34.Fejezet★Letisztázott érzelmek

K R I S T I N A

 A szívem még mindig minden pillanatban a torkomban dobban, ahogy Harry felveszi a tempót, és meg is előz egy-két autót. Megfogja a kezemet, finoman megszorítja, és hálás vagyok neki, hogy ennyire figyelmes, annak ellenére, hogy nem kellene ilyennek lennie velem. Mondhatná, hogy ami a határ túloldalán történt, az ott is marad. Mondhatná, hogy fellángolás volt, egy gyors kufirc, hiszen a férfiak a hadseregben nem éppen az élvezeteket részesítik előnybe. Fájna, de megértenék mindent. Amúgy is számomra semmi sem lehet fontosabb, mint Lizie.

- Jobban vagy?

Megszorítja finoman a kezemet, és a tekintetében valódi érdeklődést vélek felfedezni. Kifújom az eddig benntartott levegőt és kényelmesen elhelyezkedem. A feszes testem elenged, és végre megnyugvásra lel ebből a háborgó időből. 

- Igen, köszönöm. Azt hiszem, hogy egy ideig kerülöm a laktanyát, ameddig megtehetem.

- Érthető. Emlékszem az én első háborús élményem után mennyire be voltam ijedve mindentől, és stressz volt rajtam mindig. Segítséggel, de szerencsére kikerültem abból az ördögi körből. 

- Igen, tisztában vagyok a poszttraumás stressz jelenségével.

- Tudnod kell, hogy hiába szenvedtél el ilyen dolgokat, nem száz százalék, hogy te is ebben szenvedsz. Teljesen érthető, hogy még megzavarnak a dolgok, hiszen nem katona vagy, nem erre lettél kiképezve. 

Leparkol egy étterem előtt, ahol elhagyjuk a járművet. Kézen fogva vezet át az út túloldalára, és ott tárja ki nekem a kis kedves vendéglő ajtaját. Elfoglaljuk az egyik sarokülőt, bár szerencsére amúgy sincsenek sokan idebenn. Azonnal az étlapot kezdem el vizslatni, annak köszönhetően, hogy a reggel magamról teljesen elfeledkeztem, és a gyomrom ezt már jelzi is. Sikerül leadni a rendelésünket, így Harry ismételten megragadja a figyelmemet. 

- Milyen volt az éjszakád otthon?

- Csodálatos és keserű is egyben – vallom be őszintén. – A kislányom velem aludt, mellettem szuszogott egész éjjel, és azt hiszem, ez életem egyik legcsodálatosabb pillanata volt. Nagyon hiányzott. Végre úgy éreztem, hogy feltöltődtem, már amennyire ez lehetséges. 

- Tudnod kell, hogy bármire, bármikor számíthatsz rám. Ha szükséged van pár kedves szóra, megnyugvásra, akár az éjszaka közepén is, nyugodtan hívj fel.

- Ugye tudod, hogy nem kell ezt tenned?

- Nem kötelességből ajánlom fel, Kris – az asztalon pihenő kezemet megfogja, s a kézfejemet cirógatni kezdi, a szemkontaktust meg nem szakítva. – Katona vagyok, de nem egy érzéketlen pöcs. Tudom, rosszul kezdődött az ismerkedésünk, de azt hittem, hogy ezen azért túllendültünk.

- Rosszul? – nevetek fel, és hátra dőlök az ülőkén. – Finoman fogalmaztál.

- Oké, egy pöcs voltam.

- Az! Egy szőrnyű pöcs, aki a seggéből se tudta kihúzni az orrát, bezzeg, amikor segítség kellett.

Vigyorog ő is, aminek örülök, mert nem veszi fel a szavaim komolyságát. Bár nem úgy ismertem meg, mint akit annyira szíven ütnének a dolgok. Legalábbis ilyen piti szinteken.

- Értékelem a felajánlásodat, mindenesetre. Nem is tudtam, hogy ehhez is ennyire értesz.

- Mivel nekem is volt segítségem az első bevetésemet követően, és utána is néztem szakirodalmakban a dolgoknak, így azért nagyjából képben vagyok. Nyilván nem helyettesítek egy tényleges szakértőt.

- Észben fogom tartani.

Sikeresen kihozzák az ételeinket, melyeknek ínycsiklandó illata van. Azonnal megragadva a villámat, egy falatot a számba is tolok, és szinte felnyögök az ízek kavalkádjainak köszönhetően.

- Lassan, mielőtt szarrá égeted a nyelvedet – korhol Harry, én pedig leintem.

