9.Fejezet★Nyugalmat ígérő éjszaka

K R I S T I N A

Mosollyal az arcomon hallgatom, ahogyan Lizie a vonal másik végén nagy lelkesedéssel meséli a napját. Az egyik padon ülök az udvaron, s nem messze a homokban, nagy port kavarva maguk után a katonák esti szieszta gyanánt a bőrt rúgják. Sokukat nem ismerem, de az arcukról tisztán emlékszem, hogy már az elmúlt napokban összefutottam velük. Liam is köztük van, aki hangosan nevet olykor, s többet rúg a labda mellé, mintsem eredményesen, a bőrt találja el. Furcsa így látni őket, de valószínű, hogy a kellemes időt kihasználják, s nem arra gondolnak, hogy a következő frontra lépésüknél akár az életüket is veszthetik.

– És képzeld, kaptam kék fagyit! – kiált fel a lányom, mivel ismételten a gondolataim is visszatérnek hozzá.

– Kék fagyit? – csodálkozok, mintha valami hatalmas dolgot kóstolhatott volna meg.

– Igen! Nagyon finom volt.

– És mit csináltatok még?

– Laurennel a játszótéren voltunk! Olyan magasra hintáztam, majdnem az égig – kuncogja el magát, s el tudom képzelni, ahogyan a tenyerét a szája elé teszi, a szokásához híven.

– Majd együtt is elmegyünk, és együtt érjük el a csillagokat, rendben?

– Ígéred?

– Ígérem – mosolyodok el, s nagyot nyelek. – És holnap mit csináltok?

– Lu, megígérte, hogy kék muffint fogunk sütni – lelkesedése lankadatlan Lizienek.

– Cukormérgezést fog kapni a lányom, ha így folytatjátok – szólok a húgomnak, persze nevetve. A készülék ki van hangosítva, így ő is könnyedén hallja, amit mondok.

– Ugyan, kell ennyi neki is. Te is mindig faltad a süteményeket.

– Javíthatatlanok vagytok – törökülésbe ülök a padon, amely nem éppen a legkényelmesebb a bokáimnak, de nem foglalkoztat pár másodpercnél tovább a dolog. – Anya merre van?

– A kertben.

– Ugye nem megint Mr.Robertsel veszekszik, hogy az almafa kinek a kertjében van?

– Ismered.

– Javíthatatlan. Szerintem inkább hívd be, mielőtt a bácsinak esik – nevetek fel.

– Most megyünk fürdeni, igaz, Liz?

– Kék habos lesz a víz!

– Nem lesz sok a kék? – túrok a hajamba, majd kissé jobban összehúzom a kardigánomat.

– Te mindig rózsaszínnel árasztod el, kell egy kis vagány vonal is a lányba – Lauren vidám hangja csendül fel, majd Lizie nevetése.

– Rendben, menjetek. Szeretlek, bébi!

– Szeretlek anyuc!

És már csak a futólépéseit hallom, így a húgom is elbúcsúzik tőlem, s a kislányom után szalad. A készüléket a zsebembe csúsztatom, s a rögtönzött pálya felé nézek, amelyen a kapukat két-két rúd alkotja, amelyeket a földbe illesztettek a kezdés előtt.

Liam sikeresen megszerzi a labdát, majd a kapu felé indul el. Szépen egy cselt is bevet, vagyis csak nagyon szeretne, ám megbotlik az ellenfél lábába, és a homokon megcsúszva esik egy nagyot. Hát, ha nem a csatatérről, de a focipályáról biztosan az orvosiban fognak kikötni, ha így folytatják.

– Hé, mi a helyzet? – Niall huppan le mellém.

– Élvezem a szabad, friss levegőt – mosolyogva nézek rá. – Jó egy kicsit itt lenni és nem a fertőtlenítőszagú teremben.

– Igen, egyet értek. Ők is kihasználják rendesen, ahogy látom.

– Jól teszik, bár többet fekszenek, mint állnak – jegyzem meg nevetve. – Ha így folytatják, még lesz munkánk.

– Csak nem amortizálják le magukat egy meccs alatt.

– Reméljük.

– Beszéltél az otthoniakkal?

– Igen, Lizie éppen kék mániában él – furcsállóan néz rám, így folytatom. – Kék fagyit evett, és most oda-vissza van. Lauren megígérte, hogy sütnek kék muffint, és még a habfürdője is kék.

– Hol marad a rózsaszín?

– Ugye? Én is ezt kérdeztem!

