4.Fejezet★Nem egy városnézés

K R I S T I N A

Remegő kezekkel, kusza gondolatokkal helyezem a szekrény megfelelő polcaira a csészéket, és minden elől lévő dolgot. Már minden készen áll, én pedig még mindig nem fogtam fel teljesen a dolgot. Éjszaka nem sokat aludtam a ködös gondolataimnak köszönhetően, s annak, hogy a könnyeim makacsul törtek fel. Ekkor átsétáltam Lizie szobájához, s az ajtóban állva figyeltem, ahogyan mit sem sejtve arról, milyen környezetbe is készülök, békésen szuszogott. Szívem szerint melléfeküdtem volna, de nem akartam, hogy észrevegye ismételten a szomorúságomat, így csak percekig, vagy talán órákig, magam sem tudom, de figyeltem.

– Anyuc – csapódik a lábamnak egy apró test.

– Mondjad bébi – guggolok le, s a fonatának végét megfogom.

– Sok játék?

– Nem édesem, párat mindjárt összepakolunk, de bármikor hazajöhetsz a nagyival vagy Laurennel. Bármire szükséged lesz itthonról, csak szólsz nekik és átjöttök, rendben?

Bólint, egy gyors puszit nyom az arcomra, majd már szalad is vissza a szobájába. Felállok, becsukom a szekrény ajtaját, s körbe pillantok. Bele túrok a barna tincseimbe, s elindulok a lányom után. A hangok tanúbizonyságot adnak arról, hogy lelkesen pakolja a játékait abba a táskába, amit oda adtam neki a szekrényéből, hogy azt minden jóval telepakolhatja.

– Na, minden megvan? – guggolok le.

– Ezeket is – csillogó szemekkel néz rám.

A táskája már így is dagad a játékoktól, s tudom, hogy a cipzárt lehetetlenség lesz behúzni. Nézem a nagy szemeit, és a kis megtört tekintetét. Két játék van, amiket nagyon kitartóan szorongat.

– De többet nem – puszilom meg, ő pedig felkiált. A csengő megszólal, így felállok, hogy fogadjam az érkező személyt. Kitárom a bejárati ajtót és beljebb invitálom Niallt.

– Készen vagy?

– Igen, még Lizie pakol – mondom, de a kislányom rohamos léptei törik meg a beszédemet.

– Niiiii – fut sebesen, a szőke srác pedig leguggol, s szorosan a karjaiba zárja a lányomat.

– Szia kiscsillag – puszilgatja Niall és megcsiklandozza az oldalát is, mire Lizie felkuncog. – Mi a helyzet?

– Gyere – ragadja kézen a srácot, és a szobájába vezeti.

– Mindig így cipeli a fiúkat a szobájába? – pillant rám Niall egy vigyorral, én pedig csak nevetve megrázom a fejemet. – Egy igazi kastély!

– Igeeen – bólint Lizie, és leül a szőnyegre. – Segíts!

– Légy szíves – teszem hozzá, mire a kislány felpillant rám, majd a szőke férfira.

– Légysziii – nyomja a táskáját Niall orra alá.

– Micsoda kincsek – méregeti a táska tartalmát. – Nem lesz egy kicsit kicsi a táska?

– Nem, mondtam neki, hogy ami abba belefér, azt viheti, de már így is plusz kettőnél járunk – szólalok meg, mire a szöszi csak felnevet.

– Hát, akkor lássuk, mit tehetünk az ügy érdekében.

Niall nehezen, de sikeresen jár a táskával. Igaz, a szentélek tartja már csupán, ám ő mindent megtett az ügy érdekében. Próbáltam megbeszélni Lizievel, hogy pár dolgot, ami nem fontos, hagyjon itthon, hiszen bármikor bejöhetnek a lakásba, ám a lányom hajthatatlan volt az ügy érdekében.

Amint minden megvan, Niall megfog pár csomagot, és az autójához viszi őket, míg Lizie a maciját ölelgetve szalad utána a lépcsőn lefelé. Én leellenőrzök mindent, s felkapom a maradék csomagokat, bezárom a lakást, és már lefelé is indulok az autóhoz.

– Minden megvan? – veszi el a táskákat Niall, és a csomagtartóba helyezi.

– Nekem igen, és elvileg Lizienek is, de ha mégse, hazajöhetnek bármikor.

– Rendben, akkor ideje indulni – csapja le a csomagtartó tetejét, s előre masírozik a vezetőülésbe.

                                                                                  ★

Anyánál sokszor elmondom a kislányomnak, hogy mennyire is szeretem, és, hogy hiányozni fog, ám meg is ígérem neki, hogy amikor csak tehetem, telefonálni fogok. Aztán a szokásos jó viselkedésre intem, bár tényleg nem lehet rá panaszom, hiszen rettentően bájos, s egy rossz szavam sem lehet rá.

– Kislányom, tudod, hogy semmi baja sem lesz, és egy kis tündér.

– Az első unokád, egyértelmű, hogy kenyérre tud kenné téged – sóhajtok fel. – Vigyázzatok egymásra – ölelem meg anyát.

– Inkább te vigyázz. Remélem tudod, hogy egy hajgörbület nélkül kell hazatérned.

– Igen anya – puszilom meg.

– Kérlek, Niall, vigyázzatok egymásra – fogja meg anya a fiú kezét.

– Ez egyértelmű – mosolyog. – Ígérem, hogy épségben hazakerül Kris.

– Köszönöm.

Újra a karjaimba zárom Liziet, s bármennyire is igyekeztem a sírásomat visszatartani, kicsordulnak sorra a könnyeim. Néma sírásban ölelem a törékeny testét, s ő is szorosan fonja a nyakam köré a kezecskéit. Tudom, hogy pontosan tudatában van annak, hogy most hosszabb időt fogunk eltölteni egymás nélkül.

– Megígéred, hogy jó kislány leszel?

– Igen.

Végigsimítom a tarkóján, és újabb puszikkal halmozom el az arcát.

