17.Fejezet★Fagyos hullámok

K R I S T I N A

Harry kinyújtja a kezét, melyet elfogadok, s azonnal maga mögé is húz. Elenged egy pillanatra végigsimít a lábamon, amolyan megnyugtatásképpen, és előre fordul. Én teljesen mögötte térdelek, egyik kezem szinte már észrevétlenül csúszik a derekához, ahol meg is markolom az anyagot. Szabad kezét visszacsúsztatja az enyéméhez, s kissé megszorítja, amely egyáltalán nem segít a helyzeten, annak ellenére, hogy tudom, mindent megtesz annak érdekében, hogy élve kijussunk az ország területéről mielőbb.

Oldalra kapom a fejemet, ahogyan a száradt faágak, és nem éppen friss levelek ropogása ismételten tisztán halhatóvá válik a csendben. Ujjaim maguktól szorítják meg Harryét, aki csak előre néz, s a közeledő léptek tulajdonosát várja. Nagyot nyelek az árnyék kivetülésének látványától, fejemet az előttem levő masszív hátnak döntöm, s már csak elhitetni próbálom magammal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Csupán a hallásomra támaszkodva tudom megállapítani, hogy a cipzárat valaki elkezdi lehúzni, Harry pedig kibiztosítja a fegyverét, amelyet odakintről is megtesznek.

Szinte csigalassúságú óráknak tűnik, amíg a cipzár teljesen felér a sátor tetejére, s a mozdulatban megáll. Hallom, ahogyan Harry mélyen magába szívja a levegőt, majd mélyen felsóhajt, majd újabb kattanásra leszek figyelmes, ami a fegyveréből jön. A kibiztosítást megszüntette.

– Minden rendben, Kris – az eddig fogott kezemnél fogva húz kissé előrébb, mire felnézek, s Liam és Niall tekintetét pillantom meg.

– Istenem – mászok ki a sátor könnyed oldalai közül, és Niallt ölelem meg elsőnek, aki hasonló lelkesedéssel viszonozza a tettemet. – Minden rendben? Liam, te is jól vagy? – fordulok a másik férfi irányába is, a kezem pedig a felkarjára siklok, míg ő kedvesen elmosolyodik.

– Hé, csendesebben kicsit – figyelmeztet Harry, ahogyan ő is kilép a sátora rejtekéből. – Mi történt veletek?

– Ne itt beszéljük ezt meg, legalábbis ne így. Tovább kellene indulni, mielőtt a felderítőik ideérnének – közli Liam egyszerű tényként, és el kell ismernünk, hogy igaza van.

– Menj te is, szedd össze a cuccod, gyaloglás közben úgy is tudunk beszélni – mondja Niall, s arcon csókol.

Visszamegyek, Harryt követve a sátorba, és elkezdek mindent összepakolni. Amint a saját dolgaim a táskám mélyére kerülnek, Harry segítségére sietek, aki a hálózsákot és a plédet kezdi el összehajtogatni. Ezután elhagyjuk a belsejét, s Liam és Harry könnyed, pár pontos mozdulattal eltünteti az átmeneti szálláshelyünket, amely vissza is kerül Harry csomagjának az oldalára. Kabátomat felveszem, melyet a táskám is követ, a hajamat pedig csak egy kusza kontyba fogom össze a fejem tetején. A két tiszt összedugja a fejét, hogy merre is lenne ésszerűbb tovább haladnunk. Mi is hallgatjuk Niallel, s figyelünk, amint előkerül egy térkép is, de nem sokat tudunk ehhez különösebben hozzászólni, hiszen egyikünk sem jártas errefelé.

– Bár hosszabb az út, de az erőből nem mehetünk ki – közli tényszerűen Liam. – Végig megyünk itt, egyenesen a folyó partjáig, majd azon mentén, a fák takarásában haladunk errefelé – ujját végighúzza a térkép felületén, melyet egyik kezével ő tartja, míg másik felén Harry ujjai fonódnak a papírra.

– A többiek eljutottak a menedékhelyre?

– Nem tudom – vakarja meg tarkóját Liam. – Niallel a folyosón futottunk össze, akkor már egyértelmű volt, hogy mi a helyzet. Összeszedett pár dolgot, majd mentünk az én csomagomért.

– Akkor valószínű, hogy elkerültük egymást – mondom, már a fiúk mellett sétálva. – Mi Harrytől rohantunk át hozzánk, mert azt hittem, hogy még ott vagy – pillantok a mellettem sétáló szőkére.

– Normális vagy, Harry? – Liam pillant a bajtársára. – Képesek voltatok bemenni? Mármint megértem, hogy Niall, a legjobb barátod, Kristina, de ott is maradhattatok volna!

– Teljesen mindegy, kijutottunk és itt vagyunk – sóhajtok fel, mire Niall mosolygó pillantásával illet.

– Hogy jutottatok ki?

– Észrevettek minket, így egy raktárba mentünk, onnan meg fel az emeletre, és a tetőre – hadarom el a legfontosabb dolgokat.

– Oké, hagyjuk a múltat tényleg – szól közbe keményebb hangvétellel Harry. – Túl vagyunk rajta, és a cél az előre haladás, nem pedig a visszafelé araszolás. Jussunk ki innen élve mind.

A két férfi előre megy, bár nem túlságosan, mindössze, pár lépésnyire haladnak előttünk, így tisztes, biztos távolságból tudjuk Niallel követni őket. Egy-egy ásítás elhagyja a számat, s már is hiányolni kezdem a reggeli zöld teám meleg gőzét, amely minden reggelen eddig az arcomba csapott, s teljesen magamhoz térített. Viszont egy szót sem emelhetek emellett, mert most ez a legkisebb problémám, hát még a másik három személynek.

Elől Harry és Liam még mindig azt próbálják kitalálni, hogy vajon mi történhetett. Mind a ketten tanácstalanok, de ezt próbálják palástolni előttünk, hiszen feladatuk nem csak az, hogy magukat, hanem, hogy bennünket is kijuttassanak. Persze, én ezt nem várnám el egyikőjüktől sem, de még is melegséggel tölt el annak a tudata, hogy Harry mellettem áll védelmezően. Ha nem éppen egy háborús övezet kellős közepén lennénk, talán még imponálna is a dolog, azt hiszem.

