54.Fejezet★Az idő sebesen száguld el mellettünk

 Évekkel később

K R I S T I N A

Érzem, hogy a takaró körbe öleli a meztelen testemet. Feljebb húzom magamon az anyagot, de a szemeimet nem tudom még kinyitni. Élvezem a reggeli levegőt, amely az ablakon áramlik be, melyet a nyárnak köszönhetően folyamatosan nyitva hagyunk. Lágy szellők cirógatják a bőrömet, arcomat jobban a párnába fúrom és igyekszem visszaaludni egy keveset, amíg megtehetem. 

Szinte felnyögök az ajtó halk nyílásának hallatán, és a meztelen lábak közeledésének a parkettán. Próbálom még a levegőt is minél csendesebben venni, de amint ujjak cikáznak végig a gerincem mentén, beleborzongom. Ajkak követik az ujjbegyek nyomát, és a nyakamba csókol. Fogai finoman a bőrömet karcolják, mire felmordulok, és mocorogni kezdtem.

- Tudtam, hogy ébren vagy – mosolyát érzem a bőrömön.

- Még öt percet, kérlek.

- Vár a felnőtt élet, szívem.

Felsóhajtok, és lusta módon a hátamra gördülök. Lassan pislogásra kényszerítem magam és szembe találom magam a legtökéletesebb férfival, aki már hosszú évek óta mellettem van. Valószínű, hogy ki akar nyírni, ugyanis még így, az évek múlásával sem halványult a sármossága. A számomra tökéletes felsőteste, melyhez a kinyújtott ujjam hozzáér, és végig cikázik rajta. A hegek a szokásos helyen a tetoválásai mellett, ahogy a mosolya is az arcán, a csillogó tekintetével, melyre a szívem hevesebben kezd el dobbanni minden másodperc töredéke alatt.

Leteszi a kezében levő gőzölgő bögrét és lehajol hozzám. Szája finoman érinti meg az enyémet, ajkai szeretve simogatnak, és még többet akarok. A vágyam fellángol, ahogyan azt oly rengetegszer tette mocskos módon az évek alatt. A korunkkal ellentétben még mindig fiatalnak, s pezsgőnek érzem kettőnket, és imádom, amikor kis randevúkkal kényeztet, miknek finom csókolózások a vége.

- Muszáj dolgoznom mennem, ahogy neked is – kisebb puszik közepette mormolja a szavakat a számra. Keze a takaró alá csúszik, a fenekembe csíp én pedig mocorogni kezdek, és felülök végül. Tekintete a csupasz melleimre vándorol, amely az évek során árulók módjára adták meg magukat, de ő így is szeret engem, vagy éppen őket. 

Nézőpont kérdése.

Ujja megérint, de el is szakad, és erős ember lévén feláll mellőlem, és elkezd öltözködni. Hamar a szexi férfiból katona vállik, én pedig felsóhajtok, mint valami tini, aki a fiújában gyönyörködik.

Visszatér hozzám, és olyan hevesen ránt magához, hogy szinte megnyekkenek.

- Nem adhatsz egy kis szabadnapot? 

- Nem, bébi – magához ölel, és elég kontrasztot érezek aközött, hogy a durva, katonai egyenruhája a meztelen testemnek simul. Még is tetszik, és feléled bennem a nő. – De este kárpótollak.

- És esetleg most? – kezdek alkudozni, de tudom, hogyha valamit mond, az úgy is van. Legalábbis ilyenkor.

- Viselkedj – paskolja finoman meg a hátsómat és magamra hagy a hálóba, hogy összekapjam magamat.

★

- Anyu – lép Lorette hozzám már a konyhában készülődve, aki már kész felnőtt. A gimnázium teljesen magával ragadta és már kész nő lett belőle, Harry legnagyobb szívfájdalmára. Múltkor hazahozta az első udvarlóját, de azt hiszem abban a percben meg is bánta, ahogy Harry górcső alá vette a srácot. Mintha valami katonai kiképzésen lett volna szegény. – Iskola után Dan elvisz a vidámparkba – pirul el. – Kicsit később jövök.

- Rendben, de...

- Tessék? – jelenik meg Harry. – Vidámparkba megyünk?

- Nem szívem, mi nem. Csak Lorette és Dan. – ütögetem meg a mellkasát, és elkezdtem a lakásból kitessékelni őket. 

- Ugyan már, hiszen mekkora móka lenne!

Elengedem a fülem mellett a próbálkozását. Még szerencse, hogy együtt járunk be a laktanyára, így nem tud meglógni előlem. Bár tudom, hogy bármire képes.

- Lucas! – kiáltok a fiúnknak, aki kettesével szedi a lépcsőfokokat. Egyszer orra bukik. Tisztára az apja hasonmása, míg Loretta az én kiköpött másom. Ikrek, és az életünket bearanyozták, annak ellenére, hogy most néha felsóhajtok, mielőtt megszólalok, amikor csak előttem állnak.

- Itt vagyok, bocs – ezzel elhalad mellettem, arcomra nyom egy puszit, és az autójához megy. Ő viszi a testvérét is iskolába, így én Harryvel tudok menni a laktanyára.

Elköszönők a gyerekektől, bár már tudom, hogy kissé ciki vagyok, de akkor is az anyai szívem mindig óckodik attól, hogy elhagyják az otthonunkat. A védelmet, melyet Harryvel felépítettünk.

- Este ugyan úgy a vacsoraasztalnál fognak ülni veled.

- Tudom – csatolom be az övemet. – De akkor is a kisgyerekeink Harry.

- Szeretnél kisgyereket? – néz rám, ahogy kihajt a főútra.

- Tessék? Nem!

- Hm, imádtalak terhesen.

Látom, hogy elmereng. 

 

Izgatott vagyok-e? Gyenge kifejezése annak az érzésnek, ami bennem tombol. A dobozon szépen meghúzom a masnit, ami tudom, hogy részletkérdés, de muszáj, hogy elfoglaljam magamat és a gondolataimat valamivel, amíg Harry ki nem ér a fürdőből. Nem mellesleg pedig szép dekorációja is, s időhúzás mire Harry felbontja majd. 

Pár perc és nyílik a fürdő ajtaja, majd megjelenik előttem a dögös férfi, aki tényleg nincs tisztában azzal, hogy milyen hatással is van rám. A vízcsepp végiggördül kidolgozott felsőtestén, egészen a törülköző anyagjáig, ahol is eltűnik, és már is eszembe van, hogy én is mennyire szívesen tűnnék el az anyaga alatt. Nagyot nyelek, ám felkapom a tekintetem, ahogy Harry az állam alá nyúl, és eléri, hogy a szemeibe nézzek.

- Bébi, idefenn vagyok – pajkos mosolya villan meg az arcán, majd lehajol és kedvesen megcsókol. Nem tolakodó, még ha én azt is szeretném, hogy az legyen. – Mi ez?

- Tessék? – nem értem a kérdést.

- A doboz – pillant le a lábaim között levő díszdobozra. 

- Oh, igen – köszörülöm meg a torkomat ostoba módon, míg ő mocskosul vigyorog. Úgy letörölném a képéről a mosolyát egy piszkos csókkal, de most koncentrálnom kell. Megfogom a kis ajándékot, és felé nyújtom. – A tied.

- Nincs szülinapom. Elfelejtettem volna valamit évfordulót?

- Ne aggódj, ha így lenne, már széttiportalak volna, kedvesem – nevetek fel. – Nem, nincs semmi, csupán egy kis meglepetés.

- Kíváncsivá tettél.

Felnyitja a dobozt, és a szavai elállnak a lélegzetével együtt, ahogy kiemeli a két apró katonai rugdalózót. Felpillant rám, és talán most először látom, hogy elérzékenyül, s a szavakat keresi.

- Kisbabánk lesz?

- Kisbabáink – helyesbítek.

Leteszi az apró ruhadarabokat és lágyan az ölébe vonva csókot hint ajkaimra, míg keze a pocakomra simul, ami még láthatatlan, de mi tudjuk, és hatalmas örömmel, s szeretettel várjuk őket.

H A R R Y

Beérve a laktanyába azonnal az irodámba megyek, melyet annyira utálok. Inkább terepen lennék, de már más feladatköröm van. Többek között az egyik legfontosabb, hogy irányítsam a bázist, és a családom mellett legyek. Olykor jó kimenni a lőtérre és fegyvert ragadni, kissé puskaporossá válni, ám a terepgyakorlatokhoz is néha becsatlakozom, hogy ne fásuljak be.