– Ideje indulnotok, nem vár meg a hajó, ha nem értek oda – csúsztatja a vállamra a kezét anyám.

Eltávolodok Lizietől, letörlöm az arcomat.

– Ne sírj. Párat alszok, és hazajössz – simítja apró tenyerét az arcomra.

Elmosolyodok, még egy puszit megengedek magamnak, aztán felállok. Niall kivezet a házból, én pedig mielőtt beszállnék az autóba, még visszapillantok. Lizie az ablakból integet, én pedig vissza. Anya mellette áll, ő elmosolyodik, aztán a gyenge szívemmel, és a könnyáztatta arcommal beülök az autóba.

– Minden rendben lesz. Anyukád vigyázz rá, és Lauren is – mosolyog rám biztatóan Niall.

– Tudom, bízom bennük teljesen, csak soha nem voltam ennyi időt távol tőle. És most nem is nyaralni megyünk... – nagyot nyelek.

– Nem, valóban nem a hasunkat süttetjük majd, de ígérem neked, hogy pár hét múltán épségben, egészségesen vissza fogsz térni.

Hálásan elmosolyodok, majd figyelem a visszapillantóban, ahogyan egyre távolabb kerülök a háztól, ahol felnőttem, s a kislányomtól, aki a világomat jelenti.

★

Az autóút, s a hajó egyben nagyon is hosszú utazásnak tudható be. Niall kedvesen mindig ott volt és igyekezett lefoglalni, hogy ne a szeretteimen járjanak a gondolataim. Megtudtunk pár információt, mint például, hogy fegyveres kísérettel megyünk a táborba, ahol komoly ellenőrzésen esünk majd túl, annak ellenére, hogy a hajóraszállás előtt is mindent átvizsgáltak.

Az idő nagy részében, a szél és nedves idő ellenére a fedélzeten töltöttük, s a távolba meredtünk. A hajó kecsesen ringatózott hatalmas méretének ellenére is a víz felszínén. Rengeteg tengerész, katona, és már jó pár önkéntes volt a fedélzeten. Pletykák terjengtek, hogy milyen viszonyok is vannak a túlparton, ám én nem igazán figyeltem rájuk, hiszen csak az tudhatja, aki ott van. Erre véleményem szerint nem lehet felkészülni.

– Végre szárazföld – sóhajtok fel, amint már a biztos talajt éri a lábam.

– Nem bírod a hajókat?

– Igazság szerint ez volt az első kapcsolatom vele – nevetek fel. – Hagyjad csak, bírom én – szólok Niallnek, amint megpróbálja a bőröndömet elkobozni.

– Meglepően nagy a nyugodtság – pillant körbe, ahogyan az autó felé sétálunk.

– Hát a tábor innen még pár kilométerre van, és még szerencsére idáig még nem jutottak el – szólal meg egy katona, Liam, aki többször is csatlakozott a beszélgetésünkhöz a fedélzeten.

– Szívem szerint már most visszafordulnék.

– Hát erre a jövőhéten van csak esélyed, a hajó nem indul el előbb.

– Segíteni jöttem, nem hátrálok meg – mosolygok rá kissé vontatottan.

– Igyekezzenek, nem várost nézni jöttek!

Egy ércelődös, mély hang süvít a levegőbe tekintélyt parancsolóan. Mind a hárman az autó irányába pillantunk, mire mellettem Liam csak felsóhajt, s biccent, hogy valóban ideje megnyújtanunk a lépteinket. A férfi nem veszi le rólunk villódzó tekintetét, s a lépéseinket szigorúan követi végig. Amint a táskák az autón vannak, mi is felmászunk a kissé poros autóra, s ő is előre ül, hogy végre indulhassunk.

3.Fejezet★Kínzó kétségbeesés

K R I S T I N A

Figyelem, ahogyan a hercegnőm már laposakat pislog mellettem, míg a rózsaszín ágyneműjében merül el. A televízióban a kedvenc meséjének képkockái váltják egymást sebesen. Ritka, amikor este mesenézés a programja lefekvés előtt, ilyenkor inkább a mesekönyv, amely előtérbe kerül, míg én minden tudásomat beleadva, teljesen átélve olvasom neki a sorokat, míg a lélegzete egyenletessé nem kezd el válni, s a kis szuszogása be nem tölti a szobáját.

Végigsimítok az arcán, majd a haján, s újra lassan-lassan cirógatom mindenhol, míg ő a plüssét szorítja magához, szabad kis keze viszont az én mellette pihenő kezemen pihen. Nagyot nyelek, ahogyan eszembe jut, hogy esetleg el kell tőle távolodnom némi időre. Ennek a gondolata azonnal fájdalmat okoz, a szívem megszakad, és már is őrültségnek tartom az egészet. Nem tudom elképzelni, hogy egy este ne lássam a lefekvés előtt, vagy reggel ne én ébresszem, hacsak nem ő, aki felmászik hozzám a korai órákban.

Fájdalom, fülledt levegő, harsogó gépek, s mindenhol a fertőtlenítő, és vér egyvelegét lehet érezni. Úgy érzem, hogy a levegő száraz. Kapkodok, de nem érem utol magam. A mellkasom szinte sípolva engedi ki a levegőt magából, amint sikerült egy kevéshez hozzájutnom. Szúrást érzek az oldalamban, de nem foglalkozok vele. A fejem a már nedvessé vált anyagon pihen, amely teljesen átvette az izzadságomat, s ennek köszönhetően a kusza hajam a bőrömhöz tapad, ahogyan a lenge köpeny is második bőrként simul a testemhez.

Ujjaim elfehéredve fogják az ágyat, míg a másik kezem édesanyáméban pihen, aki olykor egy hűs anyaggal törölgeti át a homlokomat. Erős szavakkal biztat, s olyan dolgokat oszt meg velem, amelyeket eddig nem tudtam. Zihálok, válaszolni nem tudom, de tisztában vagyok azzal, hogy elvárása nincs is ezzel kapcsolatban.

