28.Fejezet★Múlt és jelen

K R I S T I N A

A lábaimat olyan gyorsan kapkodom, ahogyan csak tőlem telik, míg egyre több katona távoli, s egyre közeledő lépteit hallom. Harry már elérte, hogy teljes sötétségben vagyunk, így a katonák nem lőnek vaktában. Amely jelentősen meg is könnyíti a menekülésünket, vagy éppen csak annak a próbálkozását. A fegyverem élettelenül lóg a kezemben, a testem mellett. Eszembe sem jut visszafelé lőni, s inkább abban reménykedem, hogyha erre szükség van, akkor Harry megteszi helyettem. 

Fogalmam sincs, hogy merre is tartunk, ahogyan éppen jónak látom, fordulok, Harry pedig követ, és fedez egyben. Sejtelmem sincsen, hogy mit is tennék, ha szemből is jönnének, de ez a gondolat szerte is foszlik, ahogy Harry megragad, és egy sötét helyiségbe von be maga után. A lélegzetvételeim kapkodóak, szabálytalanok. Magához szorít egyik kezével, a verdeső szívét így tisztán hallom, szinte érzem, s együtt harcol az enyémével. Szorosan a falhoz simulunk, s szinte ő irányít. Úgy fordítva a fejemet, hogy ne kifelé nézzek. Amúgy sem sokat látnék, de ennek ellenére tisztán hallom a rohamos léptekkel közeledő férfiak heves lépteit. A német szavak a félelmet, a rettegést korbácsolják fel bennem még jobban. Ujjaim marokba fogják Harry felsőjének az anyagát, és igyekszem még a levegővételt is minimálisra csökkenteni, annak érdekében, hogy semmilyen jelét ne adjam, hogy itt vagyunk. Harry olyannyira hangtalan, hogy én magam sem hallom meg, ahogy kifújja a levegőt. 

Elrohannak mellettünk a férfiak, de még nem mozdulok meg, nem adok ki semmilyen hangot. Semmit sem teszek, mindössze várok, hogy Harry cselekedjen, s tegye meg az első lépést. A szemhéjaimat szorosan hunyom le, míg a hallásomra figyelve próbálom megállapítani, hogy újra ketten maradtunk-e. 

— Rossz hajóra szálltunk? — a szavaim azt hiszem, hogy nem érnek el Harryhez, de lehajtja a fejét, az ajkai a fülemet érintik. 

— Inkább ők jutottak fel a jó hajóra — mormogja a szavakat. — Meg kell találnunk a kapitányt és a többieket. Reménykedjünk, hogy nem volt annyi eszük, hogy először őket tegyék lehetetlenné.

— Liamék? 

— Sejtelmem sincs, hogy merre lehetnek — sóhajt fel. — De meglesznek, ígérem.

— Túl sok az ígéret.

— De egy a fő ígéretem. Mégpedig, hogy épségben hazajuttatlak, és ez a lényeg. 

— Menjünk tovább, rendben?

Ajkai a hajamba nyomnak egy puszit, majd megfogja a kezemet, s indul is. Követem, mást nem is tudok tenni a korom sötétség ellenére. Valamilyen mértékig meglep, de nem is, hogy ennyire könnyedén indul el. 

Hirtelen megáll, amely félelmemet csak magasabbra emeli. Megfogja a csuklómat, és elveszi a fegyveremet, mely miatt megkönnyebbülök. Az övét a nadrágja hátsó derékrészéhez nyomja, és ismételten megfogja a kezemet. Ujjai szorosan fognak, szinte fojtogatják az enyémeket, de nem emelek a kellemetlenség mellett szót. 

A szavam szinte a dobhártyámon dobban minden másodpercben. Olyan heves, a légzésem kapkodó, s semmit sem észlelek. Szinte már kábultan követem Harry lépteit, aki határozottan tart valamerre. A sötétséget igyekszem kizárni, ahogyan minden mást is. Csak az előttem haladó srácra figyelek. Kényszerítem magam, hogy figyeljek, s ne kérdezősködjek vagy csak egyszerűen ki ne csússzon a számon valami hallgatag szó.