A jelentéseket olvasva már az agyam kifolyik sokszor, ám Ken helyett engem véltek a legtökéletesebbnek a pozíció betöltésére. Nem mondom, hogy rossz dolog este innen hazamenni és a családommal tölteni a fennmaradó időmet, de azért hiányoznak az éles helyzetek.

Kopogás zavarja meg a gondolataimat, ám választ nem adok, már is kitárul az ajtó. Szélesen elmosolyodom, és felállok, megkerülöm az asztalom. 

- Kislányom – Lizie viszonozza az ölelésemet.

Büszkén mérem végig a katonai egyenruhában.

- Csak köszönni jöttem, apa.

- Mióta vagy talpon? – a beosztásra nézek a falon, és akárhogy is számolok, bővel túlórában van. – Anyád meg fog ölni.

- Még szerencse, hogy nem kell megtudnia – vigyorog. 

Ahogy a mondat elhagyja a száját, Kris lép be az ajtón. Becsukja maga után, és közelebb lép hozzánk, átöleli és arcon csókolja a lányát, még én az asztalnak támaszkodva nézem a pillanatot. A szemeim láttára cseperedett felnőtt nővé Lizie, és most a hadsereg tagja, ami ellen Kris nagyon is harcolt, de ezt a csatát elég hamar elvesztette.

- Még nem mentél haza? – már is leszúrja. – Pihenésre van szükséged. Ha Harry megírja a beosztást, annak úgy kell lennie.

- Kris – szólok közben. – Szerintem el tudja dönteni, hogy mi a helyes a számára. És itt vagyunk, vigyázunk rá. A bázison is tud aludni.

Rám sandít és tudom, hogy most arra gondol, hogy miként is használtuk mi anno azokat a fennlevő szobákat. Megköszörüli a torkát.

- Menj haza, és pihend ki magad. Este várunk vacsorára Noahval.

- Ott leszünk.

Egy-egy puszival elköszön és már magunkra is hagy bennünket.

- Mikor lett belőle felnőtt nő? – kérdezi sóhajtva, de tudom, hogy csak elmereng, míg a mellkasomnak dől. – Ahogy Lucas és Lorette is. Hova rohan az idő?

Magamhoz ölelem szorosan, és a hajába csókolok. Magamban köszönetet mondok, hogy az életembe lépett bosszantóan egy háború közepén, hosszú évekkel ezelőtt.

- V É G E - 

53.Fejezet★Kislányom

 H A R R Y

Leparkolok a ház előtt, ami inkább viskónak, mintsem családi apartmannak nevezhető. A városhatárt jóval elhagytuk, és elborzadok azon, hogy miért is kényszerűrt arra Chris, hogy itt tartsa a lányát. A fegyveremet ellenőrzöm, de semmiképpen sem akarom használni, főleg nem Lizie előtt. 

- Mi a terv? – Liam áll meg mellettem a faházat méregetve.

- Fogalmam sincs, talán bekopogok.

Közlöm vele már megközelítve a viskót. Fellépek a verandának nevezet kis szarra, és a lábam már rúgja is be az ajtót, ami kettéhasad. 

- Végül is, ez is egy módja.

Beljebb lépünk és Chris a fegyverrét rám fogva néz velem szemben, míg mögötte Lizie a kanapén ül, reszketve.

- Harry!

Kicsi hangja magára vonja a figyelmemet, ahogyan a szívemet melengeti. Kinyújtom a kezemet, gyorsan körbe pillantok, a ribancot sehol nem találom.

- Gyere ide édesem – nyújtom ki felé a szabad kezemet, mire lemászik a kanapéról és elindul felém, de Chris megállítja.

- Ne olyan sietősen. Ő az én lányom – sziszegi a fogaim között. Arcán gyógyult, de még is csúnya vágásnak nyoma éktelenkedik. – Elvetted tőlem a nőt, akit szerettem, de a lányomat nem fogod.

- Engedd el, és utána ezt négyszemközt megbeszéljük.

Lenne néhány mondanivalóm, de semmiképpen sem Lizie előtt. A szemeibe nézek mélyen, és remélem, hogy megérti a gondolataimat. Látom, hogy Liam lép a lány felé, aki könnyes szemekkel hirtelen kitér az apja fogásából és már is Liamében van, aki felkapja őt. 

- Vidd ki.

A barátom úgy is tesz. Liziet magához szorítja és elhagyják a házat, míg én farkasszemet nézek Chrisel.

- Azt hiszed, hogy elveheted tőlem a családom?

- Te magad érted el, hogy ne lehessenek a tieid. Szerinted egy családapára vall, hogy felszívódik? Komolyan azt a kurvát választottad a lányod anyja helyett, de nem okoztál csalódást. Apád pedig melletted állt teljes vállszélességgel.

- A család az család.

- Még is a tiednek hátat fordítottál.

- Fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül – sziszegi a fogai között, egyre kétségbeesett. – Katona voltam, aki sok mindent megélt.

- Egy katonával állsz szemben, és ahelyett, hogy egy oldalon állnánk, egymás ellen harcolunk.

- Nem kell átélned olyan sérelmeket, mint nekem – ordítja. – A kibaszott ellenség megkínzott!

- Mert egy mocskos besúgó vagy – lépek közelebb és egyszerűen kiütöm a kezéből a fegyvert. Egy roncs. Fegyverem csövének végét a koponyájának szegezem, a szemei az enyémbe mélyednek. – Nem kellett volna a hazádat elárulnod. Szerinted ők bíztak benned? – röhögök fel. – Annyira elbaszott vagy, de egy valamit jól csináltál, egy olyan kislányt kaptam, akiért bármit megteszek, ahogyan az édesanyájáért is.

- Persze, megdugod, amíg a kislányom a másik szobába alszik – ragadja meg a felsőmet, nem félve, hogy kilyukasztom a koponyáját egyetlen rossz mozdulata következtében. 

A kezem hirtelen lendül, a fegyverem markolatával kellően meg küldöm. Csak, hogy érezze még is milyen tisztelettel kell beszélnie Kristinaról. Megragadom a felsője gallérjánál fogva és a falhoz csapom, hogy a csontjai reccsennek egyet. 

- Tudd, hogy kiről beszélsz, ha nem szeretnéd, hogy kiverjem a fogaidat a helyükről.

Kiköpi a vért a földre, és szembefordul velem.

- Micsoda védelmező. Egy ősember.

- Tudod, kibaszottul hálás vagyok neked, hogy eltakarodtál az életükből. Ilyen szánalmas ember nem érdemelte meg volna őket.

- Mert te jobb leszel, ha szétvered a pofám?

- Megvédem, ami az enyém! Te pedig kárt okoztál. Van fogalmad róla, hogy ez Lizie lelkét mennyire megviselte? Kristináról nem is beszélve. Kibaszottul nem vihetsz el egy gyereket az anyjától, te állat!

- A saját lányom, több jogom van vele lenni, mint neked!

- Baszd meg, tényleg nem érted? – ütögetem meg kissé a halántékát. – Nem így kellett volna.

- És most emiatt meg fogsz ölni? – vicsorog, és a vér a száján folyik le. Nem éppen a legszebb látvány, de a gyomrom még nem fordul fel tőle. A fémes szaga az orromba mászik, ismerősként üdvözöl. -  Mennyire büszke lesz rád a kicsi Kris. Biztosan éjjel tárt combokkal fog...

Nem hagyom, hogy befejezze a mondatát, mert akkorát bemosok neki, hogy a saját vérében kezd fuldokolni. A földön térdel, az állkapcsát fogja. Megragadom a hajánál fogva és magam felé fordítom az arcát.

- Van még hozzáfűzni valód?

Köhögni kezd, lehunyja a szemeit.

- Baszodj meg.

Arcában csattan a bakancsom talpa, feje a fának csapódik, és a földre hanyatlik.

★

Liam vezet a hazafelé vezető úton, én pedig hátul ülök Lizivel, aki úgy bújik hozzám, mintha az élete múlna rajta. Nem szól semmit, mellkasomba temeti a fejét én pedig a haját simogatom. Mielőtt kijöttem a háznak csúfolható építményből, megmosakodtam, mert nem állt szándékomban jobban Lizire ijeszteni, így is eléggé furán érzem magam, amiért én öltem meg az apját, akit valójában sohasem ismerhetett meg.

