35.Fejezet★Ketten

H A R R Y

 A hétvége olyan hamar nyomot hagy rajtam, ahogyan a háború ezelőtt sosem. Magányosan a lakásom falai között, őrjítő. Szinte csak malmozom, sok minden jár a fejemben, de egyik gondolatot sem tudom teljesen értelmes, egybefüggő dologgá fűzni. Már a bejárónőm is itt járt, és készített egy ínycsiklandó reggelit is, ami elfogyasztása mellett váltottunk pár szót. Mirella, olyan mintha a második édesanyám lenne. Talán hasonlóan is gondoskodik rólam, és ez nagyon is jól esik, hogy a szürke hétköznapjaimat ilyenkor felpezsdíti a mosolyával és az apró csipkelődéseivel. 

Ken lelkére kötöttem, hogy írjon be annyi gyakorlatra, amennyire csak lehetséges, még az éjszakákat is képes vagyok benn tölteni a laktanyán, csak ne itthon kelljen semmittevőként gubbasztanom, aminek tudom, hogy az lesz a következménye előbb-utóbb, hogy a falba fogom verni a fejemet. Na, remélem, hogy ennek soha nem jön el az ideje.

A gondolataim Kris felé kalandoznak. A múltkori találkozásunk óta nem sikerül össze futnunk, de én sem voltam az, aki kereste, vagy éppen ő engemet. Panaszkodásom nincs okom, és nem is akarok hirtelenjében egy pöccsé válni. Nyilván mind a kettőnknek van élete, neki egy kislánya is, aki mindennél fontosabb számára, és ez így is van jól.

Túl sok szabadidőm lett – állapítom meg.

Feltörök pár tojást, a felhevült serpenyőbe dobok egy kis sonkát, és összeállítom a késői reggelimet, vagy akár már ebédnek is nevezhető ételt. Szinte forrón, türelmetlenül kezdem egyenesen a serpenyőből enni, ropogós pirítóssal, amíg meg nem zavarnak. Felállok, útközben megtörlöm a számat a szalvétával, és felrántom a bejáratiajtómat. 

- Csak nem reggelivel vársz?

Szagol a levegőbe igen látványosan, miközben beront a lakásomba. 

- Mi a helyzet? – zárom be az ajtót és Liam nyomába megyek, aki már a konyhámba szemez a reggelimmel. – Kérsz?

- Nem, már reggeliztem, de egy jó feketét elfogadok.

Ledobja magát a székre, én meg a kezébe nyomom a bögrét, hogy készítse el magának a kávét. A géphez lép és le is főzi, amíg én a reggelimet folytatom.

- Lola?

- Dolgozik, én pedig utálok otthon ülni egyedül – ül vissza velem szembe. – Gondoltam meglátogatom a cimborám, és bajtársam.

- Fejezd be ezt a szart – rajzolok a levegőben egy kört a villával. – Valamit akarsz.

- Visszamegyek.

Homlokomon érzem, hogy mély ráncok keletkeznek az értetlenségnek köszönhetően. Teljesen értem, hogy mire gondol, de valahogy még sem akarom elhinni, hogy ez így lehetséges. Én magam is elgondolkoztam ennek lehetőségén, de Ken hadakozott azonnal.

- Engedélyt kaptál vagy parancsot?

- Engedélyt. Sajnos nem azonnal, pár hetet még itthon kell töltenem, de kötelességemnek érzem, hogy visszamenjek.

Azonnal befejezek minden cselekvésemet és teljes figyelmemet Liamnek szentelem. Azonnal járni kezd az agyam, és teljesen megértem, amit mond. Átérzem, hogy így gondolkozik. Valóban a túloldalon még mindig elkel a segítség, annak ellenére, hogy mennyi időt töltöttünk ott. Fogalmam sincs, hogy a bázison mi lehet. Illetve van. Kibaszott nagy paszitás. Csak remélni tudom, hogy amit lehetett, eltűntettünk időben.

- Bassza meg. Nem gondoltam, hogy ma reggel ilyennel állítasz ide.

Felröhög.

- Semmihez sem értek Harry, ha pedig itthon ülök, csak megbolondulok. Muszáj visszamennem és segítenem.

Egyetértek vele és már is ropogtatni kezdem a kezemet, az agyam peregni kezd és a gondolatok vadul cikázni benne.

- És mit szólt ehhez a menyasszonyod?

- Hát, ez a problémám nagyobbik része – szisszen fel. – Nem tudja. Őrjöngött, amikor hazaértem. Csodálom, hogy nem a sürgősségin kötött ki. Nem értem, hogy miért közvetítik ennyire részletesen a híreket a tv-ben. 

- Ja, csak az emberekre hozzák a szívbajt. És hogy gondoltad, lelépsz? Vagy mielőtt eltűnnél közlőd, hogy „szia, visszamentem a frontra”?

- Ne basztass már haver! Majd kitalálok valamit.

- Ha nem a háborúba lőnek le, ő maga fog kinyírni téged.

- Kösz, számítottam rád.

