15.Fejezet★Meredek léptek

K R I S T I N A

A hevesen verdeső szívem a mellkasom közepén, már hangosabb ütemekkel áraszt el, mint a kintről beszűrődő hangos robajok. A fülem sípol, s Harrytől még egy lépést sem teszek, szinte már rátapadva haladok mellette, hogy a valódi biztonság érzése el ne vesszen.

Egyik helyiségből a másikba haladunk át, míg mögöttünk egyre nagyobb, s egyre közelebbi robbanások, fegyverdörrenések hangja vonja magára a figyelmünket. Harry bal kezével az enyémét ragadja meg, szoros marokkal fog, míg jobbjában a fegyver pihen. Ha azt mondom, hogy a halálfélelem tisztán él bennem, akkor azt hiszem, kellő finomsággal fejezem ki magam.

Harry hirtelen egy helyiségbe ránt be, amelynek az ajtaját be is csukja, s bezárja. Kapkodom a levegőt, az összefogott hajamon végigsiklik a kezem, míg próbálom levegő felvételére ösztönözni a tüdőmet. Bakancsos lábdobogások hangja közeleg, én pedig halálra várva nézek Harryre, akinek a feje, körbe-körbe jár, a kiutat keresve. Mélyen remélem, hogy tudja hol vagyunk, és, hogy van kiút.

Kapkodom a levegőt, s szinte mindenhova követem Harry tekintetét. Fegyverét a kezembe nyomja, úgy, hogy a csöve lefelé álljon.

– Így tartsd – néz a szemeimbe, mire bólintok.

A fém polcokon elkezd felfelé mászni, én pedig arrább lépek az ajtótól, közelebb Harryhez, aki töretlenül, lábremegés nélkül igyekszik a magasba. Pár karton arrább tol egy kézzel, s feltárul a csapóajtó. Még egy polccal feljebb lép, így eléri és könnyedén tárja ki. Felnyomja magát a kezei segítségével, a térdén megtámaszkodik, s a fejével a fölöttünk levő helyiségbe körbepillant.

A láblobogások már alig pár méterről hangzanak, melyek zavaros, zajos egyveleget alkotnak a fegyverhangokkal. Szívem a torkomban dobog, levegőt is el felejtek venni, míg tudat alatt a lábaim megmozdulnak, s még közelebb visznek Harry testéhez.

– Add a fegyvert – nyújtja a kezét én pedig ügyelve arra, hogy a csöve véletlenül se nézzen Harryre, s az ujjam se vándoroljon a ravaszra, nyújtom át neki, mire a polcra helyezi. – Gyere – ismételten nyújtja felém a kezét, én pedig határozottan ragadom meg.

Felkúszok mellé, keze már a derekamon pihen. Bólintok, ezzel tudatva, hogy rendben vagyok. Elenged, s teljesen felmászik, fegyverét megragadja, míg fegyverek újabb dördülése hallatszik be, s lyukakat szaggatnak az ajtó fájába. Feláll, átmászik a másik szobába, de a fegyverek nem hallgatnak el, vissza kell fognom magam, hogy a torkomat a fájdalmas női sikítás el ne hagyja. Megragadja a kezemet és szinte felránt maga mellé. Érzem, hogy a fém fájdalmat is okoz, de jelenleg nem érdekel a dolog. A polc legfelső fokáról fellépek, Harry pedig lecsapja az ajtót, és a szoba másik felére igyekszik, ahonnan egy szekrényt igyekszik odatuszkolni. Segítségére sietek, bár már a feléig sikeresen eltolta.

– Rendben vagy?

– Igen, csak jussunk innen ki – nézek rá szinte már esedezve.

Elindul, de a kezemet megfogja, hogy biztosan ne veszítsen el. Egy fém ajtó felé gyors léptekkel haladunk, melyet kisebb nekifeszülés után ki is nyit. A tetőn találom magunkat, de még itt sem állunk meg. Kíváncsian pillantok körbe, s a zűrzavar, a mocskos vér, az élettelen testek, a sebesültek látványa gyomorforgató látvány, s a torkom is elszorul. Fáj látni mindezt.

Harry megrántja kissé a kezem, mire rákapom a tekintetemet, s lejjebb hajolok, ahogyan ő is teszi. Visszafordul és igyekezni kezd a hosszú épület tetőzetén. Néha oldalra pillantok, hogy mi is zajlik, s hogy nem-e szúrnak ki bennünket. Az épület tetejének végéig meg se állunk, ahol lepillant Harry. Innen már kezdődik az erdő pár lépésnyire. Előre indul, egy kézzel kapaszkodik, míg másikban biztosan tartja a fegyverét. Feje folyamatosan jár, figyel minden apró rezdülésre. Utána indulok, pár fokkal feljebb haladok, mint ő, ám az én tartásom olykor meginog, ami nem igazán jelent jót. Soha életemben nem voltam hasonló helyzetben, s annak a tudata, hogy valaki hátulról bármelyik pillanatban véget vethet az életünknek, megrémiszt, s rettegéssel áraszt el.

Leérve a derekamat megfogva Harry szinte lekap az utolsó pár fokról, majd ránt is be maga után az erdő sűrűjébe, míg fegyverek túlságosan is közeli hangját hallom.

– Fuss!

Kiált fel, én pedig kissé lehúzott nyakkal rohanok előre. A hátitáskám a hátamon izeg-mozog, kellően zavar, de most ez a legkisebb problémám. Harry futólépteit hallom, ahogyan a fegyverszók közvetlen közelről elnémulnak. Megragadja a kezemet és futva vezetni kezd, miközben arra ösztönöz, hogy egy pillanatra se álljak meg. Érzem, hogy vissza tartom a tempójában, de számomra a futás nem annyira kézenfekvő mint neki. Arról nem is beszélve, hogy az ő lábai mellett az enyéim eltörpülnek.

