31.Fejezet★Túl sok gondolat

K R I S T I N A

— Ne kattogj, édes — csókolja meg a halántékom Harry. 

Hideg van, Harry mellkasának dőlve várom, hogy végre a partokhoz érjünk. Már hajnalodik, a horizonton a látszik a Nap sugarainak gyér erőlködése. A takarót annyira fonja körénk Harry, amennyire csak tőle telik. Mindenki fáradt, csendben van. Vannak, akik elszenderültek, s látom, hogy Niall és Liam tartja magát még úgy, ahogy.

— Csak eszembe jutott egy beszélgetésünk Louisa-val.

— Ti valaha is beszélgettetek? Inkább martátok egymást — mormolja a valóságot, de nem engedek neki.

— Nem ez a lényeg — sóhajtva fordulok oldalt neki, hogy az arcát láthassam. — Egyszerűen annyi mindent tudott. Oké, nem állam titkokat — nevetem el magam fáradtan. — De Chrisről és Lizieről, ezt mondtam is.

— Igen, emlékszem.

— Valahogy azt érzem, hogy még ezeknél az apró információknál is többet. 

— Felesleges most ilyenen kattognod. Fáradt vagy, és csak a hülyeséget képzeled be magadnak. Ne haragudj, tudod, hogy őszinte vagyok, de a gyermeked édesapjáról van szó, lényegében, ahogy érzem. Vagy tévedek?

— Lehet, hogy kicsit igazad van — vallom be. — Túl sok időm van a gondolkodásra.

— Lassan partot érünk, úgy megszűnik ez is.

★

Ahogyan a lábaim a szárazfödet érik, s az angol katonák körülvéve bennünket vezetnek valami hatalmas épület felé, már is a megkönnyebbülős áraszt el. Harry ujjait olyan szorosan fogom, hogy szinte már teljesen eggyé válnak az enyémével. Mindenki velünk tart, ami nem is meglepő. Szinte azonnal melegség áraszt el, ahogy belépünk a falak közé. Harryhez közelebb lépek, s úgy haladunk csendben tovább. Hellyel kínálnak bennünket és meleg itallal, melyet el is fogadunk. Táskámat a lábaimhoz ejtem, s a gőzölgő italt fogom a kezemben. A meleg bögre érintése forró, se egy pillanatig sem engedem el. Harry hangja csendül fel mellőlem, és a papírjainkért lép, melyet az a komoly fickó tart a kezében. Örömmel értesít bennünket, hogy tovább utazhatunk, és segít amiben csak tud. Liam emellett felvázolja, hol is hagytuk a hajót. A tengerészeti térképen pillanatok alatt felvázolóik minden. A fiúk sűrűn magyaráznak, olyan szavakat használnak, amelyek nekem idegenek, még is kitartóan figyelek. Lassan szürcsölgetem el az italomat, s a bögre ki is örül a nagy helymeghatározás közepette. 

— Gyere édes, ideje hazatérni.

Harry hangja zökkent ki a teám semleges íz világából. Nagyokat pislogva nézek fel rá, ő pedig derűsen rám. Elveszi a már üres csészét, s az asztalra helyezi. Felállok, táskámat az egyik vállamra teszem, és engedem, hogy vezessen vissza a hidegbe, onnan pedig egy buszba, amely a hazavezető utat jelenti számunkra.

Mivel Harryéknek kötelességük elsőként a bázisra menni, én ragaszkodom ahhoz, hogy hazatérjek. Nem érdekel semmi formaiság, bájos mosoly, kimért szavakkal ért kitüntetés vagy bármi hasonló. Mindössze a családom körében szeretnék lenni minél előbb, s a kislányomat ölelni. 

A taxinak dőlök immáron London határáról nem messze, míg Harry előttem áll, fáradt, kissé megvisel, s néhol vérfolttal torzul ruhában.

— Mikor látlak? 

A kérdés könnyedén gördül végig a nyelvemen, s reménykedve várom, hogy valami közeli időpontot mondjon. Öröm és szomorúság harcol bennem, amiért látom a kislányomat, s búcsút mondok Harrynek.

— Élvezd ki a pillanatokat Lizievel — simít végig az arcomon. — Rám most sok minden vár, és időre van szükséged, hogy feldolgozd a történteket.

— Időre? — szinte felhorkanok, az arcom eltorzul.

— Ne gondold túl — nyomja ajkait a homlokomra. — Ideje indulnod.

Bólintok és ezernyi gondolattal hátat is fordítva neki, becsúszok a taxi ülésére. A táskámat magam mellé teszem, és kipillantva a tekintetem még találkozik Harryével. Mielőtt becsukná az ajtót, behajol, a ujjai közé fogja az államat, s a számra egy gyors csókot nyom, valamiféle bizonyítás képen. Halovány mosolyra húzom a számat, és már csak az üvegen keresztül vizslathatom őt a távolodó alakjával. 

Visszafordulok előre, s a fák száguldását figyelem, míg mellettem Niall a kezét, az enyémébe veszi. Bíztatóan megszorítja és kissé meg is cirógatja.

— Boldognak kellene lenned — mondja talán a legnagyobb félig ostobaságot, amit csak mondhat most.

— Boldog vagyok — vallom be. — Elmondani sem tudom, hogy Lizie hiánya mekkora űrt okozott bennem apránként. De annak a tudata, hogy ennyi voltam, egy megkívánt nő… — felsóhajtok. — Ezt nem veled kellene megbeszélnem.

— Még mindig jó barátod vagyok, remélem, hogy nem gondolod ennek az ellenkezőjét.

— Nem erről van szó — nyugtatom meg, s a kezemet kiszabadítom, majd az ölembe ejtem. — Csupán azt hiszem szükségem van arra, hogy kissé tényleg elvonuljak és ne azzal foglalkozzak, hogy ki mit gondol. Nem akarok ismételten egy olyan csapdába esni, hogy lelkileg meghaljak, mert elveszítek valakit. Egyszerűen nem engedhetem meg. Lizie miatt erősnek kell maradnom és nem hagyhatok veszni semmit. Ha Harry most távolságot akar, legyen. Megadom neki. 

— Kris, olyan hülyeségeket hordasz össze — nevet fel. — Gondolom ő is megy a családjához, te is. Pár nap múlva biztosan találkoztok valamilyen módon. Ne láss kibaszott kísérteteket mindenhol, kérlek.

Összerezzenek kissé a szavaitól. Ő nem igazán arról híres, hogy ilyen hangnemet üssön meg velem. 

— Ne haragudj, elvetettem a sulykot. 

— Kissé.

— De be kell látnod, hogy igazam van. Nem ismerem Harryt, de azt el tudom neked mondani, hogy nem fog csak úgy hátat fordítani. Kétlem, hogy a farkát akarta kirándulásra invitálni a szürke napokban.

— Niall! — szisszenek fel, s a sofőrre tekintek, aki merev arccal bámulja az utat.

— Mi van? Biztos vagyok benne, hogy bőven túl van a tizennyolcon.

— Istenem — döntöm a fejemet a támlának. — Inkább ne beszéljünk kirándulásokról, rendben?

— Felőlem. 

Tovább haladunk, én kifelé bámulok, s valószínűsítem, hogy Niall is így tesz. Ahogyan haladunk egyre jobban felrémlik bennem, hogy közeledünk. Apró mosolyra húzódik a szám, és kissé a szemeim is könnybe lábadnak. A gondolataimon átvillannak a szörnyűségek, amelyeken átmentünk, s a hideg kiráz minden apróság miatt. 

— Elnézést, itt meg tudna állni egy pillanatra? — hajolok előre a sofőrhöz. 

— Mi a baj? Nem vagy jól? — Niall azonnal aggodalmaskodni kezd. 