– Kristina, még egy nagyot, és a feje kinn lesz!

Orvosom lelkesen utasít, de úgy érzem, hogy az erőm már teljesen elfogyott. Hogy hasztalan vagyok, képtelen arra, hogy a kis élőlényt, aki eddig bennem növekedett, olykor simogatott, s éles rúgásokkal tudatta velem, hogy a pocakom lakója, nem tudom a világra hozni. Gyengének érzem magamat, az izmaim fájnak, az erőm tovaszállt.

– Ne add fel! – hallom anyám hangját. – Szedd össze magad!

Lehunyt pillákkal zihálok, ám felkiáltok, ahogyan a fájdalom újra hurrikán módjára söpör végig a már így is hasztalan testemen. A saját hangomat már nem is hallom, ahogyan újra, s újra fájdalmas hanghullám tör fel a torkom mélyéről. Ösztönösen nyomok, a fogaimat összeszorítom, kissé felülök, és nem adom fel. Nem adhatom fel!

– Ez az – mondja az orvos. – Még egy utolsót!

Szükségem van arra, hogy a tüdőm friss oxigénnel töltődjön fel. Olyan mélyen igyekszem magamba szívni, amennyire csak tőlem telik, s a következő fájást kihasználva nyomok, amíg egy éles sírás hangja a fülembe nem kúszik, amely a legszebb dallammá válik pillanatok alatt a számomra. Teljesen elengedem magamat, és már semmivel sem foglalkozok, csak a tekintetemmel keresem a kisbabámat. Anya magyaráz, de nem engedi el a kezemet, csupán homlokon csókol.

– Hol van? – halk, kissé rekedt hangon kérdezem. – Kérem a kisbabámat!

Próbálok felülni, nem foglalkozva azzal, hogy az orvos az utolsó simításokat végzi el rajtam, hogy mielőbb a kórtermembe vihessenek.

– Kristina, kérem pihenjen – néz rám az orvos. – A kislányát megvizsgálják a nővérek, és a légutat is kitisztítják. Pár perc és a karjaiban tarthatja, de most kérem feküdjön le, hogy nyugodtan összevarrhassam.

Nem cselekszem, még mindig kalapáló szívvel, kapkodó lélegzetvételekkel és kissé könnyes, pirosló arccal kutatom a tekintetemmel az apró törékeny kis életet, akinek a hangja még mindig betölti a szobát.

– Édesem, kérlek, engedd, hogy a doktor úr befejezhesse a dolgát. Légy szíves – teszi a vállamra a kezét, én pedig erőtlen testtel zuhanok vissza az ágyra.

Ujjaimmal a köntösöm anyagát piszkálom, türelmetlen vagyok, ez nem is kifejezés. Ő a mindenem, ő az, akiért innentől kezdve felelősséggel tartozok, akinek mindent meg szeretnék adni az élete során. De, legelső sorban már a karjaim között szeretném tartani, s többi el sem engedni a kezét.

A nővér egy rózsaszín takaróba bugyolált kislánnyal kezd el megközelíteni. Újra feljebb akarom tornászni magamat, de anya résen van, és másodpercek töredéke alatt ismételten a hátam az ágy felületét érinti.

– Mi a kislányának a neve? – kérdezi a nővér, miközben a kezembe adja a még mindig síró kislányomat.

– Lizie. Lizie Bazan.

Úgy felelem, hogy a tekintetemet le sem veszem a kisbabámról, aki a sírást abba hagyja, s az arcomat pillantja meg. Elmosolyodok, a könnycseppek folyamatosan szántják végig az arcomat, míg ujjam az arcocskáján siklik végig. Egy piszit nyomok a homlokára, és boldog mosoly, s örömkönnyek kísérik a tettemet.

– Az én kis hercegnőm.

Érzem az apró tenyér érintését az arcomon, én pedig párat pislogok, és lepillantok Liziere, aki álmos tekintettel figyel a homályos szobában.

– Miért vagy szomorú, anyuc?

– Nem vagyok szomorú – hajolok hozzá, és szorosan magamhoz ölelem, míg puszikkal halmozom el az arcát. Kezét a nyakam köré fonja, s kuncog. Pár percet megengedek magamnak annak ellenére, hogy már aludnia kellene. – De most már aludj, rendben?

Bólint, és lehunyja a pilláit. Egy utolsó csókot hintek a fejére, és betakargatom, mielőtt a televíziót lekapcsolom, és elhagyom a szobáját.

Letörlöm a könnyeimet és emlékeztetem magamat, hogy nem gyengülhetek el. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen állapotba kerüljek. Ismételten.  

– Elaludt?

Laurenre nézek, aki a kanapén nyújtózik, míg a kezében a távkapcsoló pihen, és egy újabb adóra vált. Leülök mellé, miközben bólintok. Kezeimbe temetem az arcomat, s felsóhajtok.

– Én vagyok a legrosszabb anya a világon – jelentem ki.

– Ne mondj ilyeneket! Kívánni sem tudnék jobban neki!

– Éppen azon vagyok, hogy itt hagyjam. Ki hagyná itt a gyermekét azért, hogy egy háborús övezetbe menjen? Nem vagyok normális!

– Figyelj – fordul felém, és a kezemre teszi a sajátját. – Láttam, hogy miként is vártad, hogy megszülessen. Minden ellenére kitartottál, erős maradtál! A félretett pénzedből megvetted ezt a kis lakást, csakhogy igazi otthont teremthess magatoknak. Mindent megvettél, ami kicsit is hercegnőssé varázsolhatja a kis kuckóját, és igen, éjszakánként még a hideg erkélyen is sétálgattál vele, mire álomba merült. Véded őt, minden ártalmas dologtól, itt vagy neki, bármikor számíthat rád, és már most a legjobb barátnők vagytok, a kora ellenére is. Lizie egy nagyszerű kislány, aki ennél nagyobb szeretetet nem is kaphatna. Közvetlen, okos, nincs elkényeztetve, és meg fogja érteni, hogy hova is kell menned egy kis időre. Nincs gyerekem, de biztos vagyok abban, hogy a hiány mind a kettőtök számára keserves lesz, de gondolj arra, hogy mi itt leszünk neki, te pedig gyorsan tegyél helyre pár katonafiút, hogy mielőbb hazatérhess hozzá. Amíg távol vagy, elviszem a helyi nevezetességekhez is – nevetve az oldalamba bök, s én is elnevetem magam.