Niall halkan mesélni, hogy velük mi is történt pontosan, hol is töltötték az éjszakát. Érdekel, de a gondolataim olykor elkalandoznak, s vissza kell rántanom magam a valóság kemény talajára. Amikor a helyzet úgy kívánja, s tudok is hozzászólni, akkor megteszem, bár azt leszámítva, hogy ők még megúszták a rájuk törő katonai hadat, és a falak közötti, s kívüli kergetőzést könnyedén jutottak el az erdő sűrű fái közé, melyekben meghúzták magukat hozzánk hasonlóan.

A levegő már igen őszies, a szél feltámad, az arcomat megcsípi, mire ösztönösen cipzározom össze a kabátomat, annak reményében, hogy a fuvallat kellemetlenségétől megvéd. Felpillantva, az égig nyúló fák ágai, ide-oda mozognak, s az eső illata is megérkezik, annak ellenére, hogy cseppek még nem érnek bennünket. A lábaim elé szigorúan figyelek. Valahogy még mindig újra, s újra felrémlenek bennem Harry szavai az aknák terén. Ekkor felnézek, megnyújtom a lépteimet, és Harry mellé érek, aki kutakodóan méreget.

– Minden rendben? – mély hangja simogatja a hallójárataimat, még a ráncba szalad homloka már is arra ösztönöz, hogy megnyugtassam.

– Igen, csak eszembe jutott, amit az első nap mondtál – még mindig nem érti, hogy mire is utalok, így folytatom. – Az aknákat illetően.

– Megnyughatsz, itt nincsenek a tudomásunk szerint – szól közbe Liam.

– Tudomásotok szerint? – Niall is beszáll a szóváltásba.

– Nyugodjatok meg, nem véletlenül megyünk mi elől – Harry zöld szemei az enyéimbe mélyednek. – Semmi baj nem lesz, megígértem. Kiérünk a folyópartra aztán haladunk tovább, ameddig tudunk, majd idő előtt keresünk valami helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat az éjszakára. Ne aggódj feleslegesen, oké? – egy mosoly gyér árnyéka suhan át az arcán, én pedig bólintok, s már csak előre koncentrálok.

A hasam már korog egy ideje, melynek köszönhetően a fejem is kezd kótyagos lenni, de szó nélkül, s mindenféle hisztit elkerülve tartom a lépteket a srácokéval. Egy kis vizet szerzek Harrytől, de még így sem késztetem őket megállásra. Mielőbb szeretnék túl lenni ezen a szörnyű időszakon, s hazatérni Liziehez.

Fogalmam sincs, hogy hány órát, de eléggé sokat taposunk le, s lökünk a hátunk mögé, hogy a múlttal egyesüljenek. Pár csepp eső időközben esett, de nem volt vészes, így mondhatni, hogy kellő szárazsággal úsztuk meg az időjárás kegyetlenségét. A levegő még jobban lehűlt, ám egyúttal fel is frissült. Halovány mosolyra húzom a számat, amint a folyó halk hangjára leszek figyelmes. Egyre kijjebb, s kijjebb érünk, mire a szemünk elé is tárul a hömpölygő víz látványa. A part szélén megállva a táskámtól megszabadulok, majd előre hajolva térdre borulok, s egy maréknyival felfrissítem az arcomat. Hideg, de azt hiszem, hogy erre szükségem volt.

– Szerintem itt a fák között maradhatunk – Liam pillant körbe a helyen. – Holnap korábban indulunk, és most úgy is lassan meg kellene állnunk.

Harry is egyetért vele, s a fák menedékébe húzódva vonul. Zsákját ledobja, és elkezdi a már jól ismert sátrat összerakni, míg Liam hasonlóan egy másikkal kezd el foglalatoskodni. Niall mellém guggol, s ő is a víz alá dugja a kezét, majd az arcán végigsimít vele.

– Rendben vagy?

– Persze – mosolygok rá.

– Kris..

– Ne, kérlek. Rendben vagyunk, hazajutunk hamarosan, és többet eszembe sem jut ilyen helyet megközelíteni. Valószínű, hogy Lizie mellől sem fogok elmenni egy jó darabig.

A hasam ismételten tökéletesnek találja az időt arra, hogy jelezzen üressége miatt. Felnevetek, a táskámat megragadom és Harry irányába indulok, aki már az utolsó simításokat végzi. Megfogom az ő csomagját is, hogy amely valóban meg van pakolva talán túlságosan is. Biztosítja a földbe, én pedig a csomagjainkat a belsejébe viszem. A cipőmet lerúgom, és elkezdek hasonlóan az előző estéhez, elpakolászni mindent, hogy később ne kelljen ezzel törődnünk.

– Szereted a halat?

– Igen, persze – felelem, míg ő a táskája mélyére nyúl, miből ki is húz egy kést, és öngyújtót.

– Elboldogulsz itt?

– Megleszek.

Bólint, s már el is hagyja a sátrát. Visszafordulok a pokróc, s hálózsák kupac irányába, majd guggolásba tornászom magamat, és kemény földre elkezdem elteríteni az anyagokat, a selymes anyagfelületen. Amint minden a helyére kerül, a táskákat a sarokba, a lábainkhoz passzírozom, hogyha a föld nem is annyira bizonyul kényelmesnek, legalább ki tudjunk nyújtózni.

Víz csobogására kapom fel a fejemet, mintha valaki a habok közé vetette volna magát. Visszarángatom a cipőimet, majd elindulok vissza a partra. Egy kupac ruha fogad, míg Niall száradt faágakat hord össze egy kupacba pár szikla mellé.

– Elment az esze? – nézem Harry távolodó alakját.

– Vacsorát fog – magyarázza Liam, és ős is pár fadarabot hoz.

– Tüdőgyulladást is kaphat! Hideg van, és a víz hőmérsékletét meg sem említem.

– Ne aggódj, kemény fából faragták, meg se fog ártani neki.

