28.Fejezet★Múlt és jelen

K R I S T I N A

A lábaimat olyan gyorsan kapkodom, ahogyan csak tőlem telik, míg egyre több katona távoli, s egyre közeledő lépteit hallom. Harry már elérte, hogy teljes sötétségben vagyunk, így a katonák nem lőnek vaktában. Amely jelentősen meg is könnyíti a menekülésünket, vagy éppen csak annak a próbálkozását. A fegyverem élettelenül lóg a kezemben, a testem mellett. Eszembe sem jut visszafelé lőni, s inkább abban reménykedem, hogyha erre szükség van, akkor Harry megteszi helyettem. 

Fogalmam sincs, hogy merre is tartunk, ahogyan éppen jónak látom, fordulok, Harry pedig követ, és fedez egyben. Sejtelmem sincsen, hogy mit is tennék, ha szemből is jönnének, de ez a gondolat szerte is foszlik, ahogy Harry megragad, és egy sötét helyiségbe von be maga után. A lélegzetvételeim kapkodóak, szabálytalanok. Magához szorít egyik kezével, a verdeső szívét így tisztán hallom, szinte érzem, s együtt harcol az enyémével. Szorosan a falhoz simulunk, s szinte ő irányít. Úgy fordítva a fejemet, hogy ne kifelé nézzek. Amúgy sem sokat látnék, de ennek ellenére tisztán hallom a rohamos léptekkel közeledő férfiak heves lépteit. A német szavak a félelmet, a rettegést korbácsolják fel bennem még jobban. Ujjaim marokba fogják Harry felsőjének az anyagát, és igyekszem még a levegővételt is minimálisra csökkenteni, annak érdekében, hogy semmilyen jelét ne adjam, hogy itt vagyunk. Harry olyannyira hangtalan, hogy én magam sem hallom meg, ahogy kifújja a levegőt. 

Elrohannak mellettünk a férfiak, de még nem mozdulok meg, nem adok ki semmilyen hangot. Semmit sem teszek, mindössze várok, hogy Harry cselekedjen, s tegye meg az első lépést. A szemhéjaimat szorosan hunyom le, míg a hallásomra figyelve próbálom megállapítani, hogy újra ketten maradtunk-e. 

— Rossz hajóra szálltunk? — a szavaim azt hiszem, hogy nem érnek el Harryhez, de lehajtja a fejét, az ajkai a fülemet érintik. 

— Inkább ők jutottak fel a jó hajóra — mormogja a szavakat. — Meg kell találnunk a kapitányt és a többieket. Reménykedjünk, hogy nem volt annyi eszük, hogy először őket tegyék lehetetlenné.

— Liamék? 

— Sejtelmem sincs, hogy merre lehetnek — sóhajt fel. — De meglesznek, ígérem.

— Túl sok az ígéret.

— De egy a fő ígéretem. Mégpedig, hogy épségben hazajuttatlak, és ez a lényeg. 

— Menjünk tovább, rendben?

Ajkai a hajamba nyomnak egy puszit, majd megfogja a kezemet, s indul is. Követem, mást nem is tudok tenni a korom sötétség ellenére. Valamilyen mértékig meglep, de nem is, hogy ennyire könnyedén indul el. 

Hirtelen megáll, amely félelmemet csak magasabbra emeli. Megfogja a csuklómat, és elveszi a fegyveremet, mely miatt megkönnyebbülök. Az övét a nadrágja hátsó derékrészéhez nyomja, és ismételten megfogja a kezemet. Ujjai szorosan fognak, szinte fojtogatják az enyémeket, de nem emelek a kellemetlenség mellett szót. 

A szavam szinte a dobhártyámon dobban minden másodpercben. Olyan heves, a légzésem kapkodó, s semmit sem észlelek. Szinte már kábultan követem Harry lépteit, aki határozottan tart valamerre. A sötétséget igyekszem kizárni, ahogyan minden mást is. Csak az előttem haladó srácra figyelek. Kényszerítem magam, hogy figyeljek, s ne kérdezősködjek vagy csak egyszerűen ki ne csússzon a számon valami hallgatag szó.