Tovább falatozom, muszáj, hogy egy kis étel már a gyomromba kerüljön, mert úgy érzem, hogy valóban az éhenhalás szélén állok, annak köszönhetően, hogy tegnap ettem utoljára. Tudom, vannak ennél súlyosabb esetek is a világban, és magam is minimálisan kis részét megtapasztaltam.

- És mondja csak Dr.Styles, mit tud még erről az állapotról? – szándékosan teszem fel a kérdést így, annak ellenére, hogy nem éppen feszült a hangulat, de hogy kicsit oldjam. Szerencsére már tényleg megnyugodtam, ha lehet ezt mondani. Harry mellett teljesen elfeledtem egy pillanatra az átélteket, a laktanyán történő incidenst, és a jelenre koncetrálok.

- Kettőnk közül nem te vagy az orvos? – sandít rám a tányérja fölött.

- Nem vagyok orvos, csak egy ápolónő.

- Engem szerencsére remekül lekezeltél odaát.

Összevigyorog velem, és a gyermeki mosoly az arcán mindent elvisz. Gödröcskéi annyira aranyossá teszik, hogy már is elfelejtem, miket tud művei egy sötét éjszakában velem, vagy éppen, hogyan öl, ha arra van kényszerítve. Ám még is a gondolataim elsősorban a fülledt éjszakánk körül forog. 

- Látom a szemeidben, hogy elkalandoztál. Merre jársz?

- Szerintem nem fogom ezt elárulni.

- Hm, valami mocskos...

- Te mikor térsz vissza? 

Amolyan elterelő kérdésnek szánom, és ezzel ő is teljesen tisztában van. Ennek ellenére még sem tesz említést erről, csupán elgondolkozik egy másodperc töredékéig.

- Holnap reggel hatkor már szolgálatom van, ha jól emlékszem.

- Tessék? – megdöbbenek a kijelentésén és egyben még az evőeszközt is leteszem. – De hát tegnap jöttünk haza. Ez egyáltalán lehetséges? Biztonságos?

- Számomra semmi komolyabb dolog nem történt odaát, Kris.

- Majdnem meghaltunk – hördülök fel egyáltalán nem nőies módon. – Ne mondd, hogy semmi sem történt, könyörgöm.

- Kicsim – ragadja meg a kezeimet, ezzel igyekszik megnyugtatni. – Nekem ez a hivatásom. Chris is így élt nem? 

Fájdalom nyilall a mellkasomban, ahogyan elhagyja a száját a név, amivel jelenleg nem tudok túl sok mindent kezdeni. 

Nagyot nyelek.

Feszélyezve érzem magam és ezt Harry is észreveszi.

Szinte folyamatosan úgy elemez a tekintetével, hogy közben el is varázsol, és ennek kettőssége nem tudom, hogy mennyire jó.

- Így, de ő bele is halt!

Érzelemmentes az arca. Néha fogalmam sincs, hogy a gondolatai hol is járnak, és ez nagyon zavar. Szeretnék bele látni abba, hogy mire is jár fejben. 

- Hivatásos katona vagyok, bébi. Ezt az elejétől kezdve tudtad. Nem mondhatod, hogy elkerülte a figyelmedet. Ken sem igazán szerette volna, de ismer, és tudja, hogy inkább úgy fogok becsavarodni, ha otthon maradok a négy fal között.

- Nem visel meg amit ilyenkor átélsz?

- Először teljesen a földre kerültem. Az első bevetésemet követően úgy gondoltam, hogy az emberek kibaszott kegyetlenek, de valamiért én úgy érzem, hogy erre születtem. Mennem kell, nem szabad abbahagynom. Nem tudom abbahagyni. Ez az életem.

- Vissza is mész?

Csend áll be közöttünk, de a szemkontaktust nem szakítja meg.

- Most, jelenleg nem.

- Ez nem bíztató – sóhajtok fel. – Tehát tervben van.

- Most visszamegyek a laktanyába, és ott fogom folytatni a munkámat, de nem fogom az életem hátralevő részét ott tölteni csendben, behúzott farokkal, ezt meg kell értened.

- Megértem.

Ezzel lezártnak is tekintem a dolgot. Visszafordítom az ételre a figyelmemet. Szerencsére Harry sem firtatja a dolgot, én pedig már azon kattogok, hogy mennyire is elcseszett az élet, és kétszer is sikerül közel kerülnöm olyan férfiakhoz, akik olyan hivatást választottak maguknak, ami az én életemben keserűséget, fájdalmat, de egyben büszkeséget is okoz.

- A kislányod most iskolában van?

- Oviban. Bár nem akart menni, inkább velem töltötte volna a napot, és bármennyire is szerettem volna, hogy velem maradjon, nem lehetek önző, és nem szakíthatom ki a kis megszokott rutinjából.