— Csak megígértem Lizienek, hogy viszek haza valamit — magyarázkodom, s kimászom a táskámmal, amelynek a rejtett apró zsebeiből elő is halászom a tárcámat, míg az ajándékbolt felé indulok.

— Komolyan ilyenek vannak az eszedben?

— Amit megígérek Lizienek, az úgy is van. Menj nyugodtan, majd fogok egy másik taxit.

— Ne hülyéskedj! Megvárlak itt, ha úgy jó.

Bólintok, és már be is lépek az üzletbe. Egy kedves, idős hölgy köszönt, miközben a virágokat rendezgeti. Kezén kesztyűt visel, míg arcán mosoly ül. 

— Miben segíthetek kedvesem?

— A kislányomnak keresek valami ajándékot — lesek körbe, hátha a messziből kiszúrok valamit.

— Nos, lehet, hogy akad itt pár apróság — húzza le a kesztyűket, a szemüvegét megigazítja, s az egyik polc felé indul. Követem, és figyelni kezdem amerre tart. A polcon sok minden ül, aminek Lizie örülne. Bár, ha őszinte lennék, egy alma is mosolyt csalna az arcára. Sohasem volt az, aki nem becsülte volna meg a kicsi kedveskedéseket. Most még is egy kis virág felé nyúlok, amely rózsaszín virágot hoz, és hasonló színű kaspóban pihen. Anyánál rengeteg növény van, és a kislány imádja őket. Remek ajándéknak tartom, amit egy nagylány kaphat. Érdekes ajándék, de ő örülni fog neki. — Remek választás. 

Fizetek, s megköszönöm a hölgy segítségét, majd távozom is, hogy mielőbb folytathassam az utamat Liziehez.

30.Fejezet★Lövés, lövést követ

K R I S T I N A

Minden megáll. Mintha egy mocskos lassított felvétel lenne a pillanat, amely óráknak tűnik. A kezem Harryn, akinek a keze vérben úszik. Keresem a sebet, a szivárgó vér kezdetét, a fülemben az enyémé erősen lüktet, a szívem kegyetlen tempót jár, és azt sem tudom, hogy merre figyeljek. Fájdalmas nyöszörgés a messziből hallatszik, de pillanatok alatt rájövök, hogy közelebbről érkezik, mint azt én gondolnám. Harryről a tekintetem elvándorol, s Louisán állapodik meg. arca eltorzul, a bőre fehér, és esdeklő, fájdalmas tekintettel, szinte mered Rickre. A tekintetem tovább vándorol, egészen a hasáig, ahol is a kézfejét már a vér színezi meg. Arcán könnyek gördülnek végig, és a látványa is a fájdalmat hozza elő belőlem is. 

Ösztönösen lépek előre, de Harry olyan hevesen ránt vissza a teste mögé, hogy pár másodpercig megilletődöm, és azt sem tudom, hogy mi történik. Kilesek a válla mögül. Látom, hogy egy kézzel fogja Louisa felkarját, aki összeroskad az érzésnek következtében. Elengedi, a lány pedig a földre kuporodik, a szemhéjait szorosan hunyja le, én pedig ismételten előre lépnék, ha Harry nem állná el az utamat, s a keze nem lenne készen minden mozzanatomra. 

— Maradj nyugton — mordul rám, mire megmerevedek. Először felmerül bennem, hogy a keményen hangzó szavakat nem nekem szánja, de a szeme sarkából engem figyel, a fegyverét pedig még mindig Rickre irányítja, aki remegő kézzel fogja a sajátját, s tartja rajta a ravaszon az ujját. Szorosan fog, az ujjai szinte a csontomig hatolnak, de ahogyan hátrálok, elenged, és minden figyelmét ismételten Ricknek szenteli. Láthatóan nincs magánál, az arcán izzadságcseppet jelennek meg, Louisa felé pedig nem is pillanat. az esdeklő lány, lassan az eszméletét veszti, míg körülötte a vér egyre nagyobb tócsát alkot. Kiráz a hideg, elfog a hányinger, és valahogy igyekszem elhitetni magammal, hogy ez csak egy horrorisztikus álom. 

— Mindent megkapsz, minden úgy van, ahogy te akarod — köpi a szavakat Rick. 

Úgy hangzik, mint egy megkeseredett gyerek, aki a másik nyalókájára hajt. Eléggé nevetségesnek tűnik a szituáció, s valószínű, hogy önfeledten nevetnék is, ha nem éppen egy csőre töltött fegyverrel néznénk szemben. Nem igazán nyugtat meg annak a tudata, hogy Harry a testével véd. 

— Csodálom, hogy Louisát nem vágtad gerincre. Meglepő — röhög fel. — Bár meg kell hagyni, nem valami sokat vesztettél. Fogadok, hogy a kis csendes Kristina istenien bánik a szájával. 

A gyomrom felfordul, a hányinger magával ragad, és nem sok kell, hogy mindent megmutassak. Harry keze a markolaton feszesebbé válik, ahogyan az egész teste, és előrébb is lendülve a fegyver csövét Rick halántékához nyomja, míg a srác fegyvere Harry mellkasát tartja sakkban. A szívem a torkomba ugrik, s leguggolok Louisahoz, aki már nehezen pislog, a keze az oldalát szorítja, de a vérzés nem áll el. Kezemet az övére teszem, hogy valamelyest megállítsam, de annyira kilátástalan a helyzetünk, hogy nem sok reményt látok. A tekintetünk találkozik, és ő is tisztában van azzal, hogy nem fog már sokáig tartani az égető fájdalom.

— Hősködsz? — röhög fel Rick. — Komolyan? Hiányzik egy kis fém belőled, ember?

— Fogd be a pofád és inkább örülj, hogy még életben vagy! Térj észhez! Egy nőt lőttél meg, aki nem ártott neked, és miért? Mert a mocskos németek valami szarral megkentek. Undorító! — sziszegi Harry, Rick arcába keményen a szavakat. — Még van esélyed, hogy velünk gyere, és helyrehozd, amit annyira elbasztál.

— Te is tudod, hogy a bíróság elé kellene állnom — zavartan beszél. — Nem jutnék túl a fegyelmin, és kitudja még milyen szarokon… bassza meg, ne próbálj meg valami hipnotikus szar beszéddel itt hitegetni.. nem, nem öregem. Elbasztad. Elbasztam. Mind elbasztuk, az egész világ egy elbaszott világ… — horkan fel. — Meghurcolnának, nem hagyom, hogy röhögve nézzétek végig.. nem, ezt a kibaszott örömöt nem fogom megadni nektek. 

— Rick — szólalok meg remegő hangon, és csak remélem, hogy meg is hallja. A tekintete rám villan, s azt hiszem, hogy ez az a hiba, amit nem kellett volna elkövetni. A pillantását a fegyvere csöve is követi, és Harry már ki is ragadja a kezéből a töltött fegyvert. Ismét elsül, mire felkiáltok, de a dulakodás kezdődik, vagy éppen folytatódik. Már magam sem tudom igazán. Az egyik fegyver a földön köt ki, hangos csattanással, míg egy másik ismételten elsül, és kiáltás kíséri. Rick a földre rogy, a combjából vér ömlik, míg sziszeg, és a vérző területet szemléli. 

— Bazd meg, Styles! — szinte már vicsorog. A falnak dől, a testét a veríték borítja, és vérben forgó szemekkel mered Harryre, aki azonnal felkapja a földön heverésző fegyvert.

— Velünk tartasz vagy maradsz? — komolyan néz rá Harry és csodálom őt, hogy még van ereje feltenni a kérdést, annak ellenére, hogy Rick valószínű hidegvérrel végzett volna velünk.

Rick mindössze undorító módon köp egyet, Harry pedig biccent és felénk fordul, de csak félig, hogy véletlenül se veszítse szem elől a vergődő férfit.

