4.Fejezet★Nem egy városnézés

K R I S T I N A

Remegő kezekkel, kusza gondolatokkal helyezem a szekrény megfelelő polcaira a csészéket, és minden elől lévő dolgot. Már minden készen áll, én pedig még mindig nem fogtam fel teljesen a dolgot. Éjszaka nem sokat aludtam a ködös gondolataimnak köszönhetően, s annak, hogy a könnyeim makacsul törtek fel. Ekkor átsétáltam Lizie szobájához, s az ajtóban állva figyeltem, ahogyan mit sem sejtve arról, milyen környezetbe is készülök, békésen szuszogott. Szívem szerint melléfeküdtem volna, de nem akartam, hogy észrevegye ismételten a szomorúságomat, így csak percekig, vagy talán órákig, magam sem tudom, de figyeltem.

– Anyuc – csapódik a lábamnak egy apró test.

– Mondjad bébi – guggolok le, s a fonatának végét megfogom.

– Sok játék?

– Nem édesem, párat mindjárt összepakolunk, de bármikor hazajöhetsz a nagyival vagy Laurennel. Bármire szükséged lesz itthonról, csak szólsz nekik és átjöttök, rendben?

Bólint, egy gyors puszit nyom az arcomra, majd már szalad is vissza a szobájába. Felállok, becsukom a szekrény ajtaját, s körbe pillantok. Bele túrok a barna tincseimbe, s elindulok a lányom után. A hangok tanúbizonyságot adnak arról, hogy lelkesen pakolja a játékait abba a táskába, amit oda adtam neki a szekrényéből, hogy azt minden jóval telepakolhatja.

– Na, minden megvan? – guggolok le.

– Ezeket is – csillogó szemekkel néz rám.

A táskája már így is dagad a játékoktól, s tudom, hogy a cipzárt lehetetlenség lesz behúzni. Nézem a nagy szemeit, és a kis megtört tekintetét. Két játék van, amiket nagyon kitartóan szorongat.

– De többet nem – puszilom meg, ő pedig felkiált. A csengő megszólal, így felállok, hogy fogadjam az érkező személyt. Kitárom a bejárati ajtót és beljebb invitálom Niallt.

– Készen vagy?

– Igen, még Lizie pakol – mondom, de a kislányom rohamos léptei törik meg a beszédemet.

– Niiiii – fut sebesen, a szőke srác pedig leguggol, s szorosan a karjaiba zárja a lányomat.

– Szia kiscsillag – puszilgatja Niall és megcsiklandozza az oldalát is, mire Lizie felkuncog. – Mi a helyzet?

– Gyere – ragadja kézen a srácot, és a szobájába vezeti.

– Mindig így cipeli a fiúkat a szobájába? – pillant rám Niall egy vigyorral, én pedig csak nevetve megrázom a fejemet. – Egy igazi kastély!

– Igeeen – bólint Lizie, és leül a szőnyegre. – Segíts!

– Légy szíves – teszem hozzá, mire a kislány felpillant rám, majd a szőke férfira.

– Légysziii – nyomja a táskáját Niall orra alá.

– Micsoda kincsek – méregeti a táska tartalmát. – Nem lesz egy kicsit kicsi a táska?

– Nem, mondtam neki, hogy ami abba belefér, azt viheti, de már így is plusz kettőnél járunk – szólalok meg, mire a szöszi csak felnevet.

– Hát, akkor lássuk, mit tehetünk az ügy érdekében.

Niall nehezen, de sikeresen jár a táskával. Igaz, a szentélek tartja már csupán, ám ő mindent megtett az ügy érdekében. Próbáltam megbeszélni Lizievel, hogy pár dolgot, ami nem fontos, hagyjon itthon, hiszen bármikor bejöhetnek a lakásba, ám a lányom hajthatatlan volt az ügy érdekében.

Amint minden megvan, Niall megfog pár csomagot, és az autójához viszi őket, míg Lizie a maciját ölelgetve szalad utána a lépcsőn lefelé. Én leellenőrzök mindent, s felkapom a maradék csomagokat, bezárom a lakást, és már lefelé is indulok az autóhoz.

– Minden megvan? – veszi el a táskákat Niall, és a csomagtartóba helyezi.

– Nekem igen, és elvileg Lizienek is, de ha mégse, hazajöhetnek bármikor.

– Rendben, akkor ideje indulni – csapja le a csomagtartó tetejét, s előre masírozik a vezetőülésbe.

                                                                                  ★

Anyánál sokszor elmondom a kislányomnak, hogy mennyire is szeretem, és, hogy hiányozni fog, ám meg is ígérem neki, hogy amikor csak tehetem, telefonálni fogok. Aztán a szokásos jó viselkedésre intem, bár tényleg nem lehet rá panaszom, hiszen rettentően bájos, s egy rossz szavam sem lehet rá.

