21.Fejezet★Összetartás

K R I S T I N A

Fogalmam sincs, hogy újabb hány kilométert sikerült megtennünk a két napban, amit a hátunk mögött tudhatunk, de azt hiszem, hogy visszamenőleg is már behajtottam magamon a kimaradt sportnapokat. Olykor a fegyverek hangja még mindig megüti a fülünket, vagy inkább újra. Már magam sem igazán tudom. Csupán annyi lebeg a szemeim előtt, hogy közeledünk a célunk felé, közeledünk vissza a családunk felé, s a régi életünk felé, ami ennek az időszaknak köszönhetően még jobban megpecsételt lesz, mint eddig.

Az idő lehűlt még jobban a kelleténél, és a mocskosság érzése a bőrömön még jobban taszít a gondolataimban. Bármit megadnék azért, hogy Liziet a karjaimba vonjam, szorosan öleljem, kacagó arcát puszikkal halmozzam el, majd egy kád, szinte már égető víztömegben áztassam magam hosszú perceken át. A cipőmet már kemény porréteg takarja, s a sár sem éppen kerüli el a lépteimet a latyakos talajon. A fák lombozatának hiánya engedni látni a szürke égboltot, ami egyáltalán nem kegyelmez nekünk, s a reszkető szélfúvás sem éppen szelíden suhan el mellettünk. Semmi különösebb látnivaló nem tárul elénk a gyaloglások során. A folyó mellett maradunk, tisztán hallani a víz áradatát, de nem látjuk tisztán a sűrű fatörzseknek köszönhetően. Liam és Harry egyet értett abban, hogy vigyáznunk kell, s még itt sem vagyunk biztonságban, nem fák nélküli területen.

– Minden rendben?

Niallre pillantok, aki méregető tekintetével az arcomba bámul. Nem igazán éreztem, hogy ennek az egésznek itt lenne az ideje, és, hogy bármit is meg kellett volna osztanom vele, annak ellenére, hogy milyen kapcsolatban is állunk. Harry és én azt hiszem, hogy sodródunk az árral, s próbálunk a kemény napokba némi boldogságot csempészni a másik irányába. Azt hiszem, hogy a legjobb megoldása annak, hogy teljesen magunkba forduljunk, hitünket elvesszük.

– Persze, miért ne lenne? – homlokom ráncba szalad.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen azért összejöttök Harryvel.

– Mi van? – túl hangosan kiáltok fel, s a pár méterrel előttünk sétáló két katona felénk is pillant. Harrynek innen is tökéletesen látszik az arcán az értetlenség, de nagyon remélem, hogy valóban semminek sem a fültanúi. – Niall, ne beszélj rólam úgy, mintha valami könnyűvérű lány lennék, kérlek. Szerintem te vagy az egyik, aki pontosan tudja, hogy min mentem keresztül, és, hogy...

– Igen, tudom – szól közbe most már sokkal halkabban. – Csak egyszerűen meglepett a dolog.

– Niall, nem értelek, ne haragudj. Véleményem szerint semmi rosszat nem tettem, így felesleges ez a felhajtás, amit most itt végrehajtasz. Annyiról van szó, hogy próbálunk némi boldogságot csempészni ebbe az időszakba. Igyekszünk túlélni, és attól, hogy nem rettegve fekszünk a sátorban, hogy vajon mikor is törnek ránk, és húzzák meg a végső ravaszt, ahogy a célkereszt rossz végére kerülünk, semmi baj nincs. Mind a ketten felnőttek vagyunk.

– Igen, ne haragudj, tényleg, csak nagyon aggódom, és nem szeretném, ha újra sérülnél.

– Igyekszem nem el határolni magamat, ez talán annyira rossz lenne? Soha nem gondoltam volna, hogy tartozom neked bármiféle elszámolással is bármilyen tettem után – nevetek fel, s a zsebeimbe jobban belecsúsztatom a kezeimet, hogy a reszkető szél ne támadja őket.

– Csak aggódóm, oké? – sóhajt fel. – Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy azok után, amik Chrissel történek, még egy katonát közel engedsz magadhoz.

A rég hallott név hallatán felkapom a fejemet, nagyot nyelek, s a szívem fájdalmasan sajdul meg. Az emlékek akaratlanul is elárasztják a fejemet, s érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Igyekeztem mindig is, a gyászidőszak letelte után, már ha, annak egyáltalán egyszer vége szakad... összeszedni magam, s erősnek mutatkozni csak a kislányom, a kislányunk miatt is, aki a legcsodásabb ajándék, amelyet az eddigi életem során kaptam.