Hirtelen nagy ordibálásra leszünk figyelmesek. Kivágódik a nagy épület ajtaja, az üveg megremeg benne, de szerencsére a helyén marad. Harry lép ki rajta dühösen, őt pedig egy lány követi, akit eddig csak egy-két alkalommal láttam. Mögöttük Louisa is megjelenik, akinek az arca szintén pozsgás, mint az első lányé is. Harry feléjük fordul, a testtartása feszes, s bár nekünk háttal áll, látszik, hogy forr a dühtől.

– Maguknak kellene néhány katonai feladattal eltöltött óra, akkor megtanulnák, hogy mikor kellene a szájukat befogni! A pletykálkodás megy, nem is értem, hogyan küldhették ide magukat!

– Hé, Harry – siet oda két katona. – Nyugodj meg.

– Egy kis ész kellene beléjük szorítani. Kibaszottul elegem van abból, hogy ilyeneket küldenek ide!

– Mi a gond? – a másik tiszt érdeklődik.

– Az, hogy ócska ribanc módjára viselkednek, és kelletik magukat!

Mordul fel, s hátat fordít a lányoknak, míg én döbbenten nézem Harry közeledő alakját. Lekapja a sapkáját, s a hajába túr. Louisa felhorkan és Styles után iramodik. Kikerekedett tekintettel figyelem, ahogyan megragadja Harry karját, aki lendíti a kezét, ám amint konstatálja, hogy a levakarhatatlan lány az, már is visszafogja magát. Meglepődtem volna, hogy célba talált volna az ütése. Még belőle sem nézem ki, hogy helyretenne ilyen módon egy nőnemű személyt.

– Inkább örülnöd kellene, hogy téma vagy nálunk, Harry – Louisa a szemeibe bámulva mondja, én pedig köpni-nyelni nem tudok. Ennyire olcsó lányt még én sem láttam.

– Remélem tudja, hogy úgy beszél magáról, mintha egy ócska kurva lenne. És nem engedélyeztem, hogy tegezzen! Maga itt egy nőnek feltüntetett valaki, aki egy katonát akar becserkészni magának. De tudatom önnel. Egy olyan vonat után fut, amely nem fogja felvenni!

– Sose tudhatod – nevet fel Louisa. – Ő utána futsz? Senki sem van, mindenki tudja, hogy az a mogorvaságot igyekszel becserkészni. A szobádban szoktatok találkozni – úgy kiáltozik, hogy biztos mindenki meghallja.

– Önnek, Mr.Styles – lép közelebb Harry és az arcába sziszegi a szavakat. – És, ha mindenki figyelmét felhívta magára, akkor itt le is zárnám ezt a nevetséges műsort, és többet ne próbáljon hozzám dörgölőzni, vagy valami hasonlót végrehajtani, mert magam leszek, aki felrakja a hajóra, és visszaküldi oda, ahonnan jött!

Újfent hátat fordít a lánynak, s elviharzik mellettünk, úgy, hogy felénk sem néz. Szinte porfelhőt hagy maga után, ahogyan a bakacsában végiglép feszes testtel előttünk, s szobáját rejtő házhoz megy. Az ajtót olyan erősen csapja be, hogy az kellő visszhangot ver a falakkal körbevett udvaron.

– Remélem örülsz – Louisa áll meg előttem.

– Tessék?

– Minden miatta van! Minek kellett ide jönnöd? Minden jól alakult, amíg meg nem jelentél a mogorva modoroddal!

– Nevetséges vagy – jelentem ki. – Ha valakinek nem kellesz, akkor fogadd el. Nem fogod tudni elérni, hogy a tiéd legyen. De magyarázhatom, ha Mr.Styles szavait sem érted meg.

– Mi van, szereti, ha magázod?

– Undorító vagy.

– Na jó, be lehet fejezni, és a gyerekes játékaidat a saját körödben játszd, meg mi nem vagyunk kíváncsiak rá – áll fel Niall.

– Szóval egyszerre két vasat tartasz a tűzben – röhög fel. – És még én vagyok az álszent ribanc.

Felállok, s a kezem erőteljes pofon következtében csattan az arcán. Döbbenten mered rám, ahogyan tenyerét a már most vörös, égő területre szorítja. Soha nem voltam az erőszak, a pofon és társai híve, de nem hagyhatom, hogy olyannak nevezzen, ami messze áll tőlem. Nem ismer és semmi joga így beszélni rólam, vagy netalántán másról.

Elviharzok mellette, s meg sem állok az épületig, amiben véletlen neki megyek egy katonának. Azonnal szabadkozni kezdek, de ő csak egy mosoly kíséretében biccent, hogy minden rendben, s az utamra enged. Szinte végigrohanok a folyosón, meg sem állok a szobánkig, hiába kiabál utánam Niall. Betontok az aljtón, a bőröndömet pedig nehezen, de sikerül lerángatnom a szekrény tetejéről, ám majdnem rám esik, így Niall elkapja, s a földre helyezi.

