2017. január 9., hétfő

27.Fejezet★Sötétségbe merülő kezdet

K R I S T I N A
A szívem a torkomban dobban minden egyes másodpercben. Az ajtónk előtt lábak dobogásának hangja tisztán kivehető, a kiabálásokkal és olykor fegyver eldördüléssel együtt. Szemeim könnybe lábadnak, nagyot nyelek és ösztönösen bújok Harry mellkasához. Keze még mindig a számon pihen, s azt hiszem, hogy ezzel az egyik legjobb cselekedetét hajtja végre. Hangos kiabálások, s az ajtónk előtt pár ember meg is áll. A szobánkban sötétség honol, semmi sem ad fényt, a fülem mellett mindössze Harry légzése hallható, az is alig. 
Kissé megugrom, de Harry megragad, és tart, míg a kilincs fel és le mozog türelmetlenül az egyik jóvoltából. Semmit sem értek az egészből, és ez még jobban a félelmet táplálja bennem. Ujjaim Harryére fonódnak, úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta, s valamiért úgy is értem, hogy Harry kezeibe helyezem az életemet. Bízom benne, legalábbis nagyon szeretnék hinni abban, hogy innen már valahogy csak hazakeveredünk, még ha kisebb karcolásokkal is, de az angol szárazföldre érünk. 
Nem adják fel. Mozgatják még a kilincset, amely nyikorgó hangokkal mond ellent nekik. Egy hang üti meg a fülemet, amely arra enged következtetni, mintha egy fegyvert húztak volna fel. Még jobban Harrynek préselődöm, szinte már eggyé válunk, de ő nem ellenkezik. A szemem sarkából látom, ahogy az ajtót figyeli, míg elengedi a kezemet, s az éjjeliszekrényen elhelyezkedő fegyvere felé nyúl. Remegni kezdek. Felfogom, hogy valóban jó a sejtésem, s az ajtón elhelyezkedő zárat szeretné az egyik mélyhangű férfi meglőni. Harry fegyvere a combomnak nyomódik, a másik keze még mindig a számat öleli át, míg a tekintetünk találkozik a sötétségben. Feljebb ülök, a fenekem a combja túlsó felére kerül, a lábaim pedig az övét keresztezik. A kezét nem veszi el még mindig, így az oldalához szorít teljesen. Azt hiszem, hogy mind a ketten jobbnak látjuk azt, hogy a véletlen sikítás se hagyja el a számat. A két fickó az ajtó előtt vitába kezd, majd hatalmas hangzavar keveredik még, mire a sietős, futólépéseik távolodását halljuk meg.
Harry végre elengedi a számat, s a derekam köré fonja a kezét, míg én a nyakának hajlatába temetem az arcomat. A könnyeim utat körnek, hiába is szégyenlem a gyengeségem jelét, feltörnek belőlem, s nem tudom visszafogni az enyhe remegést, amely még mindig a testemen uralkodik. Szorosan ölel, ajkait a vállamra nyomja, s hagyja, hogy lecsillapodjak egy kicsit. Tudom, hogy ez sehova sem vezet, főleg nem előre, így tényleg igyekszem összeszedni teljesen magamat, s eltávolodni tőle annyira, hogy a tekintetünk ismételten találkozni tudjon. 
— Igazad volt — suttogom, a már kézzel fogható sejtelmét. 
— Most ne ezen gondolkodj — simít végig az arcomon, s feláll. Fegyvere még mindig a kezében van, ahogyan közelebb lépked az ajtóhoz, s ellenőrzi finoman a zárat, míg a kintről már a csend beszűrődését hallgatja. 
Hallom, ahogyan a zár kattan, s ijedten nézek Harryre, aki csak annyira néz rám, hogy figyelmeztessen. Maradjak csendben. Nehéz ezt teljesítenem, de megteszem. Úgy érzem magam, mint egy kislány, aki a takaró menedékébe bújik, s már is elhiszi, hogy az ágya alatt levő szörnyek nem támadják meg. Az anyag a testemre simul, a tekintetemet pedig egy pillanatra sem szakítom el Harryről, aki lenyomja a kilincset. Enyhe nyikorgás hangja tölti be a helyiséget. A fény beáramlik a kis résen a folyosóról, ahogy kinyitja az ajtót kissé Harry. Nem tárja ki teljesen, de kijjebb lép, a fegyverét az ajtó rejtekében tartva, de szorosan fogva. 
Feje jobbra, s balra is kitekint egyaránt, arca vonulata merev, s utoljára akkor láttam ilyennek, amikor menekülünk kellett a táborból. Egyszerre tölt el rémülettel és megnyugvással. Érdekes kontraszt, de az érzéseimet nem tudom uralni, bármennyire is szeretném. Lassan visszalép, halkan becsukja az ajtót, és a kulcsot a zárban ismételten elfordítja. A homlokába lógó pár tincset kisepri és körbe-körbe tekint a helyiségben. Fegyverét az ágyra dobja, aztán a táskákhoz lépve ruhákat kapkod elő olyan sebességgel, és csendben, hogy még jobban rám hozza a frászt. Szótlansága nem igazán lendít előre, így ezért is várok arra, hogy valamit, teljesen mindegy, hogy mit, de valamit mondjon, szóljon.
