vannak, nagyon is aggódnak érted, hogy nem érkezik semmilyen hír felőled. Lehet, hogy csúnya, amit mondok, de szerintem te is tudod, hogy minden hír jobb a bizonytalanságnál. De mi tudjuk, hogy nagyon is élünk, és megyünk előre töretlenül, hogy visszajussunk a szeretteinkhez. És hidd el, hogy ennek is meglesz a jutalma. Egyszer a karjaidba ölelheted majd.

– Nekem kellett volna egy lelkesítő beszédet tartanom – simítja végig az ujjával a területet, ahol nemrég még a könnyeim szántották végig az arcomat.

– Semmit sem kell neked tartanod. Ne érezd kötelességednek, mert én elsírtam magam.

– Lizie nem is kívánhatna magának jobb édesanyát.

– De, kívánhatna, aki nem a háborút, hanem őt választja.

22.Fejezet★Kipukkadt buborék

K R I S T I N A

Már igen szürkület uralkodik, így megállunk, s mindenki egy kijelölt helyen elkezdi lassan felállítani a sátrát. Louisa és Rick kellő közelségben helyezik el a sajátjukat, így Liamék sem mennek messze, szerencsére. Még mindig nem igazán tudok kibékülni ezzel a helyzettel, és azt hiszem, hogy nem is fogok, annak ellenére, hogy tudom, ők is menekültek, s céljuk ugyan az, mint a miénk.

Bármennyire is nem jöttünk ki túlságosan is jól a laktanyán, és úgy érzem, hogy most sem fogunk nagy barátnőkké válnunk, még sem teszek bármilyen epés megjegyzést. Kétlem, hogy bárkinek most egy ilyesfajta problémához lenne kedve, mint egy értelmetlen, semmit jelentő vita. A szemeim előtt csak is azt tartom, hogy mielőbb, épségben jussunk a kikötőbe, onnan pedig vissza Angliába, a biztonságot jelentő földre.

Mindent a szokásosnak nevezhető rutinom szerint pakolászok el a sátor belsejében, abban reménykedve, hogy holnap már az ágyamat vetem be, s a karjaimba húzva Lizievel hajtom álomra a fejemet.

– Rendben vagy?

Felpillantva Harry zöld szemeivel találkozok. A sátor előtt guggol, kezével széjjelebb húzva az anyagot, s a homályos, élettelen fényben mered rám. Beljebb csúszik, de csak a térdén állapodik meg, s egyáltalán nem törekszik arra, hogy még közelebb csússzon hozzám.

– Igen, persze, csak még rendet raktam, amíg látunk.

– Tudom, hogy Louisával a kapcsolatotok nem indult fényesen, és én is inkább maradtam volna négyesben, de Rick a társunk, Louisa pedig hasonlóan hozzád és Niallhez..

– Hé, tudom Harry, tisztában vagyok vele, bár nem tagadom, hogy szívesen elhagynám őket valahol – rántom meg a vállaimat, mire felnevet és a kezével magához ránt.

– Járulékos veszteség?

– Na jó, ne vicceljünk ilyenekkel – nevetek fel.

Harry keze az arcomra csúszik, majd a számon simít végig, s közelebb hajol. Elmosolyodok, de el is fordítom a fejemet, így a mellkasához simulok. Felmordul és az állam alá csúsztatja a kezét. Ismételten megpróbál közeledni, de most hátrálni kezdek, amennyire a derekam köré fonódó keze engedi.

– Menjünk vissza a többiekhez inkább – felelem, s elé ülve, a cipőimet visszaveszem.

Furcsállóan méreget, majd feláll, s engem is felsegít. Ösztönösen húzom összébb a becipzározatlan kabátomat a testem körül, s lépkedek előre a már megrakott tűz irányában, amely a halk beszélgetés ellenére is tisztán hallható, ahogyan pattog. A fénye egyre nagyobb árnyékot vet, míg Louisa előtte áll, és a kezét melengeti.

Harryre nézek, aki csak maga elé meredve lépked, kezeit a zsebeibe süllyesztette valószínű már akkor, amikor a sátor mellől elléptünk. Érzékeli a fürkésző szemeimet, így letekint rám. Mélyen felsóhajt, majd a vállam köré teszi a kezét, s az oldalához húz. Meleget ad, és kap, és a közelsége megnyugvással tölt el, annak ellenére, hogy feszültnek érzem, s az izmai sem éppen lazának nevezhetőek. Lépteink alatt, most sem maradnak csendbe a száraz természeti jelenségek, s hangot adnak a többieknek a közeledő lépteink felől.

Egy átlagos csevegés veszi kezdetét, ahogyan Harryvel letelepszünk. Egyik oldalamon ő, míg a másikon Niall foglal helyet, aki elmosolyodik, és egy kocka csokoládét nyújt felém. Kérdően nézek rá, ő viszont egy kacsintással tudja le az egészet. Leharapom a felét, majd lassan kezdem el élvezni az ízeket. Nem igazán voltam soha a nagy csokoládé evő ember, de azt hiszem, hogy most nagyon is örülök ennek a falatnyi csodának.