Leguggol és Louisa sebét kezdi vizsgálni. 

— Menjetek — köhög a lány, és a szájából is vér tör fel. — Nektek van még esélyetek — erőtlenül, mondhatni, hogy már suttogva beszél.

— Nem hagyunk itt — szólok azonnal közbe. 

— Hosszú időbe telhet, míg partot értek… esélyem sincs. Menjetek!

Felnézek Harryre, aki engem néz.

— Nem hagyhatunk itt. 

— Semmi erőm a tengeren vergődni — húzza fájdalmas mosolyra a száját. — Menjetek! 

Harry még mindig engem kémlel, aztán a kezét nyújtani felém, melyet el is fogadok minden szó nélkül. Ujjai az enyéimre kulcsolódnak, s a tekintetével másodpercek alatt méri végig a testemet, hogy bárhol is megsebesültem-e. 

— Rendben vagyok — erősítem meg szóban is. Úgy érzem, hogy még ez sem elég, ám most nem foglalkozok vele, csupán visszafordulok Louisa irányába, aki fájdalmas köhögések közepette még több vért öklendezik fel. 

— Ne pazaroljátok az időtöket.

— Esküdt tettem, és nem én vagyok, akinek ítélkeznie kell. Esélyed van túlélni!

— Valóban, Harry? — köhög és keserűen fel is nevet. 

— Ostobák — böki oda Rick, míg a lábán a fájdalmas nyílást fogja le, hogy valamelyest időt nyerjen, annak ellenére, hogy nem sok jót várhat már.

— Szeretnél egyenlítést a lábaid között? — Harry dühösen mered rá. — Menjünk. 

Ismét találkozik a tekintetünk, aztán a sebesült lányra néz, aki csak erőtlenül bólint egyet. Harry megragadja a kezem, felkapja a táskáinkat, és folytatjuk is az utunkat a hajó fedélzete felé. Vissza-vissza pillantok még a lányra, akit kemény szavakkal ócsárol tovább Rick, de leperegnek róla a keserű szavak. 

Harry nem tántorodik meg, fegyverét még mindig magabiztosan tartja, a lépteik hosszúak, gyorsak. Igyekszem követni, de nehéz. A hajó jelenleg is ingatag, a vihar csendesült, de nem olyannyira, hogy biztonságosnak lehetne nevezni a környezetet. 

A lépcsőn szinte már szaladunk felfelé, s Liam hangját halljuk meg a rádióban. Elmondja, hogy hol várnak ránk, Harry vakkant szinte csak valamit, és tovább húz. Az eső elér, és a nedves hajamat ismételten teljesen eláztatja. A ruhám rám tapad, s már nagyon azt kívánom, hogy legyünk túl ezen az egészen. 

Hirtelen megtántorodok Harry mögött, a hátizsákomat teljesen felveszem, ahogyan Harry is teszi, s az ujját a szája elé nyomja. Kiles az ajtó mögül, a szemei csak úgy felderítik a fedélzetet, és zavar, hogy én semmit sem látok belőle, s szinte már vakon tapogatózva követem. Hallom a kattanást, mely jelzi, hogy kibiztosította a fegyverét. Lassan halad, és még lassabban von maga után. 

Már csak lövések eldördülésének hangjára leszek figyelmes, és hogy Harry egy menedéket nyújtó valami mögé tuszkol. Ösztönösen igyekszem minél kisebbre összehúzni magam, s gyermeki módon cselekedve a tenyereimet a füleimre tapasztom. Felkiáltok, ahogy megragad egy kéz, és a tekintetem a barna szempárral találkozik. Liam felránt a vizes, kemény földről, és a hajó másik széléhez kezd vonszolni. 

— Harry! 

— Mindjárt jön ő is — elég hangosan és keményen közli Liam. — Szállj be a csónakba, Kris!

— Nem hagyhatjuk itt!

— Nem hagyjuk, de szállj be abba az istenverte csónakba! — szinte rám kiált, én pedig megmerevedek. 

Betuszkol a csónakba, majd kissé lejjebb is engedi, hogy teljes takarásban legyen. Egy másik már elindult, míg ebben pár idegen néz velem szemben, akik sebesültek. 

Felállok, lábujjhegyre emelkedem, a csónak kissé meginog, de a kötelek szorosan tartják. Kilesek a hajó oldala felett, és látom, hogy Liam fedezve Harryt, közelítenek felénk. Arrább állok, ők pedig szinte beugranak a csónakba, s fogalmam sincs hogyan, mert innentől Harryvel foglalkozva, de a víz felszínén kötünk ki, a korom sötétben. Harry a háta mögé taszít még mindig, míg a fegyverét a hajóra szegezi, de meglepő módon senki sem bukkan fel.

Mikor már a sötétség övez bennünket, az izami kissé elernyednek, ledobja magáról a táskát, és leül. Fegyverét maga mellé helyezi, s engem is az ölébe von. Remegnek a kezei, a szíve olyan erőteljesen ver, mint még soha, mióta ismerem. Ujjainkat egybefűzöm, ahogy a lábai közé térdelek, ő pedig a másik kezével a hajamba túr, s szorosan, csontropogtató ölelésben részesít. Igyekszem nem beleképzelni a helyzetbe dolgokat, s reménykedni, de a tudata annak, hogy remélhetőleg az iránytűnek köszönhetően hazafelé tartunk, megnyugvással és egyszerre izgalommal is tölt el. Lizzie csodás arca jelenik meg előttem, s annak a gondolata, hogy a családom valószínű halottnak hisz. 

— Hé, Kris — motyogja Harry. — Teljesen remegsz. 

Táskájából előszed egy pokrócot, amely az erdőben is utitársunk volt, s rám teríti. Annak ellenére, hogy ő is teljesen vizes, örömmel, vágyakozva bújok hozzá. 

— Halottnak hisznek bennünket, igaz?

— Valószínűsítem — sóhajt fel. — Valójában két hétről van szó. Reménykedjünk a legjobbakban. De bárhogy is lesz, örömmel fognak fogadni bennünket. És én remélem, hogy a csodás kislányod sokszor csal majd mosolyt az arcodra.

29.Fejezet★Fém, ólom, vér

K R I S T I N A

A szívem még minden lépésnél hangosan ver, az előző találkozó tisztán áll bennem, a pulzusom az egekben. És kijelenthetem, hogy Harry szavai sem éppen a legjobb hatást gyakorolják rám, annak ellenére, hogy be kellene fognom olykor a számat, akkor is, ha úgy gondolom, igazam van. Teljesen máshogy látjuk a dolgot, ami talán nem lenne gond, ha a lekezelő stílusát távol tartaná tőlem. Persze, kije vagyok én, hogy visszafogja magát? 

Mélyen felsóhajtok, a lábaim ingatag léptekkel követik Harryét, amelyek a magabiztoságukból nem igazán zökkenthetőek ki. A kezének érintése nem olyan lágy, mint az éles nyelvjárásom előtt. Kemény, érdes, hideg. Mindössze talán amiatt van meg még az édesnek nem nevezhető kapcsolat, hogy véletlenül se maradjak le, s talán némi biztonságban tudjon. Nyilván, nem lökne a kemény katonák vértől ragadt kezeik közé, de tisztán érezhető rajta, hogy mennyire is átkozottul nem kívánta, hogy ennek az információnak a birtokában legyek. A véleményemről pedig nem is beszélve. 

Gondolataimból Harry váratlan megtántorodása, amely visszaránt a komor, vén fémes szagától terjengő ködös valóságba. A hajó még mindig a vízen imbolyog, a vihar nem csendesedik és ez még nagyobb okot ad az aggodalomra, amely bennem már olyan magasan tetőzik, hogy a megfelelő fogalmak is magamra hagynak teljesen. 

