24.Fejezet★Csendbeburkolózó ölelés

K R I S T I N A

A csontig hatoló hideg, s szélvihar nem éppen nekünk kedvez a menetelés során. A borús idő kellő sötétséget ad az erdőnek, a sáros talajon oda kell figyelni szinte minden lépésre, hogy az elcsúszás lehetőségét is kizárjuk. Zsebeimbe süllyesztem a kezeimet, míg a kapucnim takarásában keresek menedéket a zúgó szélnek, s a csepergő esőnek köszönhetően. A fogaim össze-össze koccannak a hűvös szél miatt, miközben Harry lépteit igyekszem lekövetni. Niall a másik oldalamon lépked, csend ölel körbe bennünket, a viharos szelet leszámítva, a lépteink hangjával együtt. Mögöttünk valahol a többiek, de nem igazán fordítok én jelentőséget nekik. Mielőbb szeretném, ha elérnénk ma a kikötőt, és végre este a karjaimmal, szorosan ölelhessem a lányomat.

Tekintetemmel a sáros cipőmnek moccanását követem, s jobban a nyakam köré húzom a kabátomat. Ahogy vissza akarom csúsztatni a kezemet a meleg zsebem mélyére, megragadja Harry. Felpillantok rá, de ő nem engem néz, mindössze előre mered, a saját zsebébe csúsztatja a kezeinket. Az apró gesztus melengeti a szívemet, s a szája sarkában egy mosolyt pillantok meg, a kézfejemen pedig érintésének finom mozzanataira kapom fel a fejemet. Ujjai az enyéim közé csúsznak és finoman megszorítja azokat. Közelebb húzódom hozzá, melegségre lelve, amely valószínű, hogy csupán a képzeletem szüleménye, de még is élvezem.

– Hallod? – kérdezi mire felkapom a fejemet, s fülelni kezdek, mélyen belül reszketni, de hamar rájövök, hogy ez a kérdés nem gyanakvó, féltő volt, hanem boldogságtól inkább kicsattanó. Víz sodródó hangja, ami megcsapja a fülemet. Mosoly terül szét az arcomon, és a reménykedés lassan valóságossá kezd válni.

– A szabadság hangja – a hangomat az őrjöngő szél elnyomja, de Harryhez valószínű, hogy eljutnak a szavaim, mivel a mosoly kiszélesedik, s aprót bólint helyeslően.

– Reménykedjünk benne – mormogja, s a lépteit meg is nyújtja a hang irányába.

Igyekszem követni, de szinte lehetetlennek bizonyul. Míg ő sétál, én szinte rohanok mellette, de egy szót se szólok, csupán csendben szedem a lábaimat.

Hallom, ahogyan mögöttünk is érzékelik a különböző hangokat, s igyekszenek beazonosítani a hangok forrásait. Louisa felkiált, mire hátra kapom a fejemet, s látom, hogy Liam a szájára szorítja a kezét, s azt hiszem, hogy ez a csend most az, ami mindenkinek kell. Arról nem is beszélve, hogy nem lehet ennyire kicseszett őrült, hogy felhívja ránk a figyelmet. Bárki ellenséges személy felfigyelhet ránk így is, s talán a szerencsénknek köszönhető, hogy mindenféle támadás nélkül a napokat megúsztuk, s sikeresen elérünk a célunkhoz viszonylag rövid időn belül.

– Megvan a papírod, igaz?

Felpillantok rá, hirtelen azt sem tudom, hogy miről is beszél, aztán pillanatok alatt eszembe jut a már kissé gyűrött állapotban, a táskámban heverésző darab, ami pecséttel biztosítja, hogy bármikor elhagyhatom az övezetet, s, hogy angol állampolgár vagyok, és hasonlók.

– Igen, meg.

– Akkor már probléma remélem, hogy nem lesz – sóhajt fel.