Ám nincs lelkiismeretfurdalásom, mert a családunk megóvásának érdekében szükséges lépés volt, már csak amiatt is, mert bármikor újra elrabolhatja a lányát, vagy bármi rosszabbat is tehetne. Lehet, hogy rossz ember vagyok, vagy talán nem jobb, mint Chris, de megtettem, amit meg kellett, és most viszem vissza az édesanyja meleg karjaiba a kislányomat.

52.Fejezet★Apa és lánya

 K R I S T I N A

- Istenem, Kris! – Lola szeli át a lakás teljes hosszát. Karjaiba von, szorosan ölel, semmit nem szólt, csak tart, és nem mondom, hogy megnyugtat, de nem taszítom el magamtól. – Meg fogjuk találni rendben? Itt lesz veled hamarosan épségben.

Mi mást is mondhatna?

Értékelem a szavait, bár jelenleg a kétségbeesésem túlnő rajtuk. Könnyeim égetik az arcomat, a szavak nem jönnek a torkomban, úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok, és a gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, őrült labirintust alkotva, melyből a kiutat nem találom. Az érzéseimet megfogalmazni sem tudom, a szívem szinte meg akar állni a tátongó űr miatt, ami benne keletkezett órákkal ezelőtt.

A legszörnyűbb érzés.

A kislányom.

A mindenem.

Zajlik körülöttem az élet. Harry a szoba végében Liammel susmotól valamit, és bármennyire is akarok odamenni hozzá, a lábaim nem engedelmeskednek. A kanapén lerogyva, a könnyeimmel átáztatva mindent újra, s újra végig pörgetem magamban, hogy hol vétettem hibát. Mikor csúszott ki ennyire minden a kezeim közül, hogy miért ilyen elcseszett a világ, és legfőképpen miért az én kislányom esik a tűzbe ebben az őrült történetben.

Felnézek Lolára, akinek a szája mozog, de valahogy a szavak elvesznek a térben, semmivé válnak, s nem jutnak el a tudatomig. 

H A R R Y

Szívem szerint a falba verném a kezemet, ami egyáltalán nem oldana meg semmit, csak minimális feszültségtől segítene megszabadulni.

Hogy ideges vagyok-e?

Azt garantálhatom, hogy gyár megfogalmazása annak, ami bennem tombol. Bár nem a vérszerinti gyermekemről van szó, még is a szívemhez nőtt ez a csöppség, az anyukájáról nem is beszélve, aki összeroskadva, nem szólva senkihez, végtagremegéssel ül a kanapén, ahol még a barátnője sem tud neki túl sok támogatást adni. 

Nem is lehet.

Ne éljünk álomvilágban, ez egy kibaszottul elcseszett világ.

Még is egy kislányt, hogy lehet ebbe az egészbe belevonni? Ezeknek a férgeknek semmi sem szent, amíg a kezeim közé nem kapom őket, a torkukat kellően megszorongatva, hátha valami értelem szivárog majd bele, amely kétlem. 

Kétlem, hogy túl sokáig vesznek levegőt ezen a Földön, ha az ujjaim a nyakuk körül szorul majd meg. 

- Mit tervezel?

Liam vonja magára a figyelmemet.

- Megkeresem és kiherélem.

Kinézek az ablakon, már sokadjára. Fogalmam sincs, hogy mire is várok, de valami kell, hogy lefoglaljam magam és átgondoljam minél tisztább fejjel az egészet, ami lehetetlennek tűnik.

Liam telefonja csörögni kezd, mire felkapja azonnal. Végig a szemeimbe néz, és szavak nélkül is értem az egészet. Amíg ő beszél, a kanapéhoz megyek, és térdre rogyok Kristina előtt. 

Vörös, égő szemekkel néz le rám.

A szívem megszakad.

Szemeiben üresség és szomorúság kettősének zűrös kavalkádját látom. Az arcát megsimítom, a kusza tincseket visszatűrőm a füle mögé, és közelebb vonom magamhoz a fenekénél átölelve őt. Homloka az enyémnek döccen, hallom, hogy mélyen magába szívja a levegőt, kezei a kezeimet keresik, én pedig hagyom, hogy az ujjainkat egybefonja. 

- Visszahozom neked, ígérem, rendben bébi?

Egy bólintást kapok válaszul, de nekem jelenleg ennyi reakció is bőven elég. Arcára nyomom a számat és szorosan megölelem. Tudom, hogy ez nem valami nagy segítség, de biztosítani akarom neki, hogy mellette állok és bármit megteszek azért, hogy visszakapjuk Liziet.

- Itt marad veled Lola, mi Liamel elmegyünk, oké?

Valóban kérdés, de választ nem várok rá, főleg nem ellenkezést.

Annak nem adok helyet most.

Látom, hogy szólni akar, de nem engedem neki. Szájára nyomok egy rövid, gyengéd csókot, és felállok. Liammel már ki is megyünk a lakásból.

★

Liam mellettem ül, ahogy behajtok a laktanya kapuján. Szinte porfelhőt hagyok magam mögött, miközben megállok az ajtóban. Még arra sem fáradozom, hogy a parkolóba álljak. Kipattanok az autóból és egyenesen a szolgálati fegyveremért igyekszem a barátommal a nyomomban.

Többen köszönnek, én tőlem viszont csupán biccentésre telik, míg egyenesen a célom felé nyújtom meg a lépteim. Belökőm az ajtót a fegyvertárnál, és az adatbáziskezelőhöz lépek. Felmutatom neki az irataim, amellyel ki tudom kérni a fegyveremet, eleinte furcsállóan néz rám.

- Lőgyakorlat.

- Arra biztosítva vannak a fegyverek, Mr.Styles.

Olyan haragot áraszthatok magamból, amely kellően megreszketi, mert látom rajta a gondolkodás nyomát. Felsóhajt. Pötyögni kezd valamit a gépen, amiért mondanám, hogy hálás vagyok, de nézzük úgy, hogy kibaszott nagy szerencséje van, hogy nem akadékoskodik tovább, mielőtt az asztalba csapnám az arcát. 

Nem vagyok jó kedvemben.

- Harry?

Ken irányába nézek, aki megjelenik mögöttünk. Tekintete kérdő, bosszús, de nem jobban ingerültebb az enyémnél. Azt garantálom.

- Ken.

- Miért van szükséged a fegyveredre? – szerencsére már nálam van a pisztoly, ahogyan Liam-é is, így az útonálló kibaszottul nem akadékoskodhat nekem.

- Gyakorlatra megyünk – végül is az igazat mondom, hiszen élő célpont lesz, tehát a lőgyakorlat megfogalmazás teljesen tiszta.

- Miféle gyakorlat? Nem vagytok szolgálatban.

Elindulok kifelé, el egyenesen Ken mellett Liammel együtt. Megragadja a kezemet és a szemeim közé néz. Szívem szerint az ő koponyájának is neki nyomnám a fegyverem csövét, mert biztos vagyok abban, hogy a féreg fiával kapcsolatban sok információ birtokában van.

- Styles, állj meg! Ez parancs! – hangzik olyan fennhéjázón a szájából, hogy szívesen az öklömet az állába verném. 

Kirántom a kezemet és folytatom az utamat. 

- Jól meggondoltad? – Liam von kérdőre, de tudom, hogy ő csak a következmények miatt. – Tudod, hogy melletted állok teljes vállszélességgel, természetesen.

- Értékelem, de tudod, hogy milyen következményei lehetnek ennek az egésznek.

- Nem számít.

Kirontunk az épület ajtaján, és csodálkozom, hogy a vészcsengők nem szólalnak fel. Ám tudom, hogy Ken a nyomunkban van. Sőt abban is biztos vagyok, hogy a mocsok fiát már értesítette. Garantálom, hogy ő lesz a következő, aki meg fogja kapni, amit érdemel, ha Lizie visszakerül az édesanyjához.

Chrisnek még sejtelme sincs arról, hogy milyen az, amikor a haragom lecsap, annak köveztkeztében, hogy a szeretteimet bántja. Mert Elisabeth bár nem a vérszerinti lányom, én úgy tekintek rá, mintha az lenne, és ez az érzés úgy érzem, hogy teljesen felemészt. Bármit megtennék érte és Krisért, s ez soha nem fog változni, ha rajtam múlik.