Egy ajtó előtt állunk, amelynek a fém kilincsét már Harry nagy tenyere borít be. A szívem a torkomban dobban meg hevesen, és nem hiszem el, hogy vaktában képes benyitni valahova. Valóban, ha tovább akarunk menni, kénytelen megtenni, s valószínű, hogy a beszari énem visszafordulna helyben. Ezt azonban nem tehetem meg, mert Harry olyan masszívan fogja a kezemet, hogy szinte már a csontjaim apró roppanásának hangja csap visszhangot a zord falak között. 

— Lehet, hogy ezt nem kellene — motyogom, talán bátortalanul, de már ez sem érdekel. 

— Hol van a merészség? 

— Nincs szükségeme egy lyukas oldalra — vetem oda. — Amiért dühös vagy, ne vess az ellenség kezei közé.

— Fejezd be a gyerekes videlkedésedet — mormogja. — Nyilván nem foglak odavetni nekik — vágja hozzám, mintha valami semleges tárgy lennék, aki nem érez semmit a szavai súlya miatt, amellyel ha tisztában is van, magasról leszar jelen esetben. — Ennek nem most van itt az ideje, nyugodj meg — finoman megszorítja a kezemet és vissza is fordítja a fejét az ajtó irányába. 

A fém kilincs vészes nyikorgással ad bizonyosságot arról, hogy Harry erőt fejtve ki rá, megy a saját feje után, talán a vesztébe. Hiszen egyikünk sem tudhatja, hogy mi is vár ránk a túloldalt. Ujjaim teljesen Harryére fonódnak, míg a válla felett lesek ki, hogy mi is fogad bennünket. Az első melyet megérzek, az a hideg, csípős levegő, amely perzselve éri el a bőröm felszínét. A szavak a torkomra forrnak. Bármennyire is nehezen, de visszafogom magam, hogy Harryt figyelmeztessem, veszélyes kimerészkednünk a fedélzetre. Ő is tisztában van a dolgokkal, még is elszántsága töretlen. 

Vissza se pillantva rám a válla felett lép fel az első lépcsőfokra, s húz magával engem is. A vékony felsőm és nadrágom nem éppen a megfelelő kényelmet nyújtja a hideg idő ellen. Az eső még mindig erőteljesen verdesi a hajó fedélzetét, az égen villámcsapások villannak fel, s mennydörgések rázzák meg a környezetet. Harry nem tántorodik meg egy pillanatra sem, tovább igyekszik, fegyverét szorosan markolja, míg a másik kezével az én kezemet fogja. Szabad kezemmel szinte már ösztönösen ölelem körbe magamat, ezzel védekezve minimálisan, a lehetőségeimnek megfelelően a hideg fuvallatok ellen. Fejemet lefelé hajtom, a hajam körém omlik, s pillanatok leforgása alatt ázunk el teljesen. 

Harry beránt egy valami mögé, aminek magam sem tudom megmondani, hogy milyen funkciója van, de a közeledő léptek elől mindenesetre teljesen elrejti a testünket. A kemény test és a hideg fém közé kerülök. Harry mellkasa az enyémének nyomódik, míg a hátam a fagyosnak is akár nevezhető, fém emelvénynek simul. Fejemet a kemény mellkasnak nyomom, az ujjaim a vizes pólót markolják meg, s szinte a lélegzetemet is visszafojtom. Harry keze a derekamra simul, olyan feszesen, biztosan tart, hogy még magam is meglepődöm rajta. Ajkai alig érezhetően, de a bőrömre simulnak, a keze a tarkómra csúszik, és olyan erővel tart, talán mint még soha.

Mozgásnak indul, von engem is magával, a körkörösen mozgunk a fém oldalához simulva. Fegyverét a combomnál érzem. Vacogok, mentsvárként kapaszkodok belé, valami támaszt, békét, nyugalmat, biztonságot keresve. Össze-össze rezzenek a mennydörgéseknek köszönhetően, s a kemény válla felett elpillantva látom a villámok cikázását a korom fekete égbolt felszínén. A tenger sós illatát a szél hozza magával, ahogyan vad hullámokban a hajótestnek csapódik minden pillanatában. Arcom oldala simul Harrynek, míg a messzi sötétségbe merengek, és magamban mélyen fohászkodom, hogy élve ússzuk meg ezt az egészet.

— Túlságosan sokan vannak — Harry szavai térítenek magamhoz a viharos gondolatokból, ám nem hozzám beszél, hanem a rádióba, mely végén Liam reagál is a szavaira. 

— Nem tudjuk mindet fegyvertelenné tenni — ért egyet ezzel Liam. — Más terv kell.

Harry komor arcát figyelem. Haja az arcához tapad, amely az idő során kissé megnőtt. Homlokából kiseprem a tincseket, de rám sem mered. Erős borostáján az esőcseppek megakadnak, nem gördülnek le karakteres állára. Szempilláin egy-egy csepp otthont talál, s elengedve magát le is gördül az arcán. 

— Bassza meg! — Niall remegő hangja szűrődik át hozzánk, mire a homlokom ráncba szalad, s elgondolkozom, hogy mennyi mindenről is maradtam el, amíg pár privát gondolatot megengedtem magamnak.

— Mi van? Mi történt? — Harry kutakodón, kíváncsian várja a választ a másik oldalról, és ebből már is egyértelmű, hogy nem az elhangzottak a felelősek emiatt. 

— Az étkező — kezd bele Liam halkan. — Mondjuk úgy, hogy nem kegyelmeznek ezek senkinek.

— Ezek ártatlan emberek, az isten szerelmére! — Niall hangja elcsuklik. — Gyerekek és nők is!

— A francba — nyel egyet Harry, melyet szinte már hallani is lehet a háborgó időben. — Mennyien?

— Rengetegen, talán a fedélzet nagy része, a férfiak elenyésző része — informálja Liam.

— A picsába! — szitkozódik Harry, amely meglep, mert nem igazán hallottam még tőle hasonló szót. Fejét lehajtja, a keze szorosabban fog, s a cselekedetei olyan hitetlenkedők, kétségbeesettek, mint még soha.

— Tudom, hogy ellenkezik az eskütökkel, de rohadtul menekülnünk kell innen, ahogyan csak tudunk — Niall vészes hangja nem igazán segít a helyzeten. 

Figyelem Harry minden rezdülését, de azon kívül, hogy a gondolatai kuszaságát ismerem fel, nem sok másra jutok. Szemhéjait pár pillanat erejéig lehunyja, s mélyen a gondolataiba merül. Nem érzem ezt az érzést, amit ő, de egy percig sem ingok meg annak a tudatában, hogy az esküje kötelezi, és igen is mindenkit biztonságban szeretett volna hazajuttatni. Ez a terve már nem sikerülhet a hallottak alapján. A torkom nekem is elszorul, s belegondolni, hogy mennyi ártatlan ember vesztette életét az éjszaka leple alatt, mindössze azért, mert a fedélzeten tartózkodva, a jobb élet reményében a túlpaltra készültek. 

— Nem menekülhetünk — jelenti ki Harry.

— Valóban kötelez az eskünk, és megmentjük még, akit meglehet, de ennél többet nem tehetünk — motyogja Liam. — A hajót mielőbb el kell hagynunk!

A kijelentése hátborzongatóan hat. Harry érzelem mentes arccal mered rám, majd megszólal:

— Szerezzetek iránytűt és minden szükséges dolgot — adja ki parancsba.

A rádiót lehalkítja és a zsebébe süllyeszti, majd kipillant. Elég merészen társalgott az elő percekben, s lehet, hogy ő nem, de én kellően elfeledkeztem arról, hogy bárki meghallhat bennünket. 

