21.Fejezet★Összetartás

K R I S T I N A

Fogalmam sincs, hogy újabb hány kilométert sikerült megtennünk a két napban, amit a hátunk mögött tudhatunk, de azt hiszem, hogy visszamenőleg is már behajtottam magamon a kimaradt sportnapokat. Olykor a fegyverek hangja még mindig megüti a fülünket, vagy inkább újra. Már magam sem igazán tudom. Csupán annyi lebeg a szemeim előtt, hogy közeledünk a célunk felé, közeledünk vissza a családunk felé, s a régi életünk felé, ami ennek az időszaknak köszönhetően még jobban megpecsételt lesz, mint eddig.

Az idő lehűlt még jobban a kelleténél, és a mocskosság érzése a bőrömön még jobban taszít a gondolataimban. Bármit megadnék azért, hogy Liziet a karjaimba vonjam, szorosan öleljem, kacagó arcát puszikkal halmozzam el, majd egy kád, szinte már égető víztömegben áztassam magam hosszú perceken át. A cipőmet már kemény porréteg takarja, s a sár sem éppen kerüli el a lépteimet a latyakos talajon. A fák lombozatának hiánya engedni látni a szürke égboltot, ami egyáltalán nem kegyelmez nekünk, s a reszkető szélfúvás sem éppen szelíden suhan el mellettünk. Semmi különösebb látnivaló nem tárul elénk a gyaloglások során. A folyó mellett maradunk, tisztán hallani a víz áradatát, de nem látjuk tisztán a sűrű fatörzseknek köszönhetően. Liam és Harry egyet értett abban, hogy vigyáznunk kell, s még itt sem vagyunk biztonságban, nem fák nélküli területen.

– Minden rendben?

Niallre pillantok, aki méregető tekintetével az arcomba bámul. Nem igazán éreztem, hogy ennek az egésznek itt lenne az ideje, és, hogy bármit is meg kellett volna osztanom vele, annak ellenére, hogy milyen kapcsolatban is állunk. Harry és én azt hiszem, hogy sodródunk az árral, s próbálunk a kemény napokba némi boldogságot csempészni a másik irányába. Azt hiszem, hogy a legjobb megoldása annak, hogy teljesen magunkba forduljunk, hitünket elvesszük.

– Persze, miért ne lenne? – homlokom ráncba szalad.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen azért összejöttök Harryvel.

– Mi van? – túl hangosan kiáltok fel, s a pár méterrel előttünk sétáló két katona felénk is pillant. Harrynek innen is tökéletesen látszik az arcán az értetlenség, de nagyon remélem, hogy valóban semminek sem a fültanúi. – Niall, ne beszélj rólam úgy, mintha valami könnyűvérű lány lennék, kérlek. Szerintem te vagy az egyik, aki pontosan tudja, hogy min mentem keresztül, és, hogy...

– Igen, tudom – szól közbe most már sokkal halkabban. – Csak egyszerűen meglepett a dolog.

– Niall, nem értelek, ne haragudj. Véleményem szerint semmi rosszat nem tettem, így felesleges ez a felhajtás, amit most itt végrehajtasz. Annyiról van szó, hogy próbálunk némi boldogságot csempészni ebbe az időszakba. Igyekszünk túlélni, és attól, hogy nem rettegve fekszünk a sátorban, hogy vajon mikor is törnek ránk, és húzzák meg a végső ravaszt, ahogy a célkereszt rossz végére kerülünk, semmi baj nincs. Mind a ketten felnőttek vagyunk.

– Igen, ne haragudj, tényleg, csak nagyon aggódom, és nem szeretném, ha újra sérülnél.

– Igyekszem nem el határolni magamat, ez talán annyira rossz lenne? Soha nem gondoltam volna, hogy tartozom neked bármiféle elszámolással is bármilyen tettem után – nevetek fel, s a zsebeimbe jobban belecsúsztatom a kezeimet, hogy a reszkető szél ne támadja őket.

– Csak aggódóm, oké? – sóhajt fel. – Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy azok után, amik Chrissel történek, még egy katonát közel engedsz magadhoz.

A rég hallott név hallatán felkapom a fejemet, nagyot nyelek, s a szívem fájdalmasan sajdul meg. Az emlékek akaratlanul is elárasztják a fejemet, s érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Igyekeztem mindig is, a gyászidőszak letelte után, már ha, annak egyáltalán egyszer vége szakad... összeszedni magam, s erősnek mutatkozni csak a kislányom, a kislányunk miatt is, aki a legcsodásabb ajándék, amelyet az eddigi életem során kaptam.

A kanadalló előtt, a földön ülve a bolyhos, hófehér szőnyegen, egy újabb adag fagylaltot kanalazok a számba. Ez az a nyalánkság, ami nálam évszaktól teljesen függetlenül is megtalálható a hűtőmben, hogy bármikor, előszeretettel tudja fogyasztani, amikor csak valami édesre vágyom. Odakinn a város már sötétségbe borult, pedig még csak igen korai esti órát tudhatunk a magunkénak. Semmi különösebbet nem csinálok, mindössze a pattogó tűzre meleget, amely olykor melegséggel nyaldossa meg a csupasz lábaimat, amelyeken ismételten nem pihen semmiféle meleg zokni. Nem tudom itthon elviselni, bármennyire is kellene a hidegebb napokon, egyszerűen lehetetlen, hogy a lakásunkon belül bármiféle zokni is a lábaimon legyen. Az ujjaimat kissé megmozgatom, s egy újabb kanál, édes mogyorófagylalt landol a számban. Már nem sok van az üvegtálkában, s a kezem, és a kandalló melege azt is valamilyen szinten elolvasztotta már, amiért sohasem rajongtam.

Felkapom a fejemet, s oldalra pillantva megcsodálom az én nem rég hazatért katonámat, aki egy törülközővel a derekán slattyog kifelé a fürdőszoba falai közül. A haját egy másik fekete törülközővel törli szárazra, amely kontrasztban áll hófehér, csodásan nedves bőrével. Felsőtestét több összeforrt seb is megjelölte magának az idő során, de azt hiszem, hogy ez még több pozitívum, mintsem negatívum. Arcán édes mosoly ül, majd a meleg anyagot hanyagul a kanapára ejti, s ahogy van leül mellém. Ujját a tálkába nyomja, s megízleli az elolvadt fagylalt, enyhén hűs, finom ízét. Friss illata az orromba kúszik, s tekintetem megállapodik a felsőtestén, melyen vízcseppek versenyezve száguldoznak, míg a dereka köré csavart anyagban el nem vesznek. Egyik kezét körém teszi, a kanapén pihenteti, s az ujjai édes cirógatásba kezdenek a bőrömön. Közelebb hajol, a frissen mosott hajamba nyomja az orrát, s mélyen beszippantja az enyhe kókusztól illatozó tincsek finomságát.