Lábaim megremegnek, a hajó eléggé ingatag, valószínű, hogy vihar tombol odakinn, s a tenger mélyen háborog. Hirtelen a hajó megbillen, én pedig felkiáltok, s Harry után kapok, aki egyensúlyban tart végig. Számra szorítja a kezét, a tekintetét pedig nem látom, és ez az, ami a teljes tudatlanságban tart engem. Hallom, ahogy kifújja a levegőt, a mellkasa az enyémének simul, a meleg lehelete megcsap, a szemhéjaimat lehunyom, s várok. Várok Harryvel együtt arra a pillanatra, hogy bebizonyosodjon, a nagy szám kellő galibába sodor bennünket. 

Az idő óráknak tűnik, amíg állunk. A szívünk hangjának visszhangja tisztán hallható a hajó ingatag falai között. Lehet hallani sok mindent. A hangok úgy keverednek, mintha az elvárható lenne tőlük, de ennek ellenére sem észlelünk közeledő lépteket. Harry keze elhagyja a számat. Már eléggé kezdem megszokni ezt a fajta mozdulatot tőle, bármennyire is ironikus. 

— Keressük meg Liaméket — mormogja, a keze ismételten az enyémére talál. 

Egy mély mennydörgés hallatszik fel, s a messze levő fények, amelyek még megúszták Harry tetteit, villogni kezdenek, elalszanak, s pár másodperc után ismét kigyulladnak. Nem igazán tartozom azok az emberke közé, akik megijednek a viharos éjszakáktól, de most ez nem éppen segít abban, hogy elhiggyem. A tengeren hánykolódva a vihar közepén, ellenséges katonákkal körülvéve túlélhetjük ezt az egészet. 

Harry olyan magabiztosan halad, hogy ezzel még engem is teljesen lehengerel. Lehet, hogy nem ennek van itt a megfelelő ideje, s a gondolataimnak tisztának kellene maradnia, ám nehezen sikerül. Tenyerem izzadni kezd Harryében, ám ő nem engedi el, ahogyan a szorításán nem lazít. Keményen fog, vezet végig a végbeláthatatlan folyosón, amely a fénybe hív bennünket a komor sötétségből. Néha hátra-hátra pillantok vállam felett a biztonság kedvéért, bár nem igazán tehetnék semmit sem, ha bármi veszélyeset észlelnék. Csupán Harrynek tudnám jelezni, akinek az ébersége amúgy is felülmúlhatatlan. 

— Kris — egy hang a távolból a nevemet suttogja. A fejemet kapkodom minden felé, a szemeim összeszűkülnek, de semmi emberi alak nem tűnik fel a kopár falak között. Harry nem moccan, így annak tudom be, hogy talán a képzeletem szórakozik velem. Talán már az őrület szélén állok, ami nem is lenne annyira meglepő a történéseknek köszönhetően. Visszakapom előre a fejemet, hogy figyeljem merre is haladunk. — Kris — ismét a hang, ismét a nevem, és ismételten őrülten forgolódni kezdek a sötétségbe is merengek, de nem sokra megyek vele.

— Hé, mi van? 

Harry kérdő tekintetére pillantok vissza. 

— Te nem hallottad? — a homlokom ráncba szalad. 

— Mit? — megáll, teljesen felém fordul, a fegyverét erős marokkal fogja, és a zöd szemei teljesen az enyémekkel mélyednek egybe. 

— Pszt, itt vagyunk! 

Újra megszólal és Harry tekintetéből azt szűrőm le, hogy ő maga is hallotta. A szemöldöke szinte már egybeér az értetlenségének köszönhetően, amely más helyzetben valószínű, hogy mosolyt csalna az arcomra. A hátam mögé pillant én pedig követem, s reménykedem benne, hogy meglátom, amit kell, ám hiába. Minden szó nélkül kezd el húzni maga után vissza a sötétségbe a neonok alól. Egy ajtónak halk nyikorgása magára vonja a figyelmemet, s egyértelművé is válik, hogy annak az irányába tartunk. Az ajtó még jobban nyikorogni kezd, teljesen kinyílik, s egy sötét helyiség falai közé lépünk. Halkan csukódik vissza a zár is kattan, és pillanatok alatt enyhe fény tölti meg a szobát. Niall és Liam, hasonlóan fegyverrel a kezeik között állnak.

— Valaki nagyon nem akarja, hogy hazajussunk — mormogja Liam és leül az egyik ágyra. 