Beletúr a hajába, ezzel hátrasimítja a fejére a kusza, sötét tincseit, s ködös tekintettel pillant le rám. Keze újra az enyémére talál, s ellépve ismételten kinéz a fedélzet nagy részére, amit gyér fény világít meg a kifeszített lámpaburáknak köszönhetően, amelyek himbálóznak a kemény szélnek köszönhetően.

— Mi a terved? 

— Van pár csónak, amennyien életbe maradtak, a vezetésünkkel elhagyják ezt a hajót, és magunk evezünk a partok irányába.

— Harry, fogalmad sincs, hogy hol vagyunk, és vihar tombol — tenyereim a mellkasán pihennek. — A nyílt vízen halunk meg mind.

— Mindig jobb, mintha megadnánk az örömöt ezeknek a férgeknek — sziszegi a szavakat. — De…

— Ne, ne gyere az ígéreteddel — ingatom meg a fejemet.

Lehajol, az ajkait egy pillanatra a szám ellen nyomja, majd megfogja a kezemet és tovább indulunk.

★

A megszerzett enyhe csomagjaink a földön, egy sötét sarokba esnek. Harry a háta mögé von amennyire csak engedem neki. Megnehezíti a dolgát a makacs természetem, és az ellenállásom, de akkor is maga mögé von, s a szabad kezét előttem is tartja, nyomatékosítva a maradásomat. 

Tekintetem egy izzó tekintettel találkozik, a fegyver rántás, fegyverrántást von maga után. Makacs emberek, esküvel a hátuk mögött, oldalukon egy-egy nővel néznek farkasszemet. Ujjaim Harry hátán feszülő pólót markolják, a válla felett épen, hogy kilátok, míg a vizes hajam teljesen a testemhez tapad a ruháimmal együtt. Vacogok, a hidegrázás még sem a nedves öltözetemnek köszönhető, hanem az ólom szagú fegyverek látványától. 

— Oké, fiúk — nevet Louisa az egyáltalán nem vicces jeleneten.

Alig pár perce futottunk egymásba, miközben a kabinunkból a fedélzet felé tartottunk, magunk mögött pár sebesült férfival. Rick nem is gondolkozva, ahogyan Harry sem, rántották egyszerre elő a fegyvereiket, amelyhez valószínű már így is több vér tapad, mint azt képzelni tudnám. 

— Felesleges ez a kakaskodás — lép be kettőjük közé bátran. lány, s Rick szemei meg sem rebbennek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ostoba lenne, és hagyja, hogy Louisa két elsülni készülő fegyver közé lépjen. — Egy oldalon állunk, elfelejtettétek? 

Nem Ricket nézi, hanem Harryt. A srác tekintete ennek ellenére hideg, és a lány háta mögött álló férfit nézi jeges pillantásokkal. 

— Ne játszd magad, felesleges, sajnálatos módon nem hülyék — mormogja az orra alatt Rick. 

— Rick — sziszegi a lány. — Megbeszéltük, hogy a végső esetben rántasz fegyvert!

— Miért? — ennyit kérdez Harry. Egyszerű. Egyetlen szó, még is olyan magabiztosságot és lépésre ösztönzést hord magában. Harry nem fog félni, ha meg kell húzni a ravaszt, ez nem kétség.

— Komolyan, hogy lehettél ennyire hülye, hogy ilyen ajánlatot hagytál ki? — röhög fel Rick. — Inkább a vesztes oldalon állsz, mert nem tudod elárulni azokat, akik ilyen lehetőségre ugrottak volna.

— Tévedésben élsz. Nem a társaimat nem árultam el első sorban, hanem a hazámat. Lehet, hogy számodra ez új. Bele gondoltál abba, hogy neked is ott él az összes szeretted? Vagy ennyire kibaszottul önző vagy? Arról nem is beszélve, hogyha nem leszel nekik fontos, megölnek. Nem fogják ennyi ideig a fegyver csövét rád tartani, mint én. 

Látszik, hogy Harry szavai elgondolkodtatják. Megrázza a fejét pár másodperc után alig láthatóan, s ismét minden figyelme ránk terelődik, míg Louisa meg sem mozdul. Tisztán látni rajta, hogy ezek a mondatok neki mélyen befészkelték magukat a gondolataiba.

— Ne próbálj meg manipulálni — röhög fel Rick. — Kibaszottul nem fog menni, Styles!

— Azt kezdesz az életeddel, amit akarsz, de ne ránts magaddal másokat — pillant a lányra.

Nem szólok semmit, én a háttérből figyelek, Harry testével szinte már egybeolvadok, s fohászkodom, hogy egyikük se húzza meg a ravaszt. 

— Nem mész semmire ócska manipulálással. Végig téged akart, és azért áll az oldalamon, mert neked nem kellett — taszít egyet a lányon, aki megilletődve áll meg, Harry kezének köszönhetően, mielőtt is orra bukna. — Most pedig megszívtátok! Ez a csodás szerelmi háromszög véget ért. Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyű lesz — röhög fel. 

— Fejezd be, Rick! — Louis kétségbeesetten szólal meg, s messze van már tőle az arrogáns lány, akit megismertem. Talán az életéért esdeklik. Rájött, hogy csak egy marionette bábú a történetben és talán jó vágy forrás volt a mocskos férfi számára. A lány hirtelen mozdul, teljesen Harry elé áll, akit bár nem takar, még is véd, de nem marad mozdulatlan. Rick felé közeledik, aki köpi felé a sértőbbnél sértőbb szavakat. Az események úgy pörögnek le, hogy csak kapkodom a tekintetem, a torkomból egy kiáltás szakad fel, és a vér fémes szaga keveredik a fegyverével, és a hangos robajjal.

28.Fejezet★Múlt és jelen

K R I S T I N A

A lábaimat olyan gyorsan kapkodom, ahogyan csak tőlem telik, míg egyre több katona távoli, s egyre közeledő lépteit hallom. Harry már elérte, hogy teljes sötétségben vagyunk, így a katonák nem lőnek vaktában. Amely jelentősen meg is könnyíti a menekülésünket, vagy éppen csak annak a próbálkozását. A fegyverem élettelenül lóg a kezemben, a testem mellett. Eszembe sem jut visszafelé lőni, s inkább abban reménykedem, hogyha erre szükség van, akkor Harry megteszi helyettem. 

Fogalmam sincs, hogy merre is tartunk, ahogyan éppen jónak látom, fordulok, Harry pedig követ, és fedez egyben. Sejtelmem sincsen, hogy mit is tennék, ha szemből is jönnének, de ez a gondolat szerte is foszlik, ahogy Harry megragad, és egy sötét helyiségbe von be maga után. A lélegzetvételeim kapkodóak, szabálytalanok. Magához szorít egyik kezével, a verdeső szívét így tisztán hallom, szinte érzem, s együtt harcol az enyémével. Szorosan a falhoz simulunk, s szinte ő irányít. Úgy fordítva a fejemet, hogy ne kifelé nézzek. Amúgy sem sokat látnék, de ennek ellenére tisztán hallom a rohamos léptekkel közeledő férfiak heves lépteit. A német szavak a félelmet, a rettegést korbácsolják fel bennem még jobban. Ujjaim marokba fogják Harry felsőjének az anyagát, és igyekszem még a levegővételt is minimálisra csökkenteni, annak érdekében, hogy semmilyen jelét ne adjam, hogy itt vagyunk. Harry olyannyira hangtalan, hogy én magam sem hallom meg, ahogy kifújja a levegőt. 

Elrohannak mellettünk a férfiak, de még nem mozdulok meg, nem adok ki semmilyen hangot. Semmit sem teszek, mindössze várok, hogy Harry cselekedjen, s tegye meg az első lépést. A szemhéjaimat szorosan hunyom le, míg a hallásomra figyelve próbálom megállapítani, hogy újra ketten maradtunk-e. 