– Mi az? – csúszik Harry keze a combomra, ahogy felé fordulok. – Honnan szereztél csokit? – nyög fel elég halkan ahhoz, hogy a többiek ne hallják, de elég hangosan, hogy én tökéletesen a sóvárgás legkisebb mértékét is kihalljam.

– Szeretnéd? – nyújtom felé a kocka másik felét, ami még a kezembe pihen. Nem felel, tekintete az enyémébe mélyed. – Már a felét megettem.

Mondom, hogy még véletlenül se forduljon meg a fejében a lemondás, én pedig szívesen osztozok vele ezen a pillanatnyi mámoron. Felé nyújtom a kezemet, ő pedig elveszi az édességet és már a rózsaszín ajkak között el is tűnik. Elmosolyodok újra, s figyelem, ahogyan drámaian lehunyja a pilláit, míg az ízeket élvezi. Felnevetek, a vállára hajtom a fejemet, az ő keze a derekam köré fonódik, s a hajamba csókol.

★

A szokásos, íztelen vacsoránkat követően felállok, az elgémberedett lábaimat kinyújtóztatom, míg Rick visszavonul, ahogyan Liam is. Már valószínű, hogy nagyon is későre jár, az én ásításaim is kellően megsokszorozódtak már, a látásom egyre homályosabbá válik, míg a hideg csak egyre jobban közelít a nulla felé. Ujjaim a kabátom ujjaiban tűnnek el, s érzem, hogy az arcomat is már pirosra csípte a szél, még is megállok, s a Hold felé bámulok, amely minden éjjel szemtelenül pillant le ránk.

– Kristina.

Nevem hirtelen, váratlan hangzásán összerezzenek és a vállam felett hátra pillantok. Louisa alakja rajzolódik ki, így ösztönösen lépek hátrébb, messzebb a folyótól.

– Tudom, hogy nem igazán kezdődött jól a kapcsolatunk... – sóhajt fel. – Szóval, sajnálom. Most kétlem, hogy bárkinek is szüksége lenne bármilyen ellenségeskedésre.

– Én nem emlékszem arra, hogy most ellenséges lettem volna – fordulok felé, hogy ne váljon személytelenné a beszélgetésnek titulált valami.

– Hozzám sem szóltál – mutat rá a valóságra.

– Valóban – értek egyet. – Semmi mondandóm nem volt.

– El kellene ásnunk a csatabárdot. Itt most a túlélésünkről van szó, és senkinek sem kellenek még pluszban ellenségek, szerintem.

– Igen, senkinek sem kellenek felesleges ellenségek – bólintok. – Értékelem, hogy kezdeményeztél, de remélem, hogy semmi barátság felé sodródó képzeleted nem volt velünk kapcsolatban.

– Nem lehetne, hogy fátylat borítsunk a múltra?

– A hazudozás nem az én asztalom, szóval biztosíthatlak róla, hogy inkább vagyok két lépéssel hátrébb tőled, mintsem közelebb hozzád. Nem igazán nyerted el bennem azt a minimális bizalmat sem, és emiatt nem igazán okolhatsz, valljuk be. Számomra a tábor falai között is túlélésre ment a dolog, ez nem változott jelenleg sem. Mielőbb szeretném, ha már a kikötőben lennénk, egy hajón, amely átvinne bennünket az angol partra. Bízom abban, amit a fiúk állítanak, és, hogy hamar már nem itt fogunk sétálgatni egy kopár erdőben, attól rettegve, hogy pár katona mikor is lézeng erre.

– Én csak Harry megszállottja voltam – veti oda kurtán.

– Észrevettem.

– Látom, ti egészen összemelegedtetek.

– Erről szeretnél beszélni? Csak mert, ahogyan már említettem, messze állunk a barátság fogalmától.

– Csak egyszerűen nem lepett meg, hogy már is ennyire közel vagytok egymáshoz. Gondolom párszor még szeretnétek élvezni a csodás perceket, amíg a buborékotok ki nem pukkad.

– Tessék? – hitetlenkedve meredek rá. – Nekem nincs ehhez türelmem.

Ellépek mellette, annak a reményében, hogy reggelre felszívódik, és már nem lesz itt. Hogy nyugodtan, négyesben tudjuk folytatni a menetelést a kikötő felé.

– Chris vajon mit gondolna arról, ha látná, hogy a lányod otthon van, semmit nem tudsz róla, te pedig itt flörtölgetsz?

Megmerevedek a név, s az információk hallatán. Visszapillantok rá, nagyot nyelek.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy Lizie édesapja, Chris, valószínű forogna a sírjában, ha...

A kezem hevesen, nagy erővel találja el az arcát. Égő érzést hagy rajtam is az ütés, míg ő felszisszen, s az arcához kapja a kezét.

– Honnan tudsz ezekről? – lépek feléje, és a felkarját meg is ragadom. – Honnan tudod ezeket? Válaszolj!