— Németek — ért egyet ennyivel Harry. — Valaki, bárki, kapitány egy másik katona, senki nem járt erre? 

— Nem. Ezért is volt meglepő és ijesztő, amikor fegyverlövések hallatszottak — mormogja Niall. — Bár megmondom őszintén, hogy sejtettem, hogy ti nem bírtok megmaradni a szobátokban. 

— Itt miért nem jártak? — kérdezem, figyelve arra, hogy mennyire is hangosan beszélek. — Nem mindenkit gyűjtöttek, vagy próbáltak összegyűjteni? Ennek semmi értelme, hogy szabadon hagyják az embereket.

— Minket keresnek.

Liam szavai élesen hatnak rám. 

— Ugyan olyan katonák vagytok, mint a többi társaitok, miért pont benneteket? 

Nem áll össze a kép, s még egy kellő puzzle darab hiányzik is belőle, efelől semmi kétségem sincsen. Liam tekintete Harryrre vándorol, aki a homlokába esett hajakat kisepri az arcából. 

— Meg akartak vásárolni a csapatból egy alkalommal — mormogja a szavakat. — Mondjuk úgy, hogy a háborúban is nevetségesen uralkodik az árulóknak köszönhető információforrás. 

— Fogalmazhatunk úgy is, hogy Harry, mint aki a csapat élén állt mindig is, kellett nekik, de ő nem ment bele. Akkor majdnem végeztek is vele — Liam folytatja az információt. 

Ijedten nézek az érintettre, aki talán fele annyira sincs megijedve, mint azt kellene. Nem érdekel jelenleg, hogy ezt az információt nem osztotta meg velem, most, még legalábbis. De az, hogy ennyire nyugodtan, én lezseren a falnak támaszkodva áll, miközben közlik vele, hogy a fejére vadásznak, kissé hátborzongató. 

— Hogy sikerült eltűnnöd előlük? 

A kérdésem elérve hozzá meg is szerzi minden figyelmét.

— Cselekedtem, és a szükségnek megfelelően léptem. De ne a múltban éljünk, hanem a jelenben, amivel szembe kell néznünk.

— A múlt van hatással keményen a jelenre — horkanok fel kissé. — Nem tehetsz ennyire méltatlan kijelentést, ami finoman szólva is nevetségesnek hat.

— Mikor érkeztünk el arra a pontra, hogy kioktatásra ösztönöztelek? — úgy veti felém a szavakat, hogy megtántorodom rendesen, és csupán meredek rá, még ha kissé be is kell látnom, hogy az indulataim kellene uralkodnak felettem. — Ki kell mennünk, nem rejtőzködhetünk itt, mint valami gyáva férgek. Fogalmunk sincs milyen istenverte part felé haladunk — mormogja. — Ti mentek jobbra, mi balra és tartjuk a kapcsolatot a rádiókon keresztül. 

Parancsnokot meghazudtoló módon osztja a parancsokat. Kezét a kilincsre teszi és le is nyitja azonnal, mire megdermedek az égő tekintetétől, amellyel engem vizslat. Előre megy, de maga után húz engem is, s már nincs ellenkezésre való időm.

27.Fejezet★Sötétségbe merülő kezdet

K R I S T I N A

A szívem a torkomban dobban minden egyes másodpercben. Az ajtónk előtt lábak dobogásának hangja tisztán kivehető, a kiabálásokkal és olykor fegyver eldördüléssel együtt. Szemeim könnybe lábadnak, nagyot nyelek és ösztönösen bújok Harry mellkasához. Keze még mindig a számon pihen, s azt hiszem, hogy ezzel az egyik legjobb cselekedetét hajtja végre. Hangos kiabálások, s az ajtónk előtt pár ember meg is áll. A szobánkban sötétség honol, semmi sem ad fényt, a fülem mellett mindössze Harry légzése hallható, az is alig. 

Kissé megugrom, de Harry megragad, és tart, míg a kilincs fel és le mozog türelmetlenül az egyik jóvoltából. Semmit sem értek az egészből, és ez még jobban a félelmet táplálja bennem. Ujjaim Harryére fonódnak, úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta, s valamiért úgy is értem, hogy Harry kezeibe helyezem az életemet. Bízom benne, legalábbis nagyon szeretnék hinni abban, hogy innen már valahogy csak hazakeveredünk, még ha kisebb karcolásokkal is, de az angol szárazföldre érünk. 