Közelebb érve a fák már egyre szerényebb távolságban állnak egymástól, s lassan elénk is tárul a betonozott közeg, az emberek rohanó alakjai, s a hajó, amelyre éppen felfelé igyekeznek párnak. Felcsillannak a szemeim, s a lépteim már maguktól visznek előre, egyre gyorsabb, sebesebb tempóban. Kezem kicsúszik Harry zsebéből, de ő megálljt parancsol nekem. Mellém lép, és együtt haladunk tovább, immáron a többiekkel. Louisa még mindig nem tudja befogni a száját, annak ellenére, hogy Liam folyamat hozzáfűz valami igazán fájót a dologhoz.

– Este már Londonban lehetünk? – lelkendezik túlságosan is fület sértő hangon. Nem mondom, hogy már csak a halk suttogása sem irritálna, de azt hiszem, hogy ez érthető is az én esetemben.

– Ha tudsz úszni, talán – mormolom az orrom alatt, mire mellettem Harry egy mélyről jövő nevetést folyt el, de én tisztán látom oldalról is a vidámságot arcán, s a zöld szemeinek csillogását, melyekben a kusza tincsei enyhén belehullnak.

Hátrapillantok a vállam felett, s csak az értetlen arckifejezést vélem felfedezni a lány arcán, míg Niall vígan nevet, Liammel együtt. Rick nem igazán mond semmit, talán ő is tudatában van annak, hogy a lány nem éppen az esze, a felfogása miatt fogta meg.

Kilépve a kopár fák árnyékából, még mindig Harry kezét fogom, aki a másik kezében a fegyverét szorítja, ahogyan az Rick és Liam is teszi. Egyikünk sem lehet biztos abban, hogy minden rendben lesz. Ahogyan közelebb is lépünk, s észrevesznek bennünket, pár katona már a fegyverét felénk is szegezi, s az egyik erőteljes hangon kezd el beszélni, parancsokat diktálni nekünk.

– Angol tisztek vagyunk – szólal fel Harry mellettem. – Haza szeretnénk jutni angol földre, a tábort megtámadtak, amiről tudnak, a sejtéseim szerint.

– A papírjaikat! Lassan! – ordítja a férfi, aki felénk lép, míg páran továbbra is fegyvert szegeznek ránk.

Körülöttünk több tekintet is ránk szegeződik, s a hajó fedélzetéről is félve, kissé érdeklődve merednek ránk az emberek. Férfiak lézengenek a fedélzeten, nők és még gyerekek mellett, amely meglep. A szívem a torkomban dobban minden zaklatott ütemével, míg az ujjaimat már görcsösen szorítják Harryét, miközben próbálom elhitetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, s ez a jelen esetben így helyes, még ha félelmet is gyújt bennem.

– Tessék – nyújtja Harry elsőként a saját iratait, mire a férfi szinte már elmarja tőle, hogy szemügyre vegye a legépelt sorokat. A tenyerem izzadni kezd Harryében, de ő szorosan fogja még mindig, s nem enged el.

Mormol valamit a férfi az orra alatt, melyet nem igazán értek, majd visszanyújtja a papírt s az iratokat Harry felé. Ekkor az enyém kerül sorra, s lassan mindegyikünk átesik az ellenőrzésen, így a hajó felé vehetjük az irányt. Most kezdem elhinni igazán, hogy órák választanak mindössze el a lányomtól, a biztonságot jelentő otthontól, a szeretteimtől.

Harry magához von, száját egy pillanatra a hajamba nyomja, s enyhe csókot hagy maga után. Mosolyogva lépkedek felfelé, a hajó fedélzetére, ahol is egyből már lefelé haladunk. A férfi, aki még mindig kimért, egy-egy kabint biztosít nekünk, ahol rendbe szedhetjük magunkat. Ennek a híre már azt hiszem, hogy csak hab a tortán, s finom megkönnyebbülés, hogy rendbe hozhatjuk magunkat a körülményekhez képest. Vissza szeretnék fordulni Niallhez, de Harry szinte maga után von a kis beltérbe, aminek az ajtaját be is csukja magunk után. A zsákja szinte visszhangot verve esik a földre, s sietve rúgja le magáról a bakancsát is, amely itt-ott sárfoltot hagy maga után. Leteszem a sajátomat is, és én is elkezdek megszabadulni a ruháimtól, míg zokniban, nadrágban és a felsőmben zavartan nem állok a kutató tekintet előtt.