– A belvárosi szórakozóhelyeket nem igazán nevezném nevezetességeknek.

– Ennyit hallottál meg abból, amit mondtam? – horkan fel.

– Imádlak, és tudom, hogy anyával és veled remekül ellesz, de akkor is... még soha nem voltam ilyen hosszú időt, ilyen távol tőle.

– Pár hét és itthon leszel.

– Bármi történhet – világítok rá a valóságra, és feszülten a hajamba túrok. – Az túloldalon harcoló katonák nem nézik, hogy engem egy kislány vár itthon, akinek már csak én vagyok. Nem hagyhatom, hogy engem is elveszítsen.

– Remélem tudod, hogyha bármi bajod esik, seggbe rúglak!

– Ahj, húgi – sírom el magam újfent, és megölelem.

– Üzenem a katonáinknak, hogy a személyi épségedért is felelnek, és velem gyűlik meg a bajuk, ha egy tincsed is megtörik.

– Szeretlek húgi.

★

– Lehetséges, hogy a szirupra váltottal az egészséges zöld tea helyett?

– Tessék? – zavartan nézek Rosiera, aki Kelly mellett ül velem szemben.

– Szerintem fél kiló cukornál tartasz – mutat rá a csészémre Kelly.

A teám már kissé el is színeződött. Elfintorodok, és arrább tolom az italt, amelyben a kanál lassan már tényleg megáll.

– Merre jársz? – érdeklődik Rosie. – Olyan zavart vagy ma.

– Csak elgondolkoztam, ne haragudjatok.

– Igent mondasz, igaz?

Kelly fürkésző pillantással méltat, én pedig bólintok.

– Őrültség, tudom.

– A hazánk élén harcoló katonák életét is megmentheted. Nem igazán nevezném őrültségnek, inkább nagyszerűnek – jegyzi meg Kelly. – És kitudja, hogy kivel hoz össze a sors.

– Kelly! – szól rá Rosie.

– Basszus! Ne haragudj, csak kiszaladt a számon.

– Semmi baj – állok fel. – Most viszont megyek Kenhez. Majd találkozunk.

– Kris! – Kelly kiált utánam, de én kilépek a kantinból, és szúró szívvel haladok végig a folyosón.

Újra ismétlődnek bennem a szavai, és igyekszem emlékeztetni magam, hogy a múltban nem élhetek már, ám arra, hogy a magam felé tett ígéretemet nem szeghetem meg. Nem engedhetem meg magamnak, hogy újra sötétség temessen maga alá.

Kopogok Ken ajtaján, aki be is invitál. Köszönök, becsukom magam mögött az ajtót, és feszengve helyet foglalok a székben.

– Ahogy látom, sikerült döntésre jutnod.

– Igen, sikerült – felelem. – Elfogadom az ajánlatodat, de nem ígérem, hogy hosszú távra szól a távollétem.

– Természetesen ezt elfogadom, és tiszteletben is tartom. Az indulásra meglesz a nyomtatvány, amellyel bármelyik hajóra felszállhatsz majd, hogy hazatérj. Viszont szeretnék én kérni tőled valamit. Szeretném látni Liziet, mielőtt elmész. Tudom, hogy nem szeretnéd, de én ragaszkodom hozzá, hiszen édesanyád nem fogja nekem ezt engedélyezni.

– Nem tudom, hogy jó ötlet-e – vallom be.

– Fél órát szeretnék, nem többet, de beérem kevesebbel is, csupán látni szeretném.

– Legyen – bólintok rá. – De nem szeretném megbánni.

Felállok, s hátat fordítva el is hagyom az irodát kusza gondolatokkal, zavart elmével, és rossz döntéshozatal utáni kínzó kétségbeeséssel. 

2.Fejezet★Puskapor és fegyverszó

K R I S T I N A

A kantinban egy gőzölgő teát kevergetve ülök le az egyik, kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető székre. Kelly szemben ül velem, és nagyon elmélyülve a telefonjára mered, míg a homlokán a bőr ráncba szalad.

– Mi ez a gondterheltség? – érdeklődök, bár a tekintetemet a teámra szögezem, melybe egy kis mézet csurgatok pluszba.

– Csak a mai híreket olvasom – motyogja, és már le is zárja a képernyőt. – Eléggé alacsony a kerítés abban a bizonyos állatkertben.

– Ezzel semmi újdonságot nem mondasz – értek egyet.

– Meddig vagy ma?

– Még egy óra, aztán mennem kell Lizieért az oviba. Persze, ha közbe nem jön valami, de azt hiszem, hogy eléggé laza napunk van. Kiosztottam pár pirulát, és lecseréltem néhány kötést, nem igazán nevezném megterhelőnek a mai napot.

– Igen, egyetértek – ásítja el magát. – Utálom a laza napokat, ilyenkor nagyon lassan megy az idő, és megőrülök!

– Ne mormogj – vigyorgok, és a számhoz emelem a csészémet.

– Sziasztok – Carrie vékony hangja töri meg a beszélgetésünket. Felpillantok a lányra, aki a recepción dolgozik, és a kartonokat tartja rendben. – Kristina, Mr.Marsal vár az irodájában.

– Mit csináltál? – Kelly hangja magasabb hangnemet üt meg, én pedig csak megrázom a fejemet.

– Rendben, köszönöm, mindjárt megyek – mosolygok fel rá, ő pedig bólint és távozik is az asztalunktól. Megfogom a csészémet, és felállok. – Később találkozunk.

– Kíváncsi vagyok!