— Harry — suttogom a nevét, ő pedig felém fordul és öltözködni kezd. 
— Öltözz fel, kérlek — mormogja, míg egy kapucnis pulóvert húz át a fején. 
— Mit tervezel? Kik ezek? 
— Valószínű, hogy az ellenség egységeiből pár katona — mormogja alig hallhatóan. — És még én sem tudom, hogy mit tervezek, de nem mehetünk máshova, és nem ölhetnek meg itt is mindenkit. Nem fogom megengedni — szűri a fogai között a szavakat.
— Nem kellene a hőst játszanod — csúszok oda elé, a takaró lecsúszik rólam, és a csípőjét ragadom meg, ahogyan felnézek rá, az ágyon térdelve.
— Messze állok attól, hogy ilyesmit játsszak, de katona vagyok, még mindig — simít végig az arcomon. — Fogalmam sincs, hogy pontosan mi folyik az ajtón kívül, de meg kell tudnom. Nem ülhetek itt, várva arra, hogy mi is fog történni. Esküt tettem. Ártatlan emberek vannak odakinn, és itt vagy te is. Nem vagy buta, tudom, hogy félsz, és ez a félelem beszél belőled, de megígértem, hogy hazaviszlek, épségben. Nem fogom hagyni, hogy kicsivel a cél előtt veszítsünk el mindent. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a cél előtt megforduljak.
Megfogja a kezemet, és maga felé invitál, és lemászom az ágyról, s elkezdem felvenni a ruhákat, melyeket az én táskámból kapkodott elő. Felveszi a fegyverét, majd a táskájához lép, s abban kezd el kutatni. Egy másik is előkerül, én pedig értetlenül meredek rá, ahogyan felém tartja a markolatával. 
— Tudod, hogy nem vagyok jó barátságban velük — nyelek egy nagyot, míg ő magabiztosan fogja mind a kettő lőfegyvert. 
— Megnyugtatna, ha nálad lenne.
— És a végén, még véletlen benned lenne egy golyó — nyögök fel szinte már fájdalmas arckifejezéssel, mint egy kislány. Erre semmi szüksége jelenleg, és szégyenlem is magam a viselkedésem miatt, amiért egy ilyen helyzet ennyire elveszi az eszemet, s inkább csak pánikba esek tiszta gondolatok helyett. 
— Reméljük, hogy nem kerül sor arra, hogy használnod kelljen — kis mosolyra húzza a száját, de tudom, hogy egyáltalán nincsen jó kedvében, melyet teljesen meg is értek.  — Ha még is, ne felém tartsd, és magad fele se, kérlek. De csak a végsőben biztosítsd ki, biztos, ami biztos. De garantálom, ha hazamegyünk, megtanítalak lőni.
— Ha hazajutok, soha nem lesz szükségem rá.
Olyan halkan beszélünk, még is isszuk a másik szavait ebben a torokszorító időben is. 
— Nem most van itt annak az ideje, hogy ezt megvitassuk — jelenti ki, s ellép mellőlem. — De egyezzünk meg annyiban, hogy soha nem lehet tudni, mikor lesz szükséged egy fegyver használatára.
— Harry… 
Ujját a szája elé helyezi, jelezve ismételten, hogy maradjak csendben. Az ajtónál áll, a füle rásimul a sima felületre, míg a tekintete az enyémét tartja fogva. Léptek, rohamos léptek haladnak el az ajtónk előtt, jobbról balra. Harry vár egy keveset, majd eltávolodik az ajtótól, annyira, hogy a suttogása nem szűrődjön ki a nehéz ajtón át. 
— Maradj mellettem, a fegyvert így tartsd — fogja meg a kezemet, s lefelé irányítja a fegyver csövét. — Ami a legfontosabb, hogy csendben, halkan kell mennünk.
— Hova? Harry, ne…
— De, igen, ki kell mennünk — simít végig az arcomon. — Ne aggódj, nem engedem, hogy bajod essen.
Bármennyire is törekszik arra, hogy a szavai megnyugvással töltsenek el, nem éppen a nyugalom, amely megszállja a benső gondolataimat. Még is enyhén megmozdítom a fejemet, ezzel a tudtára adva, hogy értettem, amit mondott.
— És menni is fog? — lép közelebb, ám édes mosolya nem játszik az ajkain, csak a komor tekintete, amely marad. Ujjaival a hajamba túr, magához von, míg a válaszomat várja. Újfent egy bólintással felelek, mire közelebb hajol még jobban, s szája egy pillanat erejéig az számhoz ér. Reszkető szívverésemet csak felerősíti a cselekedete. — Minden rendben lesz, túl leszünk ezen is.