— Rossz hajóra szálltunk? — a szavaim azt hiszem, hogy nem érnek el Harryhez, de lehajtja a fejét, az ajkai a fülemet érintik. 

— Inkább ők jutottak fel a jó hajóra — mormogja a szavakat. — Meg kell találnunk a kapitányt és a többieket. Reménykedjünk, hogy nem volt annyi eszük, hogy először őket tegyék lehetetlenné.

— Liamék? 

— Sejtelmem sincs, hogy merre lehetnek — sóhajt fel. — De meglesznek, ígérem.

— Túl sok az ígéret.

— De egy a fő ígéretem. Mégpedig, hogy épségben hazajuttatlak, és ez a lényeg. 

— Menjünk tovább, rendben?

Ajkai a hajamba nyomnak egy puszit, majd megfogja a kezemet, s indul is. Követem, mást nem is tudok tenni a korom sötétség ellenére. Valamilyen mértékig meglep, de nem is, hogy ennyire könnyedén indul el. 

Hirtelen megáll, amely félelmemet csak magasabbra emeli. Megfogja a csuklómat, és elveszi a fegyveremet, mely miatt megkönnyebbülök. Az övét a nadrágja hátsó derékrészéhez nyomja, és ismételten megfogja a kezemet. Ujjai szorosan fognak, szinte fojtogatják az enyémeket, de nem emelek a kellemetlenség mellett szót. 

A szavam szinte a dobhártyámon dobban minden másodpercben. Olyan heves, a légzésem kapkodó, s semmit sem észlelek. Szinte már kábultan követem Harry lépteit, aki határozottan tart valamerre. A sötétséget igyekszem kizárni, ahogyan minden mást is. Csak az előttem haladó srácra figyelek. Kényszerítem magam, hogy figyeljek, s ne kérdezősködjek vagy csak egyszerűen ki ne csússzon a számon valami hallgatag szó.

Lábaim megremegnek, a hajó eléggé ingatag, valószínű, hogy vihar tombol odakinn, s a tenger mélyen háborog. Hirtelen a hajó megbillen, én pedig felkiáltok, s Harry után kapok, aki egyensúlyban tart végig. Számra szorítja a kezét, a tekintetét pedig nem látom, és ez az, ami a teljes tudatlanságban tart engem. Hallom, ahogy kifújja a levegőt, a mellkasa az enyémének simul, a meleg lehelete megcsap, a szemhéjaimat lehunyom, s várok. Várok Harryvel együtt arra a pillanatra, hogy bebizonyosodjon, a nagy szám kellő galibába sodor bennünket. 

Az idő óráknak tűnik, amíg állunk. A szívünk hangjának visszhangja tisztán hallható a hajó ingatag falai között. Lehet hallani sok mindent. A hangok úgy keverednek, mintha az elvárható lenne tőlük, de ennek ellenére sem észlelünk közeledő lépteket. Harry keze elhagyja a számat. Már eléggé kezdem megszokni ezt a fajta mozdulatot tőle, bármennyire is ironikus. 

— Keressük meg Liaméket — mormogja, a keze ismételten az enyémére talál. 

Egy mély mennydörgés hallatszik fel, s a messze levő fények, amelyek még megúszták Harry tetteit, villogni kezdenek, elalszanak, s pár másodperc után ismét kigyulladnak. Nem igazán tartozom azok az emberke közé, akik megijednek a viharos éjszakáktól, de most ez nem éppen segít abban, hogy elhiggyem. A tengeren hánykolódva a vihar közepén, ellenséges katonákkal körülvéve túlélhetjük ezt az egészet. 

Harry olyan magabiztosan halad, hogy ezzel még engem is teljesen lehengerel. Lehet, hogy nem ennek van itt a megfelelő ideje, s a gondolataimnak tisztának kellene maradnia, ám nehezen sikerül. Tenyerem izzadni kezd Harryében, ám ő nem engedi el, ahogyan a szorításán nem lazít. Keményen fog, vezet végig a végbeláthatatlan folyosón, amely a fénybe hív bennünket a komor sötétségből. Néha hátra-hátra pillantok vállam felett a biztonság kedvéért, bár nem igazán tehetnék semmit sem, ha bármi veszélyeset észlelnék. Csupán Harrynek tudnám jelezni, akinek az ébersége amúgy is felülmúlhatatlan. 

— Kris — egy hang a távolból a nevemet suttogja. A fejemet kapkodom minden felé, a szemeim összeszűkülnek, de semmi emberi alak nem tűnik fel a kopár falak között. Harry nem moccan, így annak tudom be, hogy talán a képzeletem szórakozik velem. Talán már az őrület szélén állok, ami nem is lenne annyira meglepő a történéseknek köszönhetően. Visszakapom előre a fejemet, hogy figyeljem merre is haladunk. — Kris — ismét a hang, ismét a nevem, és ismételten őrülten forgolódni kezdek a sötétségbe is merengek, de nem sokra megyek vele.

— Hé, mi van? 

Harry kérdő tekintetére pillantok vissza. 

— Te nem hallottad? — a homlokom ráncba szalad. 

— Mit? — megáll, teljesen felém fordul, a fegyverét erős marokkal fogja, és a zöd szemei teljesen az enyémekkel mélyednek egybe. 

— Pszt, itt vagyunk! 

Újra megszólal és Harry tekintetéből azt szűrőm le, hogy ő maga is hallotta. A szemöldöke szinte már egybeér az értetlenségének köszönhetően, amely más helyzetben valószínű, hogy mosolyt csalna az arcomra. A hátam mögé pillant én pedig követem, s reménykedem benne, hogy meglátom, amit kell, ám hiába. Minden szó nélkül kezd el húzni maga után vissza a sötétségbe a neonok alól. Egy ajtónak halk nyikorgása magára vonja a figyelmemet, s egyértelművé is válik, hogy annak az irányába tartunk. Az ajtó még jobban nyikorogni kezd, teljesen kinyílik, s egy sötét helyiség falai közé lépünk. Halkan csukódik vissza a zár is kattan, és pillanatok alatt enyhe fény tölti meg a szobát. Niall és Liam, hasonlóan fegyverrel a kezeik között állnak.

— Valaki nagyon nem akarja, hogy hazajussunk — mormogja Liam és leül az egyik ágyra. 

— Németek — ért egyet ennyivel Harry. — Valaki, bárki, kapitány egy másik katona, senki nem járt erre? 

— Nem. Ezért is volt meglepő és ijesztő, amikor fegyverlövések hallatszottak — mormogja Niall. — Bár megmondom őszintén, hogy sejtettem, hogy ti nem bírtok megmaradni a szobátokban. 

— Itt miért nem jártak? — kérdezem, figyelve arra, hogy mennyire is hangosan beszélek. — Nem mindenkit gyűjtöttek, vagy próbáltak összegyűjteni? Ennek semmi értelme, hogy szabadon hagyják az embereket.

— Minket keresnek.

Liam szavai élesen hatnak rám. 

— Ugyan olyan katonák vagytok, mint a többi társaitok, miért pont benneteket? 

Nem áll össze a kép, s még egy kellő puzzle darab hiányzik is belőle, efelől semmi kétségem sincsen. Liam tekintete Harryrre vándorol, aki a homlokába esett hajakat kisepri az arcából. 

— Meg akartak vásárolni a csapatból egy alkalommal — mormogja a szavakat. — Mondjuk úgy, hogy a háborúban is nevetségesen uralkodik az árulóknak köszönhető információforrás. 

— Fogalmazhatunk úgy is, hogy Harry, mint aki a csapat élén állt mindig is, kellett nekik, de ő nem ment bele. Akkor majdnem végeztek is vele — Liam folytatja az információt. 