– Meg fogsz fázni.

Kezével eligazgatja a hajamat, ajkait a fülem mögötti kis bőrfelületre nyomja, majd mormog valamit, de a szavai értelme nem igazán jut el teljesen hozzám. Forró ajkai perzselik a bőrömet, s az alapból is gyors tempót diktáló szívem, most még nagyobb ütemet kezd el járni.

– Hagynád? – suttogja a bőrömbe, én pedig leteszem kicsit odább a tálkát, mielőtt az felborulna, bár valószínűsítem, hogy teljesen hidegen hagyna.

– Megfontolandó.

– Tény, hogy csábító ajánlat, hogy a nővérkét játsszad itthon – mosolyát a bőrömön érzem, s az én szám is egy széles mosolyra húzódik, míg a szemhéjaim kellően lecsukódnak. – De az a megoldás sem rossz, ha most felmelegítesz.

– Chris – fordulok felé, kezem az arcára csúszik.

Még csak pár órája érkezett haza, és még nem igazán fogtam fel, hogy itt van, hogy a kezei a testemen járnak, a csókja perzseli a bőrömet, s a szavai a lelkemig hatolnak.

Tekintetünk találkozik, enyhén borostás arca karistolja a tenyerem bőrét, de nem igazán érdekel, csak, hogy tapinthassam, hogy érezhessem, s, hogy addig öleljen, ameddig csak tud. Megcirógatja az arcomat, a számra hajol, s az ajkai lágyan, türelmesen érintik meg az enyémét, míg beletúr a hajamba, és még közelebb von magához, hogy a levegő se álljon közénk.

Hirtelen térek magamhoz, amikor is nekiütközöm valaminek. Enyhén megrázom a fejemet, az arcomon legördülő cseppet azonnal letörlöm, s megköszörülöm a torkomat, míg érdeklődve figyelem, hogy Harry miért is tette ki elém a kezét, ezzel megálljt parancsolva nekem. Tekintete az enyémmel találkozik, és nem kell semmit sem kérdeznie, tudom, hogy a hogylétem felől érdeklődne, így csak bólintok, s megpróbálom összeszedni magam még mindig kicsit értetlenül a dolog előtt állva.

Ajkai elé teszi az egyik ujját, ezzel mutatva, hogy maradjak csendbe. Nagyot nyelek, ő pedig elveszi a kezét, s az enyémét ragadja meg, míg a másik kezében a fegyvere jelenik meg, és már is tudatosul bennem, hogy nem csupán megállított poénból. Oldalra pillantok, és Niall és Liam már nincs mellettünk, s Harry is beránt egy fa mögé, amely kétlem, hogy teljesen eltakarna bennünket, de nem teszem szóvá. Mellkasa az én mellkasomnak nyomódik, a hátam a fa kérgéhez nyomódik, s még a levegőt is halkabban próbálom venni, még igyekszem nem kérdéseket feltenni.

Léptek hangját hallom, és e félelemmel tölt el. Harry még mindig fogja a kezemet, míg időnként kipillant a fa törzse mögül. Az oldalprofiljára vezetem a pillantásom, de a háttérben Niall és Liamet vélem felfedezni, akik hasonlóan egy-egy fa mögött húzzák meg magukat. Niall kezében is egy fegyver lapul, s meglep, ahogyan ő is ki-ki les a fa takarásából. Én megmoccanni se merek, a fejemet hátravetem, és mélyen igyekszem magam nyugodt lélegzetvételekre kényszeríteni.

Harry rám néz, a kezemet finoman megszorítja, aztán a homlokát az enyémének nyomja. Tekintetünk találkozik, szemeiből nem tudom kiolvasni, hogy mit is gondol, és most ez is minimális félelemmel tölt pluszban el.

– Nyugalom – suttogja, szinte már hang nélkül formálják ajkai a szavakat. Lehajol, minimális puszit nyom a halántékomra, mire a szemhéjaimat lehunyom.

Ujjainkat egybefonja, s ez a tette minimálisan csillapítja az őrület határára ért szívverésemet. A léptek egyre közelebbről hallatszódnak, a szemhéjaimat szorosan lehunyom, s nagyon remélem, hogy észrevétlenek tudunk maradni.

– Basszus – sóhajt fel, és kilép a fa rejtekéből, és pedig döbbenten nézem. – Rick!

A név hallatán én is kilépek, bár az ellenségemnek is tekinthetném őt. Harrybe ösztönösen karolok bele, valamiféle menedéket remélve. Lepillant rám, majd a kezét a derekamra csúsztatja. Louisa Rick mellett egyik lábáról a másikra áll, billeg, s eléggé nyúzottnak, mocskosnak tűnik. Külseje zilált, arcát néhol sárfoltok tarkítják.

– Jó ismerős arcokat látni – feleli kurtán, s Liam és Niall is csatlakozik a négyesünkhöz.

– Hogy hogy a menekülő úton haladtatok? – Liam azonnal a kérdőre vonja őket.

– Itt vagyunk, nem tudunk eljutni a kikötőig, mert utánunk jöttek, így letértünk az útról, ahogyan még sokan mások, és most próbáljuk elérni a kikötőt és abban reménykedünk, hogy lesz egy komp, ami átvisz a túlsó partra bennünket – feleli Louisa.

Harry biccent és elteszi a fegyverét, ahogyan a többiek is.

– Rendben. Tudtok valami bővebb információt a táborról?

– Semmit – mondja Rick. – De, ha nem gond, haladhatnánk együtt tovább. Minél többen vagyunk, annál jobban meg tudjuk védeni magunkat.

Harry teljesen az oldalához von, és ez a gesztus nagyon is melegséggel tölti el a szívemet. Tudom, hogy igazuk van, és nem csak a saját dolgaimat kell előtérbe helyeznem, de hazudnék ha azt mondanám, hogy túlzottan is jól érzem magamat a páros társaságában.

– Tudom, hogy nem alakult jól a kapcsolatunk, de össze kell fognunk, ezt be kell látnotok – Rick tovább érvel.

Liam és Harry összepillant, némán váltanak szót egymással, aztán felsóhajt a mellettem álló férfi, és bólint.

– Rendben, menjünk tovább, már nem sokáig tudunk haladni mert esteledik. Igyekezzünk!