– Kislányom, tudod, hogy semmi baja sem lesz, és egy kis tündér.

– Az első unokád, egyértelmű, hogy kenyérre tud kenné téged – sóhajtok fel. – Vigyázzatok egymásra – ölelem meg anyát.

– Inkább te vigyázz. Remélem tudod, hogy egy hajgörbület nélkül kell hazatérned.

– Igen anya – puszilom meg.

– Kérlek, Niall, vigyázzatok egymásra – fogja meg anya a fiú kezét.

– Ez egyértelmű – mosolyog. – Ígérem, hogy épségben hazakerül Kris.

– Köszönöm.

Újra a karjaimba zárom Liziet, s bármennyire is igyekeztem a sírásomat visszatartani, kicsordulnak sorra a könnyeim. Néma sírásban ölelem a törékeny testét, s ő is szorosan fonja a nyakam köré a kezecskéit. Tudom, hogy pontosan tudatában van annak, hogy most hosszabb időt fogunk eltölteni egymás nélkül.

– Megígéred, hogy jó kislány leszel?

– Igen.

Végigsimítom a tarkóján, és újabb puszikkal halmozom el az arcát.

– Ideje indulnotok, nem vár meg a hajó, ha nem értek oda – csúsztatja a vállamra a kezét anyám.

Eltávolodok Lizietől, letörlöm az arcomat.

– Ne sírj. Párat alszok, és hazajössz – simítja apró tenyerét az arcomra.

Elmosolyodok, még egy puszit megengedek magamnak, aztán felállok. Niall kivezet a házból, én pedig mielőtt beszállnék az autóba, még visszapillantok. Lizie az ablakból integet, én pedig vissza. Anya mellette áll, ő elmosolyodik, aztán a gyenge szívemmel, és a könnyáztatta arcommal beülök az autóba.

– Minden rendben lesz. Anyukád vigyázz rá, és Lauren is – mosolyog rám biztatóan Niall.

– Tudom, bízom bennük teljesen, csak soha nem voltam ennyi időt távol tőle. És most nem is nyaralni megyünk... – nagyot nyelek.

– Nem, valóban nem a hasunkat süttetjük majd, de ígérem neked, hogy pár hét múltán épségben, egészségesen vissza fogsz térni.

Hálásan elmosolyodok, majd figyelem a visszapillantóban, ahogyan egyre távolabb kerülök a háztól, ahol felnőttem, s a kislányomtól, aki a világomat jelenti.

★

Az autóút, s a hajó egyben nagyon is hosszú utazásnak tudható be. Niall kedvesen mindig ott volt és igyekezett lefoglalni, hogy ne a szeretteimen járjanak a gondolataim. Megtudtunk pár információt, mint például, hogy fegyveres kísérettel megyünk a táborba, ahol komoly ellenőrzésen esünk majd túl, annak ellenére, hogy a hajóraszállás előtt is mindent átvizsgáltak.

Az idő nagy részében, a szél és nedves idő ellenére a fedélzeten töltöttük, s a távolba meredtünk. A hajó kecsesen ringatózott hatalmas méretének ellenére is a víz felszínén. Rengeteg tengerész, katona, és már jó pár önkéntes volt a fedélzeten. Pletykák terjengtek, hogy milyen viszonyok is vannak a túlparton, ám én nem igazán figyeltem rájuk, hiszen csak az tudhatja, aki ott van. Erre véleményem szerint nem lehet felkészülni.

– Végre szárazföld – sóhajtok fel, amint már a biztos talajt éri a lábam.

– Nem bírod a hajókat?

– Igazság szerint ez volt az első kapcsolatom vele – nevetek fel. – Hagyjad csak, bírom én – szólok Niallnek, amint megpróbálja a bőröndömet elkobozni.

– Meglepően nagy a nyugodtság – pillant körbe, ahogyan az autó felé sétálunk.

– Hát a tábor innen még pár kilométerre van, és még szerencsére idáig még nem jutottak el – szólal meg egy katona, Liam, aki többször is csatlakozott a beszélgetésünkhöz a fedélzeten.

– Szívem szerint már most visszafordulnék.

– Hát erre a jövőhéten van csak esélyed, a hajó nem indul el előbb.

– Segíteni jöttem, nem hátrálok meg – mosolygok rá kissé vontatottan.

– Igyekezzenek, nem várost nézni jöttek!

Egy ércelődös, mély hang süvít a levegőbe tekintélyt parancsolóan. Mind a hárman az autó irányába pillantunk, mire mellettem Liam csak felsóhajt, s biccent, hogy valóban ideje megnyújtanunk a lépteinket. A férfi nem veszi le rólunk villódzó tekintetét, s a lépéseinket szigorúan követi végig. Amint a táskák az autón vannak, mi is felmászunk a kissé poros autóra, s ő is előre ül, hogy végre indulhassunk.