– Hé, gyere ide.

Húz egy ölelésbe, én pedig a sírásomat visszanyelve merülök el az ölelő kezekben. Semmit sem mondd, csak biztosan tart, ahogyan az elmúlt években is tette. Mindig ott volt nekem, s ezért rettentő nagy hálával tartozok neki. Ő volt egyedül, aki engem sírni látott, először, s utoljára is. Megfogadtam, hogy nem engedem elgyengülni magam, s eddig sikeresen tartottam is magam ehhez, így most sem engedek a szemeimet maró könnyeknek, amelyek makacsan szeretnének a felszínre törni, s a gyengeségemet megmutatni.

– Mit tervezel? – suttogja, a keze pedig fel, s le siklik a hátamon.

– Kérek egy másik szobát. Nem akarok vele egy légtérben lenni. Itt maradok, maradnom kell, de az éjszakáimat, a szabadidőmet nem akarom a közelében tölteni.

– Rendben van. Pakolj össze, én pedig valahogy elintézem, rendben? – ajkait a hajamba nyomja, én pedig bólint, s eltávolodok tőle remélve, hogy eredményesen jár.

★

A szerencse nagyon is mellettem áll. Niall könnyen, talán túlságosan is könnyen szerzett meg egy szobát, amely két egyszemélyes ágyból áll. Nem szeretett volna magamra hagyni, mondván még is csak jó barátok vagyunk, s együtt is érkeztünk. Amint ő is mindent összeszedett, áthúztuk az eddig lakatlan szobába a bőröndünket. Ugyan abban az épületben maradtunk, ám pár folyosóval arrább. Fáradtnak éreztem magam, de kipakoltam, s Niall is így cselekedett, miután én a fürdőszobába vonultam. A forró zuhany jól esett, s pár pillanatig el is felejtette velem a gorombaságot, amely itt körbevesz, amikor véleményem szerint nem is szolgáltam rá.

– Tessék – Niall lép be a szobába egy tálcával, amelyen két csésze pihen.

Az ablak ki van tárva, én pedig a párkányon ülök. Elemelek hálálkodva egy csésze teát, ő pedig a sajátját fogja meg, a tálcát leteszi, s a falnak dől velem szemben, így ő is kilát a lemenő napra.

– Minden rendben?

– Most már igen. Végre normálisan ki tudjuk magunkat aludni – viccelem el a helyzetet.

– El sem hiszem – vigyorog.

– Na jó, valld be, hogy érdekel az a dolog, amit elejtett Louisa az udvaron – sóhajtok fel. – Tudom, hogy magadtól nem kérdeznél rá, de kíváncsi vagy.

– Én is ember vagyok, de tiszteletben tartom, ez a te, illetve a ti dolgotok. Ha akarod úgy is elmondod.

– Valóban voltam nála, de nem azért, amiért azt Louisa gondolja. Amikor múltkor megjelent Harry az asztalunknál, akkor hozzá mentünk – fejemet az ablak szélének döntöm. – Az oldalán egy eléggé csúnya seb van. Ő fertőtlenítette, és le is volt ragasztva, de kissé el volt fertőződve, aztán segítségemet kérte. Persze a maga módján.

– Igen, meglepett volna, ha egy kérlek vagy egy köszönöm kiszaladt volna a száján – szürcsöl bele a teába.

– Másnap is voltam, akkor látott meg Louisa. Illetve csak azt, ahogyan belépek abba az épületbe. Össze kellett varrnom neki a sebet, de kifogytunk az érzéstelenítőből. Ragaszkodott ahhoz, hogy akkor ott megcsináljam.

– Érzéstelenítés nélkül varrtad össze? – döbben meg, mire bólintok. – Keményebb, mint gondoltam. De miért nem jött az orvosiba?

– Nem akarta, hogy bennfogjuk.

– Egy igazi katona.

– Igen – értek egyet.

– Azóta mi van vele?

– Fogalmam sincs, ennek két napja, és ő az, aki magának fertőtleníti és köti át. Majd rá kell néznem, meg a varratokat is kiszednem. Szerettem volna, ha csak te rá nézel, de tiltakozott. Remélem, hogy már minden rendben lesz, és csak a varratszedés van hátra.

– Biztosan remek munkát végeztél – nyugtat meg. – Ha eddig nem volt rosszul, és a varrást is kibírta, akkor felesleges aggódnod.

Halvány mosollyal az arcomon iszok bele a meleg italomba, s ismételten a naplementét kezdem figyelni, ahogyan az utolsó sugarak a horizonton, színes játékot játszanak búcsúzóul.