8.Fejezet★Gördülékeny fájdalom

K R I S T I N A

Reggel van, még szinte alig tudom felfogni a nyüzsgést, amely körül vesz. Mindenki csinálja a dolgát, s fittyet hány arra, hogy a másik éppen mivel is szorgoskodik. Én még a kantinban a teámat iszogatom, csendes magányba, amelyre ilyenkor még tökéletesen szükségem van.

Este sikerült beszélnem Lizie-vel, aki elmesélte a napját, és bár nem láttam, de tudom, hogy a lelkesedésének köszönhetően mosoly volt végig az arcán. Délután anyával valami mogyoróvajas süteményt készítettek. Tudtam, hogy mindenféle édességet fognak gyártani a távollétem alatt, hiszen anya mindig is azt vallotta, hogy a kisgyermekeknek pár finom házi készítésű keksz, elmaradhatatlan. Sokszor meg is kaptam, hogy ritkán készítettem ilyesfajta édességeket Lizivel. Néha egy-egy muffit persze összedobtunk, de nem igazán vagyok az, aki a konyhában sütöget. Persze, szeretnék, de Lizie limitált ideig élvezi a dolgot, után szalad, így a munka oroszlán része rám marad. Emiatt is inkább szervezek olyan programokat, amelyek mind a kettőnket hosszú ideig leköt.

A szívem akkor sajdult egy nagyot, amikor kislányom kérdőre vont, hogy mikor is térek haza. Mivel ezzel magam sem vagyok igazán tisztában, így csak annyit feleletem; hamarosan. Megígértem, hogy viszek neki majd valami kis apróságot, amelyet valóban szeretnék beszerezni, bár kétlem, hogy ennek lehetősége itt lesz.

– Jó reggelt – ül le mellém Niall egy megpakolt tálcával. A csészéjéből a mozdulatára a kávéja majdnem kilöttyen, de szerencsére nincs akkora lendület, így a pohár peremén belül marad.

– Neked is – mosolygok rá. – Mi a helyzet?

– Semmit nem aludtam – sóhajtja és hevesen a csészéje után nyúl. – Folyamatosan ott vihogott Louisa, nem hallottad?

– De igen – vigyorogva bólintok. – Csak sikerült elaludnom, fáradt voltam. És megmondom őszintén, hogy nem is érdekelt. Gondolom valami pasival válthatott üzenetet. Tegnap kijelentette, hogy ő látta meg előbb Harryt.

– Mi van? – röhög fel Niall. – Hol vagyunk, az óvodában?

– Én is ezt kérdeztem tőle, de nem is érdekel. Se ő, se a nagyságos tiszt.

– Minden rendben?

– Persze – mosolygok rá biztatóan. – Még szoknom kell ezt a közeget, már ha meglehet szokni, az éjszakák folyamán el-el sülő fegyverek hangját.

– Igen, ezzel én is így vagyok, de nem így értettem. De tudod, hogy nem akarok faggatózni, nem is kérlek arra, hogy bármit is mondj, csupán annyiban erősíts meg, hogy nem házsártoskodik feletted.

– Mr.Stylesnak szerinted van olyan pillanata, amikor nem házsártoskodik? – nevetek fel valóban jókedvvel.

– Oké, ott a pont – bólint, és a szendvicsébe harap.

– Viszont minden rendben, igen. Legalábbis azt hiszem, de ma kiderül.

– Találkoztok?

– Hát, valljuk be, nehéz lenne nem összefutni vele – jegyzem meg somolyogva. – De mennem kell. Délben találkozunk, rendben?

– Légy óvatos – int óvva, én pedig csak mosolyogva a tálcámat megfogom, a szemetet kidobom, majd a helyére teszem, hogy az itt dolgozók össze tudják majd szedni a maga idejében.

Az orvosi szobába lépek, ahol a fertőtlenítő erős illata azonnal az orromba kúszik, s némi vért is fel vélek fedezni az ágyon, és a padlón. Valószínű, hogy egy katonán kisebb beavatkozást hajtottak végre, vagy egy golyót távolítottak el belőle. Átlépem a vércseppeket, és a szekrényben kezdek kutakodni. Visszaemlékszem, hogy Harrynek milyen seb is húzódik az oldalán, s annak megfelelően veszek elő dolgokat, amelyek szükségesek lesznek a szakszerű, sterilnek nevezhető ellátás során. Egy elsősegélydobozért nyúlok, amely üres, így belepakolok mindent.

– Szia – az ajtó felé pillantok, amely most elfelejtett nyikorogni, miközben belépett rajta az illető.

– Szia – csukom le a doboz tetejét gyorsan. Szerencsére már mindent beletettem, így indulni is készülök.

– Hova sietsz? Minden beteg el van látva, és pihennek – mér végig, s a tekintete megakad a kezemben fogott táskán.

– Lehetne, hogy engedsz a dolgomra?

– Csak egy ártatlan kérdést tettem fel!