Harry újfent a kezemért nyúl, és maga mellett tartva indul el az eddig is tartott irányba.

20.Fejezet★Felcserélt Szerepek

Zene a fejezethez

K R I S T I N A

Harry karjaiban nyúlok el egy sziklán ülve. Egy meleg pléd fedi még a testünket a vastag ruházatunkkal együtt. Az eső abbamaradt, a vihar visszavonólót fújt, s az ég lassan teljesen kitisztul, míg a nap meleg sugarai bújnak elő. A hűs levegő az arcomat megcsípi, de kihasználva, hogy a szél nem mozgatja meg a légkört, kimásztunk a sátrunk fogságából.

Korábban arrább sietősen frissítettük fel magunkat a tó vízével. Eleinte elleneztem Harrynek ezt a felvetését, de persze tisztában voltam vele, hogy erre szükségünk van, s azt hiszem, hogy a testem és a lelkem is hálás már nekem. Valóban minimális időt töltöttünk el a mosakodással, a bokrok takarásában, míg folyamatosan azon aggódtam, hogy nehogy valamelyik fiú rajta kapjon bennünket. Harry persze leintett, hogy felesleges az aggodalmam, és nem hagyná, hogy bárki is a testemen legeltesse a szemeit. Ekkor eszméltem fel arra, hogy ő is most lát teljes világosságban először. Gondolataimat egy lágy csókkal űzte el, majd meleg anyaggal tekerte körbe a testemet, s pillanatok alatt fel is öltöztünk.

– Merre jársz? – mormolja a nyakamba a szavakat Harry.

– Szerinted mennyire abszurd, hogy egy háború közepén egy vízparton ülünk, és csak meredünk magunk elé?

Felnevet, a mellkasa rezgése engem is átjár, s az én szám is egy mosolyra húzódik. A pokróc alatt a kézfejemen az ujjai el kezdenek járni.

– Mondjuk azt, hogy kiélvezzük a pillanatot.

– Azt hiszem kellően – bólintok, s oldalasan a mellkasához simulok, még több melegség reményében.

– Romantika a háború idején sem hal ki.

– Romantika? – pillantok fel rá. A tegnap estét mindennek, csak romantikusnak nem.

– Mocskos romantika – vigyorodik el, s a látvány csodás, ahogyan a napsugarak az arcát megvilágítják, s a zöld szemei megcsillannak.

– Mikor indulunk tovább?

– És te még ezt is porba tiportad – horkan fel és lepillant rám. – Nem tudom merre vannak Liamék, de ahogy nézem a vihar mindjárt a nyakunkon van ismét.

Oldalra biccenti a fejét, én pedig követem, s látom, hogy a túlsó irányból valóban fekete felhők közelednek. A szél még békésen messziről figyel, és a Nap bátran mutatja meg magát. A folyó lassan hömpölyög, míg Harry meleg lehelete a nyakamat csiklandozza, ahogyan a fejét a hajlatban rejti el egy kis időre.

– Akkor nem indulunk tovább? – sóhajtok fel.

– Ha nem tudnám, hogy egy édes kislány vár haza téged, azt hinném, hogy előlem akarsz menekülni.

– Nem várhatod, hogy teljes komolysággal álljak azonnal a dologhoz. De nem előled, hanem a háború és a vérszomjas, ellenséges katonák elől szeretnék mielőbb eltűnni.

– Megértelek – ajkai az arcom bőrét érintik meg, és egy pillanatig nem hiszem el, hogy ez valós, s Harry már nem a mogorva, távolságtartó, kimért tiszt, hanem egy férfi, aki az ölelésével melegen, s szeretet érzésével ringat lassan. – De ideje visszamenni a sátorba, mielőbb a nyakunkba szakadna a vihar.

Kikászálódom az öléből, s a kapucnimat azonnal a fejemre húzom, annak ellenére, hogy az első lába még csak lóg. Lemászom a szikláról, ám Harry végig fogja a kezemet, míg biztos talajon nem állok. Ezután követ, és a plédet a hátamra teríti, vállaimon átveti a kezét, és úgy vezet vissza a sátrunk irányába. Meglepő, hogy semmilyen fegyverropogás hangja nem hallatszik el idáig, de már valóban messze eljöttünk a tábortól, a várostól.

Oldalról motoszkálásra leszünk figyelmesek, s ahogyan arra pillantok, követve Harry figyelmét, Liam és Niall bukkan elő. Megállunk, ők pedig közelebb jönnek. Lábaik alatt falevelek roppannak össze, s a sáros talajon bakancsaik nyomot hagynak maguk után. A fák halkan süvíteni kezdenek a gyenge szél hatására, amely elér bennünket.

– Jó reggelt – lép közelebb Niall, én pedig kibontakozom Harry fogásából, és megölelem a szőke srácot. Furcsállóan nézi, ahogy Harry elenged, és valószínű, hogy hirtelen nem is tudja hova tenni a dolgot, de ne habozok, s hamar az ölelésembe vonom.

– Neked is – mosolygok fel rá, majd Liamre pillantok, aki már Harryhez lépett közelebb.

– Nem úgy tűnik, mintha egy kis zápor jönne – mondja Liam, Harry pedig egyetértően bólint, s rám villannak a zöld szemei.

– Akkor ma még maradjunk itt, holnap viszont mindenképpen útnak kell indulnunk, nem csúszhatunk többet – jegyzi meg Harry, és visszanéz a bajtársára. – Valószínű, hogy a többiek már angol parton vannak, és bennünket vagy keresnek, vagy halottnak nyilvánítottak.

– Micsoda? – szinte felkiáltok, a hangom el is csúszik, s a plédet szorosabban fonom magam köré.

– Ilyenkor ha küldenek is felderítőket, nem sokáig kutatnak az ember után... – mondja Liam, de Harry egy pillantással belé is folytja a szót.

– Menjünk a sátorba, mielőtt elázunk – nyújtja felém a kezét a srác, de reagálni nem tudok, csak Liam szavai ismétlődnek bennem. Harry lép, és még valamit mond a többieknek, de már vezet is a sátor irányába. Leveszem a cipőimet, úgy lépek be, s a kiterített nejlonokra teszi Harry a saját, és az én cipőmet is, hogy ne sározzuk össze a hálózsákot. Beljebb mászom, a plédet még mindig magam körül tartom, hiszen nem éppen meleg, nyári idő tombol idebenn.