51.Fejezet★Zűrzavar

 H A R R Y

Kezeim a csípőjére simulnak, közelebb vonom magamhoz és az ágyékom szinte felrobban, ahogy a formás feneke nekem simul. Hajába fúrom az arcomat, a szám a nyakára tapasztom és nedves csókokkal lepem el. Kezem feljebb csúszik, melle tökéletesen a markomba illik, ahogyan a fedetlen keblére markolok. Eléggé erősen, de még is gyengéden. Ösztönösen mozdul, az a formás popsi az éledő farkamnak feszül én pedig annyira megfeszülök, hogy egy nyögés szakad fel a torkom mélyéről, miközben a mozgolódása ellen tartok. 

Határozottan felébredt, és éppen felhúzni készül engem. 

A melléről az ölére siklik a tenyerem, a puncijára szorítom a markomat, majd a nedvességébe mártózom. Érzem, s hallom, hogy levegő után kap, a combjai szorítani kezdik a kezemet, én pedig a fogaimat a válla bőrébe mélyesztem. A tenyeremmel széjjelebb feszítem a formás combokat, melyek akkor vannak a legjobb helyen, ha a nyakam, vagy a csípőm köré tekerednek. 

Eleget tesz nekem, hagyja, hogy beljebb nyomuljak, míg szám az arcára tér ár. A fejét felém fordítja és nyelve végigszalad a számon. Utána kapok, a fogaink szinte már koccannak a hevességnek köszönhetően. Keze megtalálja a tarkómat, még közelebb von a felhevült bőrére.

- Jó reggelt – mormolom a fülébe.

Azonnal megjelennek a gondolatok, hogy magam alá fordítom, s a világ legszebb nőjével magam alatt szeretkezem, de ő másképpen gondolja. Szembefordul velem. Ajkai nagy hévvel tapadnak az enyémre, nyelve a párjára talál, a combjait pedig átveti rajtam. Lenyúlok testünk találkozásáig és nem igazan húzva az időt merülök el forróságában. Mind a kettőnk száját megkönnyebbült felszakadt nyögés hagyja el. Felül, csípője kecsesen mozog a saját élvezetét hajszolva, a mellei csodás mozgásban vannak, melyekre a kezeim rá is találnak. Gyönyörködöm benne, ahogyan az arcain érzelmek hullámai suhannak át. Ajkai elválnak, a mellkasomba az ujjai fájdalmasan vájnak bele, és bőrén az izzadság megcsillan.

★

A csípőm köré akarom tekerni a törülközőt, amikor a fürdő ajtaja kivágódik és Kristina halálra vált arccal néz rám. Arcán könnyek csordulnak le, az ajkai elvannak válva, de látom, hogy a szavakat nem találja. Ujjai elfehérednek, ahogyan az ajtó kilincsét szorítja. 

Magam köré tekerem az anyagot és közelebb lépek hozzá. Kezem közé veszem az arcát, a szemeibe nézek és igyekszem ösztönözi, hogy elmondja mi is történt az elmúlt percekben, amíg a zuhany alatt álltam.

- Lizie ... – ennyit mond, a szavak elakadnak és keserves zokogás tör fel belőle.

- Mi van vele? – emelem meg kicsit a hangomat, amely oka mindössze annyi, hogy rám figyeljen és ossza már meg velem, hogy mi is történt, mert ebből semmit sem értek. – Bébi, mondj valamit, mert ebből semmit nem értek meg.

- Eltűnt.

- Mi az, hogy eltűnt?

Értetlenül állok előtte, és nem értem a kavargó szavak összességét. 

- Elbújt?

- Nincs sehol, Harry. Mindenhol megnéztem! – zokog fel keservesen én pedig elrontok mellette és a kicsi szobájába rohanok, ami valójában a csendtől visszhangzik. 

Felforgatom az egész lakást, tényleg mindent körbenézek, de semmit sem találok. Az ajtóhoz megyek, amelyen a zár rá van fordítva.

- Te mentél ki? 

- Igen.

- A riasztó? Te kapcsoltad ki?

Levegő után kapkod, tudom, hogy nem tud gondolkozni és csak a lánya körül forognak a gondolatai, de ezek fontos dolgok.

- Nem, nem volt bekapcsolva – zavaros.

Visszarontok a hálóba és felkapom a szekrényből az első kezembe akadó farmert és pólót. Beleugrom a bakancsomba, felkapom a telefonomat és a kulcsomat.

- Hova mész? 

- Körbe nézek a környéken.

- Harry.

Reszket.

Nekem pedig a szívem szakad meg.

- Mindjárt visszajövök, maradj itt addig, hátha előkerül.

Tudom, hogy nem így lesz, de tisztán át kell gondolnom a következő lépést, arról nem is beszélve, hogy nem érdemi meg, hogy lássa miként verem péppé a gyermeke apját, ha a kezeim közé kapom. Biztos, hogy az ujjaim addig fogják a tokrát szorítani, amíg a bűneit meg nem bánja, aztán tovább. Lehet, hogy állati gondolataim vannak, de nem tudom tétlenül nézni ezt a szart, amit művel azzal a ribanccal az oldalán.

- Harry, ne hagyj itt – szalad után, én pedig a homlokára nyomok egy csókot, és rázárom az ajtót, mert nem szeretném, ha követne. Nem tudom vállani a következményeket a tetteimért, és nincs szükség arra, hogy a szemtanúja legyen, annak ellenére, hogy már sok mindent átélt a háborúba mellettem.

Lefelé a lépcsőn tisztán hallom, ahogyan az ajtót veri, a torka szakadtából ordít és csak reménykedem, hogy a szomszédok nem hívják ki a rendőrséget. 

K R I S T I N A  

Már a torkom fáj, ahogyan a hang felszakad belőlem, az öklömmel pedig az ajtót verem, bár ez a fájdalom eltörpül a szívemben tomboló érzelmek mellett. Az ablakhoz megyek, és felrántom azt, látom, hogy Harry az utcát járja körbe, de valamiféle taktika szerint. Nem össze vissza, ahogyan azt én tenném ordítva, kikelve magamból.

Letörlöm az öklömmel a könnyeimet és a vadul kalapáló szívemre szorítom a kezemet, amely hatalmas fájdalommal dobban újra, s újra. Remegek, reszketek, és magam sem hiszem el, hogy ennyire mocskosul elbaszott világban élünk, ahol ilyet kell átélnie az embernek. Igyekszem a gondolataimat kordában tartani, de már annyi féle variáció játszódott le bennem, hogy már magam sem tudom, hogy miben kellene hinnem. Abban biztos vagyok én magam is, hogy Chris keze benne van a dologban. Lizie soha nem tűnt el, még parkban, játszótéren sem. Nagyon okos kislány, aki nyilván csak az apjának köszönhetően hiányzik mellőlem, és ha visszakapom, s Chris szemeibe nézhetek végre, nem fogok jót állni magamért.

50.Fejezet★Hálás gondolatok

 K R I S T I N A

Harry követi Liziet, aki a park eldugott, igazán impozáns játszóterén szalad egyenesen a számára hatalmas csúszda irányába. Harry olyan lelkesen követi, hogy megfordul a fejem, még jobban is élvezi, mint a lányom. Lizie kacagó hangja visszhangot ver a fák rengetegében, míg lehuppan a csúszda tetején és lecsúszik, közben meg is fordul hasra én pedig egy szívinfarktust hordok ki lábon közben. Amint arrább megy Harry is lecsúszik, és kiált közben, ahogyan Elizabeth. 

- Még egyszer? – Lizie már ismét a tetejére mászik az építménynek, én pedig a telefonommal megörökítem a pillanatot.

- Te nem jössz? – vigyorog rám csintalan mosollyal Harry.

- Nem, kihagyom.

Ördögire vált a mosolya, majd a vállára dob, mintha egy könnyed rongybaba lennék.

- Harry, tegyél le! – kiáltok, de nevetek is egyszerre. – Mint valami nagy gyerek.

- Rosszalkodjunk ma, megtehetjük – kezd el velem együtt a csúszda tetejére menni, míg a lányom áruló módon nevet hangosan rajtam.