Tétlenkedésemben inkább a fiúknak segítek, bár nagyjából már mindent összeszedtek, így nem sok marad rám. Liam négy fát ragad meg, s tisztogatni kezdi azokat, a végüket pedig hegyessé faragja. Közben megkér, hogy Harry zsákjából az eldobható tányérokat szedjem ki, vagy az övéből. Harry csomagjához sietek és abban kezdek el kutakodni. Az üres vizes palackot is megragadom, s úgy térek vissza. Harry éppen Niallnek nyújt át két nagyobb halat, majd ki mászik a vízből. Feláll, a nedves haját áttúrja és rám néz.

– Normális vagy?

– Kris, ennünk kell valami táplálót, És nem igazán nevezném a müzliszeleteket és azokat a vackokat, amiket magunknál kell tartanunk, laktatónak.

– Meg is betegedhetsz. Ilyen körülmények között az egészség, aminek a szemeid előtt kell lebegnie.

– Az éhenhalás sem szerepel a listámon – jegyzi meg és elindul a tűs irányába, melyet valamelyik srác az idő során már begyújtott.

Annyira fiú! Szívem szerint leteremteném még jobban, hiszen senkinek sem hiányzik, hogy belázasodjon bármelyikünk is. Megértem az ő nézőpontját, de ő is észrevehetné, hogy ne éppen a tél közeledtével időszerű a nyílt vízben megmártózni.

Tekintetem levándorol a testét, amelyet egy vastagnak tűnő pamut nadrág takar. Teljesen az izmos lábait körülöleli, míg fölötte az alsónadrágja korca mutatkozik meg. Mezítláb van, így az már mocskossá, sárossá vált a lépteinek köszönhetően, de nem igazán fordít erre figyelmet. Felül semmit sem visel, így minden izmának rezdülését látom a lépéseinek köszönhetően, míg ő is egy kész vesz magához, és a hal irányába nyúl.

Felsóhajtok, s elkönyvelem, hogy makacsságát bőven felülmúlja a sárma, és szemtelenkedése, amely nagyon is bejön a legnagyobb sajnálatomra. Ő rajta a közönyösség, az elpusztíthatatlanság látszik, legalábbis ezt próbálja érzékeltetni, de ennek ellenére tudom, hogy nincsen fekete, komor szíve.

16.Fejezet★Falevelek fenyegető roppanása

K R I S T I N A

Érzem, hogy a jobb oldalam erősen zsibbadt állapotban van. Megpróbálok a hátamra fordulni, ám az engem körülvevő kar nehézkesen engedi meg ezt nekem. Nyöszörögni kezd mellettem Harry, de végül enged, s a hátamra tudok fordulni. A takaró meleg anyagát lerángatom magamról, míg a hálózsákból kimászok. A kezem sajog, míg a másikkal masszírozni kezdem, annak reményében, hogy mielőbb elmúlik. A látásom kissé homályos még, s az odakintről beszűrődő nyers fényt igyekszem megszokni, míg a telefonomat előveszem. Még csak fél hét van, de meglep, hogy Harry még nincsen ébren.

Visszadőlök a lehetőségeinknek, kellően kényelmesen nevezhető fekhelyre, a másik oldalamra fordulok, s lehunyom a szemhéjaimat, annak reményében, hogy még picit pihenhetek. Ám ennek a gondolata el is illan, ahogy felrémlik bennem minden, s, hogy milyen helyzetben vagyunk. A torkomban gombócnő, a szívem már is őrülten ver, s a szemeimet a könnyek kezdik el szúrni. Lizie boldog arca jelenik meg a lelki szemeim előtt, a boldog mosolya, ahogyan a karjaimba bújik, szorosan megölel.

Mocorgásra leszek figyelmes. Harry az oldalára fordulva felszisszen, ami gondolom annak köszönhető, hogy ő is kissé elzsibbadt az éjszaka során. Kipattannak a szemeim, ahogy nekem simul a kezét pedig lazán a csípőmre teszi a takaró alatt. A meleg lehelete a nyakam bőrét kezdi el csiklandozni, amint a légzése ismételten egyenletessé kezd válni. Közelsége egyszerre éri el, hogy furcsán, még is biztonságban érezzem magam. Az izmaim ellazulnak, az eddig benntartott levegőt kifújom, de egy pillanat erejéig úgy érzem, mintha valami tinédzser lennék, akihez még ennyire közel egyetlen férfi sem került. Mélyen felsóhajtok, a szemhéjaimat lehunyom, s megpróbálok én is még pihenni.

A szél heves fuvallata, amely eléri, hogy magamhoz térjek ismételten. Egy ásítás hagyja el a számat. Harry keze még mindig a csípőmön pihen. Sejtelmem sincs, hogy mennyi időt is sikerült aludnom, de már a kemény föld kényelmetlenségének köszönhetően szeretnék felállni, a végtagjaimat kinyújtóztatni, s a friss levegőre kilépni.

Benyúlok a takaró anyaga alá és óvatosan igyekszem Harry kezét levenni a csípőmről. A hátára fordul, én pedig félve nézek rá, abban reménykedve, hogy nem ébresztettem fel. A tekintetem találkozik a smaragd szempárral, amelyek még álmosan csillogva néznek vissza rám.

– Ne haragudj, hogy felkeltettelek – szabadkozok azonnal.

– Semmi gond, azt hiszem, hogy amúgy is ideje volt már – ül fel, s az arcából, az előre hullott hajszálakat visszatúrja a feje tetejére.

Bólintok, majd előrébb mászom, s a táskámban kezdek el kutakodni. Kiveszek egy palack vizet, majd pár kortyot iszok is belőle, majd a kisebb elsősegélydobozt is előkotrom. Harry mögöttem szöszmötöl, s azonnal csend lesz, ahogyan a felsőmet elkezdem felhúzni annyira, hogy a húzódó zúzódás kilátszódjon.

A hálózsáknak köszönhetően hallom Harry közeledését, aki ki is veszi a kenőcsöt a kezeim közül. Ujjával megvizsgálja a piros, felduzzadt területet. Felmordul és az orra alatt motyog is valamit, de nem értem egyetlen szavát sem tisztán. Lecsavarja a tubus tetejét, a kezembe adja, hogy ne keveredjen el, majd az ujjára nyom egy keveset, s elkezdi óvatosan bekenni a területet. Összerezzenek, ahogy az ujja a felhevült bőrömhöz ér. Felpillant rám, a tekintetünk ismételten találkozik.

