17.Fejezet★Fagyos hullámok

K R I S T I N A

Harry kinyújtja a kezét, melyet elfogadok, s azonnal maga mögé is húz. Elenged egy pillanatra végigsimít a lábamon, amolyan megnyugtatásképpen, és előre fordul. Én teljesen mögötte térdelek, egyik kezem szinte már észrevétlenül csúszik a derekához, ahol meg is markolom az anyagot. Szabad kezét visszacsúsztatja az enyéméhez, s kissé megszorítja, amely egyáltalán nem segít a helyzeten, annak ellenére, hogy tudom, mindent megtesz annak érdekében, hogy élve kijussunk az ország területéről mielőbb.

Oldalra kapom a fejemet, ahogyan a száradt faágak, és nem éppen friss levelek ropogása ismételten tisztán halhatóvá válik a csendben. Ujjaim maguktól szorítják meg Harryét, aki csak előre néz, s a közeledő léptek tulajdonosát várja. Nagyot nyelek az árnyék kivetülésének látványától, fejemet az előttem levő masszív hátnak döntöm, s már csak elhitetni próbálom magammal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Csupán a hallásomra támaszkodva tudom megállapítani, hogy a cipzárat valaki elkezdi lehúzni, Harry pedig kibiztosítja a fegyverét, amelyet odakintről is megtesznek.

Szinte csigalassúságú óráknak tűnik, amíg a cipzár teljesen felér a sátor tetejére, s a mozdulatban megáll. Hallom, ahogyan Harry mélyen magába szívja a levegőt, majd mélyen felsóhajt, majd újabb kattanásra leszek figyelmes, ami a fegyveréből jön. A kibiztosítást megszüntette.

– Minden rendben, Kris – az eddig fogott kezemnél fogva húz kissé előrébb, mire felnézek, s Liam és Niall tekintetét pillantom meg.

– Istenem – mászok ki a sátor könnyed oldalai közül, és Niallt ölelem meg elsőnek, aki hasonló lelkesedéssel viszonozza a tettemet. – Minden rendben? Liam, te is jól vagy? – fordulok a másik férfi irányába is, a kezem pedig a felkarjára siklok, míg ő kedvesen elmosolyodik.

– Hé, csendesebben kicsit – figyelmeztet Harry, ahogyan ő is kilép a sátora rejtekéből. – Mi történt veletek?

– Ne itt beszéljük ezt meg, legalábbis ne így. Tovább kellene indulni, mielőtt a felderítőik ideérnének – közli Liam egyszerű tényként, és el kell ismernünk, hogy igaza van.

– Menj te is, szedd össze a cuccod, gyaloglás közben úgy is tudunk beszélni – mondja Niall, s arcon csókol.

Visszamegyek, Harryt követve a sátorba, és elkezdek mindent összepakolni. Amint a saját dolgaim a táskám mélyére kerülnek, Harry segítségére sietek, aki a hálózsákot és a plédet kezdi el összehajtogatni. Ezután elhagyjuk a belsejét, s Liam és Harry könnyed, pár pontos mozdulattal eltünteti az átmeneti szálláshelyünket, amely vissza is kerül Harry csomagjának az oldalára. Kabátomat felveszem, melyet a táskám is követ, a hajamat pedig csak egy kusza kontyba fogom össze a fejem tetején. A két tiszt összedugja a fejét, hogy merre is lenne ésszerűbb tovább haladnunk. Mi is hallgatjuk Niallel, s figyelünk, amint előkerül egy térkép is, de nem sokat tudunk ehhez különösebben hozzászólni, hiszen egyikünk sem jártas errefelé.

– Bár hosszabb az út, de az erőből nem mehetünk ki – közli tényszerűen Liam. – Végig megyünk itt, egyenesen a folyó partjáig, majd azon mentén, a fák takarásában haladunk errefelé – ujját végighúzza a térkép felületén, melyet egyik kezével ő tartja, míg másik felén Harry ujjai fonódnak a papírra.

– A többiek eljutottak a menedékhelyre?

– Nem tudom – vakarja meg tarkóját Liam. – Niallel a folyosón futottunk össze, akkor már egyértelmű volt, hogy mi a helyzet. Összeszedett pár dolgot, majd mentünk az én csomagomért.

– Akkor valószínű, hogy elkerültük egymást – mondom, már a fiúk mellett sétálva. – Mi Harrytől rohantunk át hozzánk, mert azt hittem, hogy még ott vagy – pillantok a mellettem sétáló szőkére.

– Normális vagy, Harry? – Liam pillant a bajtársára. – Képesek voltatok bemenni? Mármint megértem, hogy Niall, a legjobb barátod, Kristina, de ott is maradhattatok volna!

– Teljesen mindegy, kijutottunk és itt vagyunk – sóhajtok fel, mire Niall mosolygó pillantásával illet.