Utánam kiált, de én csak nevetve szedem a lábaimat, már amennyire a még forró ital ezt lehetővé teszi a számomra, hiszen nem áll szándékomban a földre löttyinteni. Biccentek pár katona irányába, akik mellettem haladnak el, egyenesen az étkező irányába. Átlépek az ápolói részlegre, ahol a fertőtlenítő, még mindig kellemetlen, kissé szúrós szaga az orromba kúszik. Határozottan lépkedek az iroda felé, és meglepő, de semmi őrült gondolat nem kezd el megfordulni a fejemben. Egyszerűen feleslegesnek érzem, hogy bármiféle összeesküvéseket szőjek, amikor pillanatok alatt úgy is megtudom az okát a behívásomnak.

Kopogok, majd egy szabad felszólítás után be is nyitok az egyáltalán nem túlságosan tágas irodába. Magam után becsukom az ajtót, majd a már egyik széken ülő Niallre mosolygok.

– Köszönöm, hogy idejöttél – Ken. Felpillant rám a kényelmes székéből, ám a tekintete nem nevezhető túlságosan vidámnak.

Helyet foglalok, csészémet a sötét, fa asztalra helyezem, és a lábamat keresztbe vetem. Ahogyan az aggódó tekintetét nézem a felettesünknek, már engem is elfog az aggodalom, és most valóban megjelenik mindenféle lehetséges dolog a gondolataimban.

Felsóhajt, mielőtt belekezd.

– Tudjátok, hogy a katonáink Dunkirkben harcolnak, és sok emberünk van mellettük, akik segítenek nekik, és mellettük vannak. Nincs túlságosan messze tőlünk, hiszen a parton fekszik, bár ezt nem kell mondanom nektek, tisztában vagytok vele. Sajnos még jó ideig a fronton kell maradnia a férfiaknak, viszont az önkénteseknek a lelkesedése eltűnt, és hazatértek páran az orvosi részlegről. – Az utolsó mondat, amely igazán megragadja a figyelmemet, hiszen erről semmit sem tudtam egészen eddig. – Kell egy orvos, mert nincsenek elegen, sajnos, hiszen a francia katonákat is mi látjuk el. Rád gondoltunk azonnal Niall, hiszen nagyszerű munkát végzel, és a tudásod is jól fog jönni! Viszont, a nővér, akire gondoltam, te lennél Kristina.

- Én.. - kezdem, de felemeli a kezét.

– Tudom, hogy úgy vettelek fel, és a szerződésedben is benne van, hogy nem küldelek ki frontra, és csak itt dolgozol, biztonságos helyen, a laktanyán, de a talpraesettséged, és a gyors munkád nagyon is elkelne odaát.

– Fogalmam sincs – motyogom.

– Tudom, hogy a kislányod az első, és ezt tiszteletben is tartom, ezért sem kötelezlek téged! Szeretném, ha jól átgondolnád, és Johannával beszélnél, de holnap szeretnék válasz kapni, amint belépsz ide, rendben? Ne aggódj, ha nemet mondasz, akkor is tökéletesen megértem – egy mosolynak árnyéka suhan át az arcán. – Viszont szeretném elmondani még, hogy holnapután kora reggel indul egy hadihajó a kikötőből, egyenesen Dunkirk partjához, ahol a tábor is van. Élelmet, és a szükséges dolgokat is szállítják az itt maradt katonák, és már pár önkéntest, akik a napokban jelentkeztek. Természetesen az angol kikötőhöz is kísérettel halad mindenki, szigorú ellenőrzések, de tisztában vagytok ezekkel is.

Bólintok, és Niallre pillantok, akin kicsin feszültséget vélek felfedezni, de cseppet sem akkora az aggodalma, mint az enyémé.

– Ha nincs kérdésetek, akkor a dolgotokra bocsájtalak benneteket.

– Mennyi időről lenne szó?

Ken rám emeli a barna tekintetét, mielőtt válaszolna. – Magam sem tudom, de a te eseted más. Ha el is fogadod a dolgot, akkor a heti hajóval bármikor hazatérhetsz. Megígértem, hogy biztonságban tartalak téged, és Liziet is, és tartom a szavamat.

– Rendben, átgondolom, és reggel közlöm – állok fel, és követem Niallt, aki már a folyosóra is lép, és a saját dolgára igyekszik.

– Kristina – Ken mély hangja újra magára vonja a figyelmemet. – A teád – pillant a csészére.

– Oh, persze, elnézést – lépek vissza, és a markomba veszem a már langyosnak nevezhető italt.

– Kérlek, jól gondold át, és ne feledd, pontos időt nem várok tőled, ahogyan azt sem, hogy rábólints, de ha megteszed, az indulásra oda adom a hivatalos papírt, amelyen szerepel, hogy bármelyik angol hajóra felszállhatsz, és hazatérhetsz.

– Köszönöm – bólintok, s kiiszkolok a feszültséggel, gondolatokkal, és ígéretekkel teli helyiségből.

Kavarog az elmém, s a egy épkézláb gondolatom sincs. Még lenne nagyjából fél órám a munkám végéig, de kétlem, hogy már annyira nagy szükség lenne rám. A recepció melletti mosdóba megyek, ahol kiöntöm a félig se megivott teámat, vízzel kiöblítem a csészét, és visszatérek a folyosóra.

– Carrie, ezt bevinnéd majd a kantinba, kérlek? – teszem le a pultra a vízcseppes teáscsészét.

– Persze – veszi el, egy halovány mosollyal az arcán.

– Köszönöm – a zsebeimbe csúsztatom a kezeimet, és meg sem állok az öltözőnkig.

Szerencsére senki sincs a közös helyiségbe. A szekrényemet kinyitom, és minden holmimat kikapom belőle. Leakasztom a vállfámat, aztán a kötényemet ráhelyezve süllyesztem vissza azt. Lassan öltözök, mert még ráérek, hiszen Lizieért még egy óra múlva kell csupán odaérnem. Farmerem szűkös anyagát felrángatom a lábaimon, aztán a csipkés felsőmet is magamra veszem. A táskámba bedobom a telefonomat, s kiveszem belőle a napszemüvegemet, hisz a nap erősen süt, annak ellenére, hogy a szél fuvallata hűvös még a tavaszi idő mellett is.