Apró ágak, falevelek recsegnek a talpaink alatt, ahogyan előre rohanunk veszetten, szinte vakon. Bár bízom Harryben, s abban, hogy tudja merre tartunk, vagy éppen nem egy akna irányába haladunk. Azonnal felrémlenek a szavai, melyeket első napon intézett felénk.

Az erdő tele van aknázva, s nem igazán szeretnék egyetlen egyre sem rálépni. Megjelenik lelki szemeim előtt Lizie. Bájos mosollyal az arcán, ahogyan a süteményes edénybe nyomja az ujját, majd kuncogva apró ajkai között tünteti el a csokoládé ízesítésű krémet. Lábaim szinte előre kapnak, ahogy még jobban tudatosul bennem, hogy miatta kell túlélnem.

Kapkodom a levegőt, fogalmam sincs, hogy mennyit is futottunk, de a tüdőm már szúr, ahogyan az oldalam is. A víz ver, a lábaim zsibbadnak, de szerencsére Harry megállít, míg ő körbepillant. Egy fának dőlve próbálok levegőhöz jutni. Harry ujjai szorosan vannak a fegyverre fonódva míg szemei minden egyes rezdülésre reagálnak. Amint úgy ítéli meg a helyzetet, felém indul, s megállapodik előttem.

– Rendben vagy? – érdeklődik, miközben leveszi a hatalmas zsákját, s egy üveges vizet húz ki belőle, miközben bólintok. Lecsavarja a tetejét, s felém nyújtja. – Találnunk kell valamit éjszakára – pillant körbe. Még csak most tudatosul bennem, hogy mindössze a Hold gyér fénye, ami némely világosságot nyújt.

– Leráztuk őket?

– Jelenleg igen, de idő kérdése, és úgy is utánunk, illetve a többiek után indulnak – csavarja vissza a palack tetejét, s a táskája mélyére csúsztatja, melyet visszadob a hátára.

– Céljuk, hogy megöljenek?

– Kristina, mi voltunk eddig fölénybe, kétlem, hogy a vérontást szó nélkül, behúzott farokkal tűrnék – biccent, s lassan sétálni kezd. Mellé lépek és igyekszem ezt az emberibb tempót fenntartani.

– Mi történt akkor?

– Sejtelmem sincs – vágja egyik kezét zsebre, míg másikban most is jelen van a fegyvere. – De mielőbb át kell jutnunk az angol partra.

– Nem volt valami terv, hogy hova is lehet menni ilyen esetben? Te magad mondtad, hogy volt egy kiürítési terv.

– Igen, de mi teljesen más irányba jöttünk el, és kétlem, hogy az éjszakai gyaloglás a terveid között szerepel – mormogja az orra alatt. – Húzzuk meg magunkat, holnap pedig tovább megyünk. Pár napra van vizünk és élelmünk.

– Addig kijutunk innen? – szinte már suttogom a szavakat.

– Remélem, nagyon remélem.

★

Sejtelmem sincs, hogy mióta is kutyagolunk az éjjeli élőlények hangjával körülvett területen, de már kezd mindenem fájni. A fejem sajog, a talpaimat már nem is érzem. Harry még mindig éberen pillant körbe elég sűrűn, s a fegyvere is még kéznél van, ám már nem hallok semmilyen dördülést, vagy mások lépteinek hangját, ami minimális nyugalommal áraszt el.

– Azt hiszem, hogy valahol már erre sátrat verhetünk – töri meg a közöttünk levő csendet Harry.

– Kétlem, hogy ennél jobban örültem mostanában bármi másnak – sóhajtok fel.

A mosolyát látom a Hold fényének köszönhetően. Rám pillant, s viszonozom a gesztust, majd letérek vele egy bokrosabb övezet irányába, ahol a táskájától meg is szabadul. Az oldalára felfüggesztett feketés anyagot leszedi, s elkezdi kibontani. Megszabadulok én is a hátizsákomtól és mellé lépve a segítségére sietek. Együtt, kissé ügyetlenkedve a részemről, de sikerül lassan felépítenünk egy két személyes sátrat. Amint Harry a földhöz is rögzíti a biztonság kedvéért, be is mászik, s a hálózsákot és egy pokrócot terít le. Előre enged, nekem pedig az első dolgom, hogy lerúgom a cipőimet, s a sátor elé helyezem őket. Benn már a kabátomtól is megszabadulok, s a táskámmal együtt a lábaimhoz helyezem. Harry is követi a példámat. Bakancsát kinn hagyja, de a csomagját beteszi. Behúzza a cipzárat, s teljesen felmászik mellém.

– Arra szükség van? – pillantok a fegyverre, amelyet jobb oldalára tesz.

– Igen, Kris, erre szükség van – húz be a hálózsákba, majd a plédet is rám teríti. – Aludjunk, holnap hosszú napunk lesz.

Lizie arca, amely előttem van, ahogyan fejemet lefektetem. Sehogy sem kényelmes, s a meleg anyagok ellenére is úgy érzem, hogy mindenem vacog, fáj. Feljebb húzom a meleg anyagot magamon, mire Harry karjával az oldalához von, kezével a hátamon is feljebb húzza az anyagot, majd ott is hagyja a kezét, s lassan simogatni kezd. Megilletődök pár pillanat erejéig, de többet nem engedek meg magamnak. A félelem még mindig bennem van, de a fáradtság utat törve magának éri el, hogy a szemhéjaimat lehunyjam, s az ölelő kar között biztonságba érezzem magamat.