– Az a baj, hogy túl sokat kérdezel és mindenbe beleütöd az orrodat – lépek oldalra, hogy végre kitérjek előle, ám újra elém lép. – Louisa, ne szórakozz velem!

– Nem vihetsz csak úgy ki innen dolgokat. Ezekkel el kell számolni, és nem sűrűn érkezik szállítmány. Mit csinálsz, eladod jó pénzért? – nyúl a táska irányába, de én elrántom, mielőtt hozzáérhetne.

– Ostoba vagy – nevetek fel, s arrább taszítom, hogy elférjek mellette.

Megfogja a kezemet, az ujjai olyan szorosan fognak, hogy egy pillanatig a fájdalom a csontomig hatol. Felszisszenek, és a szemeibe nézek.

– Mi bajod van? – emelem feljebb a hangomat.

– Tudtam, hogy nem csak szórakozásból jöttél ide!

– Fogalmad sincs, hogy miért vagyok itt, és veled ellentétben én a munkámat próbálom végezni. Meg kellene tanulnod befogni a szádat, és akkor kinyitni, amikor valaki hozzád szól – rántom ki a kezemet, és hátat fordítva neki indulok végig a folyosón.

Szinte kirontok az épület ajtaján, az udvaron pedig a hideg szél meg is csap, így a vékony köpenyemet összehúzom magamon. A szemek követik a lépteimet, de én csak lehajtott fejjel tovább haladok, hogy mielőbb túl legyek a kellemetlen találkozáson. A talpaim alatt az apró kavicsok ropognak, míg a szél erősen, vihart jóslóan fúj. Megnyújtom a lépteimet, s szinte felrántom az ajtót, ám mielőtt becsuknám, a tekintetem találkozik Louisa-éval, aki az udvaron áll, és vigyorogva a fejét rázza. Felsóhajtok, s becsapom kissé erőteljesebben a kelleténél az ajtót.

A folyosó ugyan olyan rideg, mint tegnap volt. A csend lappang, mintha valami vihar előtti megnyugvás lenne, s ez valóban igaz. Tudom, hogyha egy szobába leszek Harryvel, valóban vihar fog dúlni. A csípős megjegyzésekre nem tudja magát felkészíteni véleményem szerint az ember, de már nem remélek túl sokat a találkától.

Megállok a megfelelő ajtó előtt, s megvárom, ahogyan pár tiszt elhalad mellettem. Biccentenek, s én is így teszek. Mindenféle hang nélkül köszönünk egymásnak, de azt hiszem ez kellően helyén is való. Kezemet felemelem, mély levegőt veszek, s kettőt kopogtatok. Várok, bár talán pár másodperc telik el, amikor az ajtó kitárul, s Harry bukkant fel. Most is a katonai egyenruha részét viseli, míg a haja szabadon birtokolja a feje tetejét. Nincs precízen beállítva a fenti hosszabb rész, s látszik, hogy nem is oly rég túrtak bele. Megrázom a gondolat miatt a fejemet, s beljebb lépek. Mögöttem becsukja az ajtót, majd eltávolodik, és könnyedén meg is szabadul a felsőjétől. A teste most is lehengerlő. Jó erőben van, s a pár varrat, amely a testét díszíti, igaz remekművek, s nem kérdés, hogy személyesek. A beforrt sebhelyek is egyfajta díszként szolgálnak, egyfajta emlékeztetőként. A gondolata, hogy fájt neki, borzongást vált ki belőlem. Még is gyönyörűnek találom az összhatást, és ez megrémiszt. Azonnal emlékeztetem magamat, hogy miért is vagyok itt.

– Feküdjön le, kérem – mondom udvariasan, annak ellenére, hogy ő messze nem az velem.

Biccent, s teszi, amit kértem. Meglep, hogy egy nő, hogy az én parancsomra hallgat, s azonnal teljesíti is. Ám elfekszik, jobb oldalán elnyújtózik, én pedig mellé ülök, mire sietve arrább is húzódik. Azzal nyugtatom magam, hogy nem undor, vagy lenézés, csupán csak helyet ad, hogy kényelmesen a sebhelyhez férjek. Tudom, hogy talán intim közelségnek is nevezhető ez, s a mi kapcsolatunk nem éppen engedhet meg egy ilyet, de így tudok a leghatékonyabb lenni, s a fényt sem takarom el a munkálkodó kezeim elől.

A kötést leszedem róla, majd előveszem a kesztyűket, és fel is veszem őket. Amint elkészülök, neki is kezdek. Elsőként egy steril csipeszt fogok meg, melyek az apró pamutdarabokat kiszedegetem a nyílt bőrfelületből. Csend van, és ez soha nem szokott zavarni munka közben, de most még is frusztráltnak érzem magam, s kellemetlen az egész. Tudom, hogy nem igazán lenne miről társalognunk, de ez a távolságtartás annyira merev, és rideg, hogy már szinte csak menekülni szeretnék innen minél előbb.

Amint tisztának látom a sebet, leteszem a csipeszt, majd fertőtlenítőt fújok rá. Meg sem rezdül, de nem kételkedek abban, hogy a fájdalomküszöbe nagyon is magas.