A hangom keservesen, dühösen és elég hangosan szólal meg az éjszakai csendben. Az sem érdekel, ha illetéktelen személyek hallják meg, semmi sem, csupán, hogy ez a kígyó még is honnan a fenéből tud ennyi mindent rólam, s azokról az emberekről, akik nekem a mindent jelentik.

– Hé, mi történik? – Harry fogja meg a kezemet, ezzel elhúzva a lánytól, aki mellett Niall tántorodik meg.

– Beszélj! Basszus, most mondjad!

– Kris, nyugodj meg – szorít magához Harry. Szemeimet könnyek lepik el, és vissza akarok lépni a lány irányába, aki mocskos tekintettel néz vissza rám.

– Mi történt itt? – Niall pillant a mellette levő lányra, aki még mindig az arcát dörzsöli.

– Csak beszélgettünk, de ezt még megbánod – sziszegi, s hátat fordítva a fák felé indul. Utána lépek, de Harry visszaránt magához, s szembe fordít magával.

– Mi volt ez?

– Semmi, semmi...

Harry a vállam fölött, gondolom Niallre pillant, mire a mellkasának döntöm a fejemet, s a verdeső szívemet igyekszem lenyugtatni. Szemhéjaimat szorosan hunyom le, majd hagyom, hogy Harry vezetni kezdjen. Szorosan fog, védelmezően ölel át, míg a lépteim az övéit követik le.

– Nyugodj le – mormogja halkan. – Másszunk be a takaró alá, oké?

Lerúgom a cipőimet, s bemászom a sátor mélyére. Harry elpakolászik, a felesleges ruháktól megszabadulunk, s úgy követem a takaró alá. Hátat fordítva neki helyezkedek el, de hagynom, hogy a nyugalmat jelentő karjaiba vonjon, s lassan ringasson. Semmi komolyabb nem történt, még is sokként értek Louisa szavai.

– Elmondod?

Felsóhajtok, halkan beszélni kezdek, úgy, hogy még én is kételkedem abban, hogy meghallja-e a szavaimat, s megérti, hogy engem miért is rengetett meg a lány kijelentése. Keze a takaró alatt az enyémét találja meg, s maga alá fordít, az arca az enyémé fölé kerül, s a hajamat kezdi simogatni, mintha egy riadt kislány lennék.

– Van fogadalmad róla, hogy honnan tudhatja?

– Nincs. Rajtad és Niallen kívül senki nem tud rólunk, legalábbis innen, én ebben a hittben voltam egészen idáig.

– Ne foglalkozz vele. Tudom, hogy fájdalmas amit neked mondott, még ha teljes mértékben nem is tudom átérezni, de ostoba. Arra gondolj, hogy pár napon belül a kislányodat ölelheted, és csak egy kellemetlen emlék marad ez az időszak. Na jó, némi megfűszerezett pillanattal kiegészítve – nyom egy puszit a számra.

Az izmai feszesebbé válnak, ahogyan magához von, s bár nem mondja, tudom, hogy őt is aggasztja a helyzet.

21.Fejezet★Összetartás

K R I S T I N A

Fogalmam sincs, hogy újabb hány kilométert sikerült megtennünk a két napban, amit a hátunk mögött tudhatunk, de azt hiszem, hogy visszamenőleg is már behajtottam magamon a kimaradt sportnapokat. Olykor a fegyverek hangja még mindig megüti a fülünket, vagy inkább újra. Már magam sem igazán tudom. Csupán annyi lebeg a szemeim előtt, hogy közeledünk a célunk felé, közeledünk vissza a családunk felé, s a régi életünk felé, ami ennek az időszaknak köszönhetően még jobban megpecsételt lesz, mint eddig.

Az idő lehűlt még jobban a kelleténél, és a mocskosság érzése a bőrömön még jobban taszít a gondolataimban. Bármit megadnék azért, hogy Liziet a karjaimba vonjam, szorosan öleljem, kacagó arcát puszikkal halmozzam el, majd egy kád, szinte már égető víztömegben áztassam magam hosszú perceken át. A cipőmet már kemény porréteg takarja, s a sár sem éppen kerüli el a lépteimet a latyakos talajon. A fák lombozatának hiánya engedni látni a szürke égboltot, ami egyáltalán nem kegyelmez nekünk, s a reszkető szélfúvás sem éppen szelíden suhan el mellettünk. Semmi különösebb látnivaló nem tárul elénk a gyaloglások során. A folyó mellett maradunk, tisztán hallani a víz áradatát, de nem látjuk tisztán a sűrű fatörzseknek köszönhetően. Liam és Harry egyet értett abban, hogy vigyáznunk kell, s még itt sem vagyunk biztonságban, nem fák nélküli területen.

– Minden rendben?