★

A buszról leszállok, s a már forgalmas utcán nyújtott léptekkel haladok, hogy mielőbb az óvodába érjek, és magamhoz ölelhessem a kislányomat. Fúj a szél, a nap még mindig süt, és a parkban, amellett elsétálok, gyerekek víg kacaja hangzik fel.

Nincs messze az intézmény, így nagyjából tíz perc gyaloglás után be is lépek a színes, rajzokkal, és különböző kézműves dolgokkal díszített előtérbe, ahol kis szekrények, paddal, és drapériával vannak ellátva, melyek felett festett jelek pihennek, jelezve, melyik kis részleg, kihez is tartozik. Tovább haladok, és az első ajtón lépek be. A szobában a gyerekek játszanak, míg az óvónő észrevesz, és Lizienek fel is hívja a figyelmét az érkezésemre. Barna hajú, csokoládészemű kislányomnak, a halvány rózsaszín ajkai széles mosolyra húzódnak. Feláll a szőnyegről, a kirakós darabjait magára hagyja, és a másik két kislányra. Apró lábain szaladni kezd, én pedig leguggolok, s úgy várom széttárt karokkal az érkezését.

– Anyuc – fonódnak kezei a nyakam köré, a száját pedig az arcomra nyomja.

Eszembe villan Ken ajánlata, és a szívem fájdalmas sajgásba kezd, míg szorosabban ölelem a kislányomat. Mélyen magamba szívom az illatát, s végigsimítok a tarkóján. Megszakad a szívem, ha csak arra gondolok, hogy egy napot is az ölelése nélkül kell eltöltenem egy háborús övezetben.

– Szia, manó – puszilom meg én is. – Indulhatunk?

Bólint, miközben elhúzódik tőlem, és visszaszalad. Egy-egy puszit lenyom a lányok arcára, majd a dadustól is elköszön, és már rohan is ismételten hozzám. A polcai előtt leül a padra, aztán leveszi a benti cipőjét, míg én felsegítem rá az utcaiját. A dzsekiét is felkapja, én pedig addig összeszedem, amit éppen haza kell vinni, hogy kimossam, vagy nincs szükség már rá az óvodában.

Megfogja a kezemet, s úgy hagyjuk el az épületet. Köszönök pár szülőnek, akik szembe jönnek velünk, míg Lizie a kis plüssmajmát szorosan fogja kis kezével a mellkasához.

Faggatni kezdem, hogy mi is történt a mai napon, és, hogy milyen finom ebédet, és uzsonnát kapott. Elfintorodik, amikor ez ebédet kezdi mesélni, én pedig nevetve hallgatom, és nem szakítom meg egyetlen közbeszólással sem a lelkes monológját.

★

– Te mit mondasz erre? – pillantok fel anyámra, akit éppen nagy tésztagyúrás közepén kaptunk el. Lizie a nappaliban, a húgommal merült el egy játékban, míg én minden akadály nélkül tudok tanácsot kérni édesanyámtól.

– Azt, hogy melletted állok, bárhogy is döntesz – nyomkodja a tésztát a kilisztezett tepsibe. – De tudnod kell, hogy a háború nem gyerekjáték. Bármikor átszakíthatják a vonalat, és, akkor a tábort megtámadhatják. Nem szeretném, ha bármi bajod esne, kincsem.

– Ken azt mondta, hogy bármelyik heti hajóval hazatérhetek.

– Persze, hogy ezt mondta a vén kujon, mert tudja, hogy pórul járna, ha nem tette meg volna ezt az ajánlatot neked.

– Fogalmam sincs, hogy mit is kellene tennem. Az országunk élén harcoló katonák, akiknek segítségünkre van szükségük, és persze a franciáknak is. Ez annyira nehéz.

– Ne felejtsd el, hogy elsősorban édesanya vagy, Kris. Nem is értem, hogy fordulhatott meg annak a vén szamárnak a fejében, hogy egyáltalán gondolkodásra kér téged! Az isten szerelmére, úgy látom, hogy be kell mennem abba az átkozott laktanyába, és helyre kell tennem.

– Semmi ilyenre nincs szükség anya, kérlek. A tanácsodat, és nem a dühödet, és a szidalmazásodat szeretném – sóhajtok fel, és beleiszok a pohár vízbe.

– Az a tanácsom, hogy maradj a fenekeden, egyetlen egy napot se veszíts el, amikor a lányoddal lehetnél – ül le, és megtörli a konyharuhában a lisztes kezét. – Ne gondolj ellenségesnek. Pontosan tudom, hogy milyenek ezek a frontok, hiszen én magam is jártam ott, amikor ennyi idős voltam, mint te. A háborúk soha nem érnek véget. Valahol a világban mindig lesz két szemben álló ország, akik nem jutnak fegyverszó, és puskapor nélkül dűlőre.

– Anya, modern világban élünk – nevetek fel.

– Lehetséges, hogy már változtak azok a fegyverek, és kifinomultabban a szerkezetek, de a lényege ugyan az a dolognak, Kristina. És nem szeretném, hogy a fronton, egy neveddel ellátott golyó arra várjon, mikor is szakít el tőlünk. Nem szeretnélek befolyásolni! Rád bízom teljes mértékben a döntést, csak arra kérlek, hogy alaposan gondold át. Sorakoztasd fel a mellette és az ellene szóló érveket, és ne hagyj kis semmilyen apró kis tényezőt, rendben? – bólintok, ő pedig kissé megszorítja a kezemet. – Lizie miatt ne aggódj, mert tudod, hogy a legjobb gondoskodást fogja tőlem kapni, ha el is mész pár hétre – homlokomra egy csókot nyom, és visszafordul a sütemény irányába, míg én kipillantok a nevető kislányomra, és Laurenre, a húgomra.