– Érzéstelenítőt nem sikerült szereznem, mert elfogyott és csak holnap érkezik a szállítmány – informálom. – Jobbnak látom akkor összevarrni.

– Azt mondta, hogy mielőbb össze kell varrni – mormogja az orra alatt.

– Igen, tisztában vagyok azzal, hogy mit is mondtam – jegyzem meg. – Mikor szerezte a sérülést?

– Pár napja. Azt hiszem ideje, hogy pontot tegyek a dolog végére.

Értem a célzást, így előkészülök. Tekintetemmel az oldalprofilját figyelem, de semmi érzelem nem rejtőzik rajta. Tudom, hogy egy katona, akiknek az érzelem valamiféle bűn, és itt elsősorban a fájdalomról beszélek. Fogalmam sincs, hogy ki fogja e mutatni, de tudom, hogy amennyire tudja, tartani fogja magát.

A tű végét a bőréhez illesztem, s ahogyan azt tanultam el is kezdem összevarrni a nyílt területet. Ahogy áthalad a bőrén a tű, érzem, hogy a kezeim alatt megrándul, s azonnal meg is bánom, hogy belementem ebbe az őrültségbe. Nincs olyan ember, aki ezt mindenféle fogcsikorgatás nélkül kibírná. A kezeim remegnek, s ez nem éppen a legjobb dolog. Pontosan, biztos kezekkel kell végrehajtanom a mozdulatokat, de nem megy. A fájdalmat szinte már én is érzem. Látom, hogy lehunyja a szemeit, az állkapcsa megfeszül, ám ezen kívül semmi jelét nem mutatja a kínzó fájdalomnak. Tisztában van ő is azzal, hogy nem lenne előnyös, ha megmozdulna, így tartja magát. Ujjai ökölbe szorulnak, s látom, ahogyan izzadságcsepp szántja végig a nyaka bőrét.

Igyekezni próbálok, hogy mielőbb befejezhessem, és magára hagyjam pihenni, mert most arra, és egy erős fájdalomcsillapítóra lesz szüksége elsősorban. Amennyire tudok, gyorsan haladok, bár nem éppen egy vacak pamutanyagról beszélünk, amely nem érez, hanem egy emberről, aki a keménysége ellenére is kimutatja, hogy igenis, ez fájdalmat okoz neki.

– Mindjárt kész – próbálom az utolsó pár öltés előtt megnyugtatni, de amíg a tű a kezemben van, lehetetlenség, hogy megnyugvást találjon.

Talán az első alkalom, hogy semmit sem szól, csak várja, hogy valóban a kínzása befejeződjön. Nem értem, hogy miért is nem fordult előbb orvoshoz, hiszen akkor magát is megkímélte volna ettől a fájdalmas beavatkozástól. Ennyire még ő sem hiheti azt, hogy nélküle elbukna az osztag, s a habárút is vele együtt. Ha nem egészséges, és fájdalmai vannak, ő sem tud teljes mértékben ott lenni. Persze, ezek az én gondolataim, hiszen soha nem voltam, és gyanítom, hogy nem is leszek katona.

Leteszem a véres tűt, s lefertőtlenítem ismételten a területet. Hallom, ahogyan felszisszen, de nem mondok semmit, mindössze igyekszem tényleg a lehető leggyorsabban végezni, s magára hagyni.

– Nem tudom, hogy pontosan mikor, de egy hét múlva mindenképpen ránézek. Mivel el van fertőződve, így minden nap reggel és este fertőtleníteni kell, de gondolom ezt megoldja. Persze, ha kell átkötözöm én a sebet.

Biccent, s felül. Hátát a falnak támasztja, majd lepillant a fehér kötésre, amelyen már most kisebb vérpettyek mutatkoznak meg.

– Mikor kell kiszedni a varratot.

– Mivel nem azonnal kapott ellátást, nem tudom így megmondani biztosra, de két hét a minimum gyógyulási idő.

Felállok, körbepillantok és az asztaláról elemelem poharát. A mellette levő vizes palackból töltök, aztán megfordulva látom, ahogyan értetlenül mered rám. Elveszek a táskámból egy pirulát, és a kezébe nyomom.

– Vegye be. Fájdalomcsillapító!

A szájába dobja a fehér gyógyszert, majd pár korty vízzel leöblíti.

– Nos, holnap reggel mindenképpen rá szeretnék nézni – kezdek el pakolni, hogy visszatérjek a főépületbe.

– Semmi szükség rá – sóhajt fel.

– Rendben.

Tudom, hogy nem érdemes vele vitába szállni, és nincs is erőm hozzá. Ha eddig is kibírta, most is hiszem, hogy minden rendben lesz. Még elejtem, hogy pihenjen, de csak felhorkan, és már mászik is ki az ágyból. A pólója anyagát áthúzza a fején, én pedig nemlegesen rázva a fejemet köszönök el, s hagyom magára.