– Hogy jutottatok ki?

– Észrevettek minket, így egy raktárba mentünk, onnan meg fel az emeletre, és a tetőre – hadarom el a legfontosabb dolgokat.

– Oké, hagyjuk a múltat tényleg – szól közbe keményebb hangvétellel Harry. – Túl vagyunk rajta, és a cél az előre haladás, nem pedig a visszafelé araszolás. Jussunk ki innen élve mind.

A két férfi előre megy, bár nem túlságosan, mindössze, pár lépésnyire haladnak előttünk, így tisztes, biztos távolságból tudjuk Niallel követni őket. Egy-egy ásítás elhagyja a számat, s már is hiányolni kezdem a reggeli zöld teám meleg gőzét, amely minden reggelen eddig az arcomba csapott, s teljesen magamhoz térített. Viszont egy szót sem emelhetek emellett, mert most ez a legkisebb problémám, hát még a másik három személynek.

Elől Harry és Liam még mindig azt próbálják kitalálni, hogy vajon mi történhetett. Mind a ketten tanácstalanok, de ezt próbálják palástolni előttünk, hiszen feladatuk nem csak az, hogy magukat, hanem, hogy bennünket is kijuttassanak. Persze, én ezt nem várnám el egyikőjüktől sem, de még is melegséggel tölt el annak a tudata, hogy Harry mellettem áll védelmezően. Ha nem éppen egy háborús övezet kellős közepén lennénk, talán még imponálna is a dolog, azt hiszem.

Niall halkan mesélni, hogy velük mi is történt pontosan, hol is töltötték az éjszakát. Érdekel, de a gondolataim olykor elkalandoznak, s vissza kell rántanom magam a valóság kemény talajára. Amikor a helyzet úgy kívánja, s tudok is hozzászólni, akkor megteszem, bár azt leszámítva, hogy ők még megúszták a rájuk törő katonai hadat, és a falak közötti, s kívüli kergetőzést könnyedén jutottak el az erdő sűrű fái közé, melyekben meghúzták magukat hozzánk hasonlóan.

A levegő már igen őszies, a szél feltámad, az arcomat megcsípi, mire ösztönösen cipzározom össze a kabátomat, annak reményében, hogy a fuvallat kellemetlenségétől megvéd. Felpillantva, az égig nyúló fák ágai, ide-oda mozognak, s az eső illata is megérkezik, annak ellenére, hogy cseppek még nem érnek bennünket. A lábaim elé szigorúan figyelek. Valahogy még mindig újra, s újra felrémlenek bennem Harry szavai az aknák terén. Ekkor felnézek, megnyújtom a lépteimet, és Harry mellé érek, aki kutakodóan méreget.

– Minden rendben? – mély hangja simogatja a hallójárataimat, még a ráncba szalad homloka már is arra ösztönöz, hogy megnyugtassam.

– Igen, csak eszembe jutott, amit az első nap mondtál – még mindig nem érti, hogy mire is utalok, így folytatom. – Az aknákat illetően.

– Megnyughatsz, itt nincsenek a tudomásunk szerint – szól közbe Liam.

– Tudomásotok szerint? – Niall is beszáll a szóváltásba.

– Nyugodjatok meg, nem véletlenül megyünk mi elől – Harry zöld szemei az enyéimbe mélyednek. – Semmi baj nem lesz, megígértem. Kiérünk a folyópartra aztán haladunk tovább, ameddig tudunk, majd idő előtt keresünk valami helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat az éjszakára. Ne aggódj feleslegesen, oké? – egy mosoly gyér árnyéka suhan át az arcán, én pedig bólintok, s már csak előre koncentrálok.

A hasam már korog egy ideje, melynek köszönhetően a fejem is kezd kótyagos lenni, de szó nélkül, s mindenféle hisztit elkerülve tartom a lépteket a srácokéval. Egy kis vizet szerzek Harrytől, de még így sem késztetem őket megállásra. Mielőbb szeretnék túl lenni ezen a szörnyű időszakon, s hazatérni Liziehez.

Fogalmam sincs, hogy hány órát, de eléggé sokat taposunk le, s lökünk a hátunk mögé, hogy a múlttal egyesüljenek. Pár csepp eső időközben esett, de nem volt vészes, így mondhatni, hogy kellő szárazsággal úsztuk meg az időjárás kegyetlenségét. A levegő még jobban lehűlt, ám egyúttal fel is frissült. Halovány mosolyra húzom a számat, amint a folyó halk hangjára leszek figyelmes. Egyre kijjebb, s kijjebb érünk, mire a szemünk elé is tárul a hömpölygő víz látványa. A part szélén megállva a táskámtól megszabadulok, majd előre hajolva térdre borulok, s egy maréknyival felfrissítem az arcomat. Hideg, de azt hiszem, hogy erre szükségem volt.