1.Fejezet★Csupán egy szürke hétköznap

K R I S T I N A

Az ágyam mellett elhelyezkedő vekker hangos, szinte már fülsüketítő hanggal szakítja meg a békés csendet, amely a hálómban honol. Fájdalmas nyögés csúszik ki az enyhén száraz ajkaim közül, melyet a nyelvemmel meg is nedvesítek, míg lehunyt pillákkal a kezemmel kitapogatom a harsogó szerkezetet. A hátamra fordulok, és még pár perc lustálkodást megengedek magamnak, ahogyan oldalra fordítom a fejemet, és a balkon ajtaján kipillantva látom, hogy a mai napunk igazán őszies lesz, és a Nap is szerencsére az égen megmutatja magát. Ezáltal a hangulatom szinte kivirul, annak ellenére, hogy a mai napom is a munkáé, ahogyan minden hétköznap, és sürgős esetekben a hétvége is. Kinyújtóztatva a végtagjaimat kelek ki az ágyból, és vetem is be azonnal. A díszpárnákat az ágy lábánál lévő ládából előszedem, és sorban elhelyezem őket. Erre mindig is oda figyeltem. Emlékszem, amikor még az iskolapadot koptattam, akkor is úgy hagytam magam mögött a hálószobámat, hogy délután jól essen átlépni annak a küszöbét. Szerettem, hogyha rend vesz körül, és ez most sincs másképp. Azt hiszem, hogy ez valami jóféle „rossz szokásnak” lehet nevezni.

Elhagyom a helyiséget, és a csendes lakásban meg sem állva haladok egészen a konyháig. Kitárom az ablakot, mire a csípős, friss levegő azonnal eléri a bőröm felületét. Megborzongok, ám nem foglalkozok tovább a hideg gondolatával, hanem a reggeli elkészítésének állok neki. Elsőként megkaparintok minden szükséges dolgot a frizsiderből, aztán a szekrényből magamhoz veszem az Alice csodaországban mese szereplőit ábrázoló bögrét, melyet kakaóval töltök meg, míg egy másik, egyszerű mintázatút kávéval öntök tele. Beteszek négy szelet kenyeret a pirítóba, aztán a kis fehér asztalhoz lépek, és megterítek. Amint a kenyerek kiugranak, egy-egy tányéra, majd az asztalra helyezem őket.

Lépteimet megnyújtom egy kis királyság irányába, melynek halkan tárom ki az ajtaját, amelyre rózsaszín, díszes betűkkel szerepel, hogy Lizie. Mosolyogva lépek be a kis hercegnős birodalomba, s térdelek le a baldachinos ágy mellé. Kezemet a puha arcocskára helyezem, majd a barna hajzuhatagra, és kis mozdulatokkal simogatni kezdem.

– Hercegnő, ébresztő – suttogom, mire Lizie még jobban a párna puha anyagába temeti az arcocskáját. – Hasadra süt a nap, életem.

– Anyuc – nyöszörgi álmos hangon, és lustán pislogni kezd.

Kicsi öklével megdörzsöli a szemeit, igyekezve ezzel az álmosságot elűzni. Mosolyogva figyelem, ahogyan lassan felül egy ásítást elnyomva, s a kezeit felém nyújtja. Felkapom, és a számat arcára nyomom. Kezei úgy tekerendek a nyakam köré, mintha két kis kígyó lenne, a lábai az oldalam mellett lógnak, én viszont kitartóan megyek a konyhába, és ültetem le a székre. A haját összefogom, de még nem olyan precízen, csupán, hogy a tincsei ne ragadjon össze a kakaótól. Amint gumi fogja össze a kusza tincseket, már a bögréje felé is nyúl, és meghúzza a már langyos italt. Mosolyogva foglalom el a helyemet mellette, és elsőként az ő kenyerét kenem meg vajjal, majd a sajátomat. Egy szelet sajtot tesz a kenyérre, és már két kézzel a szája felé is emeli, s nagyot harap belőle. Arca két oldala csupa vaj lesz, de nem szólok neki, hiszen reggeli után az utunk úgy is a fürdőszoba csempézett környezetébe vezet majd. Felszeletelek paradicsomot, majd meg is sózom a szép piros vitaminnal teli finomságot, és Lizie már éhesen kap is egy szeletért. Lassan majszolja el a reggeliét, míg én pillanatok alatt falom fel a saját részem, és fogyasztom el a kávémat is.

Reggelente nem igazán hangos fecsegéstől a ház, inkább a mese hangja, amely némi hanggal tölti meg a csekély négyzetméternyi lakást. Az előszobából a nappaliba lehet betérni, onnan tovább pedig egy boltíven át a konyhába, míg a mellőle nyíló folyosóról nyílik Lizie szobája, mellette a fürdő, végül pedig az én hálószobám. Kettőnknek bőven elég, és még néha túlságosan is tágasnak érzem.

Amíg a konyhát rendbe teszem, kislányom mesét néz a kanapén ülve. Hallom, ahogyan a szereplőkkel énekel, és ez mosolyt csal az arcomra. Nem igazán az a személy, aki csendesen tud végignézni bármit is. Ebben nagyon hasonlít rám. Én sem tudok úgy megnézni egy filmet, focimeccset, vagy akár csak egy kvízműsort, hogy ne fűzzek hozzá valamit.

– Irány a fürdő – szólok a kislánynak, aki lemászik a kanapéról, és már apró lábain követ az említett helyiségbe.

Egy szalvétával már letöröltem a vajat az arcáról, ám ő rendes kislány módjára, már három éves létére is minden reggel a csap fölé hajol és megmossa az arcát. Persze nem éri fel csak úgy a pultot, így a kis rózsaszín, már sok matricával díszített műanyag kis sámlin áll. Elkezdtem megmosni a fogaimat, s látom, ahogyan a saját fogkeféjét és pasztáját ragadja meg. Ez mindig így megy nálunk, még hétvégén is. Ritka, amikor nem együtt készülődünk, és már én érzem furcsának, amikor máshogy történik a reggelünk. Ez csupán akkor alakul úgy, amikor az édesanyámnál tölti a hétvégét, ritkán, de megesik, hiszen imádják egymást. Véleményem szerint ugyan olyan remek a kettejük közötti kapcsolat, mint amilyen nekem volt mindig is édesanyámmal.