- Persze, érthető. Gondolom neki is kell a kikapcsolódás, bár nem értek a gyerekekhez, megmondom őszintén.

- Biztosan megtalálnátok a közös hangot.

Megdermedek, ahogy a szavak elhagyják a számat. Összenézünk, ám Harry arcán semmilyen félelmet, megrendülést nem látok, és ez boldogsággal tölt fel. Ám elgondolkozom, hogy mennyire is szeretném idejekorán bemutatni Lizienek. Vagy éppen, hogy szükség van-e erre már most. Fogalmam sincs, hogy hányadán állunk Harryvel.

- Nagyon ostobának érzem magam – sóhajtok fel, és keservesen felnevetek. – Valójában sejtelmem sincs, hogy mit is keresek itt veled, merre megy ez az egész. Mint valami ostoba tinédzser.

Vigyorog, és szívem szerint lemosnám az arcáról a mosolyát, amely annyire kikészít.

- Mondták már, hogy néha túl sokat gondolkozol?

- Lehetséges. Ostobaság, tudom. De nekem a lányomra is gondolnom kell, és fogalmam sincs, hogy csak túl jó voltam egy kis szórakozásra, vagy pedig van valami terved. 

- Ezt megértem, és tiszteletben tartom. Tudnod kell, hogy nekem a párkapcsolatok nem éppen az első helyen voltak eddig az életem során. Szeretném megadni az esélyt számunkra, de ahhoz az kell, hogy elfogadd, mit csinálok a mindennapok során. Én pedig elfogadom, hogy akkor fogsz a kislányod életébe bevonni, ha eljön ennek az ideje. Ne stresszelj rá erre, felnőtt emberek vagyunk, mindent meg lehet beszélni.

- Tudom, persze. Ne haragudj, mindig mindent túlgondolok. Most meg még pluszba azt hiszem, hogy le vagyok terhelve.

Közelebb hajol hozzám, egy gyengéd csókot nyom a számra, és végre sikeresen elfogyasztjuk az ebédünket.

33.Fejezet★Anya vagyok

K R I S T I N A

Meglepően kipihenten ébredek fel. A takaróm olyan szorosan öleli körbe a testemet, hogy szinte már fujtogat. Kitakarom magamat, és az oldalamra fordulva a kislányom édes, nyugodt arcát kezdem el csodálni. Apró ajkai el vannak kissé nyílva, a haja kócos, a nyusziját pedig még mindig szorosan öleli. Közelebb hajolok, ajkaimat az arcára nyomom finoman, hogy ne ébresszem fel. Visszafordulok a hátamra, és a már feltöltött telefonom kijelzőjét kezdem el vizsgálni a rengeteg villódzó nemfogadott hívás és üzenetek rengetegében. Első, akinek megnyitom az üzeneteit, az a húgom. Lauren leterhelte a szolgáltatót, ahogy látom, így annak ellenére, hogy anya biztosan elmondott neki mindent, írok neki egy gyors üzenetet, ám mielőtt eltudnám küldeni, hangos kopogtatás csapja meg a fülem. Hatalmasat ugrok az ágy tetején, míg a szívem vadul kezd el verni. Kapkodni kezdem a levegőt, míg az ajtómra mért erős kopogás újra, s újra megismétlődik. Igyekszem magam megnyugtatni, és szabályozni a lélegzetemet, és emlékeztetem magam, hogy már biztonságban vagyok, és itt senki nem bánthat. Türelmetlen, szinte már dörömbölés az egész hangzavar. Bárki is legyen az, kimászom gyorsan az ágyból, ahogy sikeresen összekapom magam fejben, elindulok, s behajtom az ajtót, hogy Lizie még tudjon aludni.

Feloldom a reteszt és a húgom pedig már be is ront. Szinte, mint egy hurrikán söpör végig mindenen, és érkezik meg a nyakam köré. Úgy szorít körbe, hogy a tüdömet kényszerítenem kell arra, hogy levegőt vegyen, ami kissé fájdalmasan tesz kérésemnek eleget. Szinte hallom a csontjaim roppanását, még jobban, s jobban szorongat. Én is örülök neki, hiányzott, de nem most szeretnék egy ölelés által búcsút mondani az életemnek, ha azt a rettenetet túléltem. Átölelem, és sietve eltávolodok, hogy lazítson a szorításan. Közben a szája be sem áll, csak mondja, mondja és mondja. Fel sem fogom a szavait, és a testem azonnal egy forró zöldteáért kiált, hogy észhez térjek. 

- Én is örülök neked húgi, de nem kapok levegőt – bontom le magamról a karjait, és becsukom az ajtót. – Hány óra van?

- Nyolc, azt hiszem. Talán. Mit számít?

