23.Fejezet★Forró csokoládé

K R I S T I N A

– Mami – apró léptek hangjára, küzdelmes kuszára kezdek el ébredezni. A fejem még ködös, az elmémmel, s azt sem tudom pár pillanat erejéig, hogy hol is vagyok, míg apró tenyerek meg nem érintik az arcomat. Azonnal minden a helyére kerül, szám magától húzódik egy boldog mosolyra, s a kezeim körbeölelik a kicsi testet, és a meleg takaró alá rántják. Fejünkön pihen a vastag anyag, míg vidám nevetés zengi be azt. – Mami – kiáltja újra, míg a szám többször is a puha arcocskájával találkozik.

– Jó reggelt, bébi – ölelem meg, meleg arcát az enyéméhez szorítja, s még mindig vígan kacag. Jókedve rám is átragad. – Mi ez a boldogság?

– Karácsony! – jelenti ki lelkesen, szinte már felkiáltva.

– Karácsony? – kérdezek vissza teljes döbbentséget színlelve.

– Mami! – szól rám, ahogy feltérdel, így a fény beszökik a paplan alá, az arcába húzódik az anyag, én pedig nevetve emelem fel, hogy lássam a mosolygós kislányomat, aki kócos hajjal mered rám. Enyhén rózsaszín ajkai sűrűn formálódnak újra, ahogyan a szavakat formálja, a levegőt élesen szívja magába, s a haja kócosan ül a fejecskéje tetején. – Mikulás! Sok ajándék, Mami!

– Ajándék? Jó kislány voltál?

– Mindig – bólogat hevesen, én pedig vigyorogva felülök, arcára ismételten egy csókot nyomok, s a karjaimba vonva lemászom az ágyról. Nem foglalkozva azzal, hogy be vetetlenül marad.

– Készítünk együtt egy nagy, habos forró csokoládét?

– Igen!

Lelkesedése lehengerlő, s már nekem is kellően megalapozza a napomat ez a jókedve, amely nagyon is ragadós. Kusza, barna tincseimmel játszadozik, míg én végigmegyek vele a karjaim között, a konyhába vezető úton. Az asztal mellől elmarok egy széket, melyet a pulthoz húzok, s arra teszem le Liziet. Türelmesen várja, hogy két nagyobb csészét vegyek le a szekrényből, melyet meg is teszek, így elő kerül az Alice csodaországban mesét ábrázoló kék-fehér porcelán, ami nagy kedvence.

– Összetöröd a csokoládé felét?

– Igen!

Lelkesedése nagyon is lehengerlő, még ha nem is tudja annyira, hogy mit is rejt magában a karácsony ünnepe, még is kisgyermek szemével kellően örül neki, s túlságosan is pezseg, amelyet én egyáltalán nem bánok. Örömmel, boldogsággal töltődöm fel neki köszönhetőben.

Leveszek egy tábla csokoládét, majd kicsomagolom, elfelezem, s az elővett edényt magunk elé csúsztatom, hogy a darabok abba potyogjanak. Lassan minden csokoládé bekerül a lábosba, melyet a főzőlapra helyezek, s melegíteni kezdek. Egy narancsnak a megmosott héját, s minimális levét is beleteszem, és kevergetni kezdem. Idő közben Lizie is leszáll a székről, s közelebb férkőzik még úgy is, hogy figyelmeztetem az edény és a tűzhely forróságára. Lassan tejjel felöntöm az egész elegyet, és a végső lépésekig készítem, míg végleg el nem készül. Bögrékbe töltöm, a tetejére a tejszínhabbal nem fukarkodva díszítem, s még Lizienek színes, apró cukorkákkal is megszórom.

A nappaliba megyünk át, ahol is a fa már áll az éjszakai szorgalmamnak köszönhetően, csak, hogy a kislányom arcán ezt a boldogságot láthassam, amely ma köszöntött. Leteszem a kis asztalra az édes italokat, és a kislányomra pillantok, aki megszeppenve álldogál egyik lábáról a másikra, míg a fa alatt sorakozó díszesen becsomagolt ajándékokat méregeti.

– Hát, ezek szerint nagyon jó kislány voltál – mondom, míg a puha szőnyegre ülök, a kanapé helyett, közel a fához. Helyeslően bólogat. – Akkor, azt hiszem, hogy mind a tiéd – nézelődök körbe. – A kettő szélsőn kívül – mutatok rájuk. – Azokat Laurennek és a mamának hozta a Mikulás.

Odaszalad, szinte bele veti magát a csomagok sokaságába, melyeket kihúz a fa árnyékából, s a papírdarabok pillanatok leforgása alatt kezdik el ellepni a nappali teljes területét.

A kéz, amely az arcomat simította eltűnik, s a helyét egy nagyobb, kissé érdesebb tenyér veszi át a derekamon. A bőröm finoman égni kezd a simogatás nyomán. Lassan pislogni kezdek, míg a látásom homályosan, de megmutatja, hogy egy mellkassal fekszem szemben. Lustán, sokat kezdek el pislogni, hogy kitisztuljon teljesen a pillantásom, még annak ellenére is, hogy pontosan tudom, kinek az érintése is perzseli fel a bőröm felszínét.