Nem adják fel. Mozgatják még a kilincset, amely nyikorgó hangokkal mond ellent nekik. Egy hang üti meg a fülemet, amely arra enged következtetni, mintha egy fegyvert húztak volna fel. Még jobban Harrynek préselődöm, szinte már eggyé válunk, de ő nem ellenkezik. A szemem sarkából látom, ahogy az ajtót figyeli, míg elengedi a kezemet, s az éjjeliszekrényen elhelyezkedő fegyvere felé nyúl. Remegni kezdek. Felfogom, hogy valóban jó a sejtésem, s az ajtón elhelyezkedő zárat szeretné az egyik mélyhangű férfi meglőni. Harry fegyvere a combomnak nyomódik, a másik keze még mindig a számat öleli át, míg a tekintetünk találkozik a sötétségben. Feljebb ülök, a fenekem a combja túlsó felére kerül, a lábaim pedig az övét keresztezik. A kezét nem veszi el még mindig, így az oldalához szorít teljesen. Azt hiszem, hogy mind a ketten jobbnak látjuk azt, hogy a véletlen sikítás se hagyja el a számat. A két fickó az ajtó előtt vitába kezd, majd hatalmas hangzavar keveredik még, mire a sietős, futólépéseik távolodását halljuk meg.

Harry végre elengedi a számat, s a derekam köré fonja a kezét, míg én a nyakának hajlatába temetem az arcomat. A könnyeim utat körnek, hiába is szégyenlem a gyengeségem jelét, feltörnek belőlem, s nem tudom visszafogni az enyhe remegést, amely még mindig a testemen uralkodik. Szorosan ölel, ajkait a vállamra nyomja, s hagyja, hogy lecsillapodjak egy kicsit. Tudom, hogy ez sehova sem vezet, főleg nem előre, így tényleg igyekszem összeszedni teljesen magamat, s eltávolodni tőle annyira, hogy a tekintetünk ismételten találkozni tudjon. 

— Igazad volt — suttogom, a már kézzel fogható sejtelmét. 

— Most ne ezen gondolkodj — simít végig az arcomon, s feláll. Fegyvere még mindig a kezében van, ahogyan közelebb lépked az ajtóhoz, s ellenőrzi finoman a zárat, míg a kintről már a csend beszűrődését hallgatja. 

Hallom, ahogyan a zár kattan, s ijedten nézek Harryre, aki csak annyira néz rám, hogy figyelmeztessen. Maradjak csendben. Nehéz ezt teljesítenem, de megteszem. Úgy érzem magam, mint egy kislány, aki a takaró menedékébe bújik, s már is elhiszi, hogy az ágya alatt levő szörnyek nem támadják meg. Az anyag a testemre simul, a tekintetemet pedig egy pillanatra sem szakítom el Harryről, aki lenyomja a kilincset. Enyhe nyikorgás hangja tölti be a helyiséget. A fény beáramlik a kis résen a folyosóról, ahogy kinyitja az ajtót kissé Harry. Nem tárja ki teljesen, de kijjebb lép, a fegyverét az ajtó rejtekében tartva, de szorosan fogva. 

Feje jobbra, s balra is kitekint egyaránt, arca vonulata merev, s utoljára akkor láttam ilyennek, amikor menekülünk kellett a táborból. Egyszerre tölt el rémülettel és megnyugvással. Érdekes kontraszt, de az érzéseimet nem tudom uralni, bármennyire is szeretném. Lassan visszalép, halkan becsukja az ajtót, és a kulcsot a zárban ismételten elfordítja. A homlokába lógó pár tincset kisepri és körbe-körbe tekint a helyiségben. Fegyverét az ágyra dobja, aztán a táskákhoz lépve ruhákat kapkod elő olyan sebességgel, és csendben, hogy még jobban rám hozza a frászt. Szótlansága nem igazán lendít előre, így ezért is várok arra, hogy valamit, teljesen mindegy, hogy mit, de valamit mondjon, szóljon.

— Harry — suttogom a nevét, ő pedig felém fordul és öltözködni kezd. 

— Öltözz fel, kérlek — mormogja, míg egy kapucnis pulóvert húz át a fején. 

— Mit tervezel? Kik ezek? 