Ijedten nézek az érintettre, aki talán fele annyira sincs megijedve, mint azt kellene. Nem érdekel jelenleg, hogy ezt az információt nem osztotta meg velem, most, még legalábbis. De az, hogy ennyire nyugodtan, én lezseren a falnak támaszkodva áll, miközben közlik vele, hogy a fejére vadásznak, kissé hátborzongató. 

— Hogy sikerült eltűnnöd előlük? 

A kérdésem elérve hozzá meg is szerzi minden figyelmét.

— Cselekedtem, és a szükségnek megfelelően léptem. De ne a múltban éljünk, hanem a jelenben, amivel szembe kell néznünk.

— A múlt van hatással keményen a jelenre — horkanok fel kissé. — Nem tehetsz ennyire méltatlan kijelentést, ami finoman szólva is nevetségesnek hat.

— Mikor érkeztünk el arra a pontra, hogy kioktatásra ösztönöztelek? — úgy veti felém a szavakat, hogy megtántorodom rendesen, és csupán meredek rá, még ha kissé be is kell látnom, hogy az indulataim kellene uralkodnak felettem. — Ki kell mennünk, nem rejtőzködhetünk itt, mint valami gyáva férgek. Fogalmunk sincs milyen istenverte part felé haladunk — mormogja. — Ti mentek jobbra, mi balra és tartjuk a kapcsolatot a rádiókon keresztül. 

Parancsnokot meghazudtoló módon osztja a parancsokat. Kezét a kilincsre teszi és le is nyitja azonnal, mire megdermedek az égő tekintetétől, amellyel engem vizslat. Előre megy, de maga után húz engem is, s már nincs ellenkezésre való időm.

27.Fejezet★Sötétségbe merülő kezdet

K R I S T I N A

A szívem a torkomban dobban minden egyes másodpercben. Az ajtónk előtt lábak dobogásának hangja tisztán kivehető, a kiabálásokkal és olykor fegyver eldördüléssel együtt. Szemeim könnybe lábadnak, nagyot nyelek és ösztönösen bújok Harry mellkasához. Keze még mindig a számon pihen, s azt hiszem, hogy ezzel az egyik legjobb cselekedetét hajtja végre. Hangos kiabálások, s az ajtónk előtt pár ember meg is áll. A szobánkban sötétség honol, semmi sem ad fényt, a fülem mellett mindössze Harry légzése hallható, az is alig. 

Kissé megugrom, de Harry megragad, és tart, míg a kilincs fel és le mozog türelmetlenül az egyik jóvoltából. Semmit sem értek az egészből, és ez még jobban a félelmet táplálja bennem. Ujjaim Harryére fonódnak, úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta, s valamiért úgy is értem, hogy Harry kezeibe helyezem az életemet. Bízom benne, legalábbis nagyon szeretnék hinni abban, hogy innen már valahogy csak hazakeveredünk, még ha kisebb karcolásokkal is, de az angol szárazföldre érünk. 

Nem adják fel. Mozgatják még a kilincset, amely nyikorgó hangokkal mond ellent nekik. Egy hang üti meg a fülemet, amely arra enged következtetni, mintha egy fegyvert húztak volna fel. Még jobban Harrynek préselődöm, szinte már eggyé válunk, de ő nem ellenkezik. A szemem sarkából látom, ahogy az ajtót figyeli, míg elengedi a kezemet, s az éjjeliszekrényen elhelyezkedő fegyvere felé nyúl. Remegni kezdek. Felfogom, hogy valóban jó a sejtésem, s az ajtón elhelyezkedő zárat szeretné az egyik mélyhangű férfi meglőni. Harry fegyvere a combomnak nyomódik, a másik keze még mindig a számat öleli át, míg a tekintetünk találkozik a sötétségben. Feljebb ülök, a fenekem a combja túlsó felére kerül, a lábaim pedig az övét keresztezik. A kezét nem veszi el még mindig, így az oldalához szorít teljesen. Azt hiszem, hogy mind a ketten jobbnak látjuk azt, hogy a véletlen sikítás se hagyja el a számat. A két fickó az ajtó előtt vitába kezd, majd hatalmas hangzavar keveredik még, mire a sietős, futólépéseik távolodását halljuk meg.

Harry végre elengedi a számat, s a derekam köré fonja a kezét, míg én a nyakának hajlatába temetem az arcomat. A könnyeim utat körnek, hiába is szégyenlem a gyengeségem jelét, feltörnek belőlem, s nem tudom visszafogni az enyhe remegést, amely még mindig a testemen uralkodik. Szorosan ölel, ajkait a vállamra nyomja, s hagyja, hogy lecsillapodjak egy kicsit. Tudom, hogy ez sehova sem vezet, főleg nem előre, így tényleg igyekszem összeszedni teljesen magamat, s eltávolodni tőle annyira, hogy a tekintetünk ismételten találkozni tudjon. 

— Igazad volt — suttogom, a már kézzel fogható sejtelmét. 

— Most ne ezen gondolkodj — simít végig az arcomon, s feláll. Fegyvere még mindig a kezében van, ahogyan közelebb lépked az ajtóhoz, s ellenőrzi finoman a zárat, míg a kintről már a csend beszűrődését hallgatja. 

Hallom, ahogyan a zár kattan, s ijedten nézek Harryre, aki csak annyira néz rám, hogy figyelmeztessen. Maradjak csendben. Nehéz ezt teljesítenem, de megteszem. Úgy érzem magam, mint egy kislány, aki a takaró menedékébe bújik, s már is elhiszi, hogy az ágya alatt levő szörnyek nem támadják meg. Az anyag a testemre simul, a tekintetemet pedig egy pillanatra sem szakítom el Harryről, aki lenyomja a kilincset. Enyhe nyikorgás hangja tölti be a helyiséget. A fény beáramlik a kis résen a folyosóról, ahogy kinyitja az ajtót kissé Harry. Nem tárja ki teljesen, de kijjebb lép, a fegyverét az ajtó rejtekében tartva, de szorosan fogva. 

Feje jobbra, s balra is kitekint egyaránt, arca vonulata merev, s utoljára akkor láttam ilyennek, amikor menekülünk kellett a táborból. Egyszerre tölt el rémülettel és megnyugvással. Érdekes kontraszt, de az érzéseimet nem tudom uralni, bármennyire is szeretném. Lassan visszalép, halkan becsukja az ajtót, és a kulcsot a zárban ismételten elfordítja. A homlokába lógó pár tincset kisepri és körbe-körbe tekint a helyiségben. Fegyverét az ágyra dobja, aztán a táskákhoz lépve ruhákat kapkod elő olyan sebességgel, és csendben, hogy még jobban rám hozza a frászt. Szótlansága nem igazán lendít előre, így ezért is várok arra, hogy valamit, teljesen mindegy, hogy mit, de valamit mondjon, szóljon.

— Harry — suttogom a nevét, ő pedig felém fordul és öltözködni kezd. 

— Öltözz fel, kérlek — mormogja, míg egy kapucnis pulóvert húz át a fején. 

— Mit tervezel? Kik ezek? 

— Valószínű, hogy az ellenség egységeiből pár katona — mormogja alig hallhatóan. — És még én sem tudom, hogy mit tervezek, de nem mehetünk máshova, és nem ölhetnek meg itt is mindenkit. Nem fogom megengedni — szűri a fogai között a szavakat.

— Nem kellene a hőst játszanod — csúszok oda elé, a takaró lecsúszik rólam, és a csípőjét ragadom meg, ahogyan felnézek rá, az ágyon térdelve.