– Ne haragudj – mormolja még korai, mély hangon.

– Ugye tudod, hogy erre semmi szükség?

– Miattam történt – ennyit felelem és kiveszi a kupakot az ujjaim közül, hogy visszazárja a krémet.

– Miről beszélsz? – fogom meg a kezét, míg értetlenül, kissé már talán hitetlenkedve méregetem.

– Kristina, amiatt jöttél ki az udvarra, hogy engem kellett szemmel tartanod – szinte köpi a szavakat. – Ha ez nincs így, akkor, az a féreg nem tud hozzád nyúlni.

– Harry, ez őrültség! Hol az a kemény katona, aki mindenre magasról tesz?

Homloka ráncba szalad, s a térdein támaszkodik meg a kezeivel.

– Nem ismersz még mindig, szóval felesleges egymás lelki világát boncolgatnunk.

– Harry, olyan miatt okolod magad, ami nevetséges. Amúgy sincs semmi bajom, és majd lassan meggyógyul. Nekem kellene téged ellenőriznem.

– Na jó, azt hiszem, hogy kezd egy gyerekes, értelmetlen civakodássá válni ez az egész – jelenik meg mosolya. – A lényeg, hogy más a nézőpontunk, fogadjuk el, mert úgy sem fogja egyikünk sem meggyőzni a másikat.

– Végre valami értelmes is elhagyja a szádat – viszonozom a mosolyát, majd visszafordulok a táskám felé. Harry semmit sem mozdul, de ezt nem teszem szóvá neki. Elkezdek pakolászni, s a képkeret a kezembe akad. Magamhoz veszem, szomorú mosolyra húzódik a szám, s az ujjam végigsimít az üvegen. Nem érdekel, hogy Harry látja a jelenetet, nem érdekel semmit, csak, hogy végre ismét a karjaimban ölelhessem a kislányomat.

– Megnézhetem? – átnyújtom neki a fényképet, ő pedig újra mosolyogni kezd. – A húgod?

– A lányom.

Kissé elkerekednek a szemei, amelyek másodpercek töredéke alatt szaladnak végig a testemen. Elnevetem magam, és várom, hogy valami mondjon.

– Hány éves vagy? – szalad ki a száján a kérdés.

– Ilyet nem illik kérdezni egy nőtől – mosolyom szinte lehervadhatatlan.

– Ne haragudj, csak ….

– Ennyire hihetetlen, hogy van egy lányom?

– Nem, nem így értem – rázza meg kissé a fejét. – Csak fiatalnak néztelek.

– Fiatal vagyok, Harry – finoman, éllel a hangomban ki is kérem magamnak, bár azért elég nagy bók lenne, ha pár évvel valóban idősebb lennék, ő pedig fiatal lánynak nézne.

– Persze, tényleg nem szerettelek volna megsérteni. Csodás egy kislány. Mi a neve? Már ha nem vagyok tolakodó.

– Lizie.

– Bájos kislány. Szerencsések vagytok a pároddal, hogy megszínesíti a napjaidat.

Elkomorodok a kijelentése hallatán, s zavartan a hajamba is túrok.

– Csak ketten vagyunk – azonnal rám villannak a zöld szemek. – Lizie és én.

– Ma reggel azt hiszem, hogy elég sokszor lövök túl a célon – nyújtja vissza a fotót.

– Minden emberben ott van az a sok kérdés, ami csak arra vár, hogy kitörjön belőle, és választ kapjon rájuk. Ne hibáztasd magad. Tényleg, nem gond. Soha nem titkoltam Liziet, most sem tettem, csupán nem éreztem, hogy ezt be kell jelentenem.

– Kérlek, neked végképp nem kell mentegetőznöd. Amilyen tapló voltam, meg is értem.

– Nem neveznélek taplónak, csupán éles nyelvvel távolságtartónak.

– És bánom, hogy az voltam.

Kijelentése melengeti a szívemet. A fotót az ölembe helyezem, s a térdelésből inkább a földre ülök a lábaimat pedig kinyújtom. Hajam függönyként omlik körém, ahogyan lehajtom kissé a fejemet, s az ujjaim ismételten a kép felszínén siklik végig. Meglepődök, amikor eltűri a fülem mögé a lehulló barna hajamat. Felnézek rá, s elmosolyodok.

– Hazajutunk, rendben?

Szemeimet az eddig szúró könnyek, most könnyeden hagyják el, s gördülnek végig az arcom felszínén. Sietve kapok az arcomhoz, hogy letöröljem az érzelmeimet kimutató cseppeket, de Harry elkapja a csuklómat. Kisebb hezitálást érzek, de végül a mellkasára von, s végigsimít a hátamon, amely tette most mindennél többet ér.

Hallom szívének minden egyes ütemét, azt, ahogyan a levegőt mélyen magába szívja, s közben kedves, nyugtató szavakat suttog a fülembe. Keze mozgása egy pillanatra sem marad abba. Meglep, hogy ennyire közvetlen, hogy ilyen könnyedén vont magához, ahogy az ígérete kicsúszott a száján.

Hosszú percek telnek el, mire a könnyeim feladják, s a megkönnyebbülés érzése eláraszt. Ülő helyzetbe tornászom magam, s rá nézek. Szemeiben a sajnálat csillan meg.

– Sajnálom, nem kellett volna ezt így rád zúdítanom – kezdek el össze-vissza fecsegni, mire hirtelen a kezét a számra nyomja. Döbbenten nézem, míg ő elengedi a másik kezével a tarkómat, s mutatja, hogy maradjak csendben.