Lábaim megremegnek, a hajó eléggé ingatag, valószínű, hogy vihar tombol odakinn, s a tenger mélyen háborog. Hirtelen a hajó megbillen, én pedig felkiáltok, s Harry után kapok, aki egyensúlyban tart végig. Számra szorítja a kezét, a tekintetét pedig nem látom, és ez az, ami a teljes tudatlanságban tart engem. Hallom, ahogy kifújja a levegőt, a mellkasa az enyémének simul, a meleg lehelete megcsap, a szemhéjaimat lehunyom, s várok. Várok Harryvel együtt arra a pillanatra, hogy bebizonyosodjon, a nagy szám kellő galibába sodor bennünket. 

Az idő óráknak tűnik, amíg állunk. A szívünk hangjának visszhangja tisztán hallható a hajó ingatag falai között. Lehet hallani sok mindent. A hangok úgy keverednek, mintha az elvárható lenne tőlük, de ennek ellenére sem észlelünk közeledő lépteket. Harry keze elhagyja a számat. Már eléggé kezdem megszokni ezt a fajta mozdulatot tőle, bármennyire is ironikus. 

— Keressük meg Liaméket — mormogja, a keze ismételten az enyémére talál. 

Egy mély mennydörgés hallatszik fel, s a messze levő fények, amelyek még megúszták Harry tetteit, villogni kezdenek, elalszanak, s pár másodperc után ismét kigyulladnak. Nem igazán tartozom azok az emberke közé, akik megijednek a viharos éjszakáktól, de most ez nem éppen segít abban, hogy elhiggyem. A tengeren hánykolódva a vihar közepén, ellenséges katonákkal körülvéve túlélhetjük ezt az egészet. 

Harry olyan magabiztosan halad, hogy ezzel még engem is teljesen lehengerel. Lehet, hogy nem ennek van itt a megfelelő ideje, s a gondolataimnak tisztának kellene maradnia, ám nehezen sikerül. Tenyerem izzadni kezd Harryében, ám ő nem engedi el, ahogyan a szorításán nem lazít. Keményen fog, vezet végig a végbeláthatatlan folyosón, amely a fénybe hív bennünket a komor sötétségből. Néha hátra-hátra pillantok vállam felett a biztonság kedvéért, bár nem igazán tehetnék semmit sem, ha bármi veszélyeset észlelnék. Csupán Harrynek tudnám jelezni, akinek az ébersége amúgy is felülmúlhatatlan. 

— Kris — egy hang a távolból a nevemet suttogja. A fejemet kapkodom minden felé, a szemeim összeszűkülnek, de semmi emberi alak nem tűnik fel a kopár falak között. Harry nem moccan, így annak tudom be, hogy talán a képzeletem szórakozik velem. Talán már az őrület szélén állok, ami nem is lenne annyira meglepő a történéseknek köszönhetően. Visszakapom előre a fejemet, hogy figyeljem merre is haladunk. — Kris — ismét a hang, ismét a nevem, és ismételten őrülten forgolódni kezdek a sötétségbe is merengek, de nem sokra megyek vele.

— Hé, mi van? 

Harry kérdő tekintetére pillantok vissza. 

— Te nem hallottad? — a homlokom ráncba szalad. 

— Mit? — megáll, teljesen felém fordul, a fegyverét erős marokkal fogja, és a zöd szemei teljesen az enyémekkel mélyednek egybe. 

— Pszt, itt vagyunk! 