— Valószínű, hogy az ellenség egységeiből pár katona — mormogja alig hallhatóan. — És még én sem tudom, hogy mit tervezek, de nem mehetünk máshova, és nem ölhetnek meg itt is mindenkit. Nem fogom megengedni — szűri a fogai között a szavakat.

— Nem kellene a hőst játszanod — csúszok oda elé, a takaró lecsúszik rólam, és a csípőjét ragadom meg, ahogyan felnézek rá, az ágyon térdelve.

— Messze állok attól, hogy ilyesmit játsszak, de katona vagyok, még mindig — simít végig az arcomon. — Fogalmam sincs, hogy pontosan mi folyik az ajtón kívül, de meg kell tudnom. Nem ülhetek itt, várva arra, hogy mi is fog történni. Esküt tettem. Ártatlan emberek vannak odakinn, és itt vagy te is. Nem vagy buta, tudom, hogy félsz, és ez a félelem beszél belőled, de megígértem, hogy hazaviszlek, épségben. Nem fogom hagyni, hogy kicsivel a cél előtt veszítsünk el mindent. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a cél előtt megforduljak.

Megfogja a kezemet, és maga felé invitál, és lemászom az ágyról, s elkezdem felvenni a ruhákat, melyeket az én táskámból kapkodott elő. Felveszi a fegyverét, majd a táskájához lép, s abban kezd el kutatni. Egy másik is előkerül, én pedig értetlenül meredek rá, ahogyan felém tartja a markolatával. 

— Tudod, hogy nem vagyok jó barátságban velük — nyelek egy nagyot, míg ő magabiztosan fogja mind a kettő lőfegyvert. 

— Megnyugtatna, ha nálad lenne.

— És a végén, még véletlen benned lenne egy golyó — nyögök fel szinte már fájdalmas arckifejezéssel, mint egy kislány. Erre semmi szüksége jelenleg, és szégyenlem is magam a viselkedésem miatt, amiért egy ilyen helyzet ennyire elveszi az eszemet, s inkább csak pánikba esek tiszta gondolatok helyett. 

— Reméljük, hogy nem kerül sor arra, hogy használnod kelljen — kis mosolyra húzza a száját, de tudom, hogy egyáltalán nincsen jó kedvében, melyet teljesen meg is értek.  — Ha még is, ne felém tartsd, és magad fele se, kérlek. De csak a végsőben biztosítsd ki, biztos, ami biztos. De garantálom, ha hazamegyünk, megtanítalak lőni.

— Ha hazajutok, soha nem lesz szükségem rá.

Olyan halkan beszélünk, még is isszuk a másik szavait ebben a torokszorító időben is. 

— Nem most van itt annak az ideje, hogy ezt megvitassuk — jelenti ki, s ellép mellőlem. — De egyezzünk meg annyiban, hogy soha nem lehet tudni, mikor lesz szükséged egy fegyver használatára.

— Harry… 

Ujját a szája elé helyezi, jelezve ismételten, hogy maradjak csendben. Az ajtónál áll, a füle rásimul a sima felületre, míg a tekintete az enyémét tartja fogva. Léptek, rohamos léptek haladnak el az ajtónk előtt, jobbról balra. Harry vár egy keveset, majd eltávolodik az ajtótól, annyira, hogy a suttogása nem szűrődjön ki a nehéz ajtón át. 

— Maradj mellettem, a fegyvert így tartsd — fogja meg a kezemet, s lefelé irányítja a fegyver csövét. — Ami a legfontosabb, hogy csendben, halkan kell mennünk.

— Hova? Harry, ne…

— De, igen, ki kell mennünk — simít végig az arcomon. — Ne aggódj, nem engedem, hogy bajod essen.

Bármennyire is törekszik arra, hogy a szavai megnyugvással töltsenek el, nem éppen a nyugalom, amely megszállja a benső gondolataimat. Még is enyhén megmozdítom a fejemet, ezzel a tudtára adva, hogy értettem, amit mondott.

— És menni is fog? — lép közelebb, ám édes mosolya nem játszik az ajkain, csak a komor tekintete, amely marad. Ujjaival a hajamba túr, magához von, míg a válaszomat várja. Újfent egy bólintással felelek, mire közelebb hajol még jobban, s szája egy pillanat erejéig az számhoz ér. Reszkető szívverésemet csak felerősíti a cselekedete. — Minden rendben lesz, túl leszünk ezen is.