– Minden rendben, igaz? – lép közelebb, kezét a derekamra csúsztatja, s lenéz rám, mire a kezem ösztönösen mozdul meg az arca irányába mely bele is túr a kissé kusza hajába, amely előre hullik a feje tetejéről.

– Lehetne jobb? Végre hazafelé tartunk – mosolygok rá, s hagyom, hogy még közelebb vonjon magához.

– És már vár otthon rám is egy forró csokoládé?

– Hát, talán?!

Nevetve lehajol, száját egy pillanatra az enyémére illeszti, s el is szakad tőlem.

– Mész zuhanyozni? Vagy menjek előbb? De akár..

– Sietek – lépek el mellette, s a nem nagy négyzetméterekkel rendelkező helyiségbe zárkózóm.  

★

Egy törülközővel a testem körül, egy másikkal a hajamat törülgetve lépek ki a szobába, ahol Harry egy bokszer alsóban ül az ágy tetején. Felém pillant, tekintete végigsiklik rajtam, s feláll. Közelebb igyekszik és már is tudom, hogy újabb csókot szeretne lopni, ami meg is történik.

– Hm.. Még fogkrém is van? – vigyorodik el pimasz módon.

– Igen, és sokat fog segíteni rajtad – lépek el mellette, s lerogyok az ágyra egy széles vigyorral az arcomon.

– Ne szemtelenkedj – mormogja féloldalas mosollyal, s behajtja maga mögött az ajtót, majd a zuhany hangját hallom meg, s halk dúdolást, ami meglep, de a mosolyomat egy pillanatra sem hervasztja le.

A saját csomagomhoz lépve pár tiszta ruhát veszek elő, de mivel nem igazán gondolom, hogy kimozdulunk egyből, így egy fehérnemű és felső mellett döntök. A hajamat kénytelen vagyok nedvesen hagyni, de most ez sem igazán az a probléma, amely aggasztana. Az ágyon heverő takarót felhajtom, s bemászok alá. Nem a legkényelmesebb matrac, de sokkal jobb, mint a föld, amelyen meghúztuk magunkat a viharos éjszakákon. Felsóhajtok jólesően, ahogyan elnyújtózom, a szemhéjaimat lehunyom, s a nyakamig húzom az anyagot.  

– Erről nem volt szó – húz magához egy kar, az arcom egy mellkashoz simul, amely csupaszon érint meg. A mélyen búgó hang visszaránt az álomvilágból, amely egyik pillanatról a másikra ragadott magával. Keze végigsiklik az oldalamon, s a fenekemen is bátran.

– Hm, álmos vagyok – mormogom a mellkasába. – Valahogy kellene szólni otthonra.

– Kétlem, hogy találnál itt térerőt – csúszik a felsőm alá hatalmas tenyere. – Pihenj, hamarabb elmegy az idő, és otthon leszünk, mire felébredsz.

– Akkor ne legyél kíváncsi – teszem simán a derekamra a kezét.

– Ennyi finomságot se adsz nekem?

– Ideje lesz férfi módjára viselkednek, és udvarolnod – vigyorom most sem rejtőzik el, annak ellenére, hogy ő nem láthatja azt.

– Basszus, fel kell kötnöm a gatyámat. Azt hiszem, hogy Lizie lesz, akitől engedélyt kell kérnem.

– Látod, tudod te a menetet – kezemet átlendítem a csípőjén, s közelebb kúszok. – De most fogd be, és ölelj.