Bólintok, ő elenged teljesen, s már a fegyveréért is nyúl, de alig mozdul, hogy semmi sem hallatsszon. A hátam mögé pillantok, ahonnan is léptek hangja csapja meg a füleimet. Félelemmel a szemeimbe nézek vissza Harryre, aki kibiztosítja a fegyverét,

A léptek egyre csak közelednek, a falevelek ropognak a talpak alatt, s férfi sutyorgás is társul ezek mellé. Teljesen megfagy bennem a vér, szinte már levegőt is elfelejtek venni, a fülem sípol, s már mindenféle őrült gondolat megjelenik a fejemben, karöltve azzal, hogy ennek a csatának itt lesz vége. Lizie mosolyogva jelenik meg a lelki szemeim előtt, az, ahogyan a kezembe vettem abban a pillanatban, amikor a világra jött, amely nemsokára el vesz tőle engem.

15.Fejezet★Meredek léptek

K R I S T I N A

A hevesen verdeső szívem a mellkasom közepén, már hangosabb ütemekkel áraszt el, mint a kintről beszűrődő hangos robajok. A fülem sípol, s Harrytől még egy lépést sem teszek, szinte már rátapadva haladok mellette, hogy a valódi biztonság érzése el ne vesszen.

Egyik helyiségből a másikba haladunk át, míg mögöttünk egyre nagyobb, s egyre közelebbi robbanások, fegyverdörrenések hangja vonja magára a figyelmünket. Harry bal kezével az enyémét ragadja meg, szoros marokkal fog, míg jobbjában a fegyver pihen. Ha azt mondom, hogy a halálfélelem tisztán él bennem, akkor azt hiszem, kellő finomsággal fejezem ki magam.

Harry hirtelen egy helyiségbe ránt be, amelynek az ajtaját be is csukja, s bezárja. Kapkodom a levegőt, az összefogott hajamon végigsiklik a kezem, míg próbálom levegő felvételére ösztönözni a tüdőmet. Bakancsos lábdobogások hangja közeleg, én pedig halálra várva nézek Harryre, akinek a feje, körbe-körbe jár, a kiutat keresve. Mélyen remélem, hogy tudja hol vagyunk, és, hogy van kiút.

Kapkodom a levegőt, s szinte mindenhova követem Harry tekintetét. Fegyverét a kezembe nyomja, úgy, hogy a csöve lefelé álljon.

– Így tartsd – néz a szemeimbe, mire bólintok.

A fém polcokon elkezd felfelé mászni, én pedig arrább lépek az ajtótól, közelebb Harryhez, aki töretlenül, lábremegés nélkül igyekszik a magasba. Pár karton arrább tol egy kézzel, s feltárul a csapóajtó. Még egy polccal feljebb lép, így eléri és könnyedén tárja ki. Felnyomja magát a kezei segítségével, a térdén megtámaszkodik, s a fejével a fölöttünk levő helyiségbe körbepillant.

A láblobogások már alig pár méterről hangzanak, melyek zavaros, zajos egyveleget alkotnak a fegyverhangokkal. Szívem a torkomban dobog, levegőt is el felejtek venni, míg tudat alatt a lábaim megmozdulnak, s még közelebb visznek Harry testéhez.

– Add a fegyvert – nyújtja a kezét én pedig ügyelve arra, hogy a csöve véletlenül se nézzen Harryre, s az ujjam se vándoroljon a ravaszra, nyújtom át neki, mire a polcra helyezi. – Gyere – ismételten nyújtja felém a kezét, én pedig határozottan ragadom meg.

Felkúszok mellé, keze már a derekamon pihen. Bólintok, ezzel tudatva, hogy rendben vagyok. Elenged, s teljesen felmászik, fegyverét megragadja, míg fegyverek újabb dördülése hallatszik be, s lyukakat szaggatnak az ajtó fájába. Feláll, átmászik a másik szobába, de a fegyverek nem hallgatnak el, vissza kell fognom magam, hogy a torkomat a fájdalmas női sikítás el ne hagyja. Megragadja a kezemet és szinte felránt maga mellé. Érzem, hogy a fém fájdalmat is okoz, de jelenleg nem érdekel a dolog. A polc legfelső fokáról fellépek, Harry pedig lecsapja az ajtót, és a szoba másik felére igyekszik, ahonnan egy szekrényt igyekszik odatuszkolni. Segítségére sietek, bár már a feléig sikeresen eltolta.

– Rendben vagy?

– Igen, csak jussunk innen ki – nézek rá szinte már esedezve.

Elindul, de a kezemet megfogja, hogy biztosan ne veszítsen el. Egy fém ajtó felé gyors léptekkel haladunk, melyet kisebb nekifeszülés után ki is nyit. A tetőn találom magunkat, de még itt sem állunk meg. Kíváncsian pillantok körbe, s a zűrzavar, a mocskos vér, az élettelen testek, a sebesültek látványa gyomorforgató látvány, s a torkom is elszorul. Fáj látni mindezt.

Harry megrántja kissé a kezem, mire rákapom a tekintetemet, s lejjebb hajolok, ahogyan ő is teszi. Visszafordul és igyekezni kezd a hosszú épület tetőzetén. Néha oldalra pillantok, hogy mi is zajlik, s hogy nem-e szúrnak ki bennünket. Az épület tetejének végéig meg se állunk, ahol lepillant Harry. Innen már kezdődik az erdő pár lépésnyire. Előre indul, egy kézzel kapaszkodik, míg másikban biztosan tartja a fegyverét. Feje folyamatosan jár, figyel minden apró rezdülésre. Utána indulok, pár fokkal feljebb haladok, mint ő, ám az én tartásom olykor meginog, ami nem igazán jelent jót. Soha életemben nem voltam hasonló helyzetben, s annak a tudata, hogy valaki hátulról bármelyik pillanatban véget vethet az életünknek, megrémiszt, s rettegéssel áraszt el.

Leérve a derekamat megfogva Harry szinte lekap az utolsó pár fokról, majd ránt is be maga után az erdő sűrűjébe, míg fegyverek túlságosan is közeli hangját hallom.

– Fuss!

Kiált fel, én pedig kissé lehúzott nyakkal rohanok előre. A hátitáskám a hátamon izeg-mozog, kellően zavar, de most ez a legkisebb problémám. Harry futólépteit hallom, ahogyan a fegyverszók közvetlen közelről elnémulnak. Megragadja a kezemet és futva vezetni kezd, miközben arra ösztönöz, hogy egy pillanatra se álljak meg. Érzem, hogy vissza tartom a tempójában, de számomra a futás nem annyira kézenfekvő mint neki. Arról nem is beszélve, hogy az ő lábai mellett az enyéim eltörpülnek.