Hadar mindent, kezeivel kapkod, mutogat. Végignézek rajta, és furcsállva az öltözékét gondolkozni kezdek, hogy hol is járhatott, de tényleg mindenképpen elsőkörben szükségem van egy forró, koffeines italra.

- Kérsz valamit? – a konyha irányába indulok, míg a vállam felett visszafordulok. – Lizie alszik még.

- Nem baj, most úgy is mindent el kell mesélned – követ és helyet foglal az asztalnál, míg én forralni kezdem a vizet a teámhoz. – Kész őrület! Nem is értem, hogy mehettél oda, basszus. Csoda, hogy túlélted, de annyira örülök, hogy itt vagy. Nagyon aggódtunk miattad, soha többet ne csinálj ilyet!

Meglepő és szívmelengető egyszerre, ahogyan a kishúgom beszél. Nyilván tisztában voltam vele, hogy mennyire is aggódhatnak miattam, főleg, hogy nem jelentkeztem, illetve, ahogy anya is mondta, a hírekből is értesültek. Egyértelműen nehéz lehetett a számukra ez az egész, és már magamban megfogadtam, hogy többet semmi ilyen merész gondolat nem fog átfutni az agyamon. Már csak az odabenn szuszogó kislányom miatt sem. 

- Gondolom anya mindent elmondott, nem szeretnék erről beszélni, ha nemgond. 

- Mi az, hogy nem gond? – emeli meg kicsit a hangját, mire figyelmeztetően azonnál rá is nézek. – Biztosan gyomorforgató és sok lehetett, amit ott láttál, de nem úszod meg ennyivel. 

- Lauren! Sejtelmed sincs arról, hogy mi a fészkes fenét éltem át ott. Nem egy újságba való cikk, ami egy könnyű kis olvasmánynak bizonyul. Amit tudtam, elmeséltem, ennél ne várj többet. Örülök, hogy nem ment el teljesen az eszem, és hogy Lizivel itthon vagyok.

Valamiért úgy gondolom, hogy a tanulmányai miatt az újságírásba azonnal belekezdne és valami szennyes dolgot vetne papírra. Én azonban ezt cseppet sem akarom. Túlságosan is friss még az élmény, még fáj, még az orromban érzem a vér és a puskapor szagát. A szemeim előtt hevernek az elvesztett katonák. Ebből jelenleg csupán a lányom, és a mérhetetlen szeretete, ami kiránt, és élve tart. Nem engedi, hogy összeroppanjak, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok apróka lényének.

A húgom tudom, hogy szeret, és féltett, hiányoztam neki, de kétségem sem fér ahhoz, hogy ő most valami ütős sztorit akar lefirkantani, amiben én nem fogok részt venni. Se lelki erőm, se igényem nincs erre. Sejtelme sincs, hogy valójában milyen volt ott. Hiába tud pár részletet, hiába a hírműsorok már lehoztak dolgokat, aki nem volt ott, nem élte át, fogalma sincs, hogy min mentem keresztül, napról napra, percről percre. Nem akarok bunkó lenni, de ehhez tényleg nincs ilyen friss élmények után türelmem. 

- Anyuc.

Kirángat a gondolataimból a lányom, aki dörzselve kicsi öklével a szemét, a nyusziját szorítva lépked a konyhába. Leguggolok és szorosan a karjaimba zárom őt. Finom illata azonnal az orromba kúszik, aprócska kezével átölel.

- Jó reggelt, édesem – puszilgatom mag, de ő csak bújik. Laurenre néz, int neki, de még annyira kis kába az álmosságtól, hogy a mellkasomba simul. Kifésülöm az ujjaimmal a haját az arcából.

- Liz, ide jössz? – hívogatja a húgom, de a kislányom nem megy, és nekem sincs szívem elengedni őt. Önző vagyok, és csak ölelem. – A lényegre vissza térve, nagyon örülök, hogy hazajöttél. Esetleg holnap, ha oviba megy, akkor összefutunk?

- Be kell mennem a táborba, de utána biztosan.

- Rendben – mosolyog és elvesz egy almát az asztalon pihenő gyümölcskosár tetejéről.

★

A gyomrom görcsben van, ahogy leadom Liziet az óvodában. Tudom, hogy mennyire jó helyen van, de akkor is elengedni egy nap után újra, még ha csak órákról is van szó, nehéz. Agyonpuszilgatom szegényemet, amin a szekrényénél átveszi a cipőjét, és lepakolunk mindent. Jó újra ebbe a gyerek, boldog, gondtalan gyerekzsivajjal körülvett helyen lenni. Szaladgálnak, és Lizie is a kis barátaival túlságosan is hamar el is tűnik a játékok rengetegében.