– Hé, mi a baj? – mászik hozzám Harry, de most nem von magához, még a kezemet sem fogja meg. Tisztes távolságból figyeli a zavart arcomat, melyet valamelyest a hajam takar a kapucninak köszönhetően. – Kérlek, beszélj. Úgy nem fogunk egyről a kettőre jutni, ha elzárkózol. Tudom, hogy még bőven van mit megtudnunk a másikról, és hogy egyikünk sem tudja biztosan, mi is lesz a jövőben, de bízzunk a legjobbakban, és amennyire lehetséges nyíljunk meg egymásnak.

– Ugye tudod, hogy mostanában minden percben szinte meglepetést okozol – nézek a szemeibe. – Nem gondoltam volna, hogy pár éjszakán kívül bármit is akarsz tőlem.

– Erre visszatérünk később. Most mondd el, hogy mi történt, ami miatt ennyire megijedtél?

– Csak Liam nyers megfogalmazása.

– Sokkal nyersebb vagyok nála, és ezt te is tudod. De, ha arra gondolsz, hogy a halálhírünket keltik, nem egészen így van – fogja meg a kezemet, és magához húz egy határozott mozdulattal. – Eltűntnek nyilvánítanak bennünket. De legyünk reálisak. Két nap telt el, szóval felesleges még ilyenről beszélni, mert biztos vagyok abban, hogy keresnek bennünket.

– Te sem ígérhetsz meg akármit, mert az ígéretek elpárolognak, és, ha nem teljesül, csak összetört lelkek maradnak.

– Kris, bármit megteszek, hogy hazajuss Liziehez – suttogja a fülembe, míg a hasamnál megfogja a kezemet. – Mesélj róla nekem.

– Nem kell miattam ezt csinálnod Harry.

– Érdekel, hidd el, hogy nem kérdezném... És lássuk be, hogy nem kell azért küzdenem, hogy a bugyidba jussak – mormogja mély hangján, s mosolyát a bőrömön érzem. Elmosolyodok és kissé megrázom a fejemet.

– Megnyugtató – húzom feljebb a takaró anyagát magamon.

Egy pillanatig elmerengek azon, hogy vajon mi is az, amit megoszthatok vele úgy, hogy az érdekes legyen a számára. Nyilván nem a szokványos hétköznapjaink, melyek annyira érdeklik, így tényleg elmerengek azon, hogy számára mi is válhat érdekessé, s egyszer csak az ajkaim elválnak, a szavak pedig sorra hagyják el a számat. Szinte össze-vissza fecsegek, és feladom, hogy valami tényleg különlegeset keressek az emlékeim között. Számomra minden kis momentum felbecsülhetetlen értékkel rendelkezik, s mindegyik mosolyt csal az arcomra, melegséget a szívembe, és jelenleg kegyetlen hiányérzetet is a lelkemnek. Érzem, hogy minden kis emlékáradatra a szívem fájdalmasan sajdul meg, a torkomban gombóc keletkezik, míg a szemeimet a könnyek kezdik el szúrni, melyek végül percek múltán kövér cseppekben megadva magukat gördülnek végig az arcom vonulatán. Harry apró érintése, amellyel a könnyeimet törli le, elhiteti velem, hogy a szavaim elérnek hozzá, hogy valóban meghallja, nem csak hallgatja, s egyfajta missziónak érzi, hogy a lányom iránt érzett szeretetemet ne rejtsem el, hanem bátran vállaljam fel. Én pedig megteszem.

– Csak szórakozol – nevet fel, amint egy idei nyári emléket osztok meg vele. – Nem hiszem el, hogy ennyire vagány kislányod van.

– Pedig igaz – nevetek fel én is, míg a könnyeim már boldog örömkönnyekké alakulnak, s lassan elpárolognak. – Valójában bevittem magammal, mert váratlanul hívtak be, és igazából szeretik őt. Nem kellett sok mindent csinálnom, de a srácok ott el is ragadták a szabad órájukban a lányomat, és mire kimentem, már az abroncsokon lépkedett át. Persze fogták a kezét, de ahogyan az apró lábaival és kezecskéivel igyekezett átbukdácsolni a poros közegen... Valójában édes látvány volt, és az is, hogy a kemény katonák, még ha kis ideig is, de leereszkedtek a szintjére, és nem szégyellték, hogy egy pár éves kisember dirigál nekik.

– De sajnálom, hogy nem lehetettem a táborban akkor. Valószínű, hogy az egyik legfegyelmezőbb három éves volt, és keményen megdolgoztatta a srácokat – nevet fel halkan.

– Te is hozzánk tartozol? – pillantok rá a vállam felett értetlenül, mert nem rémlik, hogy valaha is láttam volna az épület körül ólálkodni.

– Igen, nyár eleje óta, előtte Észak-Angliában voltam. És őszintén mondom, hogy kíváncsi lettem volna, ahogyan Liz ilyeneket csinál. Bár nem gondoltam, hogy valaha is egy kisgyereknek ilyen lehetőségei vannak egy katonai terepen.

– Nos, Lizie édesapja is katona volt – sóhajtok, s a mellkasának dőlök.

– Mi történt? – Kezei szorosabban fonódnak körém, én pedig a plédből kiálló egy cérnaszállal játszadozom.

– Úgy volt, hogy eltávot kap, egy éves szolgálaton volt túl, persze minimális megszakításokkal. Közben érkezett egy újabb parancs, és mennie kellett, bár rövidebb időre szólt már a behívó. A legnehezebb volt elengedni, de bíztam benne, és ebben az egészben, annak ellenére, hogy tudtam a kockázatot. Rá egy hónapra tudtam meg, hogy Lizie már velünk van.. – keserű mosolyra húzom a számat. – Nagyon boldog voltam, és nagyon nehezen fogtam vissza magam, hogy ne írjam meg neki azonnal a hírt. Meg akartam várni, amíg hazaér, mondván, hogy talán a legjobb fogadtatás lenne a számár. Egy héttel az érkezése előtt megjelent két tiszt a házunknál, meg sem kellett szólalniuk.

– Sajnálom – von még jobban magához.

Megrázom kissé a fejemet, s eltávolodok tőle, de csak annyira, hogy egy zsebkendőt vegyek magamhoz.

– Tudod akkor döntöttem el, hogy tovább kell küzdenem, és tényleg segítenem kell a sérült katonáknak, hogy kevesebb családdal történjen ilyen tragédia. Hogy kevesebb gyermek legyen, aki apa nélkül nő fel. A kislányom tartotta bennem a lelket a születése előtt, és azt követően is, a mai napig.

Megtörlöm az arcomat az újabb feltörő könnyeimnek köszönhetően, de Harry elveszi tőlem a nedves zsebkendőt, s az állam alá nyúlva maga felé fordítja az arcomat.