— Messze állok attól, hogy ilyesmit játsszak, de katona vagyok, még mindig — simít végig az arcomon. — Fogalmam sincs, hogy pontosan mi folyik az ajtón kívül, de meg kell tudnom. Nem ülhetek itt, várva arra, hogy mi is fog történni. Esküt tettem. Ártatlan emberek vannak odakinn, és itt vagy te is. Nem vagy buta, tudom, hogy félsz, és ez a félelem beszél belőled, de megígértem, hogy hazaviszlek, épségben. Nem fogom hagyni, hogy kicsivel a cél előtt veszítsünk el mindent. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a cél előtt megforduljak.

Megfogja a kezemet, és maga felé invitál, és lemászom az ágyról, s elkezdem felvenni a ruhákat, melyeket az én táskámból kapkodott elő. Felveszi a fegyverét, majd a táskájához lép, s abban kezd el kutatni. Egy másik is előkerül, én pedig értetlenül meredek rá, ahogyan felém tartja a markolatával. 

— Tudod, hogy nem vagyok jó barátságban velük — nyelek egy nagyot, míg ő magabiztosan fogja mind a kettő lőfegyvert. 

— Megnyugtatna, ha nálad lenne.

— És a végén, még véletlen benned lenne egy golyó — nyögök fel szinte már fájdalmas arckifejezéssel, mint egy kislány. Erre semmi szüksége jelenleg, és szégyenlem is magam a viselkedésem miatt, amiért egy ilyen helyzet ennyire elveszi az eszemet, s inkább csak pánikba esek tiszta gondolatok helyett. 

— Reméljük, hogy nem kerül sor arra, hogy használnod kelljen — kis mosolyra húzza a száját, de tudom, hogy egyáltalán nincsen jó kedvében, melyet teljesen meg is értek.  — Ha még is, ne felém tartsd, és magad fele se, kérlek. De csak a végsőben biztosítsd ki, biztos, ami biztos. De garantálom, ha hazamegyünk, megtanítalak lőni.

— Ha hazajutok, soha nem lesz szükségem rá.

Olyan halkan beszélünk, még is isszuk a másik szavait ebben a torokszorító időben is. 

— Nem most van itt annak az ideje, hogy ezt megvitassuk — jelenti ki, s ellép mellőlem. — De egyezzünk meg annyiban, hogy soha nem lehet tudni, mikor lesz szükséged egy fegyver használatára.

— Harry… 

Ujját a szája elé helyezi, jelezve ismételten, hogy maradjak csendben. Az ajtónál áll, a füle rásimul a sima felületre, míg a tekintete az enyémét tartja fogva. Léptek, rohamos léptek haladnak el az ajtónk előtt, jobbról balra. Harry vár egy keveset, majd eltávolodik az ajtótól, annyira, hogy a suttogása nem szűrődjön ki a nehéz ajtón át. 

— Maradj mellettem, a fegyvert így tartsd — fogja meg a kezemet, s lefelé irányítja a fegyver csövét. — Ami a legfontosabb, hogy csendben, halkan kell mennünk.

— Hova? Harry, ne…

— De, igen, ki kell mennünk — simít végig az arcomon. — Ne aggódj, nem engedem, hogy bajod essen.

Bármennyire is törekszik arra, hogy a szavai megnyugvással töltsenek el, nem éppen a nyugalom, amely megszállja a benső gondolataimat. Még is enyhén megmozdítom a fejemet, ezzel a tudtára adva, hogy értettem, amit mondott.

— És menni is fog? — lép közelebb, ám édes mosolya nem játszik az ajkain, csak a komor tekintete, amely marad. Ujjaival a hajamba túr, magához von, míg a válaszomat várja. Újfent egy bólintással felelek, mire közelebb hajol még jobban, s szája egy pillanat erejéig az számhoz ér. Reszkető szívverésemet csak felerősíti a cselekedete. — Minden rendben lesz, túl leszünk ezen is.

Az ajtó enyhe nyikorgása most sem marad el. Harry kipillant a folyosóra, amely kivételesen a csendtől telt, ám ez csak felzavarja a dolgokat. Nem békés, inkább feldúlt. A fegyvert úgy tartom, ahogy elvárja tőlem, s ahogy én is jobbnak látom, a biztonság érdekében. Még mindig nem tetszik annak a gondolata, hogy egy töltött fegyverrel kövessem Harryt, de nem ellenkezem már. Minden lépésemre ügyelek, hogy semmilyen hangot ne adjon. Mögénk is folyamat pillantok, bár Harry is sűrűn megteszi ezt, ahogyan a hosszú, végét nem látható folyosón lépkedünk. Igyekszem elhitetni magammal, hogy csak egy őrült rémálomban vagyunk, s nem kezdődik szinte minden előröl. Ahogyan egy kissé előrébb jutunk, ahogy kezdjük látni a fényt az alagút végén, nem szürkül be hirtelen, s szakad ránk ismételten minden rossz. 

Megdermedek, mikor hirtelen Harry hátának ütközöm, aki hátra sem néz rám, csak sokadjára ma már jelzi, hogy ne szólaljak meg. Egy gyér fénnyel ellepett folyosón állunk, igen kevés takarásban, míg annak a végén két katona sétál áll, fegyverrel a kezükben. Már felismerem, még ha nem is értem, de a német szavak a fülembe csúsznak. Az egyik felröhög, míg én szívem szerint felhorkannék ezen. Az undor ragad magával, annak a tudatára, hogy őnekik sikerült a hajó fedélzetére kerülniük, és jókedvűen nevetgélnek, míg Isten tudja, hogy hány ember életét oltották már ki. 

Eltűnnek, Harry pedig a másik irányba indul tovább. Követem, a tenyerem már izzad a szoros fogástól, de nem lazítom meg az ujjaimat fegyver körül. Figyelem Harry minden mozzanatát, az izmai minden rezdülését, melyek a pulcsin át is látszanak, persze nem annyira, mintha egy poló feszes anyaga simulna rá. Megrázom kissé a fejemet, a gondolataim elűzése érdekében. Jelenleg az életünk forog kockán, ahogyan még sok emberé. Az álmodozás még bőven ráér. Kamasz lánynak érzem magam, de pillanatok alatt ismertetem magammal a helyzetet, s a helyére kerül minden.

Ujjaim Harry felsőjének anyagát összegyűrik, ezzel biztosan tartva vele a tempót, ő pedig nem ellenkezik. Lábdobogások hangja most sem marad el. Megállunk, de nem tudunk sehova sem húzódni, így várom. Harry éberen figyel, arca félelmet kelt bennem, s ha én lennék az ellenfél, biztosan egy nézésétől már a föld mélyén lennék mindent feladva. Az ujjaim már görcsösen fogják a fegyvert. A légzésem szinte már kézzel fogható a folyosón, míg Harry szerintem a levegővételtől megkíméli magát. Annyira komoly, haragos és éber, hogy ilyennek még nem láttam soha. Ennyire nem volt masszív, amikor a tábort támadták be, de ezt annak tudom be, hogy a terepet ott tökéletesen ismerte, míg itt szinte vakon jár.

A léptek egyre közelebb érnek, én pedig a fejemet kapkodom, míg a folyosó végén fel nem tűnnek a katonák. Megfagy a levegő, megtántorodnak, de alig egy másodpercig tart, mert németül valamit felénk kiáltanak, de Harry nem pihen meg. A másik irányba rántva magával kezd el futni, míg a neonokat a plafonon sorban lövi ki, hol előttünk, hol mögöttünk. Sötétségbe borul lassan az egész folyosó, és még több ember kiáltások halljuk meg, s fegyverek elsülését, melyre felkiáltok ijedten. 

Harry nem szólal meg, ideje sincs valóban, míg teljesen eléri, hogy sötétség legyen mindenhol körülöttünk. Kevés segítséggel, s a navigálásával haladok, míg közben attól rettegek, hogy egy golyó egyikünket eltalálja, s nem jó irányba ér véget ez a háború.