A tegnapi napunk csodálatos volt. Sok játék volt, közös ebédkészítéssel megszakítva és a délután órákban még a játszótérre is lementünk, ahol a csúszdától, a hintán át mindenen végig mentünk. Remek volt visszacseppenni az anyuka szerepbe és csak vele foglalkozni, minden figyelmemmel rá koncentrálni. Tudom, hogy ő nem úgy élte meg az egészet, ahogy én, de belegondolni abban, hogy nem sokon múlt, hogy árvaként kelljen felnőni, összefacsarja a szívemet. Ez az, amit sohasem akarnék neki. Tudom, hogyha így alakult volna, édesanyám mindent megtett volna érte, ám annál nagyobb boldogságom nincs, hogy itt vagyok vele, ölelhetem, csókolhatom, érezhetem finom érintéseit és hogy a sok magyarázásba belezavarodva mosolyogjak. 

Anya is meglátogatott bennünket a tegnapi nap folyamán, aki leginkább arról akart meggyőződni, hogy mennyire is vagyok rendben. Szóba jött a húgom tegnapi látogatása, mire megígérte, hogy el fog vele beszélgetni, és hogy ez mennyire nem egy szenzáció, amiból pár fontot érő cikket kellene írni. Így is a hírek ezekkel vannak tele, pont elég nélkülem is.

- Hello, Kris.

Összerándulok a kéz érintésének következtében, ami megérint. A szívemhez kapok, és gyorsan egy mosolyt varázslok az arcomra. Britany néz velem szembe, akinek a kislánya Lizie egyik legjobb kis játszótársa.

- Ne haragudj, elgondolkoztam – magyarázkodom, de látom, hogy furcsállóan méreget. 

- Örülök, hogy visszajöttél, már hiányoztál nekünk. De minden rendben? 

- Persze, persze. Most rohannom kell, de beszélünk majd, jó?

- Figyelj, hétvégén lesz Emma szülinapja, szeretném, ha átjönnétek Lizievel. Nem leszünk sokan, csak pár ember és kisgyerek. Sőt a felnőttek nem is maradnak, de szeretném, ha beszélgethetnénk.

- Jó, remek ötlet – megyek bele az ötletbe, legalább nekünk is lesz egy kis kikapcsolódásunk. Annak ellenére, hogy tudom, hogy miről is akar majd beszélni, belemegyek a dologba. – Akkor majd hívlak a részletek miatt – indulok a kijárat irányába. – Szia! 

                                                                            ★

A katonaság bejáratát átlépni könnyebben megy, mint amire számítottam. Köszönök pár embernek, akik szembejönnek velem, de senkivel sem állok, bármennyire is kedvesek és szeretnének pár szót váltani.  Összébb húzom magam körül a kabátomat, a szél feltámad, mintha valami vészjósló lenne. Már hozzá is szokhattam volna a zord időhöz, ám még is jól esik és el tudom viselni a meleg kabátom ölelését. Gondolataimban elmerülve arra leszek figyelmes, hogy Kelly és Rosie rohannak olyan tempóba, és csapódnak szinte belém, mint egy atombomba. Kiszorítják belőlem a szuszt. Felnyögök, a kezeimet a lányok köré fonom, lehunyom a szemeimet és fogadom a belőlük áradó szeretetet, öröm cunamit, ami teljesen leterít. 

- Istenem, de örülünk neked!

Elengednek és végignéznek, mint valami édesanya a gyermekét, hogy semmi baja nem esett-e. Könnyek szöknek végig az arcukon, és tudom, hogy mennyire örülnek a visszatértemnek. Kelly végigsimít az arcomon, míg Rosie karon ragad és már vezetnek is be a meleg épületbe.

- Niall is itt van, Kennel beszél éppen.

- Együtt jöttünk haza – biztosítom őket, és közben feléled bennem annak reménye, hogy talán Harry is itt lehet. – Harry Stylesról tudtok valamit?

- Kiről? – néz rám értetlenül Kelly.

- Tudod, az a nagyon helyes katona – Rosie azonnal lendületbe kerül. – Ismered?

Nagyot nyelek, és gyorsan átfontolom, hogy mit is kellene, hogy válaszoljak. Majd a legegyszerűbb, kézzel fogható utat választom.

- Vele menekültem meg.

- Vele én is menekülnék, messze innen...

Rosire pillantok, s úgy érzem, hogy a féltékeny énem felébredt. Majd gyorsan ki is űzőm ennek gondolatát a fejemből. Nem engedhetem meg magamnak ezt, és ez az a dolog, aminek most mellékesnek kell lennie. Hallgatok, a lehető legjobb megoldást választom, és az épületbe sietek, hogy a mai napra mielőbb végezzek. Tegnapi nap folyamán felvettem a kapcsolatot Kennel, aki nyomban szeretett volna látni, így itt vagyok, de remélem, hogy hamar a kapu másik oldalán tudhatom magam.