Niallre pillantok, aki méregető tekintetével az arcomba bámul. Nem igazán éreztem, hogy ennek az egésznek itt lenne az ideje, és, hogy bármit is meg kellett volna osztanom vele, annak ellenére, hogy milyen kapcsolatban is állunk. Harry és én azt hiszem, hogy sodródunk az árral, s próbálunk a kemény napokba némi boldogságot csempészni a másik irányába. Azt hiszem, hogy a legjobb megoldása annak, hogy teljesen magunkba forduljunk, hitünket elvesszük.

– Persze, miért ne lenne? – homlokom ráncba szalad.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen azért összejöttök Harryvel.

– Mi van? – túl hangosan kiáltok fel, s a pár méterrel előttünk sétáló két katona felénk is pillant. Harrynek innen is tökéletesen látszik az arcán az értetlenség, de nagyon remélem, hogy valóban semminek sem a fültanúi. – Niall, ne beszélj rólam úgy, mintha valami könnyűvérű lány lennék, kérlek. Szerintem te vagy az egyik, aki pontosan tudja, hogy min mentem keresztül, és, hogy...

– Igen, tudom – szól közbe most már sokkal halkabban. – Csak egyszerűen meglepett a dolog.

– Niall, nem értelek, ne haragudj. Véleményem szerint semmi rosszat nem tettem, így felesleges ez a felhajtás, amit most itt végrehajtasz. Annyiról van szó, hogy próbálunk némi boldogságot csempészni ebbe az időszakba. Igyekszünk túlélni, és attól, hogy nem rettegve fekszünk a sátorban, hogy vajon mikor is törnek ránk, és húzzák meg a végső ravaszt, ahogy a célkereszt rossz végére kerülünk, semmi baj nincs. Mind a ketten felnőttek vagyunk.

– Igen, ne haragudj, tényleg, csak nagyon aggódom, és nem szeretném, ha újra sérülnél.

– Igyekszem nem el határolni magamat, ez talán annyira rossz lenne? Soha nem gondoltam volna, hogy tartozom neked bármiféle elszámolással is bármilyen tettem után – nevetek fel, s a zsebeimbe jobban belecsúsztatom a kezeimet, hogy a reszkető szél ne támadja őket.

– Csak aggódóm, oké? – sóhajt fel. – Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy azok után, amik Chrissel történek, még egy katonát közel engedsz magadhoz.

A rég hallott név hallatán felkapom a fejemet, nagyot nyelek, s a szívem fájdalmasan sajdul meg. Az emlékek akaratlanul is elárasztják a fejemet, s érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Igyekeztem mindig is, a gyászidőszak letelte után, már ha, annak egyáltalán egyszer vége szakad... összeszedni magam, s erősnek mutatkozni csak a kislányom, a kislányunk miatt is, aki a legcsodásabb ajándék, amelyet az eddigi életem során kaptam.

A kanadalló előtt, a földön ülve a bolyhos, hófehér szőnyegen, egy újabb adag fagylaltot kanalazok a számba. Ez az a nyalánkság, ami nálam évszaktól teljesen függetlenül is megtalálható a hűtőmben, hogy bármikor, előszeretettel tudja fogyasztani, amikor csak valami édesre vágyom. Odakinn a város már sötétségbe borult, pedig még csak igen korai esti órát tudhatunk a magunkénak. Semmi különösebbet nem csinálok, mindössze a pattogó tűzre meleget, amely olykor melegséggel nyaldossa meg a csupasz lábaimat, amelyeken ismételten nem pihen semmiféle meleg zokni. Nem tudom itthon elviselni, bármennyire is kellene a hidegebb napokon, egyszerűen lehetetlen, hogy a lakásunkon belül bármiféle zokni is a lábaimon legyen. Az ujjaimat kissé megmozgatom, s egy újabb kanál, édes mogyorófagylalt landol a számban. Már nem sok van az üvegtálkában, s a kezem, és a kandalló melege azt is valamilyen szinten elolvasztotta már, amiért sohasem rajongtam.

Felkapom a fejemet, s oldalra pillantva megcsodálom az én nem rég hazatért katonámat, aki egy törülközővel a derekán slattyog kifelé a fürdőszoba falai közül. A haját egy másik fekete törülközővel törli szárazra, amely kontrasztban áll hófehér, csodásan nedves bőrével. Felsőtestét több összeforrt seb is megjelölte magának az idő során, de azt hiszem, hogy ez még több pozitívum, mintsem negatívum. Arcán édes mosoly ül, majd a meleg anyagot hanyagul a kanapára ejti, s ahogy van leül mellém. Ujját a tálkába nyomja, s megízleli az elolvadt fagylalt, enyhén hűs, finom ízét. Friss illata az orromba kúszik, s tekintetem megállapodik a felsőtestén, melyen vízcseppek versenyezve száguldoznak, míg a dereka köré csavart anyagban el nem vesznek. Egyik kezét körém teszi, a kanapén pihenteti, s az ujjai édes cirógatásba kezdenek a bőrömön. Közelebb hajol, a frissen mosott hajamba nyomja az orrát, s mélyen beszippantja az enyhe kókusztól illatozó tincsek finomságát.

– Meg fogsz fázni.