Apró ágak, falevelek recsegnek a talpaink alatt, ahogyan előre rohanunk veszetten, szinte vakon. Bár bízom Harryben, s abban, hogy tudja merre tartunk, vagy éppen nem egy akna irányába haladunk. Azonnal felrémlenek a szavai, melyeket első napon intézett felénk.

Az erdő tele van aknázva, s nem igazán szeretnék egyetlen egyre sem rálépni. Megjelenik lelki szemeim előtt Lizie. Bájos mosollyal az arcán, ahogyan a süteményes edénybe nyomja az ujját, majd kuncogva apró ajkai között tünteti el a csokoládé ízesítésű krémet. Lábaim szinte előre kapnak, ahogy még jobban tudatosul bennem, hogy miatta kell túlélnem.

Kapkodom a levegőt, fogalmam sincs, hogy mennyit is futottunk, de a tüdőm már szúr, ahogyan az oldalam is. A víz ver, a lábaim zsibbadnak, de szerencsére Harry megállít, míg ő körbepillant. Egy fának dőlve próbálok levegőhöz jutni. Harry ujjai szorosan vannak a fegyverre fonódva míg szemei minden egyes rezdülésre reagálnak. Amint úgy ítéli meg a helyzetet, felém indul, s megállapodik előttem.

– Rendben vagy? – érdeklődik, miközben leveszi a hatalmas zsákját, s egy üveges vizet húz ki belőle, miközben bólintok. Lecsavarja a tetejét, s felém nyújtja. – Találnunk kell valamit éjszakára – pillant körbe. Még csak most tudatosul bennem, hogy mindössze a Hold gyér fénye, ami némely világosságot nyújt.

– Leráztuk őket?

– Jelenleg igen, de idő kérdése, és úgy is utánunk, illetve a többiek után indulnak – csavarja vissza a palack tetejét, s a táskája mélyére csúsztatja, melyet visszadob a hátára.

– Céljuk, hogy megöljenek?

– Kristina, mi voltunk eddig fölénybe, kétlem, hogy a vérontást szó nélkül, behúzott farokkal tűrnék – biccent, s lassan sétálni kezd. Mellé lépek és igyekszem ezt az emberibb tempót fenntartani.

– Mi történt akkor?

– Sejtelmem sincs – vágja egyik kezét zsebre, míg másikban most is jelen van a fegyvere. – De mielőbb át kell jutnunk az angol partra.

– Nem volt valami terv, hogy hova is lehet menni ilyen esetben? Te magad mondtad, hogy volt egy kiürítési terv.

– Igen, de mi teljesen más irányba jöttünk el, és kétlem, hogy az éjszakai gyaloglás a terveid között szerepel – mormogja az orra alatt. – Húzzuk meg magunkat, holnap pedig tovább megyünk. Pár napra van vizünk és élelmünk.

– Addig kijutunk innen? – szinte már suttogom a szavakat.

– Remélem, nagyon remélem.

★

Sejtelmem sincs, hogy mióta is kutyagolunk az éjjeli élőlények hangjával körülvett területen, de már kezd mindenem fájni. A fejem sajog, a talpaimat már nem is érzem. Harry még mindig éberen pillant körbe elég sűrűn, s a fegyvere is még kéznél van, ám már nem hallok semmilyen dördülést, vagy mások lépteinek hangját, ami minimális nyugalommal áraszt el.

– Azt hiszem, hogy valahol már erre sátrat verhetünk – töri meg a közöttünk levő csendet Harry.

– Kétlem, hogy ennél jobban örültem mostanában bármi másnak – sóhajtok fel.

A mosolyát látom a Hold fényének köszönhetően. Rám pillant, s viszonozom a gesztust, majd letérek vele egy bokrosabb övezet irányába, ahol a táskájától meg is szabadul. Az oldalára felfüggesztett feketés anyagot leszedi, s elkezdi kibontani. Megszabadulok én is a hátizsákomtól és mellé lépve a segítségére sietek. Együtt, kissé ügyetlenkedve a részemről, de sikerül lassan felépítenünk egy két személyes sátrat. Amint Harry a földhöz is rögzíti a biztonság kedvéért, be is mászik, s a hálózsákot és egy pokrócot terít le. Előre enged, nekem pedig az első dolgom, hogy lerúgom a cipőimet, s a sátor elé helyezem őket. Benn már a kabátomtól is megszabadulok, s a táskámmal együtt a lábaimhoz helyezem. Harry is követi a példámat. Bakancsát kinn hagyja, de a csomagját beteszi. Behúzza a cipzárat, s teljesen felmászik mellém.

– Arra szükség van? – pillantok a fegyverre, amelyet jobb oldalára tesz.

– Igen, Kris, erre szükség van – húz be a hálózsákba, majd a plédet is rám teríti. – Aludjunk, holnap hosszú napunk lesz.

Lizie arca, amely előttem van, ahogyan fejemet lefektetem. Sehogy sem kényelmes, s a meleg anyagok ellenére is úgy érzem, hogy mindenem vacog, fáj. Feljebb húzom a meleg anyagot magamon, mire Harry karjával az oldalához von, kezével a hátamon is feljebb húzza az anyagot, majd ott is hagyja a kezét, s lassan simogatni kezd. Megilletődök pár pillanat erejéig, de többet nem engedek meg magamnak. A félelem még mindig bennem van, de a fáradtság utat törve magának éri el, hogy a szemhéjaimat lehunyjam, s az ölelő kar között biztonságba érezzem magamat.

14.Fejezet★Határozott találat

K R I S T I N A

Mosolyogva hallgatom Lizie szavait, aki vígan kacarászik. Nem sok mindent értek, de azért lelkes vagyok, s már az boldoggá tesz, hogy a hangját hallhatom. Lábaim járnak, sétálok az udvaron, ahol kissé a szél hideg fuvallattal érint meg. Hajamat össze-vissza fújja a szél, de jelenleg semmi lehetőségem arra, hogy összefogjam a már nevetségesen kócos tincseket.