- Kris!

Megperdülök és Niall széles mosollyal az arcán néz rám. Bevárom, üdvözöljük egymást két hatalmas puszival, és csontropogtató öleléssel. Még kisebb horzsolásai vannak, ahogy nekem is, de ő az arcáról nem tudja eltűntetni őket.

- Örülök, hogy összefutottunk.

- Én is, de megyek is. Holnap visszaállok már hajnalba a munkába.

- Tessék? – döbbenek meg. – De hát...

- Tudom, Ken sem javasolja. Ma beszélnem kell egy orvossal, és elintéznem pár dolgot. De úgy érzem, hogy otthon teljesen megőrülök egyedül a négy fal között.

Egyszerre tudom megérteni és ellenezni a döntését. Szerencsére nekem minden pillanatomat lefoglalja Lizie, ám még ilyenkor is van, hogy a véres gondolatok bekúsznak a kis réseken és elrabolnak a lányomtól a merengéseimmel.

- Persze, ha neked így a legjobb – lépek közeleg hozzá ismét, hogy a lányok, akik nagyon is fülelnek, ne hallják, amit kérdezek. – Harryvel találkoztál?

- Benn van – biccent Ken irodájának ajtaja felé, nekem pedig a szívem úgy dobban meg, hogy azt hiszem kiugrik a helyéről. Melegséggel tölt el annak gondolata, hogy láthatom perceken belül. – Most mennem kell, de beszélünk, rendben? Jól vagy ugye? 

- Persze – mosolygok el kényszeredetten. – Menj csak.

Puszit nyomok arcára és már is eltűnik. A lányok kérdően néznek rám, de csak leintem őket. 

- Tudtam, hogy jóban voltatok, de ez...

- Rosie, nem kell semmit bele látni ebbe. Ott, ahol voltunk, nem lehet leírni nektek, hogy mennyire is esett jól egy-egy kedves szó, egy ölelés, vagy bármi. Kérlek, értések meg. Nem szeretnék most beszélni. Menjetek nyugodtan dolgozni.

- Hát jó, ahogy gondolod – furcsállóan mér végig Kelly. 

Elbúcsúzom tőlük, és bekopogok Ken irodájának ajtaján. Azonnal a válasz szűrődik ki, így be is lépek. Harry tekintete az enyémbe kapcsolódik. Feláll a székről, mintha tűz égetné a hátsóját, úgy pattan fel, és ölel magához. Karjai között melegségre lelek, a lelkem megtelik, és a könnyek kicsordulnak az arcomon. Rázkódni kezdek, és még szorosabban ölelem őt.

- Minden rendben, bébi, itthon vagyunk – fogja kezei közé az arcomat. Könnyeimet az ujjaival töröli le, majd visszahúz magához és a kanapé irányába vezet. Nem enged, én sem őt, olyan közel maradunk egymáshoz. 

Felpillantok Kenre és egy másodpercre rosszul, kellemetlenül érzem magam, de azonnak ez elmúlik, ahogy rádöbbenek, mennyire szükségem van Harryre.

- Kris... – köszörüli meg a torkát, és feláll az asztala mögül, hogy közelebb jöjjön. Leguggol elém, kezemet, amit nem Harry szorít, megfogja. – Nagyon sajnálom, mélységesen, hogy ezen át kellett menned. Őszintén mondom neked, hogy amint tudomást szereztem mindenről, azonnal a kimenekítésen kezdtem el dolgozni. Megígértem, hogy vigyázom rád, és tudom, hogy nem védhetek meg mindig mindenkit, de amit megígérek, az úgy is van. 

Kitárja a karjait, én pedig elszakadva Harrytől átölelem. 

- Megígértem a fiamnak, hogy biztonságban tartalak, és ... – nagyot nyel, én pedig Lizie apjának említésére megdermedem. – Chris valószínű, hogy megölne most engem, ha tudná, hogy minek is tettelek ki. Kérlek bocsáss meg! Tudom, hogy nem engedhetnéd meg magadnak, és meg is érteném.

Érzem, hogy Harry is körülöttem megfeszül Lizie apjának említésére, ám nem enged el. Ez mindennél többet jelent nekem. 

- Csak szeretném megbeszélni veled, hogy mikor tudnék visszaállni. Szeretnék még a lányommal tölteni egy kis időt. Elsősorban anya vagyok.