Kezével eligazgatja a hajamat, ajkait a fülem mögötti kis bőrfelületre nyomja, majd mormog valamit, de a szavai értelme nem igazán jut el teljesen hozzám. Forró ajkai perzselik a bőrömet, s az alapból is gyors tempót diktáló szívem, most még nagyobb ütemet kezd el járni.

– Hagynád? – suttogja a bőrömbe, én pedig leteszem kicsit odább a tálkát, mielőtt az felborulna, bár valószínűsítem, hogy teljesen hidegen hagyna.

– Megfontolandó.

– Tény, hogy csábító ajánlat, hogy a nővérkét játsszad itthon – mosolyát a bőrömön érzem, s az én szám is egy széles mosolyra húzódik, míg a szemhéjaim kellően lecsukódnak. – De az a megoldás sem rossz, ha most felmelegítesz.

– Chris – fordulok felé, kezem az arcára csúszik.

Még csak pár órája érkezett haza, és még nem igazán fogtam fel, hogy itt van, hogy a kezei a testemen járnak, a csókja perzseli a bőrömet, s a szavai a lelkemig hatolnak.

Tekintetünk találkozik, enyhén borostás arca karistolja a tenyerem bőrét, de nem igazán érdekel, csak, hogy tapinthassam, hogy érezhessem, s, hogy addig öleljen, ameddig csak tud. Megcirógatja az arcomat, a számra hajol, s az ajkai lágyan, türelmesen érintik meg az enyémét, míg beletúr a hajamba, és még közelebb von magához, hogy a levegő se álljon közénk.

Hirtelen térek magamhoz, amikor is nekiütközöm valaminek. Enyhén megrázom a fejemet, az arcomon legördülő cseppet azonnal letörlöm, s megköszörülöm a torkomat, míg érdeklődve figyelem, hogy Harry miért is tette ki elém a kezét, ezzel megálljt parancsolva nekem. Tekintete az enyémmel találkozik, és nem kell semmit sem kérdeznie, tudom, hogy a hogylétem felől érdeklődne, így csak bólintok, s megpróbálom összeszedni magam még mindig kicsit értetlenül a dolog előtt állva.

Ajkai elé teszi az egyik ujját, ezzel mutatva, hogy maradjak csendbe. Nagyot nyelek, ő pedig elveszi a kezét, s az enyémét ragadja meg, míg a másik kezében a fegyvere jelenik meg, és már is tudatosul bennem, hogy nem csupán megállított poénból. Oldalra pillantok, és Niall és Liam már nincs mellettünk, s Harry is beránt egy fa mögé, amely kétlem, hogy teljesen eltakarna bennünket, de nem teszem szóvá. Mellkasa az én mellkasomnak nyomódik, a hátam a fa kérgéhez nyomódik, s még a levegőt is halkabban próbálom venni, még igyekszem nem kérdéseket feltenni.

Léptek hangját hallom, és e félelemmel tölt el. Harry még mindig fogja a kezemet, míg időnként kipillant a fa törzse mögül. Az oldalprofiljára vezetem a pillantásom, de a háttérben Niall és Liamet vélem felfedezni, akik hasonlóan egy-egy fa mögött húzzák meg magukat. Niall kezében is egy fegyver lapul, s meglep, ahogyan ő is ki-ki les a fa takarásából. Én megmoccanni se merek, a fejemet hátravetem, és mélyen igyekszem magam nyugodt lélegzetvételekre kényszeríteni.

Harry rám néz, a kezemet finoman megszorítja, aztán a homlokát az enyémének nyomja. Tekintetünk találkozik, szemeiből nem tudom kiolvasni, hogy mit is gondol, és most ez is minimális félelemmel tölt pluszban el.

– Nyugalom – suttogja, szinte már hang nélkül formálják ajkai a szavakat. Lehajol, minimális puszit nyom a halántékomra, mire a szemhéjaimat lehunyom.

Ujjainkat egybefonja, s ez a tette minimálisan csillapítja az őrület határára ért szívverésemet. A léptek egyre közelebbről hallatszódnak, a szemhéjaimat szorosan lehunyom, s nagyon remélem, hogy észrevétlenek tudunk maradni.

– Basszus – sóhajt fel, és kilép a fa rejtekéből, és pedig döbbenten nézem. – Rick!

A név hallatán én is kilépek, bár az ellenségemnek is tekinthetném őt. Harrybe ösztönösen karolok bele, valamiféle menedéket remélve. Lepillant rám, majd a kezét a derekamra csúsztatja. Louisa Rick mellett egyik lábáról a másikra áll, billeg, s eléggé nyúzottnak, mocskosnak tűnik. Külseje zilált, arcát néhol sárfoltok tarkítják.

– Jó ismerős arcokat látni – feleli kurtán, s Liam és Niall is csatlakozik a négyesünkhöz.

– Hogy hogy a menekülő úton haladtatok? – Liam azonnal a kérdőre vonja őket.