– Szerintem itt a fák között maradhatunk – Liam pillant körbe a helyen. – Holnap korábban indulunk, és most úgy is lassan meg kellene állnunk.

Harry is egyetért vele, s a fák menedékébe húzódva vonul. Zsákját ledobja, és elkezdi a már jól ismert sátrat összerakni, míg Liam hasonlóan egy másikkal kezd el foglalatoskodni. Niall mellém guggol, s ő is a víz alá dugja a kezét, majd az arcán végigsimít vele.

– Rendben vagy?

– Persze – mosolygok rá.

– Kris..

– Ne, kérlek. Rendben vagyunk, hazajutunk hamarosan, és többet eszembe sem jut ilyen helyet megközelíteni. Valószínű, hogy Lizie mellől sem fogok elmenni egy jó darabig.

A hasam ismételten tökéletesnek találja az időt arra, hogy jelezzen üressége miatt. Felnevetek, a táskámat megragadom és Harry irányába indulok, aki már az utolsó simításokat végzi. Megfogom az ő csomagját is, hogy amely valóban meg van pakolva talán túlságosan is. Biztosítja a földbe, én pedig a csomagjainkat a belsejébe viszem. A cipőmet lerúgom, és elkezdek hasonlóan az előző estéhez, elpakolászni mindent, hogy később ne kelljen ezzel törődnünk.

– Szereted a halat?

– Igen, persze – felelem, míg ő a táskája mélyére nyúl, miből ki is húz egy kést, és öngyújtót.

– Elboldogulsz itt?

– Megleszek.

Bólint, s már el is hagyja a sátrát. Visszafordulok a pokróc, s hálózsák kupac irányába, majd guggolásba tornászom magamat, és kemény földre elkezdem elteríteni az anyagokat, a selymes anyagfelületen. Amint minden a helyére kerül, a táskákat a sarokba, a lábainkhoz passzírozom, hogyha a föld nem is annyira bizonyul kényelmesnek, legalább ki tudjunk nyújtózni.

Víz csobogására kapom fel a fejemet, mintha valaki a habok közé vetette volna magát. Visszarángatom a cipőimet, majd elindulok vissza a partra. Egy kupac ruha fogad, míg Niall száradt faágakat hord össze egy kupacba pár szikla mellé.

– Elment az esze? – nézem Harry távolodó alakját.

– Vacsorát fog – magyarázza Liam, és ős is pár fadarabot hoz.

– Tüdőgyulladást is kaphat! Hideg van, és a víz hőmérsékletét meg sem említem.

– Ne aggódj, kemény fából faragták, meg se fog ártani neki.

Tétlenkedésemben inkább a fiúknak segítek, bár nagyjából már mindent összeszedtek, így nem sok marad rám. Liam négy fát ragad meg, s tisztogatni kezdi azokat, a végüket pedig hegyessé faragja. Közben megkér, hogy Harry zsákjából az eldobható tányérokat szedjem ki, vagy az övéből. Harry csomagjához sietek és abban kezdek el kutakodni. Az üres vizes palackot is megragadom, s úgy térek vissza. Harry éppen Niallnek nyújt át két nagyobb halat, majd ki mászik a vízből. Feláll, a nedves haját áttúrja és rám néz.

– Normális vagy?

– Kris, ennünk kell valami táplálót, És nem igazán nevezném a müzliszeleteket és azokat a vackokat, amiket magunknál kell tartanunk, laktatónak.

– Meg is betegedhetsz. Ilyen körülmények között az egészség, aminek a szemeid előtt kell lebegnie.

– Az éhenhalás sem szerepel a listámon – jegyzi meg és elindul a tűs irányába, melyet valamelyik srác az idő során már begyújtott.

Annyira fiú! Szívem szerint leteremteném még jobban, hiszen senkinek sem hiányzik, hogy belázasodjon bármelyikünk is. Megértem az ő nézőpontját, de ő is észrevehetné, hogy ne éppen a tél közeledtével időszerű a nyílt vízben megmártózni.

Tekintetem levándorol a testét, amelyet egy vastagnak tűnő pamut nadrág takar. Teljesen az izmos lábait körülöleli, míg fölötte az alsónadrágja korca mutatkozik meg. Mezítláb van, így az már mocskossá, sárossá vált a lépteinek köszönhetően, de nem igazán fordít erre figyelmet. Felül semmit sem visel, így minden izmának rezdülését látom a lépéseinek köszönhetően, míg ő is egy kész vesz magához, és a hal irányába nyúl.

Felsóhajtok, s elkönyvelem, hogy makacsságát bőven felülmúlja a sárma, és szemtelenkedése, amely nagyon is bejön a legnagyobb sajnálatomra. Ő rajta a közönyösség, az elpusztíthatatlanság látszik, legalábbis ezt próbálja érzékeltetni, de ennek ellenére tudom, hogy nincsen fekete, komor szíve.