- Természetesen. Amint úgy gondolod, szólsz, és megbeszéljük a beosztásodat. 

Hálás vagyok neki, hogy ennyire rugalmas és figyelmes velem szemben. Harry is és én is pár dolgot még megbeszélünk Kennel, majd kifelé igyekszünk. Remélem, hogy a lányok nem itt ólálkodnak valahol. Hamar kiérünk a hatalmas udvarra, de azonnal összerezzenek, és megijedek, ahogy a gyakorlatokat végző katonák fegyvereinek hangja elér hozzánk. Harry szorosabb fog magához.

- Semmi baj, minden rendben – csókol halántékon. – Autóval jöttél?

Nemlegesen rázom a fejem, majd vezetni kezd, valószínű a saját autója irányába. Beültet, ő is beszáll és hálás vagyok, amiért a leghamarabb leszünk kinn a főúton. 

32.Fejezet★Otthon, édes otthon

K R I S T I N A 

A zárba a kulcsomat nem tudom belecsúsztatni, így a csengőt nyomom meg. Furcsa ismételten a bejáratiajtóm előtt állni, a vicces felirattal rendelkező lábtörlőmre pillanatani, s tudni, hogy hamarosan visszatérek a régi életemhez, amelyből az előző időszakot soha nem fogom tudni kitörölni. Várok, míg léptek közeledésének hangja nem hallatszik ki hozzám. Ahogyan kitárul a bejáratiajtóm ajtaja, édesanyám szemei néznek velem szembe, könnyek szöknek a szemeibe, és az enyéimbe is. Azonnal a karjaimba vonom mindenféle gondolkodás nélkül, szorosan ölelem, és adok hálát, hogy újra a karjaim között tudhatom őt.

- Kislányom – eltávolodik tőlem, megfogja az arcomat, csókot nyom rá, majd megnézi minden porcikámat. – El sem hiszem.

- Itt vagyok anya, minden rendben van.

Léptek rohamos hangját hallom meg közeledni. Anya eláll előlem és feltárul a közelgő kislányom, aki olyan mosollyal, és kiáltással közeledik és szinte csapódik belém, hogy apró testével sikerül majdnem letaszítania a lábamról. Apró karjai úgy fonódnak körém, hogy a könnyeim is végig szántanak az arcomon attól a leírhatatlan boldogságtól, ami eláraszt, teljesen maga alátemet. Szorítom az apró testét, puszikkal halmozom el arcocskáját.

- Anyuc!

Illatát mélyen magamba szívom, térdre rogyok teljesen, és átadom magamat a hatalmas szeretetnek, ami aprócska lényéből árad. Pici marka a vállamba kapaszkodik, és sütemény illata árad belőle. A cukorka teljesen ellepi az énét, és teljesen otthon érzetbe kerget engem azonnal, amire oly rég vágytam.

- Életem – fogom arcát a kezeim közé, mosolya az én arcomra is mosolyt csal. – Annyira hiányoztál, kicsikém.

- Kris.

Felpillantok édesanyám hangjának hallatán, aki egész eddig kislányom háta mögött állt. Felállok, Liziet is felveszem, eszem ágában sincs elengedni mellőlem.

- Menjünk be, rendben? 

Ő mindig tartja magát, így most is ő az, aki megragadja a pillanatot és Lizievel terelgetni kezd bennünket. Bezárja mögöttünk az ajtót, a hátizsákomat a nappaliban hagyom és a konyhába igyekszünk.

- Nagyival sütit sütöttünk – mászik fel a székre és a muffinokra mutat, amik mellett különféle habok, cukorkák és díszítések hevernek mindenhol. Belenyomja kicsi ujját a cukorkába és megszórja a rózsaszín habba úszó édességet.

- Nagyon jól néznek ki – hajolok közelebb. Le sem tudom venni a kezeimet és a tekintetemet a kislányomról. Beledugom az ujjamat a tálba, amibe ki van keverve a krém, és a számba dugom, hogy megízlelhessem. – Hm, milyen finom lett. Ki csinálta?

- Én!

Olyan lelkes, boldog és mosollyal teli. A szívem megfacsarodik, és azonnal eszembe jut, hogy mennyi időt vesztegettem el nélküle az életemből. Az apró mosolya, a beszéde, hogy a pösze kis szája be nem áll, ahogyan aprócska kezeivel a süteményeket díszíti fel. Nyelvét kidugja, miközben koncentrál, hogy a csillagformájú cukorka csodásan álljon a hab tetején.

Amíg ő ügyeskedik, én is besegítek neki. Nem mondom, hogy nem esne jól egy forró zuhany és az ágyam melegsége, de ki szeretném még élvezi egy pár perc erejéig, hogy itthon vagyok, és Lizie is itt van velem.