– Itt vagyunk, nem tudunk eljutni a kikötőig, mert utánunk jöttek, így letértünk az útról, ahogyan még sokan mások, és most próbáljuk elérni a kikötőt és abban reménykedünk, hogy lesz egy komp, ami átvisz a túlsó partra bennünket – feleli Louisa.

Harry biccent és elteszi a fegyverét, ahogyan a többiek is.

– Rendben. Tudtok valami bővebb információt a táborról?

– Semmit – mondja Rick. – De, ha nem gond, haladhatnánk együtt tovább. Minél többen vagyunk, annál jobban meg tudjuk védeni magunkat.

Harry teljesen az oldalához von, és ez a gesztus nagyon is melegséggel tölti el a szívemet. Tudom, hogy igazuk van, és nem csak a saját dolgaimat kell előtérbe helyeznem, de hazudnék ha azt mondanám, hogy túlzottan is jól érzem magamat a páros társaságában.

– Tudom, hogy nem alakult jól a kapcsolatunk, de össze kell fognunk, ezt be kell látnotok – Rick tovább érvel.

Liam és Harry összepillant, némán váltanak szót egymással, aztán felsóhajt a mellettem álló férfi, és bólint.

– Rendben, menjünk tovább, már nem sokáig tudunk haladni mert esteledik. Igyekezzünk!

Harry újfent a kezemért nyúl, és maga mellett tartva indul el az eddig is tartott irányba.

20.Fejezet★Felcserélt Szerepek

Zene a fejezethez

K R I S T I N A

Harry karjaiban nyúlok el egy sziklán ülve. Egy meleg pléd fedi még a testünket a vastag ruházatunkkal együtt. Az eső abbamaradt, a vihar visszavonólót fújt, s az ég lassan teljesen kitisztul, míg a nap meleg sugarai bújnak elő. A hűs levegő az arcomat megcsípi, de kihasználva, hogy a szél nem mozgatja meg a légkört, kimásztunk a sátrunk fogságából.

Korábban arrább sietősen frissítettük fel magunkat a tó vízével. Eleinte elleneztem Harrynek ezt a felvetését, de persze tisztában voltam vele, hogy erre szükségünk van, s azt hiszem, hogy a testem és a lelkem is hálás már nekem. Valóban minimális időt töltöttünk el a mosakodással, a bokrok takarásában, míg folyamatosan azon aggódtam, hogy nehogy valamelyik fiú rajta kapjon bennünket. Harry persze leintett, hogy felesleges az aggodalmam, és nem hagyná, hogy bárki is a testemen legeltesse a szemeit. Ekkor eszméltem fel arra, hogy ő is most lát teljes világosságban először. Gondolataimat egy lágy csókkal űzte el, majd meleg anyaggal tekerte körbe a testemet, s pillanatok alatt fel is öltöztünk.

– Merre jársz? – mormolja a nyakamba a szavakat Harry.

– Szerinted mennyire abszurd, hogy egy háború közepén egy vízparton ülünk, és csak meredünk magunk elé?

Felnevet, a mellkasa rezgése engem is átjár, s az én szám is egy mosolyra húzódik. A pokróc alatt a kézfejemen az ujjai el kezdenek járni.

– Mondjuk azt, hogy kiélvezzük a pillanatot.

– Azt hiszem kellően – bólintok, s oldalasan a mellkasához simulok, még több melegség reményében.

– Romantika a háború idején sem hal ki.

– Romantika? – pillantok fel rá. A tegnap estét mindennek, csak romantikusnak nem.

– Mocskos romantika – vigyorodik el, s a látvány csodás, ahogyan a napsugarak az arcát megvilágítják, s a zöld szemei megcsillannak.

– Mikor indulunk tovább?

– És te még ezt is porba tiportad – horkan fel és lepillant rám. – Nem tudom merre vannak Liamék, de ahogy nézem a vihar mindjárt a nyakunkon van ismét.

Oldalra biccenti a fejét, én pedig követem, s látom, hogy a túlsó irányból valóban fekete felhők közelednek. A szél még békésen messziről figyel, és a Nap bátran mutatja meg magát. A folyó lassan hömpölyög, míg Harry meleg lehelete a nyakamat csiklandozza, ahogyan a fejét a hajlatban rejti el egy kis időre.

– Akkor nem indulunk tovább? – sóhajtok fel.

– Ha nem tudnám, hogy egy édes kislány vár haza téged, azt hinném, hogy előlem akarsz menekülni.

– Nem várhatod, hogy teljes komolysággal álljak azonnal a dologhoz. De nem előled, hanem a háború és a vérszomjas, ellenséges katonák elől szeretnék mielőbb eltűnni.

– Megértelek – ajkai az arcom bőrét érintik meg, és egy pillanatig nem hiszem el, hogy ez valós, s Harry már nem a mogorva, távolságtartó, kimért tiszt, hanem egy férfi, aki az ölelésével melegen, s szeretet érzésével ringat lassan. – De ideje visszamenni a sátorba, mielőbb a nyakunkba szakadna a vihar.