– Mikor jössz?

– Nem tudom kincsem, de nemsokára, ígérem – próbálom nem kimutatni elkeseredettségemet, mikor belül nagyon is a torkomat szorongatja a fájdalmas gombóc. Tudom, hogy ő nem érzékelni, de biztos vagyok abban is, hogy a sírást felismerné.

– Jó – feleli, s hallom, ahogyan elszalad.

– Kris?

– Itt vagyok – csuklik el a hangom, s már a könnyeim sem félnek előtörni. – Hogy vagy, húgi?

– Én jól vagyok, de te nem, ahogy hallom. Mesélj!

– Csak hiányoztok. Nincs semmi baj.

– Te is hiányzol nekünk – vallja be. – De ne hazudj, ismerlek, és érzem, hogy nincs valami rendben. Bántott valaki?

– Nem, nem dehogy! – ellenkezek azonnal. Nem érzem szükségét annak, hogy jobban aggódjanak miattam a kelleténél, így a múltkori kis affért inkább elhallgatom. – Minden rendben, tényleg! Vannak nézeteltérések, de azok hol nincsenek? – nevetek fel, s letörlöm az arcomat, miközben tovább haladok előre a hatalmas birtokon.

– Vigyázz magadra, jó? És siess! Nagyon nem tetszik, hogy egy háborús övezetben vagy.

– A táborból ki se lépek, felesleges aggódnotok, tényleg! És már tényleg csak pár hét, a tervek szerint.

– Legalább van dolgod?

– Ne kérdezz ilyet, mert akkor ez azt jelenti, hogy valaki megsérült! – világosítom fel, de természetesen nem véresen komolyan. – De amúgy kisebb sebesülések vannak, szerencsére még nem volt semmi komolyabb, ami meg is lep.

– Mondtam neked mindig, hogy az angol pasik kemények és a végsőkig harcolnak.

– Oké, Lauren, menj, és figyelj az unokahúgodra – nevetek fel.

– Legalább jobb kedved lett kicsit. De megyek, éppen megyünk még ki a játszótérre egy kicsit.

– Jól van, érezzétek jól magatokat. Szeretlek benneteket és puszilok mindenkit.

Érzelmes búcsúnkat követően a kezemben szorongatva a készüléket megyek tovább előre. Jól esik ez a kis séta, messze a zűrzavartól, a túl sokat gondoló emberektől, s az arroganciától. A készüléket a farmerem zsebébe süllyesztem, de egy pillanatra sem állok meg. A Nap lemenőben van, s csodásan megvilágítja az égboltot. Mostanában kellemes időnk van ősz ellenére is, de ezt egy cseppet sem bánom. Valahogyan a tél nem igazán vonz, de hamarosan kopogtat, s fagyosan le is csap. Hajamba még mindig belemar a szél, de nem fogom össze még sem.

Érdeklődve pillantok körbe. Erre, ennyire még hátra nem igazán jártam, bár semmi különösebb nem található itt. Innen látszik az a hely, ahol néha lőnek a tisztek, de különösebben csak a tátongó semmiség van jelen. Megállok, s csak az égboltot csodálom. Teljesen elmerülök a látványba, amíg futóléptek nem csapják meg a fülemet. Oldalra kapom a fejemet, s egy izzadt katona közelségét konstatálom. Bakancsa port kavar maga után, ahogyan a földdel találkozik minden egyes lépését követően. A lélegzetét idáig lehet hallani, míg zilált külseje egyre jobban közeleg. Kiszúr, szemeit rajtam tartja, míg egyenletes ütemben lassan elém nem ér. Megáll, de a nyelvét nem lógatja. Atlétája izzadságától nedves, míg arcáról le-le gördül egy-egy kövér csepp. A nyakának vonalánál tisztán látszik dögcédulájának egy része, amely eltűnik a felsője anyaga alatt.

– Nem tesz jót az oldaladnak, ha futsz.

– Azt mondtad, hogy ma este kiszeded a varratokat – tovább megy, s nem messze egy padon foglal helyet. Fejével int, én pedig követem és helyet foglalok mellette.

– Igen, este jövök, és kiszedem őket.

– Akkor már is nincs probléma – mered előre, az égboltra. – Mutasd a kezedet.

Visszapillant rám, s már meg is fogja a zúzódott csuklómat, amelyet még Louisa okozott.

– Élek, ahogy látod.

– Az oldalad?

– Rendben van az is, nem szorulok rá senki aggodalmára.

– Csak is te viselheted a szíveden más sorsát? – köszörüli meg a torkát, a térdein támaszkodva az ujjait egybefonja.

– Nekem az a feladatom, hogy ellássam az embereket, és újra erőre kapjanak.

– Hát persze – mosolyodik el, talán most először mióta megismertem. Nekem is mosolyt csak a fogatvillantó vigyora az arcomra. – Lejjebb kellene adnod ebből, hogy csak te aggódj másért.

– Mondod te, aki a szakmai segítséget sem fogadta el.

– Emlékeztetnélek, hogy én kértelek meg.

– Kértél? – vonom fel az egyik szemöldököm, de a vigyor nem törölhető le az arcomról.

– Tudod te, hogy mire is értem.

Bólintok, s előre fordulok, hogy az utolsó napsugaraknak még a szemtanúja legyek. Csend telepszik ránk, valahogyan most még sem érzem kínosnak az egészet. Ám ezt a pár percet azonnal ketté is szakítja egy robbanás szerű hang, amely nem is tűnik olyan távolinak. Összerezzenek, s Harryre kapom a tekintetemet.

– Menjünk be – komoly tekintettel néz rám, és fel is áll.

Követem cselekedetét, s egymás mellett kissé hosszabb léptekkel indulunk el az épület felé, ahova meg is érkezve már ketté válnak az útjaink.

★

Megfelelőnek gondolom az időt arra, hogy pár percre átmenjek Harryhez, s kiszedjem a varratait. Niall incselkedik, pár kis csipkelődés elhagyja a száját, de én csak nevetve elmotyogok neki annyit, hogy mindjárt jövök.