– Nem szégyen a gyengeség, és olykor hagyni kell, hogy mások segítsenek rajtad. Te már rengeteg mindent tettél, hagyjad, hogy a fájdalmad előtörjön, és az anyai szeretet, amit a kislányod iránt érzel, aki egy belevaló kis csaj, és nagyon remélem, hogy egyszer megismerhetem – hüvelykujja végigsimít az alsó ajkamon, amelyen a sós könnyeimet tisztán érzem. – Hagyjad, hogy most téged mentsenek, mentselek meg.

19.Fejezet★Viharos reggel

K R I S T I N A

A testem hirtelen megrándul, ahogyan a hangos mennydörgésre magamhoz térek pár pillanat alatt. Szemeim kipattannak, s szinte teljesen éberré válok. Kiskoromban volt, amikor felébredtem, s féltem, így a szüleim között kötöttem ki a húgommal együtt, de már jó ideje nem volt félelemmel kapcsolatos érzésem. Egy villámlás fénye is elér hozzánk, majd ismételten egy mennydörgés következik, mire ösztönösen húzódok hátrébb, az engem ölelő karok birtokosához. A takaró anyagát feljebb húzom magamon, az eső pedig szinte vízesésszerűen ömlik le. Úgy érzem magam, mint a kislány, aki a takarója menedékéből, éppen csak, hogy a szemei látszanak ki, az ablakot pásztázza, s az odakinn tomboló vihart méri fel, míg a levegőt erőteljesen kapkodja, a szíve gyorsan ver és még a sírás is kerülgeti.

– Hé – szorosabban tekeredik körém Harry keze. Hangja mély, valószínű, hogy a mocorgásomra, nem pedig az odakinn tomboló vihar miatt ébredt fel. A takaró alatt megkeresi a kezemet, én pedig hagyom, hogy az ujjainkat minimálisan egybefonja, s a kézfejemet ujjával cirógassa. – Egy ki nem nőtt gyermekkori félelem?

– Nem, csak nem igazán töltöttem még ilyen időt egy sátorban.

– Minden rendben, egy kis vihar – mormogja a nyakamba a szavakat, míg az ujja továbbra is finoman simogat.

Igyekszem egyenletesen venni a levegőt, s visszaaludni, hiszem még sötétség van odakinn, és egyáltalán nem érzem, hogy tartalmas órákat aludtam volna át. Lehunyom a pilláimat, s próbálok Harry nyugtató simogatására koncentrálni, a külső zajokat pedig kizárni. Mélyen magamba szívom a levegőt, a lábaimat pedig ösztönösen húzom feljebb, magam elé. Hirtelen megdermedek, ahogy Harry száját egy kisebb nyöszörgés hagyja el.

– Kris, nem kell ilyen viharvert ürügyekkel jönnöd, ha csak fel vagy izgulva.

Pofátlanul hagyja el minden szó a száját. Ismételten a sátor oldalára meredek, és próbálom elhitetni magammal, hogy Harrynek semmi nem hagyta el a száját és csupán a képzeletem szórakozik velem. Ám a keze elengedi az enyémet, a felsőm alá próbál meg bejutni, de nem igazán sikerül neki, mivel bodyt viselek. A szívem már is ismétlődően túlságosan is heves ver, s tartok attól, hogy a szakadó eső, a heves szél és a mennydörgés sem elég, ahhoz, hogy elrejtse.

– Harry, ne... – fogom meg a kezét, amely végül a combomra csúszik, amint konstatálja, hogy a felsőm alá nem olyan egyszerű a bejutás.

– Ugyan, felnőttek vagyunk, egy erdő, és háború közepén – ajkai a nyakam bőrét érintik meg. – Egyikünk sem él kapcsolatban, és lehetséges, hogy soha nem is fogunk már. Ki kell használni a lehetőségeinket.

– Fejezd be ezt a lehangoló stílust – fordulok a hátamra. – Megígérted, hogy hazajutunk.

A hangom kétségbeesetten hat, a szívem még mindig nem talált rá egy stabil ütemre, míg a lélegzetünk eggyé válik a fülledt sátor falai között. Felkönyököl, így tökéletesen le tud nézni rám, amíg a másik kezét továbbra is rajtam tartja. Mivel megfordultam, a keze előröl pihen a combomon, s melegséggel árasztja el a területet. Kezem a mellkasára csúszik, ezzel próbálva a tisztes távolságot megtartani kettőnk között, még ha már túl késő is. Tenyerem alatt tisztán érzem szívének heves ütemét, mellkasa, izmainak keménységét, s bőrének puhaságát, forróságát.

– Valóban, és tartom is a szavamat – bólint. Haja a feje tetejéről előre hullik, mire automatikusan nyúlok fel, s simítom ki az arcából a sötét tincseket. – De nem zárja ki azt, hogy vonzódunk egymáshoz.

– Harry, isten tudja, hogy mióta nem voltál nő közelében – halkan beszélek, a hangom olykor az érintésének köszönhetően meg is remeg. – Egyértelmű, hogy nem bírod a gatyádban tartani a farkadat.

– Áucs – nevet fel. – Hidd el nekem, hogy nem ez ennek az oka, de ha ezt bizonygatnom kell, régen rossz – simítja szeméremdombomon a kezét végig, míg a másik oldalra nem ér, s nyúl egyenesen a fenekemhez.

– Tényleg nem kellene – lejjebb hajol, ajkait végighúzza az enyémeken, de nem csókol meg. – Liam és Niall pár bokorral van arrább.

Harry elneveti magát. Halk, de a mosolyát tökéletesen érzem magamon, míg a keze igazán tolakodó módon érint ott, ahol tud. Melleim a kemény mellkasának simulnak, ahogyan rám fordul, de még is mellettem tartja meg a súlyát, s nem egészen helyezkedik el fölöttem, de még is úgy érzem, hogy a levegő is teljesen kipréselődött a vágyakozó testünk közül.

– Kris – nagyot nyel, melyet tisztán hallok egy mennydörgés közepette. – Ne gyere ostoba, gyerekes kifogásokkal. Felesleges, hogy ilyen hasztalan dolgokra használd a szép szádat – ujja végigcsúszik alsó, majd a felső ajkamon. Ajkaim minimálisan elnyílnak. Meleg leheletem megérinti az ujjbegyét, majd az orra az enyémét böki meg finoman, mire egy mosolyra húzom a számat. Valahogy most nem a katona van előttem, aki a társaiért, s a hazájáért menne előre, hanem a férfi, aki igenis pimasz módon próbál megszerezni. – Mind a ketten tudjuk jól, hogy vonzódunk egymáshoz – suttogja számba a szavakat. Kisebb puszit is ad, mire ösztönösen hunyom le a szemeimet. – Ne tiltakozz a jó ellen.