★

Liammel a közeli konditerembe leérve úgy érzem, hogy feltöltődöm. Lábaim azonnal a futópad felé visznek, melyre felpattanok és felveszem fokozatosan a szokásos tempómat. Mivel a tél a nyakunkon van, így a szabadtéri kocogást kénytelen vagyok felváltani a teremmel. Azonnal úgy érzem, hogy a testem élni kezd.

- Mi a helyzet Kristinaval? – Liam lép fel a mellettem levő futópadra és elkezdi felvenni velem az ütemet.

- Találkoztam vele a laktanyán, de ennyi. Azóta nem láttam.

- Hogy viseli, hogy itthon van?

- Hogy viselné? Egy háborús övezetből tért haza, olyan körülmények között, amiknek nem szabadott volna megtörténnie. 

- Tudom, haver, nyugi. Látom érzékeny témára tapintottam. Bár már ott is látni lehetett, hogy van valami.

- Most arra vagy kíváncsi, hogy együtt vagyunk-e? – röhögök fel, míg rásandítok. – Hagy párkapcsolatosat játsszunk-e?

Felröhögök és Liam is elröhögi magát. 

- Ne legyél már komolytalan! Ezek igazán fontos kérdések. 

- Megvagyunk, és ennyi. Nem igazán tudom ezt ragozni. Dolgozom, ő a kislányával van, éljük az életünket.

- Micsoda diplomatikus válasz, de oké, elengedem a témát. 

- Inkább azt mondd, hogy mennyire kötötték meg a csomót a farkad körül. Hogy halad az esküvő szervezés?

- Ez az, amiről nem akarok hallani, bassza meg, mindenhol színes anyagok, meghívók tömkelegével van tele a lakás. Arról ne is beszéljünk, hogy lassan cukorbeteg leszek a sütemények, torták kóstolásától. 

Felröhögök. Élvezem, hogy ennyire szenved, neki kellett ez a perpatvar. Bár tény, hogy Lola valóban szereti az én kemény haveromat, akinek sokszor vér és seb fedi a testét. Sokszor még a lelkét is, annak ellenére, hogy mi sosem mutatjuk.

- Valami jót válassz! 

- Meg leszel hívva? 

Rám vigyorog az izzadt fejével, én pedig megingatva a fejemet inkább tovább szedem a lábaimat a gében, mielőtt tovább mennék másikra.

K R I S T I N A

Britany annyira lelkesen fogad, hogy már rémisztően hat rám. Lizie el is tűnik a gyerekekkel. Rózsaszín tüll szoknyája csak úgy libeg a lábai között. Igazi kis hercegnő, és ennek minden percét ki is használja. El is tűnik a csodásan feldíszített ház belsejében, és a rózsaszín lufik elnyelik.

- Örülök, hogy eljöttetek - Britany mosolyog rám, mikor átnyújtom neki a kislányának hozott ajándékot, melyet betesz a többi közé. – Segítenél a kis szendvicsekkel?

- Persze.

Követem a konyhába, ahol az aprósütemények már tálcán sorakoznak, és a szendvicsek nagy része is készen van.

- És mesélj, mi a helyzet veletek?

- Velünk? – először Harry jut az eszembe hirtelenjében. Kezembe veszek egy kést, és a bagett szeleteket elkezdem megkenni krémsajttal. 

- Lizievel és veled – furcsállóan néz rám. – Tudom, hogy a franciáknál voltál. Gondolom, hogy megviselt ez az egész.

- Megviselt? – horkanok szinte fel, egyáltalán nem nőiesen. – Háborúba voltam a katonák mellett. Enyhén lehetne megviseltnek leírni az állapotomat. 

- Persze, meg tudom érteni...

Felröhögök, és ránézek. 

- Nem, nem tudod megérteni. Aki nem volt ott, fogalma sincs, hogy mit élnek át az emberek. Hogy a katonák mennyi mindenen mennek keresztül, az ápolók és az egész nép, aki ott van és harcol. 

- Nem akartalak felkavarni.

- Köszönjük, hogy meghívtál bennünket Brits, de nem szeretnék erről beszélni. Első sorban, mert megérteni, úgy sem tudod, másodszempontból pedig azért nem, mert nem állunk ennyire közel egymáshoz. Meghívtál, mert akartál valami pletykát, és utálom, hogy a lányomat is belerángatod ebbe, de legalább ő játszik, tortát egyik, és csillámporban úszik, míg én vérben, fagyban és fájdalomban.

Látom, hogy a torkára fagy a szó, és kikerekedett szemekkel mered rám, de utálom, hogy emiatt most többen keresik a társaságomat és minél több mindent szeretnének kihúzni belőlem különböző okokból. Segíteni úgy sem tudnak rajtam, mert fogalmuk sincs. Mondhatják, hogy együtt éreznek velem, hogy megértik, sajnálják. A sajnálatuk nem kell. Nincs szükségem erre. Egyetlen egy emberre van szükségem ezen téren, és most ostobának tűnhetek, butának és felelőtlennek, de nem érdekel. Harry az, aki ott volt velem teljesen, átélte, megnyíltunk egymásnak, most itt vagyunk. Együtt vagyunk.