A kanadalló előtt, a földön ülve a bolyhos, hófehér szőnyegen, egy újabb adag fagylaltot kanalazok a számba. Ez az a nyalánkság, ami nálam évszaktól teljesen függetlenül is megtalálható a hűtőmben, hogy bármikor, előszeretettel tudja fogyasztani, amikor csak valami édesre vágyom. Odakinn a város már sötétségbe borult, pedig még csak igen korai esti órát tudhatunk a magunkénak. Semmi különösebbet nem csinálok, mindössze a pattogó tűzre meleget, amely olykor melegséggel nyaldossa meg a csupasz lábaimat, amelyeken ismételten nem pihen semmiféle meleg zokni. Nem tudom itthon elviselni, bármennyire is kellene a hidegebb napokon, egyszerűen lehetetlen, hogy a lakásunkon belül bármiféle zokni is a lábaimon legyen. Az ujjaimat kissé megmozgatom, s egy újabb kanál, édes mogyorófagylalt landol a számban. Már nem sok van az üvegtálkában, s a kezem, és a kandalló melege azt is valamilyen szinten elolvasztotta már, amiért sohasem rajongtam.

Felkapom a fejemet, s oldalra pillantva megcsodálom az én nem rég hazatért katonámat, aki egy törülközővel a derekán slattyog kifelé a fürdőszoba falai közül. A haját egy másik fekete törülközővel törli szárazra, amely kontrasztban áll hófehér, csodásan nedves bőrével. Felsőtestét több összeforrt seb is megjelölte magának az idő során, de azt hiszem, hogy ez még több pozitívum, mintsem negatívum. Arcán édes mosoly ül, majd a meleg anyagot hanyagul a kanapára ejti, s ahogy van leül mellém. Ujját a tálkába nyomja, s megízleli az elolvadt fagylalt, enyhén hűs, finom ízét. Friss illata az orromba kúszik, s tekintetem megállapodik a felsőtestén, melyen vízcseppek versenyezve száguldoznak, míg a dereka köré csavart anyagban el nem vesznek. Egyik kezét körém teszi, a kanapén pihenteti, s az ujjai édes cirógatásba kezdenek a bőrömön. Közelebb hajol, a frissen mosott hajamba nyomja az orrát, s mélyen beszippantja az enyhe kókusztól illatozó tincsek finomságát.

– Meg fogsz fázni.

Kezével eligazgatja a hajamat, ajkait a fülem mögötti kis bőrfelületre nyomja, majd mormog valamit, de a szavai értelme nem igazán jut el teljesen hozzám. Forró ajkai perzselik a bőrömet, s az alapból is gyors tempót diktáló szívem, most még nagyobb ütemet kezd el járni.

– Hagynád? – suttogja a bőrömbe, én pedig leteszem kicsit odább a tálkát, mielőtt az felborulna, bár valószínűsítem, hogy teljesen hidegen hagyna.

– Megfontolandó.

– Tény, hogy csábító ajánlat, hogy a nővérkét játsszad itthon – mosolyát a bőrömön érzem, s az én szám is egy széles mosolyra húzódik, míg a szemhéjaim kellően lecsukódnak. – De az a megoldás sem rossz, ha most felmelegítesz.

– Chris – fordulok felé, kezem az arcára csúszik.

Még csak pár órája érkezett haza, és még nem igazán fogtam fel, hogy itt van, hogy a kezei a testemen járnak, a csókja perzseli a bőrömet, s a szavai a lelkemig hatolnak.

Tekintetünk találkozik, enyhén borostás arca karistolja a tenyerem bőrét, de nem igazán érdekel, csak, hogy tapinthassam, hogy érezhessem, s, hogy addig öleljen, ameddig csak tud. Megcirógatja az arcomat, a számra hajol, s az ajkai lágyan, türelmesen érintik meg az enyémét, míg beletúr a hajamba, és még közelebb von magához, hogy a levegő se álljon közénk.

Hirtelen térek magamhoz, amikor is nekiütközöm valaminek. Enyhén megrázom a fejemet, az arcomon legördülő cseppet azonnal letörlöm, s megköszörülöm a torkomat, míg érdeklődve figyelem, hogy Harry miért is tette ki elém a kezét, ezzel megálljt parancsolva nekem. Tekintete az enyémmel találkozik, és nem kell semmit sem kérdeznie, tudom, hogy a hogylétem felől érdeklődne, így csak bólintok, s megpróbálom összeszedni magam még mindig kicsit értetlenül a dolog előtt állva.