Harry leül, engem az ölébe vesz. Azt hiszem, hogy kívülről eléggé nevetséges a helyzet, de szerencsére rajtunk kívül senki nincs itt. Mellkasának dőlök, és hagyom magam, hogy a játszmáját végig játssza. A homokba érve felállok, leporolom magam, és már most utálom az egészet, mert érzem, hogy a homokszemcsék mindenhova bekerültek. Ennek ellenére mosolygok, és csókot hintek a kislányom fejetetejére. 

- Jó móka, anyuc!

- Igen, de hagylak Harryvel, nemsokára megyünk haza, rendben?

Bólint, de szerintem meg sem hallotta a szavaimat, mert már a mászókán van, és nyelvét kidugva koncentrál a mászásra.

- Alaposan kifárasztod – jegyzem meg Harrynek.

- Hm, először a lányát, utána az anyját.

- Te bolond – legyintem meg.

★

- Rendesen kifárasztottad – hajtom le Lizie ajtaját, miután alig pár sornyi mese után már el is rabolták az álommanók. Nagyon nagy erővel küzdött ellenük, még egy mesét és egy színes fürdőt is beiktattunk, de aztán a mai nap eseményei rendesen kifárasztották. Harry nagyon érti a dolgát, de egyáltalán nem panaszkodom, mert Lizie nagyon boldog volt a nap folyamán, és ez mindent megér a számomra. A szívemet melengette minden pillanat, aminek a szemtanúja lehettem.

- Csak jól éreztük magunkat – lép ki a fürdőből Harry, egy törülközővel a nedves haját törölve. – Egy életre való kislány, és hálás vagyok tényleg, hogy benneteket megkaphattam az életemben.

Ledobja a törülközőt, amiért szívem szerint szólnék, ám ahogy az ágyra fekszik, mint egy vadállat a becserkészni való zsákmányát, azonnal elfelejtek mindent. A lélegzetem kihagy, a fülem búgni kezd, az orromba kúszik friss illata, és közelebb hajolok, mint egy kiéhezett, megbabonázott lény. Az orrával megböki az arcomat, én pedig lehunyom a szemhéjaimat, hogy levegőhöz jussak és kisebb szünetet nyerjek a kábulat fogságából, amit folyamatosan okoz nekem. 

- Hova mentél?

Felnézek Harry tekintetébe, és értetlenséget látok tisztán megvillanni benne. Nagyot nyelek, s hátrébb húzódnék annak ellenére, hogy valójában közelebb szeretnék bújni hozzá, az ölelő karjaiban elveszni.

- Mikor?

- A múltkor, amikor kicsit túlittam a dolgon – kissé zavarba jövök a beismerés következtében, de hamar emlékezetem magam, hogy felnőtt vagyok és nekem is kijár a szórakozás, nem mellesleg pedig semmilyen polgárpukkasztó dolgot nem tettem. Legalábbis senki nem rótt fel semmi ilyesmit. – Tudom, hogy emlékezel – sóhajtok fel. – Lefektettél, és hallottam, hogy elhagyod a lakást, de hamar vissza is jöttél.

Felsóhajt, és a hátára fekszik, a plafont kezdi el bámulni. Kétlem, hogy amiatt, hogy erről beszélnie kell, mintsem amiatt, hogy észhez térjen a kábulatból.

- Louisa az utcán volt, amikor hazajöttünk. Lementem kissé elbeszélgetni vele, bár inkább én beszéltem, mintsem ő.

- Miért nem szóltál?

- Részeg voltál szivi.

Mellkason legyintem, kissé felhördülve.

- Messze voltam a részegségtől – kérem ki magamnak. Tény, hogy másnap komoly gyomorforgással küzdöttem, és egyáltalán nem voltam a helyzet magaslatán, de emlékszem az estére, és hogy jól éreztük Lolával magunkat.

- Oké bébi, ahogy szeretnéd, megegyezünk – vigyorog rám mocskos módon, s fölém gördül, kezeimet a fejem fölé feszíti, farkasszemet nézünk. Ajkai érintik az enyéimeket, de nem csókol meg, csak kínoz. 

- Ne tereld el a figyelmemet – túrok a hajába, amint kiszabadítom a finom szorításból a kezeimet. – Mit beszéltél a barátnőmmel?

Felnevet hangosan és legördül rólam. 

- Csak a tudomására adtam, hogy nem ez a megfelelő módja annak, hogy megjelenjenek itt. Abba bele se mentem, hogy halottnak kellene lennie. Mondjuk úgy, hogy mind a kettőjüknek.

- Chris is vele volt?

- Nem, de telefonon beszélt vele.

- Miért nem áll elém, ahelyett, hogy betör és a faszságait játssza?

- Mert egy kispöcs, akinek nincs vér a pucájában. Nem akarom a halott-még sem halott férjedet szapulni, de már érik, hogy pofán vágjam, ha a kezeim közé kapom.

- Csak ésszel, és azért szeretnék én is váltani vele pár szót.

Felkönyököl és a szemeimbe néz mélyen, szinte a zsigereimben érzem, s tudom, hogy fájdalmas lesz a kérdése.

- Szereted még?

Megremegek a kérdése hallatán és hirtelen még a nememet is elfelejtem. Majd összeszedem magam, mert nem sokra megyek azzal, ha hazugságokkal traktálom.

- Szeretem-e? Érdekes kérdés – sóhajtok fel. – Nyilván elhitette velem, hogy meghalt, és hogy ketten maradtunk Lizievel. Nyilván az ő lánya is, ám kijelenthetem, hogy nem akarom a közelében tudni jelenleg. Szívtelen lennék?

- Nem édes, nem vagy az. Az anyja vagy és a legjobb tudásod szerint a legjobbat szeretnéd neki. Ez rendben is van, de nem ezt kérdeztem.

- Vegyes érzelmeim vannak vele kapcsolatban, beszélni akarok vele, de nem akarom a saját életemben sem. A szerelem már régen elmúlt, és tudom, hogy a határok elmosódnak nagyon észrevétlenül, de kétlem, hogy egy ilyen emberbe bele tudnék szeretni megint. Arról nem is beszélve, hogy boldog vagyok veled, és a mindenemet jelented. Hálás vagyok, amiért az utamba sodródtál.

49.Fejezet★Szánalmas életek

 H A R R Y

Megfogom Kris kezét és a puba vezetem, ahol már Liam és a menyasszonya vár bennünket. A nagymama jóvoltából kaptunk egy kimenőt a ma estére. Már egy hete, hogy itthon vagyunk, Kristinával, és persze Lizievel, aki a lebájosabb kislány, akivel eddig találkoztam. Nem mondanám, hogy tartottam tőle bármennyire is, de azért soha nem lehet tudni, hogy mire számítson az ember egy gyermektől. Én pozitívan csalódtam, s minden pillanatot imádok megélni a kislánnyal, aki sokat fecseg, táncol és énekel, mint egy hercegnő.

Ez a kapcsolatom Lizivel csak még nehezebbé teszi, hogy Chris és Louisa szórakoznak. Azóta semmi nem volt, legalábbis Kris semmit sem osztott meg velem, amikor kérdeztem, akkor is tagadta. Hiszek neki, bár tudom, hogy mennyire is nem akarja, hogy én vegyem a kezeimbe az ügyet. Ebben talán igaza is lenne, hiszen nem rám tartozik, ám nem fogom megengedni senkinek, hogy csak így szórakozzon. Valamilyen módon lemondott a családjáról Chris, és ki fogom deríteni, hogy miért, s mik is a szándékai most.

Kitárom az ajtót, magam előtt beengedem Krist, és azonnal Liamet keresem a tekintetemmel, de az oldalamon álló nő hamarabb kiszúrja a már kissé becsiccsentett barátnőjét.

- Azt hiszem, hogy Lolának már nem kell több – jegyezi meg nevetve, aztán elszakad tőlem, és az asztalhoz igyekszik, ahol a lány már a karjaiba is omlik. Igazán édes látvány.

- Mi van, nem bír az asszony magával? – beülök Liam mellé, aki a sörébe bukik.

- Azt mondta, hogy ma kirúgnak a hámból, úgyhogy te se számíts jobbra.

Elmerengek, hogy a becsiccsentett Kristina milyen is lehet, és a gondolatok a fejemben olyan kuszák és buják lesznek másodpercek alatt, hogy inkább egy sört rendelek, mielőtt a farkam életre kelne. 

- Tudod Harry – kezd el az asztal fölött Lola mutogatni, mire magára vonja a figyelmemet. – Többet nem viszed sehova.