Újra megszólal és Harry tekintetéből azt szűrőm le, hogy ő maga is hallotta. A szemöldöke szinte már egybeér az értetlenségének köszönhetően, amely más helyzetben valószínű, hogy mosolyt csalna az arcomra. A hátam mögé pillant én pedig követem, s reménykedem benne, hogy meglátom, amit kell, ám hiába. Minden szó nélkül kezd el húzni maga után vissza a sötétségbe a neonok alól. Egy ajtónak halk nyikorgása magára vonja a figyelmemet, s egyértelművé is válik, hogy annak az irányába tartunk. Az ajtó még jobban nyikorogni kezd, teljesen kinyílik, s egy sötét helyiség falai közé lépünk. Halkan csukódik vissza a zár is kattan, és pillanatok alatt enyhe fény tölti meg a szobát. Niall és Liam, hasonlóan fegyverrel a kezeik között állnak.

— Valaki nagyon nem akarja, hogy hazajussunk — mormogja Liam és leül az egyik ágyra. 

— Németek — ért egyet ennyivel Harry. — Valaki, bárki, kapitány egy másik katona, senki nem járt erre? 

— Nem. Ezért is volt meglepő és ijesztő, amikor fegyverlövések hallatszottak — mormogja Niall. — Bár megmondom őszintén, hogy sejtettem, hogy ti nem bírtok megmaradni a szobátokban. 

— Itt miért nem jártak? — kérdezem, figyelve arra, hogy mennyire is hangosan beszélek. — Nem mindenkit gyűjtöttek, vagy próbáltak összegyűjteni? Ennek semmi értelme, hogy szabadon hagyják az embereket.

— Minket keresnek.

Liam szavai élesen hatnak rám. 

— Ugyan olyan katonák vagytok, mint a többi társaitok, miért pont benneteket? 

Nem áll össze a kép, s még egy kellő puzzle darab hiányzik is belőle, efelől semmi kétségem sincsen. Liam tekintete Harryrre vándorol, aki a homlokába esett hajakat kisepri az arcából. 

— Meg akartak vásárolni a csapatból egy alkalommal — mormogja a szavakat. — Mondjuk úgy, hogy a háborúban is nevetségesen uralkodik az árulóknak köszönhető információforrás. 

— Fogalmazhatunk úgy is, hogy Harry, mint aki a csapat élén állt mindig is, kellett nekik, de ő nem ment bele. Akkor majdnem végeztek is vele — Liam folytatja az információt. 

Ijedten nézek az érintettre, aki talán fele annyira sincs megijedve, mint azt kellene. Nem érdekel jelenleg, hogy ezt az információt nem osztotta meg velem, most, még legalábbis. De az, hogy ennyire nyugodtan, én lezseren a falnak támaszkodva áll, miközben közlik vele, hogy a fejére vadásznak, kissé hátborzongató. 

— Hogy sikerült eltűnnöd előlük? 

A kérdésem elérve hozzá meg is szerzi minden figyelmét.

— Cselekedtem, és a szükségnek megfelelően léptem. De ne a múltban éljünk, hanem a jelenben, amivel szembe kell néznünk.

— A múlt van hatással keményen a jelenre — horkanok fel kissé. — Nem tehetsz ennyire méltatlan kijelentést, ami finoman szólva is nevetségesnek hat.

— Mikor érkeztünk el arra a pontra, hogy kioktatásra ösztönöztelek? — úgy veti felém a szavakat, hogy megtántorodom rendesen, és csupán meredek rá, még ha kissé be is kell látnom, hogy az indulataim kellene uralkodnak felettem. — Ki kell mennünk, nem rejtőzködhetünk itt, mint valami gyáva férgek. Fogalmunk sincs milyen istenverte part felé haladunk — mormogja. — Ti mentek jobbra, mi balra és tartjuk a kapcsolatot a rádiókon keresztül. 

Parancsnokot meghazudtoló módon osztja a parancsokat. Kezét a kilincsre teszi és le is nyitja azonnal, mire megdermedek az égő tekintetétől, amellyel engem vizslat. Előre megy, de maga után húz engem is, s már nincs ellenkezésre való időm.