A szája lassan éri el az enyémet ismételten, s lágy puszikkal kezd elhalmozni. Szája puha, forró, és kellően buja, ahhoz, hogy a kezem a tarkójára csússzon és még többet akarjak édes ízéből, amely az elmémet elködösíti. A testem annyira forróvá válik, hogy a takarók és a ruharétegek szinte már égetik a testemet. Egyik kezével megfogja az arcomat, a másikkal továbbra is mellettem támaszkodik. Nyelve az enyéméhez simul, a mellkasunk újra, s újra találkozik a heves lélegzetvételeinknek köszönhetően. Megemeli magát, a combjaim pedig elárulva engem adnak neki helyet, hogy kényelmesen elférjen közöttük. Egyik kezem még mindig a tarkójánál fogva húzza a számra, amelybe újra, s újra bele is csókol. Másik a hátán simít végig. Izmainak minden mozzanatát érzem, ahogyan magát tarja felettem, s a jobbja már a testemen simít végig egészen a melegítőmig, amelyet el is kezd lefelé tolni. Elszakad tőlem, feltérdel a lábaim között és a kezemnél fogva engem is felhúz. Körülöttünk újra mennydörgésnek hangja hasít a levegőbe, én pedig összerezzenek a váratlan külső hatástól. Harry egy puszit nyom a számra, de ez nem igazán segít abban, hogy a verdeső szívem nyugodtabb tempóra váltson.

Mivel a fenekemet már nem takarja a fekete anyag, így a kinyújtott lábaimról könnyedén húzza le az anyagot. A lábaimat a hűvösség megcsapja, amely a félretolt takaróknak köszönhető, s a pamut hiányának. Ujjai ezt ki is használják, és végigszántanak a feltárult bőrfelületen, aminek köszönhetően a libabőr jelenik meg a lábamon. Nem tudom eldönteni, hogy rossz, vagy jó, hogy a sötétségnek köszönhetően nem látom az arcát, csak igen homályos vonalait. Lélegzetvételeit kihallani a viharban is tisztán. Beletúr a hajamba, a szájára von, hevesen, éhesen kap a lüktető ajkaim után, amelyek nem kétségesek, hogy pirosak még mindig az előző csóktól.

Hajamat marokra fogja, teljesen maga ellen nyom, a másik keze pedig bátran csúszik le a nyakam vonalán, érintve a mellemet is. Hasamat sem hagyja figyelem nélkül, de nem áll meg egy percre sem. Egyenes a lábaim közé vezeti vándorló kezét, amely végigsimít rajtam. Elválok tőle, homlokát az enyémének támasztja, az ujjai pedig tovább cirógatnak, ám a bodym patentjait meg is találja, s szétválasztja az anyagot. Derekamnál fogva megemel finoman, így kihúzza alólam az anyagot, majd visszaenged a hálózsákra, s meg is szabadít a meleg anyagtól, amely szinte már égette a testemet csupán hosszú percek óta.

– Átkozom az éjszakát, hogy nem látlak – mormolja a szavakat. – Azt hiszem, hogy emiatt kárpótlás illet – dönt vissza vízszintesbe, ahogyan a sportmelltartó is lekerül rólam. – Vagy talán a napfelkeltét is benned köszöntöm.

Szavai megrengetnek, még ennél is jobban feltüzelnek, és türelmetlenné tesznek. Csípőmet felfelé billentem, minek egy finom súrlódás az eredménye. Felmordul, egy puszit nyom az ajkaimra, majd a kulcscsontomra, s végül a mellemnél állapodik meg, melyet meleg nyelvével és puha ajkaival kényeztetni kezd. Nedves csókokkal, kósza nyalintásokkal áraszt el, a levegő úgy érzem, hogy nagyon lecsökkent idebent, a környezet párássá vált, s már most a hajam a bőrömhöz tapad.

Másik mellemet sem hagyja figyelmen kívül. Ujjai szorgosan mozognak szinkronban a szájával, míg az én kezeim a tarkóját simogatják, s a felkarját markolják. Már magam sem tudom, hogy mikor volt utoljára ehhez hasonlóban részem, s érzem, hogy a testem még többért könyörög mocskos módon, minden pillanatban, ahogyan Harry kemény izmainak feszül. Ajkaimon több nyöszörgés is kiszalad, de emlékeztetem magam, hogy nem csak ketten vagyunk immáron.

Ráfúj a nedves mellemre, a felsőtestem felfelé ível, míg a hasamat borítja be csókokkal. Most már biztos vagyok abban, hogy nagy előny az éjszaka árnyékaiba rejtőzve átadni magamat neki. A testem a várandósságom közben, s utána is kellően megváltozott, és nagyon nem állt még vissza, sajnos a lustaságomnak, és időhiánynak köszönhetően abba a formába, amely előtte volt. Harry még is úgy csókolja végig a bőrömet, mintha a legtökéletesebb nő feküdne alatta.

Ujjait a bugyim korcába akasztja. Ez az utolsó darab, ami már csupán a testemet fedi el előle. Az apró darab lekerülése után hallom, ahogyan mozgolódik, s pillanatok alatt a combomon át, a hasamon, a mellkasomon keresztül csókolja fel magát a testemen, míg ujja a nedves ölemet érinti ismétlődően. Másik kezével a fejem mellett támaszkodik meg és megcsókol. Belső combomat megérinti erekciója, s érzem, hogy kisebb nedvet hagy maga után. A keze ellen mozdulok, még többet akarok, a csókját teljesen elfogadom, a kezeimmel körülölelem, és hagyom, hogy az ujjai kecses mozgását a pénisze váltsa fel, amely lassan siklik belém, s az utolsó ép gondolatokat is kiűzi belőlem.

★

Takaró fedi a testemet, arcom Harry mellkasán pihen, míg a hasán elnyúló kezemet lágyan simogatja. Hajam a hátamhoz tapad, ám Harry a vállaimról elhúzza a szálakat és az izzadt testemet még jobban betakarja. A légzésünk már normalizálódott, a csend körül ölel bennünket, melyet mindössze az odakintről az eső vadsága hallatszik be.

