- Jobban vagy?
Megszorítja finoman a kezemet, és a tekintetében valódi érdeklődést vélek felfedezni. Kifújom az eddig benntartott levegőt és kényelmesen elhelyezkedem. A feszes testem elenged, és végre megnyugvásra lel ebből a háborgó időből.
- Igen, köszönöm. Azt hiszem, hogy egy ideig kerülöm a laktanyát, ameddig megtehetem.
- Érthető. Emlékszem az én első háborús élményem után mennyire be voltam ijedve mindentől, és stressz volt rajtam mindig. Segítséggel, de szerencsére kikerültem abból az ördögi körből.
- Igen, tisztában vagyok a poszttraumás stressz jelenségével.
- Tudnod kell, hogy hiába szenvedtél el ilyen dolgokat, nem száz százalék, hogy te is ebben szenvedsz. Teljesen érthető, hogy még megzavarnak a dolgok, hiszen nem katona vagy, nem erre lettél kiképezve.
Leparkol egy étterem előtt, ahol elhagyjuk a járművet. Kézen fogva vezet át az út túloldalára, és ott tárja ki nekem a kis kedves vendéglő ajtaját. Elfoglaljuk az egyik sarokülőt, bár szerencsére amúgy sincsenek sokan idebenn. Azonnal az étlapot kezdem el vizslatni, annak köszönhetően, hogy a reggel magamról teljesen elfeledkeztem, és a gyomrom ezt már jelzi is. Sikerül leadni a rendelésünket, így Harry ismételten megragadja a figyelmemet.
- Milyen volt az éjszakád otthon?
- Csodálatos és keserű is egyben – vallom be őszintén. – A kislányom velem aludt, mellettem szuszogott egész éjjel, és azt hiszem, ez életem egyik legcsodálatosabb pillanata volt. Nagyon hiányzott. Végre úgy éreztem, hogy feltöltődtem, már amennyire ez lehetséges.
- Tudnod kell, hogy bármire, bármikor számíthatsz rám. Ha szükséged van pár kedves szóra, megnyugvásra, akár az éjszaka közepén is, nyugodtan hívj fel.
- Ugye tudod, hogy nem kell ezt tenned?
- Nem kötelességből ajánlom fel, Kris – az asztalon pihenő kezemet megfogja, s a kézfejemet cirógatni kezdi, a szemkontaktust meg nem szakítva. – Katona vagyok, de nem egy érzéketlen pöcs. Tudom, rosszul kezdődött az ismerkedésünk, de azt hittem, hogy ezen azért túllendültünk.
- Rosszul? – nevetek fel, és hátra dőlök az ülőkén. – Finoman fogalmaztál.
- Oké, egy pöcs voltam.
- Az! Egy szőrnyű pöcs, aki a seggéből se tudta kihúzni az orrát, bezzeg, amikor segítség kellett.
Vigyorog ő is, aminek örülök, mert nem veszi fel a szavaim komolyságát. Bár nem úgy ismertem meg, mint akit annyira szíven ütnének a dolgok. Legalábbis ilyen piti szinteken.
- Értékelem a felajánlásodat, mindenesetre. Nem is tudtam, hogy ehhez is ennyire értesz.
- Mivel nekem is volt segítségem az első bevetésemet követően, és utána is néztem szakirodalmakban a dolgoknak, így azért nagyjából képben vagyok. Nyilván nem helyettesítek egy tényleges szakértőt.
- Észben fogom tartani.
Sikeresen kihozzák az ételeinket, melyeknek ínycsiklandó illata van. Azonnal megragadva a villámat, egy falatot a számba is tolok, és szinte felnyögök az ízek kavalkádjainak köszönhetően.
- Lassan, mielőtt szarrá égeted a nyelvedet – korhol Harry, én pedig leintem.
Tovább falatozom, muszáj, hogy egy kis étel már a gyomromba kerüljön, mert úgy érzem, hogy valóban az éhenhalás szélén állok, annak köszönhetően, hogy tegnap ettem utoljára. Tudom, vannak ennél súlyosabb esetek is a világban, és magam is minimálisan kis részét megtapasztaltam.
- És mondja csak Dr.Styles, mit tud még erről az állapotról? – szándékosan teszem fel a kérdést így, annak ellenére, hogy nem éppen feszült a hangulat, de hogy kicsit oldjam. Szerencsére már tényleg megnyugodtam, ha lehet ezt mondani. Harry mellett teljesen elfeledtem egy pillanatra az átélteket, a laktanyán történő incidenst, és a jelenre koncetrálok.
- Kettőnk közül nem te vagy az orvos? – sandít rám a tányérja fölött.
- Nem vagyok orvos, csak egy ápolónő.
- Engem szerencsére remekül lekezeltél odaát.
Összevigyorog velem, és a gyermeki mosoly az arcán mindent elvisz. Gödröcskéi annyira aranyossá teszik, hogy már is elfelejtem, miket tud művei egy sötét éjszakában velem, vagy éppen, hogyan öl, ha arra van kényszerítve. Ám még is a gondolataim elsősorban a fülledt éjszakánk körül forog.
- Látom a szemeidben, hogy elkalandoztál. Merre jársz?
- Szerintem nem fogom ezt elárulni.
- Hm, valami mocskos...
- Te mikor térsz vissza?