Anya kifaggat, nem mondok el neki sok részletet, de azért nagyjából beavatom a dolgokba, hiszen nem akarom, hogy utólag tudjon meg dolgokat, aztán aggódjon. Finoman, lesarkítva mesélem el az elmúlt időszakot, amin átmentem. Természetesen figyelek a lányom érzékeny fülére is, aki bár nem célzottan figyel, de tudom, hogy minden eljut a kis tudatáig, és amit nem kellene, azt úgy is megjegyezi és kiragadja a mondanivalómból.

- Remélem, hogy most már itthon maradsz. A frászt hoztad ránk, kislányom! – tesz le elém egy csésze teát, majd ő is leül egy gőzölgő bögrével velem szemben. – Menj, szedd rendbe magad, addig készítek valami finom, meleg vacsorát. Kitudja mikor ettél rendesen utoljára.

Puszit nyomok lányom hajába és a táskámhoz lépek, felkapom és a hálóba igyekszem. Pakolni most biztos nem fogok, de a telefonomat töltőre teszem, majd megszabadulok a koszos ruháimtól, melyeket már fogalmam sincs, hogy hányadik nap óta hordok. Megengedem a zuhanyt, s a fülke pillanatok leforgása alatt párásodik be, és melegszik fel. Forróság tölti meg a helyiséget és a testem már fájdalmasan könyörög azért, hogy beállhassak a meleg vízsugár alá. 

Szinte elrepül az idő. A zuhany teljesen újjá éleszt, de egyszerre álmossá is tesz. Kényelmes melegítőbe bújok, és mezítláb visszamegyek a konyhába, ahonnan már ínycsiklandó illatok érződnek. Lizie a már elkészített süteményeket nézegeti, és tudom, hogy szívesen csenne egyet, de vacsora előtt semmilyen édességet sem kaphat. Gyermeki lelkesedéssel magyaráz mindenfélével kapcsolatban, ami történt az elmúlt időszakban vele. Hallgatom édes csicsergését, iszom a szavaimat, ahogyan édesanyám is. Mindig csodálom Liziet, és a gyerekeket, hogy mindig ennyi energiával rendelkeznek, szinte fáradhatatlanok. Most viszont nagyon várom, hogy ő is fürdőt vegyen és összebújva vele aludjam át az éjszakát. 

Belemerülök teljesen a kislányom mondandójába, mire arra kapom fel a fejemet, hogy mosogatás közben édesanyám egy tányért ejt ki a kezei közül. Összerezzenek, azonnal felugrom, s a szívem hevesen ver, majd kiugrik a mellkasomból. 

- Ne haragudj, csak megcsúszott a kezem – néz rám anyám aggódó tekintettel. 

- Minden rendben – túrok a hajamba, és felemelem Liziet. – Hagyjad csak, megfürdetem és összetakarítom majd.

- Nem, nem, tedd a dolgod, én gyorsan elpakolok és magatokra hagylak.

- Maradhatnál éjszakára nyugodtan, anya.

- Tényleg mennem kell – lép közelebb, míg megtöröli a rongyba a kezét. Megfogja a kezemet és szeretetteljesen mosolyog ránk. – Ha szeretnéd természetesen, ha nem érzed jól magad, akkor szívesen maradok. 

- Miattam nem muszáj, csak már sötét van odakinn, nem szeretem, amikor ilyenkor mész haza, tudod.

- Jajj, kislányom, semmi baj nem lesz. Majd holnap találkozunk.

- Rendben.

Puszit nyomok az arcára és a kislányomat a fürdőszoba irányába viszem, hogy mélyen a habok rengetegébe dugjam a ragacsos kis kezeivel.

★

Szinte szokatlanul kényelmetlennek bizonyul az ágyam puha matraca, a párnám puhasága, a takaróm meleg, friss ölelése. Lizie halkan szuszog mellettem a nyusziját ölelve, szinte alig látszik ki a hatalmas paplan alól. Lejjebb is húzom róla az anyagot, hogy ne melegedjen ki túlságosan. Bármennyire is vagyok fáradt, álmos, még sem tudom levenni a tekintetemet róla. A kis csodámról, aki minden napomat beragyogja. Nem merem lehunyni a szemeimet, mert attól félek, hogy felébredem, és rájövök, hogy ez csak egy csodás álom. Hogy a valóság nem ez, és a képzeletem már annyira megtörött a vágyaimnak köszönhetően, hogy képzelegni kezdtem. Közelebb kúszom a lányomhoz, magamba szívom ma már sokadszorra a finom illatát, és igyekszem elhitetni magammal, hogy ez a valóság és nem csupán egy édes álom.