- Liamet?

- Kristinát! Nem láttam mióta itthon vagy – sóhajt fel drámaian.

- Egy hete vagyunk itthon – mordulok rá, bár egyáltalán nem barátságtalanul. – Kétlem, hogy te nem Liam farkán játszadoztál.

Kicsit nyersebben szaladnak ki a gondolatim a számon, mint az kellene, de egyáltalán nem zavartatom magam, ellenben a két lánnyal.

- Harry! – Kris kikerekedett szemekkel mered rám.

Liam semmit nem mond, míg Lola csak legyint.

- Majd megtudod, hogy mennyire bonyolult az esküvő szervezése, és mennyire szükségem van a barátnőmre.

Kristina a füléig pirul, látom. Teljes mértékben komolyan gondolom vele a kapcsolatomat, és bár nem beszéltünk a közös jövőről, de úgy érzem ennek ellenére, hogy teljesen egy irányba haladnak a céljaink. Ám ennek ellenére, biztos vagyok benne, hogyha ez az őrültség Chrisel lezárul, csak utána térhetünk át erre. Nem mintha sietnünk kellene, mert véleményem szerint bőven van időnk, és előttünk áll az egész életünk.

Hű, komoly szavak.

A sörömbe iszok és a lányokra nézek, akik kimásznak a helyükről és a zeneautomatához mennek. Lola lelkesen válogat a zenék között, de én Krisen merengek el. Csodálatos egy nő, és annyira büszke vagyok arra, hogy az oldalán lehetek.

Felhangzik egy igazán régi zene, aminek már a címére sem emlékszem, de arra tökéltesen, hogy akkor is már bőven cikinek számított, hát még most. Ennek ellenére a lányok teljesen élvezve, átszellemülve a színpadon teremnek, ahol a karaoke estekhez való mikrofonok állnak, és szégyentelenül belekezdnek. 

- Vajon holnapra mennyire fogják ezt cikinek tartani? – Liam vonja magára a figyelmemet.

- Nem tudom, de nem is érdekel. Legalább jól érzik magukat. Krisre rá is fér.

- Na, mi van?

Hátra dőlök, a sörömbe iszok, és amint kissé csillapodok, belekezdek. Elmondok mindent Liamnek, és nem azért, mert egy pletykás pöcs vagyok, hanem mert ő velem ellentétben jól ismerte Christ. Hátha tud valami hasznosnak vélt dolgot mondani a számomra, amivel közelebb kerülhetek a megoldásokhoz.  

- Csak szórakozol velem – röhög fel. – Én is láttam, ahogyan lelövik.

- Louisat is láttuk elvérezni – mutatok rá a dologra. – Most még is két lábon járkál, és betör a barátnőm házába, mintha kurvára megtehetne bármit.

- Ez el van baszva.

- Nekem mondod? 

- Mit akarsz csinálni?

- Megkeresem, és ki szedem belőle, hogy mi a szar ez, amit játszik. Nem fogom hagyni neki, hogy elbasszon mindent. Maradt volna Kristina és a lánya mellett.

- Belekeveredhetett valamibe.

- Hülye vagyok igaz?

- Tény, hogy megragadtak a pöcsödnél fogva – röhög fel és a lányok irányába int. – De nem hibáztatlak emiatt.

- Nyilván neki lennének elő jogai, hiszen Lizie apja, de...

- De elhagyta őket. Lemondott róluk. Nyilván nem tudjuk, hogy mi áll a háttérben, de ki fogjuk deríteni.

Biccentek köszönet képpen, bár tudom, hogy semmi szükség nincs rá.

★

Azt hiszem, hogy elérkezett az a fejezet az életemben, amire nem mostanában számítottam. Már több ember táncol, Kris hozzám simul, és nem mondom, hogy annyira tiltakoznék emiatt, de egyáltalán nem itt képzeltem el ezt a pillanatot. Azt hiszem, hogy már bőven kinőtünk ebből a korból, de még is csak a csípőjét fogva még közelebb húznám magamhoz, amíg a falnak nem taszítva nyikkan egyet, és magamévá nem tehetem a felhevült testét.

Felhevült rendesen a buli, egyik pillanatban a lányokat leteremtik a pultról, majd nagyobb mennyiségű alkohol kerül a felületre és a pult lángra borul. Kris és a több ember is sikítozni kezd, és a barátnőm meg is húzza az italt, ami nálam van. Szerencsére víz, ám az arca kissé fintorba is fordul. Hamar túl lép rajta, aztán tovább rázza a formás hátsóját, amibe annyira imádok kapaszkodni egy vad menet közbe.

- Nincs kedved lelépni?

Olyan buja a hangja, hogy azonnal rávágom, hogy igen, menjünk. Kézen ragadom, elköszönünk Liamtől és Lolától, akik kissé józanabbak, mint a szerelmem. Tény, hogy nem bírja igazán az alkoholt. Ezt mindenképpen a következő alkalommal a szemeim előtt kell tartanom.

★

Ahogy bevezetem Kristinát a házba, valamiért oldalra pillantok, és magam sem tudom, hogy meglepődőm-e vagy sem, de Louisa néz velem szemben egy lámpa fényében. Elengedem a tekintetét, bevezetem Krist az épületbe, fel a lakásba, egyenesen a hálóba. Nem éppen van friss. Valószínű, hogy el is szokott az éjszakázástól, így nem is törőm magam. Megszabadítom a kényelmetlen dolgoktól, és lefektetem. Puszit hintek a szájára és behajtva az ajtót elhagyom a lakást. Magam mögött gondosan zárom be, ám tudom, hogy nem megyek messze, de biztos, ami biztos alapon.

Kiérek az utcára, azonnal arra indulok, ahol a lány állt még percekkel ez előtt. Határozott léptekkel megyek, közelítem meg a helyet, és a sikátorban meg is találom a lányt, aki éppen a telefonján beszél. A háta mögé megyek, kikapom a készüléket a kezéből.

- Te vagy az, Chris? – nem válaszol, bár fogalmam sem volt, hogy mit vártam ettől a pöcstől. – Ha még egyszer be mertek törni, zaklatni meritek őket, én foglak levadászni.

Louisa szemeibe nézek, miközben a szavak keményen elhagyják a számat. A vonal megszakad, én pedig csak nevetni tudok a szánalmas életükön.

- Mi van? – ragadom meg az állánál fogva a lányt, és a téglafalnak szorítom. – Add át annak a gyávának, hogy kiherélem! Merjen a szemeimbe nézni és ne bujkáljon, mint egy patkány. Nem szánalmas, hogy a férfi, aki félrekúrt veled, most vissza lohol a gyereke anyjához?

- Te is azért... 

Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot.

- Soha nem raktam beléd a farkam, és ezt te is tudod – röhögök fel, és elengedem kicsi szorongatás után. Soha nem ütnék meg egy nőt, de ő nagyon feszegeti a határaimat. – Takarodj innen, és nem akarlak meglátni itt többet, mert nem fogod ennyivel megúszni.

Kilép előlem, és az utca kijárata felé indul.

- Még találkozunk – csókot dob és eltűnik.

48.Fejezet★Rózsaszín felhő

 H A R R Y

A nappali, túlságosan is kényelmes kanapéján heverészünk, de folyamatosan a gondolataim kavarodnak, hogy vajon mi történhetett, amíg távol voltam. Tudomásomra jutott, hogy Kristina ott hagyta a hadsereget, a laktanyát, de még most sem kötöttem az orrára, hogy az információ birtokában vagyok. Megvárom, amíg a maga módján elkezd mesélni.

- Essünk túl rajta – ül fel, hogy velem szemben legyen. A szemeimbe néz, de az övéiben fájdalommal keveredő kétségbeesést látok, ami nagyon nem tetszik. – Eljöttem a laktanyától.

Bólintok.

- Tudom – vallom be, hiszen nincs miért titkolóznom előtte.

- Bolondnak néztél te is – kezd bele, én pedig szólásra nyitom a számat, de ujját az ajkaimra teszi, s elhallgattat. – Louisa nem a képzeletem szüleménye volt. A lakásomba is bejutott, ahogyan később Chris is.

- Mi van? Ez most csak valami vicc, ugye? Mi az, hogy a lakásodba betörtek? És Chris? 