Kikászálódom az öléből, s a kapucnimat azonnal a fejemre húzom, annak ellenére, hogy az első lába még csak lóg. Lemászom a szikláról, ám Harry végig fogja a kezemet, míg biztos talajon nem állok. Ezután követ, és a plédet a hátamra teríti, vállaimon átveti a kezét, és úgy vezet vissza a sátrunk irányába. Meglepő, hogy semmilyen fegyverropogás hangja nem hallatszik el idáig, de már valóban messze eljöttünk a tábortól, a várostól.

Oldalról motoszkálásra leszünk figyelmesek, s ahogyan arra pillantok, követve Harry figyelmét, Liam és Niall bukkan elő. Megállunk, ők pedig közelebb jönnek. Lábaik alatt falevelek roppannak össze, s a sáros talajon bakancsaik nyomot hagynak maguk után. A fák halkan süvíteni kezdenek a gyenge szél hatására, amely elér bennünket.

– Jó reggelt – lép közelebb Niall, én pedig kibontakozom Harry fogásából, és megölelem a szőke srácot. Furcsállóan nézi, ahogy Harry elenged, és valószínű, hogy hirtelen nem is tudja hova tenni a dolgot, de ne habozok, s hamar az ölelésembe vonom.

– Neked is – mosolygok fel rá, majd Liamre pillantok, aki már Harryhez lépett közelebb.

– Nem úgy tűnik, mintha egy kis zápor jönne – mondja Liam, Harry pedig egyetértően bólint, s rám villannak a zöld szemei.

– Akkor ma még maradjunk itt, holnap viszont mindenképpen útnak kell indulnunk, nem csúszhatunk többet – jegyzi meg Harry, és visszanéz a bajtársára. – Valószínű, hogy a többiek már angol parton vannak, és bennünket vagy keresnek, vagy halottnak nyilvánítottak.

– Micsoda? – szinte felkiáltok, a hangom el is csúszik, s a plédet szorosabban fonom magam köré.

– Ilyenkor ha küldenek is felderítőket, nem sokáig kutatnak az ember után... – mondja Liam, de Harry egy pillantással belé is folytja a szót.

– Menjünk a sátorba, mielőtt elázunk – nyújtja felém a kezét a srác, de reagálni nem tudok, csak Liam szavai ismétlődnek bennem. Harry lép, és még valamit mond a többieknek, de már vezet is a sátor irányába. Leveszem a cipőimet, úgy lépek be, s a kiterített nejlonokra teszi Harry a saját, és az én cipőmet is, hogy ne sározzuk össze a hálózsákot. Beljebb mászom, a plédet még mindig magam körül tartom, hiszen nem éppen meleg, nyári idő tombol idebenn.

– Hé, mi a baj? – mászik hozzám Harry, de most nem von magához, még a kezemet sem fogja meg. Tisztes távolságból figyeli a zavart arcomat, melyet valamelyest a hajam takar a kapucninak köszönhetően. – Kérlek, beszélj. Úgy nem fogunk egyről a kettőre jutni, ha elzárkózol. Tudom, hogy még bőven van mit megtudnunk a másikról, és hogy egyikünk sem tudja biztosan, mi is lesz a jövőben, de bízzunk a legjobbakban, és amennyire lehetséges nyíljunk meg egymásnak.

– Ugye tudod, hogy mostanában minden percben szinte meglepetést okozol – nézek a szemeibe. – Nem gondoltam volna, hogy pár éjszakán kívül bármit is akarsz tőlem.

– Erre visszatérünk később. Most mondd el, hogy mi történt, ami miatt ennyire megijedtél?

– Csak Liam nyers megfogalmazása.

– Sokkal nyersebb vagyok nála, és ezt te is tudod. De, ha arra gondolsz, hogy a halálhírünket keltik, nem egészen így van – fogja meg a kezemet, és magához húz egy határozott mozdulattal. – Eltűntnek nyilvánítanak bennünket. De legyünk reálisak. Két nap telt el, szóval felesleges még ilyenről beszélni, mert biztos vagyok abban, hogy keresnek bennünket.

– Te sem ígérhetsz meg akármit, mert az ígéretek elpárolognak, és, ha nem teljesül, csak összetört lelkek maradnak.

– Kris, bármit megteszek, hogy hazajuss Liziehez – suttogja a fülembe, míg a hasamnál megfogja a kezemet. – Mesélj róla nekem.

– Nem kell miattam ezt csinálnod Harry.

– Érdekel, hidd el, hogy nem kérdezném... És lássuk be, hogy nem kell azért küzdenem, hogy a bugyidba jussak – mormogja mély hangján, s mosolyát a bőrömön érzem. Elmosolyodok és kissé megrázom a fejemet.

– Megnyugtató – húzom feljebb a takaró anyagát magamon.