Az ajtó enyhe nyikorgása most sem marad el. Harry kipillant a folyosóra, amely kivételesen a csendtől telt, ám ez csak felzavarja a dolgokat. Nem békés, inkább feldúlt. A fegyvert úgy tartom, ahogy elvárja tőlem, s ahogy én is jobbnak látom, a biztonság érdekében. Még mindig nem tetszik annak a gondolata, hogy egy töltött fegyverrel kövessem Harryt, de nem ellenkezem már. Minden lépésemre ügyelek, hogy semmilyen hangot ne adjon. Mögénk is folyamat pillantok, bár Harry is sűrűn megteszi ezt, ahogyan a hosszú, végét nem látható folyosón lépkedünk. Igyekszem elhitetni magammal, hogy csak egy őrült rémálomban vagyunk, s nem kezdődik szinte minden előröl. Ahogyan egy kissé előrébb jutunk, ahogy kezdjük látni a fényt az alagút végén, nem szürkül be hirtelen, s szakad ránk ismételten minden rossz. 

Megdermedek, mikor hirtelen Harry hátának ütközöm, aki hátra sem néz rám, csak sokadjára ma már jelzi, hogy ne szólaljak meg. Egy gyér fénnyel ellepett folyosón állunk, igen kevés takarásban, míg annak a végén két katona sétál áll, fegyverrel a kezükben. Már felismerem, még ha nem is értem, de a német szavak a fülembe csúsznak. Az egyik felröhög, míg én szívem szerint felhorkannék ezen. Az undor ragad magával, annak a tudatára, hogy őnekik sikerült a hajó fedélzetére kerülniük, és jókedvűen nevetgélnek, míg Isten tudja, hogy hány ember életét oltották már ki. 

Eltűnnek, Harry pedig a másik irányba indul tovább. Követem, a tenyerem már izzad a szoros fogástól, de nem lazítom meg az ujjaimat fegyver körül. Figyelem Harry minden mozzanatát, az izmai minden rezdülését, melyek a pulcsin át is látszanak, persze nem annyira, mintha egy poló feszes anyaga simulna rá. Megrázom kissé a fejemet, a gondolataim elűzése érdekében. Jelenleg az életünk forog kockán, ahogyan még sok emberé. Az álmodozás még bőven ráér. Kamasz lánynak érzem magam, de pillanatok alatt ismertetem magammal a helyzetet, s a helyére kerül minden.

Ujjaim Harry felsőjének anyagát összegyűrik, ezzel biztosan tartva vele a tempót, ő pedig nem ellenkezik. Lábdobogások hangja most sem marad el. Megállunk, de nem tudunk sehova sem húzódni, így várom. Harry éberen figyel, arca félelmet kelt bennem, s ha én lennék az ellenfél, biztosan egy nézésétől már a föld mélyén lennék mindent feladva. Az ujjaim már görcsösen fogják a fegyvert. A légzésem szinte már kézzel fogható a folyosón, míg Harry szerintem a levegővételtől megkíméli magát. Annyira komoly, haragos és éber, hogy ilyennek még nem láttam soha. Ennyire nem volt masszív, amikor a tábort támadták be, de ezt annak tudom be, hogy a terepet ott tökéletesen ismerte, míg itt szinte vakon jár.

A léptek egyre közelebb érnek, én pedig a fejemet kapkodom, míg a folyosó végén fel nem tűnnek a katonák. Megfagy a levegő, megtántorodnak, de alig egy másodpercig tart, mert németül valamit felénk kiáltanak, de Harry nem pihen meg. A másik irányba rántva magával kezd el futni, míg a neonokat a plafonon sorban lövi ki, hol előttünk, hol mögöttünk. Sötétségbe borul lassan az egész folyosó, és még több ember kiáltások halljuk meg, s fegyverek elsülését, melyre felkiáltok ijedten. 

Harry nem szólal meg, ideje sincs valóban, míg teljesen eléri, hogy sötétség legyen mindenhol körülöttünk. Kevés segítséggel, s a navigálásával haladok, míg közben attól rettegek, hogy egy golyó egyikünket eltalálja, s nem jó irányba ér véget ez a háború.