Felpillantok a férfira, aki lehunyt pillákkal pihen, az ujjai még mindig simogatnak, s olykor a hajamba is puszil. Meglep ez a hirtelen fordulat, de kihasználom az időt a közelében, annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, mennyire is nem ismerjük még a másikat. Ezen szeretnék változtatni, de azt is tudom, hogy nem csak rajtam múlik, így remélem, hogy kellő partner lesz benne, még ha, ennél több nem igazán is fog kialakulni kettőnk között. Már nem csak a saját szívemmel, hanem a kislányom gyermeki érzéseivel is játszom, és ha netalántán odáig jutna a kettőnk között a dolog, tudnom kell, hogy bízhatok-e benne annyira, hogy nem töri csak úgy egyik pillanatról a másikra össze a szívemet, s nem kötök ki darabokban egy kórházi szobában.

Megrázom minimálisan a fejemet, ezzel elűzöm a gondolatokat, amelyek ostobaságoknak tűnik a jelen helyzetünkben. Felülök, a takaró lecsúszik rólam, de nem zavartatom magam. Kinyúlok a táskáink felé, és az oda támasztott vizes palackot felemelem. Érzem, hogy Harry ujja a gerincem vonalán szánt végig. Elmosolyodom, s pár korty hűs vizet iszok. Mocorgása elér hozzám, felül, az ujjai az enyéim közé fonódnak a palackon, és a szája elé húzza, hogy ő is egy kis frissítőt vehessen magához. Elengedi a palackot, én pedig visszatekerem a kupakot, s a helyére teszem. Harry hűvös ajkait a vállamra nyomja. Oldalra pillantva találkozik a tekintetünk, a zöld szemei az enyéimbe mélyednek. Egyikünk sem szólal meg, de azt hiszem, hogy ennek így kell lennie. Visszahanyatlik, maga után húz engem is, és teljesen magára von. Lábaim közrefogják a csípőjét, míg ő eligazgatja körülöttünk a takarót, hogy visszaburkolózzunk a melegbe. Hajam függönyként hullik körénk, melyet egy oldalra igazít, és lehúz magához egy lassú csókra. Combjaimat cirógatja, nyelve enyéméhez simul, s ígéretét lassan teljesíti be a viharos kora reggelen.

18.Fejezet★Elmaradt műsor

K R I S T I N A

Harryhez lépek, aki már a megtisztított halakat a tűzre helyezi. Meglepődik, kérdően néz rám, ahogy a meleg, puha anyagot a hátára terítem. Lehetséges, hogy túl gondolom a dolgot, de véleményem szerint igenis vigyáznia kell az egészségére, hiszen most nem tudok csak úgy gyógyszert adni neki, és megfelelő körülményeket biztosítani, ha úgy van.

– Meg se próbálj ellenkezni!

– Jól van – bólint, s visszafordul a tűz irányába.

– Miben segítsek?

– Valójában semmiben, a halak sülnek, Niall és Liam hoz még fát – egyenesedik fel, s az éppen leeső anyagot elkapja, és vissza is húzza magára. – Rendben vagy?

– Ezt még te kérdezed? – ülök le egy száraz fatörzsre. – Nem én ugrottam bele a fagyos folyóba.

– A fagytól azért még eléggé messze van, és ezt már tisztáztuk. Valamit ennünk kell, Kris, ezt te is tudod.

– Engedjük el a témát inkább – mosolygok rá, ő pedig egyetértően bólint, s leül mellém.

Lassan Liam és Niall is visszatér, Harry pedig felügyeli a két nagyobb méretű halat, amelyek lassan sülnek át a pattogó tűz felett. Már egészen be is sötétedett, így a fényforrásunk a Hold, s a meleg tűz, amely elé a kezeimet tartom, míg Harry az utolsó pillantásokat veti a vacsoránkra. Amint megfelelőnek tartja, egy tányérra szedi az egyik halat és felém nyújtja. Liam feláll, s segít neki a másikat ketté szedni, és azt külön-külön teszi. A két fiú velünk szemben ül, Harry pedig, ahogy ismételten elfoglalja a helyét mellettem, megigazítja a meleg anyagot magán, bár kétlem, hogy a saját kényelme miatt, inkább ár csak azért, hogy ne merjek semmit szólni, újfent.

Lassan enni kezdünk. A hal a tányérból, melyet fogok, apránként tűnik el, persze a szálkák száma igen csak nőni kezd a papírtányér egyik felén. A fiúk között vicces szóváltások hangzanak el, de én csak csendben hallgatom a poénokat, amelyek fáradhatatlan módon csattannak szinte percenként el. A hal íztelen, mindössze a füstös ízt lehet kiélezni a fehér húsán, de elnyammogunk rajta mind. Valószínű, hogy Harry és Liam is már hozzászokott az íztelen ételekhez, hiszen a táborban készült főtételek sem úsztak a fűszerek ízvilágában.

– Elég volt? – pillant rám Harry, amikor az én részem felével teljesen eltelek, s felé nyújtom a tányért, hogy kényelmesebben tudjon enni.

– Igen, de én mennék is – állok fel.

– Minden rendben? – Niall kutakodó pillantással méreget.

– Persze, csak azt hiszem már rám fér egy kis alvás – nyugtatom meg. – Jó éjszakát.

Hasonlóan viszonozzák az elköszönésemet, én pedig hátat is fordítva nekik a sátor irányába indulok. A száraz falevelek össze-össze roppannak egy-egy léptemnek köszönhetően, amely a fekhelyünk felé vezet. Az idő már csípősen lehűlt, a szél is erőteljesebbé vált az idő folyamán, míg magával hozza az eső frissítő illatát. Kabátom anyagát akaratlanul is összébb húzom magam körül, amíg a lábaim egyre előrébb visznek a célomhoz. Cipőimet lerúgom, s bemászom a sátor menedéket nyújtó oldalai közé. Belülre teszem a levetett dolgaimat, s be is húzom a cipzárat, hogy a szél kegyetlen fuvallata ne törjön be. Megszabadulok a kabátom anyagától, s a farmeremet húzom le magamról, ami már kényelmetlenné és piszkossá vált az elmúlt két napnak köszönhetően. Reménykedem abban, hogy Harry még pár percet kihúz a fiúk társaságában, így minden ruhaneműmet elkezdem lecserélni. Melltartóm helyére egy sokkal kényelmesebb, sportmelltartót veszek, majd a fehérneműk fölé egy szürke bodyt kényszerítek magamra, s egy vastag melegítőt. A felsőt csak a táskámra helyezem, mivel reményeim szerint bőven elég a hosszú ujjú az éjszaka folyamán a hálózsák, és a pokróc védelme alatt.