Egy pillanatig elmerengek azon, hogy vajon mi is az, amit megoszthatok vele úgy, hogy az érdekes legyen a számára. Nyilván nem a szokványos hétköznapjaink, melyek annyira érdeklik, így tényleg elmerengek azon, hogy számára mi is válhat érdekessé, s egyszer csak az ajkaim elválnak, a szavak pedig sorra hagyják el a számat. Szinte össze-vissza fecsegek, és feladom, hogy valami tényleg különlegeset keressek az emlékeim között. Számomra minden kis momentum felbecsülhetetlen értékkel rendelkezik, s mindegyik mosolyt csal az arcomra, melegséget a szívembe, és jelenleg kegyetlen hiányérzetet is a lelkemnek. Érzem, hogy minden kis emlékáradatra a szívem fájdalmasan sajdul meg, a torkomban gombóc keletkezik, míg a szemeimet a könnyek kezdik el szúrni, melyek végül percek múltán kövér cseppekben megadva magukat gördülnek végig az arcom vonulatán. Harry apró érintése, amellyel a könnyeimet törli le, elhiteti velem, hogy a szavaim elérnek hozzá, hogy valóban meghallja, nem csak hallgatja, s egyfajta missziónak érzi, hogy a lányom iránt érzett szeretetemet ne rejtsem el, hanem bátran vállaljam fel. Én pedig megteszem.

– Csak szórakozol – nevet fel, amint egy idei nyári emléket osztok meg vele. – Nem hiszem el, hogy ennyire vagány kislányod van.

– Pedig igaz – nevetek fel én is, míg a könnyeim már boldog örömkönnyekké alakulnak, s lassan elpárolognak. – Valójában bevittem magammal, mert váratlanul hívtak be, és igazából szeretik őt. Nem kellett sok mindent csinálnom, de a srácok ott el is ragadták a szabad órájukban a lányomat, és mire kimentem, már az abroncsokon lépkedett át. Persze fogták a kezét, de ahogyan az apró lábaival és kezecskéivel igyekezett átbukdácsolni a poros közegen... Valójában édes látvány volt, és az is, hogy a kemény katonák, még ha kis ideig is, de leereszkedtek a szintjére, és nem szégyellték, hogy egy pár éves kisember dirigál nekik.

– De sajnálom, hogy nem lehetettem a táborban akkor. Valószínű, hogy az egyik legfegyelmezőbb három éves volt, és keményen megdolgoztatta a srácokat – nevet fel halkan.

– Te is hozzánk tartozol? – pillantok rá a vállam felett értetlenül, mert nem rémlik, hogy valaha is láttam volna az épület körül ólálkodni.

– Igen, nyár eleje óta, előtte Észak-Angliában voltam. És őszintén mondom, hogy kíváncsi lettem volna, ahogyan Liz ilyeneket csinál. Bár nem gondoltam, hogy valaha is egy kisgyereknek ilyen lehetőségei vannak egy katonai terepen.

– Nos, Lizie édesapja is katona volt – sóhajtok, s a mellkasának dőlök.

– Mi történt? – Kezei szorosabban fonódnak körém, én pedig a plédből kiálló egy cérnaszállal játszadozom.

– Úgy volt, hogy eltávot kap, egy éves szolgálaton volt túl, persze minimális megszakításokkal. Közben érkezett egy újabb parancs, és mennie kellett, bár rövidebb időre szólt már a behívó. A legnehezebb volt elengedni, de bíztam benne, és ebben az egészben, annak ellenére, hogy tudtam a kockázatot. Rá egy hónapra tudtam meg, hogy Lizie már velünk van.. – keserű mosolyra húzom a számat. – Nagyon boldog voltam, és nagyon nehezen fogtam vissza magam, hogy ne írjam meg neki azonnal a hírt. Meg akartam várni, amíg hazaér, mondván, hogy talán a legjobb fogadtatás lenne a számár. Egy héttel az érkezése előtt megjelent két tiszt a házunknál, meg sem kellett szólalniuk.

– Sajnálom – von még jobban magához.

Megrázom kissé a fejemet, s eltávolodok tőle, de csak annyira, hogy egy zsebkendőt vegyek magamhoz.

– Tudod akkor döntöttem el, hogy tovább kell küzdenem, és tényleg segítenem kell a sérült katonáknak, hogy kevesebb családdal történjen ilyen tragédia. Hogy kevesebb gyermek legyen, aki apa nélkül nő fel. A kislányom tartotta bennem a lelket a születése előtt, és azt követően is, a mai napig.

Megtörlöm az arcomat az újabb feltörő könnyeimnek köszönhetően, de Harry elveszi tőlem a nedves zsebkendőt, s az állam alá nyúlva maga felé fordítja az arcomat.

– Nem szégyen a gyengeség, és olykor hagyni kell, hogy mások segítsenek rajtad. Te már rengeteg mindent tettél, hagyjad, hogy a fájdalmad előtörjön, és az anyai szeretet, amit a kislányod iránt érzel, aki egy belevaló kis csaj, és nagyon remélem, hogy egyszer megismerhetem – hüvelykujja végigsimít az alsó ajkamon, amelyen a sós könnyeimet tisztán érzem. – Hagyjad, hogy most téged mentsenek, mentselek meg.