Amolyan elterelő kérdésnek szánom, és ezzel ő is teljesen tisztában van. Ennek ellenére még sem tesz említést erről, csupán elgondolkozik egy másodperc töredékéig.
- Holnap reggel hatkor már szolgálatom van, ha jól emlékszem.
- Tessék? – megdöbbenek a kijelentésén és egyben még az evőeszközt is leteszem. – De hát tegnap jöttünk haza. Ez egyáltalán lehetséges? Biztonságos?
- Számomra semmi komolyabb dolog nem történt odaát, Kris.
- Majdnem meghaltunk – hördülök fel egyáltalán nem nőies módon. – Ne mondd, hogy semmi sem történt, könyörgöm.
- Kicsim – ragadja meg a kezeimet, ezzel igyekszik megnyugtatni. – Nekem ez a hivatásom. Chris is így élt nem?
Fájdalom nyilall a mellkasomban, ahogyan elhagyja a száját a név, amivel jelenleg nem tudok túl sok mindent kezdeni.
Nagyot nyelek.
Feszélyezve érzem magam és ezt Harry is észreveszi.
Szinte folyamatosan úgy elemez a tekintetével, hogy közben el is varázsol, és ennek kettőssége nem tudom, hogy mennyire jó.
- Így, de ő bele is halt!
Érzelemmentes az arca. Néha fogalmam sincs, hogy a gondolatai hol is járnak, és ez nagyon zavar. Szeretnék bele látni abba, hogy mire is jár fejben.
- Hivatásos katona vagyok, bébi. Ezt az elejétől kezdve tudtad. Nem mondhatod, hogy elkerülte a figyelmedet. Ken sem igazán szerette volna, de ismer, és tudja, hogy inkább úgy fogok becsavarodni, ha otthon maradok a négy fal között.
- Nem visel meg amit ilyenkor átélsz?
- Először teljesen a földre kerültem. Az első bevetésemet követően úgy gondoltam, hogy az emberek kibaszott kegyetlenek, de valamiért én úgy érzem, hogy erre születtem. Mennem kell, nem szabad abbahagynom. Nem tudom abbahagyni. Ez az életem.
- Vissza is mész?
Csend áll be közöttünk, de a szemkontaktust nem szakítja meg.
- Most, jelenleg nem.
- Ez nem bíztató – sóhajtok fel. – Tehát tervben van.
- Most visszamegyek a laktanyába, és ott fogom folytatni a munkámat, de nem fogom az életem hátralevő részét ott tölteni csendben, behúzott farokkal, ezt meg kell értened.
- Megértem.
Ezzel lezártnak is tekintem a dolgot. Visszafordítom az ételre a figyelmemet. Szerencsére Harry sem firtatja a dolgot, én pedig már azon kattogok, hogy mennyire is elcseszett az élet, és kétszer is sikerül közel kerülnöm olyan férfiakhoz, akik olyan hivatást választottak maguknak, ami az én életemben keserűséget, fájdalmat, de egyben büszkeséget is okoz.
- A kislányod most iskolában van?
- Oviban. Bár nem akart menni, inkább velem töltötte volna a napot, és bármennyire is szerettem volna, hogy velem maradjon, nem lehetek önző, és nem szakíthatom ki a kis megszokott rutinjából.
- Persze, érthető. Gondolom neki is kell a kikapcsolódás, bár nem értek a gyerekekhez, megmondom őszintén.
- Biztosan megtalálnátok a közös hangot.
Megdermedek, ahogy a szavak elhagyják a számat. Összenézünk, ám Harry arcán semmilyen félelmet, megrendülést nem látok, és ez boldogsággal tölt fel. Ám elgondolkozom, hogy mennyire is szeretném idejekorán bemutatni Lizienek. Vagy éppen, hogy szükség van-e erre már most. Fogalmam sincs, hogy hányadán állunk Harryvel.
- Nagyon ostobának érzem magam – sóhajtok fel, és keservesen felnevetek. – Valójában sejtelmem sincs, hogy mit is keresek itt veled, merre megy ez az egész. Mint valami ostoba tinédzser.
Vigyorog, és szívem szerint lemosnám az arcáról a mosolyát, amely annyire kikészít.
- Mondták már, hogy néha túl sokat gondolkozol?
- Lehetséges. Ostobaság, tudom. De nekem a lányomra is gondolnom kell, és fogalmam sincs, hogy csak túl jó voltam egy kis szórakozásra, vagy pedig van valami terved.
- Ezt megértem, és tiszteletben tartom. Tudnod kell, hogy nekem a párkapcsolatok nem éppen az első helyen voltak eddig az életem során. Szeretném megadni az esélyt számunkra, de ahhoz az kell, hogy elfogadd, mit csinálok a mindennapok során. Én pedig elfogadom, hogy akkor fogsz a kislányod életébe bevonni, ha eljön ennek az ideje. Ne stresszelj rá erre, felnőtt emberek vagyunk, mindent meg lehet beszélni.
- Tudom, persze. Ne haragudj, mindig mindent túlgondolok. Most meg még pluszba azt hiszem, hogy le vagyok terhelve.
Közelebb hajol hozzám, egy gyengéd csókot nyom a számra, és végre sikeresen elfogyasztjuk az ebédünket.
Kérem a következőt... IMÁDOM IMÁDOM IMÁDOM 😍😍😍
VálaszTörlésFenn van :))) Tegnap kikerült. :DD Örülök Xx
Törlés