Tekintetem találkozik egy döbbent pillantással, melyet sötét pillák kereteznek. Erőteljes borostája sem akadályozza meg Harryt abban, hogy egy mosolyra húzza a száját, amely annyira jól áll neki. Homlokán pihen a haja, amely könnyedén hullik bármikor az arcába. A szemhéjaimat ösztönösen hunyom le, ahogyan felém nyúl, s csak ekkor tudatosul bennem, hogy a könnyeim eláztatják az arcomat, s nyomot hagynak maguk után az érzelmes álmomnak köszönhetően.

Érintése lágy, és szinte már bele hajolok a még több reményében a nagyon is hidegnek ígérkező reggelen. A takaró, s hálózsák anyagát egészen a vállamig húzom, még több meleg reményében. Arcomat a mellkasára vonja, s megszólalni sem kell ahhoz, hogy tudjam, érdekli mi is történt velem, annak ellenére, hogy némi sejtése van a dolog felől.

– Lizievel a tavalyi karácsonyunkról álmodtam... – nagyot nyelek, ahogy a szavak elhagyják a számat. – Reggel felébresztett, olyan mosollyal az arcán, hogy annak a látványa mindent felül is múlt. Annyira lelkes volt már reggel – felnyúlok, s letörlöm az arcomat most én, hiszen Harry keze visszavándorolt a csípőmre, ahol is az érintése lúdbőrt von maga után szinte az egész testemen. – Forrócsokit készítettünk, mert nem volt szívem először a reggelire száműzni őt, így azzal ültünk le a fa elé, ahol is már megszeppenve, de végül az ajándékai kicsomagolásának kezdett – elmosolyodom, s ez már őszinte boldog mosoly.

– Valószínű, hogy életed egyik legcsodásabb reggele volt – suttogja a fülembe, éppen, hogy a szavakat ki tudom venni a mélyen búgó hangjából, ami még több melegséggel áraszt el a kellemes érintése mellett.

– Csodás volt, valóban – vallom be. – Imádtam minden percét szinte az egész napnak. Valahogyan, mindig ha ő ébresztette egy-egy ilyen otthoni napunk kezdetén, már is sokkal jobban indult a napom és szívesebben másztam ki az ágyból.

– Már csak ahogyan mesélsz róla, érezhető, hogy milyen szoros közöttetek a kapcsolat, és hogy a világ egyik legédesebb kislány, édes anyukája vagy. Tudod, őszintén mondom neked, hogy minden apró kis történet, finom kis részletei után csak egyre jobban érzem a vágyat, hogy megismerjem. Hogy hazavigyem hozzá az anyukáját. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy foglyul ejtelek, és nem engedlek... hm.. mennyire kecsegtetően hangzik, nem igaz? És még romantikusnak is nevezhető – felnevetek az abszurd gondolkodásán, ami most nagyon is jól jön, még ha csak viccelődik is velem a jobb kedv érdekében. – Talán idén karácsonykor nekem is jutna egy forrócsoki?

Felnézek rá a még nagyon is korai reggeli, homályos időben. Az arcának éleit tökéletesen látom, ahogyan a szemének is a csillogása is kitűnik. A kezén támasztja meg a fejét, így néz le rám, arra a nőre, aki már talán annyiszor elsírta magát a karjaiban, mint nevetett. Talán, már körülmények között még próbálnám menteni a menthetőt, de azt hiszem, hogy most az érzelmeim kimutatása csak is a legjobb felé sodor. A tudat, hogy már csak tényleg órákban is számolható akár, hogy Liziet a karjaimba vonjam, leírhatatlan érzés.

– Valószínű, hogy akad még egy bögre majd valahol a szekrény mélyén, ami rád vár – szólalok meg kissé már vidámabban, és nagyon hálás vagyok emiatt Harrynek.

– Már is sokkal jobban vissza szeretnék térni az angol földre – sóhajt fel, s ölelésébe von, míg a szája a halántékomat súrolja.

– Valószínű, hogy ez határozta meg – nevetek fel halkan. – A családod biztosan aggódik már érted.

– Kétlem – fordul a hátára egy mélyről jövő sóhaj kíséretében. – Nekem Gemmán kívül nincs senkim.

Most én vagyok, aki a könyökein támaszkodva meg pillant le rá. A haját kiseprem az arcából, s a borostás állvonalán is végigsiklik, úgy ahogy az ujjam.

– Biztos vagyok abban, hogy nagyon is aggódik érted.

Enyhén bólint, a szemeimbe néz.

– Valóban mindennapi eset volt nálunk, hogy beszéltünk.

– Harry, ne legyél kishitű. Ő a testvéred, és biztos vagyok benne, hogy a barátaid is, akik igen közel állnak hozzád, melletted vannak, nagyon is aggódnak érted, hogy nem érkezik semmilyen hír felőled. Lehet, hogy csúnya, amit mondok, de szerintem te is tudod, hogy minden hír jobb a bizonytalanságnál. De mi tudjuk, hogy nagyon is élünk, és megyünk előre töretlenül, hogy visszajussunk a szeretteinkhez. És hidd el, hogy ennek is meglesz a jutalma. Egyszer a karjaidba ölelheted majd.

– Nekem kellett volna egy lelkesítő beszédet tartanom – simítja végig az ujjával a területet, ahol nemrég még a könnyeim szántották végig az arcomat.

– Semmit sem kell neked tartanod. Ne érezd kötelességednek, mert én elsírtam magam.

– Lizie nem is kívánhatna magának jobb édesanyát.

– De, kívánhatna, aki nem a háborút, hanem őt választja.