Odakinn már korom sötétség uralkodik, s pár katonán kívül senki nincs odakinn. Megnyújtom a lépteimet, hogy a háborgó szél elől mielőbb menedékbe érjek, ám Rickel össze akad a tekintetünk, aki egy lépést ár tenne is felém, ám a társai visszatartják. Úgy maradhatott a táborban, hogy egy másik épületbe kellett költöznie és egyetlen egy panasszal ellene búcsút is mondhat mindennek, s hazaküldik. Ez persze valakinek jót is jelenthetne, de egy katonának hatalmas kudarc, ha a felettese idő előtt távozásra parancsolja. Szégyen bélyegezné meg egész életén át.

A szoba előtt megállok, bár a kezem már azonnal a kilincs felé vándorol. Megrázom a fejemet, s kopogtatok. Amint a mély hang beinvitál, le is nyomom a kilincset, s betérek. Harry egy melegítőben el van nyúlva az ágyon. Mellkasán mindössze a dögcédulája hever, míg kezei között a telefonját szorongatja.

Felül, telefonját az éjjeliszekrényre helyezi, s türelmesen várja, amíg odaérek hozzá. Leülök mellé, ő pedig az oldalát kezdi el szemlélni, amin már nincsen kötés.

– Azt hittem, soha nem éljük meg ezt a pillanatot. A gyerekek nem ilyen makacsak, mint te – jegyzem meg, s a csipesz felé nyúlok.

– Ezt sértésnek is vehetném – mormogja, s visszadől az ágyára.

– Veheted, nyugodtan.

– És matrica is jár?

– Talán – mosolyodok el. – Most ne mozogj.

Csendben is marad, nem incselkedik. Meglep a jókedve, de értékelem, hogy a komor oldalát most messze üldözte magától. Sokkal jobban tudom én is végezni a munkámat, ha nem kell küzdenem a pácienssel.

Kezem megremeg, amikor egy újabb hangos robbanásra összerezzenek. Harry bőrének érek, mire felszisszen.

– Ne haragudj – szabadkozok azonnal.

– Csak ne vágj fel újra – jegyzi meg, mire elmosolyodok.

Pár perc múlva végzek, s a szemeteshez lépek. Ismételten egy robbanás hangja töri meg a csendet, s pár lövés is eldördül. Harry felpattan, s kinéz az ablakon, de az udvar zavartalan. Ismétlődnek a hangok, én pedig ijedten, hevesen verdeső szívvel nézek a férfira, aki pillanatok alatt terem a szekrénye mellett, amelyből kirángat egy táskát, amely innen jól láthatóan meg van tömve. Bakancsaiba szinte beleugrik, míg egy felsőt kap magára, s a kabátját, amely elég vastagnak tűnik.

A folyosóról futások, kemény léptek hangja hallatszik be, majd egy sziréna fülsüketítő hangja árasztja el az egész területet.

– Mi történik? – elkerekedett szemekkel nézek Harryre, aki fegyvert ragad, kibiztosítja, s megfogja a kezemet.

Harry kilép a folyosóra, ahol társai, hasonlóan táskákkal a hátukon rohannak, fegyverrel a kezeik között.

– Ne szakadj el tőlem! – néz a szemembe parancsolóan.

Táskájának egyik pántjára teszem a kezemet, s igyekszem tartani vele a tempót, ahogyan kilép az épület ajtaján, az udvarra. Már rengeteg ember rohangál, az épületben sötétség van, de a sziréna hangja továbbra is erősen kitart. Fegyverek hangos dördülése félelemmel tölt el, s hazudnék, ha letagadnám a rettegésemet.

– Hova megyünk?

– Kristina, a táborba bejutottak valahogyan, ami azt jelenti, hogy már sok társunkat megölték, és nem vagyunk elegen arra, hogy megvédjük a tábort – a szemeimbe nézve közli ezeket. – Volt egy kiürítési terv, a szerint haladunk. Minden jelenlevő katonának védelmezni kell benneteket, és így is teszünk – pillant félre, ahol is több segéd rohan katonákat követve a telek hátsó része felé.

– Niall! Sehol sem látom!

Elindulok az épület felé, de megragadja a kezemet, és visszaránt.

– Biztosan kijutott, ne legyél őrült!

– Nem tudhatod, hogy kijutott-e!

Farkasszemet nézünk egymással, majd felsóhajt, s maga mögé rántva indul el az épület irányába. Mindenki velünk szemben halad, de felismerni őket nem tudom. Szívem a torkomban dobban, a fülem sípol, s csak a folytonos fegyverek hangját hallom.

A lépcsőn a fokokat kettesével veszem, Harry mellettem olykor hátrafelé is pillant, a fegyvert biztosan tartja a kezei között. A szobába berontok, s Niallnek hűlt helyét találom. Szekrényéből ki vannak dobálva a cuccok, s hiányzik is pár dolga, ez azonnal feltűnik.

– Nincs itt – mondja Harry, mintha nekem nem tűnne fel. – Egy percet kapsz, hogy a legfontosabbakat összeszedd egy táskába!

Szinte már egy hátizsákba el is kezdem a legfontosabbakat bedobálni, illetve pár meleg, váltó ruhadarabot is. Éjjeliszekrényről elmarom a képet, amelyen Lizievel vagyok, s azt is a táskába teszem a többi holmim mellé. Felkapok egy kabátot, majd a táskát a hátamra veszem. Harry kilép a szobából, körbenéz, majd a kezével az arcához nyúl, s a szája elé helyezi a mutatóujját, jelezve, hogy maradjak csendben. Még levegőt is elfelejtek venni, egy helyben megállok, míg kijjebb nyitja az ajtót, s a kezét kinyújtva a fegyverrel céloz, majd egy golyó el is hagyja azt. Kezemet a szám elé kapom, de megmarkolom a felém nyújtott kezét, s futólépésekben követni kezdem az ellenkező irányba. A folyosó másik végére tartunk, ahol még nem voltam, de Harry határozottan megy. Nincs kétségem afelől, hogy tudja, mit is csinál, s tisztában van azzal, hogy merre is tartunk, s épségben ki is tudunk jutni az épületből. Ebben reménykedek, már semmi másban.