A mosakodás után felöltöztetem a kislányomat, aztán a haját egy fonatban fogom össze a feje tetejétől. Türelmes, s a nőiessége már most tökéletesen meglátszik. Imád reggelente készülődni, és mindig hagyja, hogy valami szép frizurát készítsek neki. Természetesen, amikor véletlenül a fésű foga beleakad egy kisebb gubancba, akkor hangot ad a fájdalmának, de sohase hisztizik, és ezért igazán hálás is vagyok. Hétvégente van, amikor a szobámba, a fésülködőasztalom előtt ül, és mindenféle sminkterméket kipróbál. Igen, emiatt van, hogy a drágább, kedvenc termékeimet már elpakoltam, s nem hagytam szem előtt. Előtérben vannak az ajakra való termékek, hiszen mást azért nem engedek neki, mivel véletlenül sem szeretném, ha idő előtt kezdené el komolyabban pingálni az arcát. Én magam is tizenhét-nyolc évesen kezdtem komolyabban megismerkedni a smink rejtelmeivel, és nem szeretném, ha ő ennél a kornál előbb már használna bármilyen sminkterméket.

Miután a hercegnő is tökéletes viseletet kapott az óvodához, átmegyünk az én szobámba, ahol már nagyjából a fejemben megalkotott szettet veszem is ki a szekrényem mélyéről. Lizie felül a kipárnázott székre a tükör előtt, és a kis kezecskéjével mindent megfog, annak ellenére, hogy pontosan tudja, mi micsoda.

– Ez jó lesz? – perdülök meg kislányom előtt, aki érdeklődve figyel, míg én elnevetem magam. Arcát a napszemüvegem takarja, és úgy méreget.

– Szép.

– Akkor ideje indulni – felteszem csuklómra az órámat, a napszemövegemet pedig leveszem a kuncogó kislányomról, és a táskámat is felkapom, majd kézen fogom Liziet.

Az előszobába még egy kabátot és cipőt adok rá, s én is magamra kapom az utolsó darabokat, hogy a hűvös londoni idő ne csípjen túlságosan.

★

Az üvegajtót kilökve lépek be a hatalmas épület falai közé, s a fertőtlenítő szaga azonnal meg is csapja az orromat. Mosolyogva haladok el a recepció előtt, köszönök a lányoknak, és megyek is tovább a fehérre meszelt folyosón. Az emberek beszélgetnek, míg az egyik kórteremből keserves sírásnak éles hangja szűrődik ki. Egy fiatal lány zokog fájdalmasan, miközben az ágyon fekvő mozdulatlan férfi kezét szorongatja. Dr.Horan az ágy végében áll Kellyvel, és Rosieval, akik együtt érzően néznek a korunkbeli lányra. Niall valamit mond, de a lány sírása minden szavát elnyomja, így kissé hasztalan a beszéde, de mi mást is tehetne?

Az épület valóban monumentális nagysággal bír, de ennek minimális része a munkahelyem. Egy laktanyán helyezkedik az egész, s az épület ezen része a gyengélkedőt, a másik pedig a kantint, a társalgót, és az egyéb közös helyiségeket rejti magában. Az országunk élén álló katonák segítségére vagyunk mi, akik ugyan nem idehaza, de jelenleg is harcban állnak. Ide a bekerülés nem olyan könnyű, így én is édesanyámnak köszönhetően kerültem be, amint elvégeztem az iskolát. Ő is itt dolgozott hosszú időn át, mint orvos, ám én vele ellentétben mindössze egy ápoló vagyok, de imádom, amit csinálok. Néha természetesen nehéz, amikor valakit sajnos elveszítünk, és el kell mondanunk a családtagoknak, de ez is a munkához tartozik, akár tetszik, akár nem.

Belibbenek a fehér, piros felirattal rendelkező ajtón, és a szekrényemhez lépek. A padra lepakolom a dolgaimat, aztán elkezdem átvenni a munkaruhámat, amely egy kék nadrág és felső, rajta pedig egy fehér köpeny. A hajamat egy szoros copfba fogom össze, s a táskámba dobálom a fontosabb dolgaimat, míg a telefonomat lenémítom.

– Jobban sem kezdődhetne a reggel – sóhajt fel Rosie, ahogyan betér Kellyvel az oldalán az öltözőnkbe.

– Mi történt? – pillantok rájuk, ahogyan lerogynak nem messze tőlem a padra.

– Jones őrmestert meg kellett műteni az éjjel, és újra is kellett éleszteni, de minden jel arra mutatott, hogy rendben lesz. A kritikus órákat könnyedén túlélte, és reggel egyszer csak összeomlott. Újra műtőbe vittük, de már nem tudunk rajta segíteni – hadarja Kelly.

– Utálom, hogy a munkánk része az is, hogy el kell mondanunk a hozzátartózóknak, mi is történt – nyög fel fájdalmas arccal Rosie.

– Igen, nem a legjobb, de sajnos valakinek ezt kell tennie. Gondolom Niall mindent megtett érte, de ő sem tud csodát tenni, sajnálatos módon – csukom be a szekrényemet és leülök a lányok mellé.

– Alig várom, hogy hazamenjek – ásítja el magát Kelly.

– Már nem lejárt a munkaidőd?

– De, úgy két órája – áll fel. – Csak még ezt meg kellett várnom, mivel mi ketten voltunk Rosivel végig az őrmester mellett.

– Akkor sipirc haza – mosolygok rá, és felállok Rosieval együtt.

Intünk Kellynek, és már magára is hagyjuk az éjszakában dolgozó lányt, hogy végre hazatérhessen, s, hogy mi neki kezdhessünk a napi feladatunknak.