Az ajtó enyhe nyikorgása most sem marad el. Harry kipillant a folyosóra, amely kivételesen a csendtől telt, ám ez csak felzavarja a dolgokat. Nem békés, inkább feldúlt. A fegyvert úgy tartom, ahogy elvárja tőlem, s ahogy én is jobbnak látom, a biztonság érdekében. Még mindig nem tetszik annak a gondolata, hogy egy töltött fegyverrel kövessem Harryt, de nem ellenkezem már. Minden lépésemre ügyelek, hogy semmilyen hangot ne adjon. Mögénk is folyamat pillantok, bár Harry is sűrűn megteszi ezt, ahogyan a hosszú, végét nem látható folyosón lépkedünk. Igyekszem elhitetni magammal, hogy csak egy őrült rémálomban vagyunk, s nem kezdődik szinte minden előröl. Ahogyan egy kissé előrébb jutunk, ahogy kezdjük látni a fényt az alagút végén, nem szürkül be hirtelen, s szakad ránk ismételten minden rossz. 
Megdermedek, mikor hirtelen Harry hátának ütközöm, aki hátra sem néz rám, csak sokadjára ma már jelzi, hogy ne szólaljak meg. Egy gyér fénnyel ellepett folyosón állunk, igen kevés takarásban, míg annak a végén két katona sétál áll, fegyverrel a kezükben. Már felismerem, még ha nem is értem, de a német szavak a fülembe csúsznak. Az egyik felröhög, míg én szívem szerint felhorkannék ezen. Az undor ragad magával, annak a tudatára, hogy őnekik sikerült a hajó fedélzetére kerülniük, és jókedvűen nevetgélnek, míg Isten tudja, hogy hány ember életét oltották már ki. 
Eltűnnek, Harry pedig a másik irányba indul tovább. Követem, a tenyerem már izzad a szoros fogástól, de nem lazítom meg az ujjaimat fegyver körül. Figyelem Harry minden mozzanatát, az izmai minden rezdülését, melyek a pulcsin át is látszanak, persze nem annyira, mintha egy poló feszes anyaga simulna rá. Megrázom kissé a fejemet, a gondolataim elűzése érdekében. Jelenleg az életünk forog kockán, ahogyan még sok emberé. Az álmodozás még bőven ráér. Kamasz lánynak érzem magam, de pillanatok alatt ismertetem magammal a helyzetet, s a helyére kerül minden.
Ujjaim Harry felsőjének anyagát összegyűrik, ezzel biztosan tartva vele a tempót, ő pedig nem ellenkezik. Lábdobogások hangja most sem marad el. Megállunk, de nem tudunk sehova sem húzódni, így várom. Harry éberen figyel, arca félelmet kelt bennem, s ha én lennék az ellenfél, biztosan egy nézésétől már a föld mélyén lennék mindent feladva. Az ujjaim már görcsösen fogják a fegyvert. A légzésem szinte már kézzel fogható a folyosón, míg Harry szerintem a levegővételtől megkíméli magát. Annyira komoly, haragos és éber, hogy ilyennek még nem láttam soha. Ennyire nem volt masszív, amikor a tábort támadták be, de ezt annak tudom be, hogy a terepet ott tökéletesen ismerte, míg itt szinte vakon jár.
A léptek egyre közelebb érnek, én pedig a fejemet kapkodom, míg a folyosó végén fel nem tűnnek a katonák. Megfagy a levegő, megtántorodnak, de alig egy másodpercig tart, mert németül valamit felénk kiáltanak, de Harry nem pihen meg. A másik irányba rántva magával kezd el futni, míg a neonokat a plafonon sorban lövi ki, hol előttünk, hol mögöttünk. Sötétségbe borul lassan az egész folyosó, és még több ember kiáltások halljuk meg, s fegyverek elsülését, melyre felkiáltok ijedten. 
Harry nem szólal meg, ideje sincs valóban, míg teljesen eléri, hogy sötétség legyen mindenhol körülöttünk. Kevés segítséggel, s a navigálásával haladok, míg közben attól rettegek, hogy egy golyó egyikünket eltalálja, s nem jó irányba ér véget ez a háború.

5 megjegyzés:

  1. Uram atyám :D ez rohadt izgi volt :D én tuti ott ájultam volna el a helyükbe :D most meg lehet izgulni hogy mi lesz velük :D de isteni volt :D és Harry egy igazi férfi de tényleg :D �� alig várom a következőt :D ��❤

    VálaszTörlés
  2. OMG....❤❤❤❤❤

    Hogy én ezt mennyire IMÁDOM...❤❤❤

    Hogy én mennyire szeretnék egy Harry- t.....❤❤❤❤

    Miért mincsenek ilyen pasik a földön... vagy csak nagyon messze vannak???

    Na mindegy... A légyek az, hogy alig várom a folytatást....❤❤

    VálaszTörlés
  3. Úristen! :ooo imádom ahogy befejezted! (érezd az iróniát!!) remelem sietsz a kovivel imádom! <3

    VálaszTörlés
  4. Ahhhh miert van olyan erzesem h rossz hajora szalltak?

    VálaszTörlés
  5. Jézusom, már annyira vártam az új részt!! ��
    És imádtam, nagyon izgi volt! ��
    Nagyon várom a következőt!! ��

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.