- Hidd el, én voltam a legjobban meglepődve, amikor szembe néztem vele a múlt éjszaka. A szobám ajtajában állt és figyelt.

- Tessék? – olyan sokkos leszek, amilyen még életemben nem voltam. Egyszerre áraszt el a düh és az értelmetlenség egyvelege. – És ezekről miért nem tájékoztattál engem? 

Tudom, hogy nem őt kellene büntetnem, és nem ő tehet erről az egész szarról, ami körül vesz bennünket, de reméltem, hogyha bármi probléma van, akkor értesít valahogyan, hiszen Niallel tartotta a kapcsolatot. 

- Valószínű, hogy sokkal fontosabb problémákkal küzdöttél meg.

- Azért ne aprózzuk el, hogy a halott exed életre kelt. 

Kissé meghökken a szavaim hallatán, de hát ez az igazság bassza meg. Nem kételkedem Krisben, és a kettőnk között levő kapcsolatban, de akkor sem mehetünk el a tény mellett, hogy a lánya apja, és hogy nekik is volt komolyan párkapcsolatuk. 

- Ne haragudj, de bassza meg – húzódom el tőle, mert érzem, hogy térre van szükségem. – Még valami esetleg?

- Azt sejtem, hogy Ken tudta mindvégig. 

- Ezt honnan gondolod?

Felsóhajt, és a kanapé támlájának dől. Égnek emeli a tekintetét, de a kopár plafon sem tud igazán választ adni a számára.

- Furcsa volt, folyamatosan engem vádolt minden hülyeséggel. Loptak, vagyis Louisa lopott a laktanya gyógyszerészeti készletéből. 

- Mi az ördög van ezzel az emberrel is? 

- Chris a fia.

- Leszarom, ez akkor is el van cseszve, könyörgöm. Te pedig a közös gyermeketek anyja vagy! Mi a szar? Bár nincs gyerekem, de tudom, hogy nem bírnék ki egy napot sem, hogy ne lássam, ne ennyi időt.

- Nekem nem kell megmagyaráznod. Kész szenvedés volt Dunkirkban lennem.

- Beszéltél is vele?

- Nem, amint feloltottam a lámpát eltűnt, és hiába mentem utána. Az utcán láttam, mert figyelt, és ott jelent meg mellette Louisa.

- Mint valami rossz drámai krimi, komolyan – sóhajtva én is hátra dőlök a kanapénak. – Louisaval sem beszéltél?

- Senkivel. Egyikük sem adott esélyt rá, vagy én voltam túlságosan lassú.

- Azért ne beszéljünk úgy róla, mintha annyira kibaszott természetes lenne, hogy éjnek idején betörnek a lakásodba.

- Nem, persze, hogy nem az. Ezért is költöztem el, de ezeket semmi nem állítja meg.

- Mindenképpen riasztórendszert szereltetünk fel. Ha nem vagyok itt, akkor is biztonságban akarlak tudni benneteket. Az azért kissé megnyugtat majd, bár tény, hogy senkit sem fog megállítani.

- Megint mész valahova?

- Nem. Most Liam-el az esküvőig mindenképpen itthon maradunk, de nem is akarlak itt hagyni téged újra. Főleg nem ilyen körülmények között, hogy ezek azt hiszik, hogy kibaszott istenek és bármit megtehetnek.

Közelebb bújik hozzám, mellkasomra hajtja a fejét, és érzem, hogy megnyugszik. Ajkait a nyakam bőrére nyomja, én pedig szorosabban fonom köré a karjaimat. Megnyugvás, békesség áraszt el, amikor így a közelében van, a sok faszság ellenére is. Szívem szerint azonnal mennék, és a két idióta után mennék, de most kihasználom a nekünk járó pillanatot. Viszont biztos vagyok abban, hogy nem fogok megnyugodni, amíg a kezeim közé nem kapom őket.

Azt hittem én naivan, hogyha hazajövök, megpihenhetek, feltöltődhetem a szerelmem karjaiban, de ismételten csak a problémák szakadtak ránk. Örülök, hogy itt vagyok és nem hagyom magára, de reménykedtem benne, hogy ténylegesen magunkra koncentrálva tölthetjük a napokat. Ehelyett számon kell kérnem egy idiótát, aki kiengedett valamilyen oknál fogva a kezei közül egy ilyen nagyszerű nőt, és a kislányukat, akik minden szeretetet megérdemelnek. Ám én roppant hálás is vagyok ennek az idiótának, hiszen valószínű, ha nem tette volna meg, most nem lennénk így itt.

K R I S T I N A

Melengeti a lelkemet, ahogyan a szőnyegre nézek, ahol a szeretett férfi a kislányommal, aki a mindenem, valami hercegnős színezőt pingálnak ki, míg én a vacsora elkészítésével vagyok elfoglalva. Kissé szándékosan is vonultam félre, hogy ők jobban megismerjék egymást, de azt hiszem, hogy Lizienél jobb kislány nem is kaphattam volna, mert annyira közvetlenül fogadta Harryt az életünkben, hogy az még engem is meglepett, pedig tudatában vagyok annak, hogy tényleg könnyen barátkozik az emberekkel. 

Lizie szája be sem áll, Harry pedig olyan lelkesen hallgatja, és vissza is kérdez sok mindennel kapcsolatban, hogy a szívem feltöltődik, és még többet akar elcsenni a pillanatukból. Szívesen ülnék velük, és közelebb a melegséges pillanathoz, de én visszafordítom a figyelmemet a vacsorára, ami lassan már a túlságosan is elterelt figyelmemnek köszönhetően leég, amit nagyon nem szeretnék.

- H, ez rózsaszín legyen – csípem el kislányom szavait fél füllel.

- Jól van, ez jó lesz? Mint a pörgős szoknyád – pillantok fel, és látom, hogy Harry a csillogó szoknya fodraira pillant, amit Lizie visel.

- Igen, igen. Ő egy hercegnő.

- Mint te?

- Nem – sóhajt fel gondterhelten. – Én nem vagyok hercegnő.

- Hát tudod bárki lehet hercegnő. És szerintem te már az vagy, anyukáddal együtt.

- Nem, te butus – kuncog Lizie. – Én csak egy kislány vagyok.

- A legaranyosabb és legszebb, akivel valaha találkoztam az óperenciás tengeren túl.

Biccenti pici fejét, nyelvét kidugja és a színezésre összpontosít újra.

★

Lizie már alszik a szobájába, ami egy harc volt, mert Harrynek kellett mesét olvasnia neki. Nem mondom, hogy nem egy érdekes, felemelő élmény volt hallgatni a mély, búgó hangon, ahogyan a tündérvárosról olvas a rózsaszín szobába, az apró ágyon, ahova a lányom mellé kuporodott. Ám ő annyira boldog volt ettől, hogy még én is meglepődtem. Amint elaludt a kicsi, ajkait a homlokára nyomta, és csatlakozott hozzám.

Már az ágyban heverészünk, én pedig a kezét simogatom a mellkasához bújva. Elmosolyodom annak láttán, hogy a tetoválásai Lizie filceinek hála színt kaptak, és igazán rózsaszín lett a balja, ami még a fürdésnél sem igazán jött le, mindössze megkopott kissé. Mondtam neki, hogy ne hagyja, de tántoríthatatlan volt, és úgy láttam, hogy a kemény katona messze van, és helyette a játékos Harry van velünk, aki kissé újra gyerekké válik a kislányomnak köszönhetően.

- Csodálatos a lányod. Köszönöm, hogy megismerhettem.

- Azért az elkerülhetetlen volt – nézek fel rá.

- Tudom, de akkor is, köszönöm a bizalmat, és ígérem, hogy nagyon boldoggá foglak tenni benneteket.

Halántékon csókol, én pedig hiszek a szavainak.

47.Fejezet★Szívfacsaró a látvány

K R I S T I N A

Muszáj, hogy beálljak a zuhany alá, hogy lehűtsem üvöltve gyötrődő testem. 

Zihálva, izzadtan ébredtem meg az éjszaka közepén, azt álmodva, hogy Harryt agyon lövik, és tétlenül végignézem ezt a jelenetet, némán ordítva, a fájdalmát érezve, a vérének szaga az orromba kúszott. Könnyeim az arcomat áztatták, a szívem olyan őrült tempót diktált, hogy azt hittem, kiugrik a mellkasomból. 