Hajamat kiengedem, az ujjaimmal mindössze átfutom a szálak, ám felkapom a fejemet, amint a cipzár tépő hangját hallom meg. Harry alakja tűnik fel a sötétben, teste körül a pléddel. Arrább megyek, hogy kényelmesen beljebb térjen, s meg is teszi. Mögött én vagyok, aki visszahúzza a cipzárat.

– Lemaradtam a showról?

Mély baritonja simogatóan hat rám. Felé kapom a fejem, míg ő egy elemlámpa segítségével fényt csihol a sátor belsejében. Tekintetünk találkozik és az övében tisztán felismerhetően a pajkosság csillan meg.

– Eléggé felbátorodtál a beszéd terén – jegyzem meg. – Semmiről sem maradtál le.

– Nem úgy tűnik – méri végig a fekete, s szürke anyag mögé bújtatott testemet.

– Harry, egy háború közepén vagyunk – mutatok rá a valóságra, míg a tekintete ismételten felér az arcomra, s a szemeimbe néz inkább a csípőm, a combjaim, s a melleim helyett. Égnek emelném szívem szerint a tekintetemet, míg kioktatnám arról, hogy mi is az a tisztelet, de másik oldalról nagyon is imponálnak a provokatívan is értelmezhető szavai.

A plédet féloldalas mosolyával megspékelve dobja le magáról, és a saját holmija felé nyúl. A ruhái, amiket levetett a parton, a táskáján pihennek, míg lábain a rá feszülő, meleg anyag nyúl el. Arcába hullik a feje tetején meghagyott hosszabb haj, melyet ki is seper, s megszabadul a nadrágtól, valószínű tekintettel arra, hogy a folyó szagát árasztja magából a mai mártózásának köszönhetően. Bokszerben mászik be a hálózsákba, míg elegyengeti a pokrócot. Az elemlámpát leoltja, s nem foglalkozik azzal, hogy semmit sem felelt, illetve hogy én még mindig ülök a táskáinknál.

Bemászom végül mellé. Tartja a takarót felettem, amíg kényelembe helyezem magam, majd elengedi, s precízen, talán már túlságosan is figyelmesen igazgatja el rajtam az anyagokat. Elkényelmesedek, az izmaim elernyednek, Harry pedig a takarók melegségében a derekamnál fogva magához ölel. Meglep, de ezt az érzést nem sokáig tudom érzeni, ugyanis hatalmas tüsszentés hangja tölti be ebben a pillanatban a sátor falait. A hátamra fordulok, s sötét van, az alakját még is látom. Egyik kezén megtámaszkodik, míg a feje fölül egy zsebkendőt megszerez. Várom, amíg elvégzi a dolgát, majd lassan letekint rám.

– Meg se szólalj – mormogja, de csintalansága tisztán kihallatszik a hangjából.

– Nem sok hozzáfűznivalóm van – rántom meg minimálisan a vállamat. – Magadnak köszönheted, ha holnap tüdőgyulladás fájdalmaira ébredsz.

– Te pedig nekem köszönheted, hogy nem korgó hassal kell ma elaludnod – simítja a hasamra a hatalmas kezét. Bátorságára nem is tudom, hogy mit kellene mondanom. Valahogyan sohasem gondoltam, hogy nem merne egy nőhöz érni, de a hirtelen közelgése, s ahogyan minden pillanatban hozzám viszonyul, teljesen belém folytja a szót, a gondolataimat pedig megőrjíti. Testem nagy részét a lúdbőr kezdi el uralni, s a fejezem zúgni kezd a kusza gondolatoknak köszönhetően.

– Harry, te is tudod, hogy máshogy is meg lehetett volna oldani ezt az egészet – lejjebb ereszkedik, s alkarján támaszkodva még mindig az arcomba mered.

– És akkor lettem volna egy hős?

– Katona vagy, te már az országod szemében egy hősnek bizonyulsz.

– A te szemeidben is?

Kérdése hallatán még a levegőt is elfelejtem magamba szívni, amely után egy pillanatra le is fagyassza a tüdőmet. Mellkasom sűrűn kezd emelkedni és csak arra tudok gondolni, hogy mi is lenne a megfelelő válasz erre a kérdésére. Harry annyira megsemmisítő tud lenni. Minden ép gondolatom már messze jár, s búcsút int nekem, hogy ezeket még véletlenül se mondjam. Egy tinédzserlánynak érzem magam a karjai között, a perzselő tekintete alatt, s a hasamon cikázó ujjai érintésének köszönhetően. Emlékeztetnem kellene magam arra, hogy első szempont az épségben hazajutásunk, nem pedig a kora reggelek, s a késő esték alatt történő flörtölések, amikben pocsék, talán már nevetséges is vagyok. Kicsinek, törékenynek érzem magam Harry mellette.

– Én csak egy ember vagyok ebben a hatalmas, őrült világban. Mit számít az én véleményem, ha a hazád nagy része úgy is egy hősként fog emlegetni mindig is?

– Részben igazad van, de nekem fontos, hogy te mit is látsz, hiszen te ismersz már.

– Nem ismerlek, Harry.

– Hidd el, hogy te egyike vagy azoknak, akik ismernek valamelyest, és akiknek a szavait megértem, nem csak meghallom.

– Ezt elég nagy bóknak kell most értelmeznem – mosolyodok el, annak ellenére, hogy kételkedem abban, hogy látja-e.

Halkan nevet fel, kezét az arcomhoz vezeti a hasamról, s megcirógatja azt. Lehunyom érintésének hevében a pilláimat, és csak csendesen élvezem, minden finom mozdulatát, amely a kemény kezei nyújtanak számomra.

– Valóban – bólint minimálisan. – És választ is adnál?

– Követelőző vagy, tudsz róla?

Szinte suttogom a szavakat. Felnevet, s nevetésre megremegtet. Hasa az oldalamnak ér az izmainak rázkódásának köszönhetően.

– Még nem ismered a követelőző oldalamat – jegyzi meg, az én szemeim pedig kipattannak. A levegőt mélyen szívom magamba, majd kezét elveszem az arcomtól, s megfordulok a karjai között, neki háttal. Közelebb hajol, még mindig igen jókedvű, s egyértelműen rájött, hogy zavarba jöttem. Örülök a sötétségnek, hogy az enyhe pírt nem véli felfedezni az arcomon. Mély nevetése a nyakamba hal el, ahova egy gyors puszit nyom, majd teljesen elfekszik.

– Jó éjszakát.

– Neked is – sóhajtom, mire még egy, utolsó nevetés a jutalmam.