Ajkai elé teszi az egyik ujját, ezzel mutatva, hogy maradjak csendbe. Nagyot nyelek, ő pedig elveszi a kezét, s az enyémét ragadja meg, míg a másik kezében a fegyvere jelenik meg, és már is tudatosul bennem, hogy nem csupán megállított poénból. Oldalra pillantok, és Niall és Liam már nincs mellettünk, s Harry is beránt egy fa mögé, amely kétlem, hogy teljesen eltakarna bennünket, de nem teszem szóvá. Mellkasa az én mellkasomnak nyomódik, a hátam a fa kérgéhez nyomódik, s még a levegőt is halkabban próbálom venni, még igyekszem nem kérdéseket feltenni.

Léptek hangját hallom, és e félelemmel tölt el. Harry még mindig fogja a kezemet, míg időnként kipillant a fa törzse mögül. Az oldalprofiljára vezetem a pillantásom, de a háttérben Niall és Liamet vélem felfedezni, akik hasonlóan egy-egy fa mögött húzzák meg magukat. Niall kezében is egy fegyver lapul, s meglep, ahogyan ő is ki-ki les a fa takarásából. Én megmoccanni se merek, a fejemet hátravetem, és mélyen igyekszem magam nyugodt lélegzetvételekre kényszeríteni.

Harry rám néz, a kezemet finoman megszorítja, aztán a homlokát az enyémének nyomja. Tekintetünk találkozik, szemeiből nem tudom kiolvasni, hogy mit is gondol, és most ez is minimális félelemmel tölt pluszban el.

– Nyugalom – suttogja, szinte már hang nélkül formálják ajkai a szavakat. Lehajol, minimális puszit nyom a halántékomra, mire a szemhéjaimat lehunyom.

Ujjainkat egybefonja, s ez a tette minimálisan csillapítja az őrület határára ért szívverésemet. A léptek egyre közelebbről hallatszódnak, a szemhéjaimat szorosan lehunyom, s nagyon remélem, hogy észrevétlenek tudunk maradni.

– Basszus – sóhajt fel, és kilép a fa rejtekéből, és pedig döbbenten nézem. – Rick!

A név hallatán én is kilépek, bár az ellenségemnek is tekinthetném őt. Harrybe ösztönösen karolok bele, valamiféle menedéket remélve. Lepillant rám, majd a kezét a derekamra csúsztatja. Louisa Rick mellett egyik lábáról a másikra áll, billeg, s eléggé nyúzottnak, mocskosnak tűnik. Külseje zilált, arcát néhol sárfoltok tarkítják.

– Jó ismerős arcokat látni – feleli kurtán, s Liam és Niall is csatlakozik a négyesünkhöz.

– Hogy hogy a menekülő úton haladtatok? – Liam azonnal a kérdőre vonja őket.

– Itt vagyunk, nem tudunk eljutni a kikötőig, mert utánunk jöttek, így letértünk az útról, ahogyan még sokan mások, és most próbáljuk elérni a kikötőt és abban reménykedünk, hogy lesz egy komp, ami átvisz a túlsó partra bennünket – feleli Louisa.

Harry biccent és elteszi a fegyverét, ahogyan a többiek is.

– Rendben. Tudtok valami bővebb információt a táborról?

– Semmit – mondja Rick. – De, ha nem gond, haladhatnánk együtt tovább. Minél többen vagyunk, annál jobban meg tudjuk védeni magunkat.

Harry teljesen az oldalához von, és ez a gesztus nagyon is melegséggel tölti el a szívemet. Tudom, hogy igazuk van, és nem csak a saját dolgaimat kell előtérbe helyeznem, de hazudnék ha azt mondanám, hogy túlzottan is jól érzem magamat a páros társaságában.

– Tudom, hogy nem alakult jól a kapcsolatunk, de össze kell fognunk, ezt be kell látnotok – Rick tovább érvel.

Liam és Harry összepillant, némán váltanak szót egymással, aztán felsóhajt a mellettem álló férfi, és bólint.

– Rendben, menjünk tovább, már nem sokáig tudunk haladni mert esteledik. Igyekezzünk!

Harry újfent a kezemért nyúl, és maga mellett tartva indul el az eddig is tartott irányba.