Arcomat a zuhany felé fordítom, és hagyom, hogy lemosson mindent rólam a víz. Reménykedem, hogy a fájdalmat és a gondokat is eltűnteti a lefolyóban, de sajnos a gyötrődés mardosó érzése megmarad. Pár éjszakával vagyunk odább, hogy Chris a lakásba jött, majd szembe nézett velem, tudatva, hogy valóban az élők sorában van. Még mindig nem emésztettem meg az egészet, és az utcán, mint valami őrült folyamatosan figyelem, hogy nem-e követ. Már érzem magamon a pillantását, tiszta paranoiás lettem, és ez nem tetszik. 

Harryt azóta sem sikerült elérnem, ami a nyomasztó érzésem másik fele. Azóta Niallel sem beszéltem, és a gondolataim olyan sebesen, vészjóslón forognak, hogy már magamat kergetem az őrületbe. 

Igyekszem lenyugtatni magamat, de nagyon nehéz, és egyre nehezebb, ahogy kiderülnek a dolgok, minden a napvilágra bukik a büdös múltból, és a hazugságok csak úgy bűzleni kezdenek körülöttünk. Úgy érzem, hogy a tűrőképességem véges, és már nagyon is a végénél járok. Fogalmam sincs, hogy mennyi az a dolog, amit elbírok meg, de ilyenkor a lányom arca jelenik meg, akiért viszont bármit elbírok, megteszek.

Megfordulok a zuhanyfülkében és a szívem megáll az ijedtségtől. Azonnal oda kapom a kezemet, amíg az elém táruló látványt emésztem. Közelebb lépek a párás üveghez, ujjaimat végig húzom rajta, és a tenyeremet teljesen rátapasztom. Szemtől szemben állunk, és még sem hiszem el, hogy itt van. Behunyom a szemeimet, majd ismételten felnézek, és nem tűnik el. 

Itt áll.

Előttem.

Engem néz szótlanul, és a tekintete mindent elmond számomra. A legtöbbet, a legcsodásabb érzéseket, amik a bensőjében lakoznak irányomban.

Beljebb lép a helyiségbe, becsukja maga mögött az ajtót, aztán a koszos, szaggatott, véres ruhák a földre kerülnek. Meztelen felsőteste feltárul, és az újabb sebek a bőrén a szívembe marnak. 

Szívfacsaró a látvány.

Várom, türelmes vagyok a türelmetlenség ellenére, ami bennem lakozik mélyen. Nagyot nyelek, ahogy a bőrfelületek mutatkoznak meg előttem a tekintetét nem elszakítva tőlem. Még levegőt is elfelejtek venni, amikor a zuhanykabin ajtaja kitárul ő pedig belép rajta, mint valaki, aki érezte, hogy mennyire borzasztóan szükségem van rá.

Ujjaival végigsimít a nedves arcomon, s ekkor konstatálom, hogy a könnyeim makacsul utat törtek maguknak, és a vízcseppekkel egyesülnek az arcomon. Közelebb hajol, száját a bőrömre nyomja, lecsókolja minden fájdalmam, félelmem, megkönnyebbülésem. Ujjaim a csípőjének bőrébe marnak, közelebb húzom magamhoz, mert folyamat úgy érzem, hogy túlságosan is távol vannak, annak ellenére, hogy ölel, érint. Nem hiszem el, hogy itt van, hogy itt áll előttem, hogy csókol, hogy érint. Begörbülnek az ujjaim, már annyira szorítom, attól félek, hogy fájdalmat okozom neki, de ő tűr, még többet ad, ölel.

Arcomat fordítom, szája a számat éri, csókja az enyémbe olvad, a nyelve simogat, és a keze a mellem halmát érintve kelt még nagyobb vágyat bennem. Közelebb lépek, a víz tovább zuhog ránk, s úgy érzem, hogy minden fájdalmam elmossa a pillanatban és ketten maradunk csupaszon, szeretve.

★

Még mindig nem hiszem el, hogy Harry karjai között találom magam, s könnyedén a szemeibe tudok nézni. Nagyon késő van, de nem akarom a szemeimet lehunyni és álomba zuhanni, mert attól rettegek, hogy mikor felébredem Harry csak az éjszaka halványulásában eltűnik a napfelkeltével együtt. 

- Aludjál, nem megyek sehova.

Mintha csak a gondolataimba látna. Ajkait a halántékomra nyomja, én pedig csak élvezem a pillanatot, amit szorosan hozzábújva tölthetek. Ez az a dolog, ami most a lelkemet annyira megkönnyíti, hogy sikerül mindenre elfeledkeznem egy kicsit. Már amennyire ez lehetségessé válik. Ujjaim a mellkasán cikáznak, és a frissen összefoltozott bőre láttán meghasad a szívem, annak ellenére, hogy már az elején tudtam pontosan, hogy hova is megy, mik is történhetnek vele, s össze tehetem a két kezemet, amikor most a lélegzetét hallgathatom, és a meleg bőrét simogathatom.

- Holnap sok mindenről beszélnünk kell – suttogom, és úgy mozdulok, hogy a szemeibe nézhessek.

Kisimít egy kusza tincset az arcomból, amely a szemembe lóg. Ajkai a homlokomra simulnak, és még szorosabban ölel körbe, szinte már a csontjaim roppannak meg, de még többért könyörgöm magamban. Illatát mélyen magamba szívom, és lehunyom a szemhéjaimat, mert a reggel lassan ránk köszönöt, és egy kis angyalkának szüksége lesz rám.

- Mindent át fogunk beszélni, amit csak szeretnél. 

- Reggel találkozni fogsz Lizievel.

- Alig várom a pillanatot. Biztosan nagyon jól kifogunk jönni.

Felnevetek.

- Persze, már lekenyerezted előre mindenfélével.

Érzem az arcomon, hogy vigyorog.

- Aludjunk, rám is rám fér egy kis pihenés.

H A R R Y

Úgy érzem, hogy nem aludtam eleget, pedig meglehetősen több óra ment el alvással, mint a határon túl. A szemeimet még makacs módon nem akarom kinyitni, pedig bármikor mindenféle könnyedséggel ébredem fel, de most annyira vonz az ágynemű melegséges, és a finom, édes illat terjengése, hogy egész nap itt maradnék. 

Viszont egy valami határozottan hiányzik. Kinyúlok, de az ágy hideg, üres felülete simul a tenyerembe egy cici vagy egy popsi helyett. Ráveszem magam, hogy felnézzek, és csalódottan látom, hogy valóban egyedül vagyok. A szobába sötétség van még, de határozottan tudom, hogy már bőven a korai órák a hátam mögött vannak. A hátamra fordulok, mély levegőt veszek, és kimászom a takaró alól. A táskámból kikapok egy melegítőt, és egy felsőt, tekintettel Liziere, akivel valószínű, hogy találkozni fogok. 

Kimegyek a szobából, és az otthon melegsége, ami átölel, melegséggel tölt el, és ez az, amiből nem akarok kiszabadulni soha. Nagyjából kiismerve a kis lakást, a konyhába megyek, ahonnan hangokat hallok. Belesek, de Krist egyedül pillantom meg, ahogyan a tűhelynél áll és énekelgetve kavargat valamit. Az ajtófélfának dőlve figyelem a jelenetet, ami mosolyt csal az arcomra, és az egyik legédesebb dolog, amit valaha láttam. Forogni kezd, és megszeppen, ahogy szembenéz velem.  Elvigyorodik, leteszi a fakanalat és hozzám lép. Ajkait az enyéimre nyomja, és finom méz íze azonnal az ajkaimat lepi el.

- Hm, nem mondom, hogy nem tudtam volna elképzelni ennél szebb ébresztőt, de jelenleg ezzel is beérem.

- Ebédet készítek, a reggeliről lekéstél, de csinálhatok valamit, ha éhes vagy.

- Nem, megvárom az ebédet – lépek mögé, és átölelem a derekánál fogva. – És hol a kis angyalkád?

- Anya elvitte valami programra. Teljesen ki ment a fejemből. De este közös vacsora, úgyhogy nem úszod meg.

- Eddig is rád vártam, nem miattam nem találkoztunk.

- Tudom, tudom. De meg kell...

- Ne is folytasd. Miben segíthetek?

Elkezd magyarázni én pedig beállok kis kuktának mellé, persze nem mintha annyira nagy tudásom lenne a konyha területén.