48.Fejezet★Rózsaszín felhő

 H A R R Y

A nappali, túlságosan is kényelmes kanapéján heverészünk, de folyamatosan a gondolataim kavarodnak, hogy vajon mi történhetett, amíg távol voltam. Tudomásomra jutott, hogy Kristina ott hagyta a hadsereget, a laktanyát, de még most sem kötöttem az orrára, hogy az információ birtokában vagyok. Megvárom, amíg a maga módján elkezd mesélni.

- Essünk túl rajta – ül fel, hogy velem szemben legyen. A szemeimbe néz, de az övéiben fájdalommal keveredő kétségbeesést látok, ami nagyon nem tetszik. – Eljöttem a laktanyától.

Bólintok.

- Tudom – vallom be, hiszen nincs miért titkolóznom előtte.

- Bolondnak néztél te is – kezd bele, én pedig szólásra nyitom a számat, de ujját az ajkaimra teszi, s elhallgattat. – Louisa nem a képzeletem szüleménye volt. A lakásomba is bejutott, ahogyan később Chris is.

- Mi van? Ez most csak valami vicc, ugye? Mi az, hogy a lakásodba betörtek? És Chris? 

- Hidd el, én voltam a legjobban meglepődve, amikor szembe néztem vele a múlt éjszaka. A szobám ajtajában állt és figyelt.

- Tessék? – olyan sokkos leszek, amilyen még életemben nem voltam. Egyszerre áraszt el a düh és az értelmetlenség egyvelege. – És ezekről miért nem tájékoztattál engem? 

Tudom, hogy nem őt kellene büntetnem, és nem ő tehet erről az egész szarról, ami körül vesz bennünket, de reméltem, hogyha bármi probléma van, akkor értesít valahogyan, hiszen Niallel tartotta a kapcsolatot. 

- Valószínű, hogy sokkal fontosabb problémákkal küzdöttél meg.

- Azért ne aprózzuk el, hogy a halott exed életre kelt. 

Kissé meghökken a szavaim hallatán, de hát ez az igazság bassza meg. Nem kételkedem Krisben, és a kettőnk között levő kapcsolatban, de akkor sem mehetünk el a tény mellett, hogy a lánya apja, és hogy nekik is volt komolyan párkapcsolatuk. 

- Ne haragudj, de bassza meg – húzódom el tőle, mert érzem, hogy térre van szükségem. – Még valami esetleg?

- Azt sejtem, hogy Ken tudta mindvégig. 

- Ezt honnan gondolod?

Felsóhajt, és a kanapé támlájának dől. Égnek emeli a tekintetét, de a kopár plafon sem tud igazán választ adni a számára.

- Furcsa volt, folyamatosan engem vádolt minden hülyeséggel. Loptak, vagyis Louisa lopott a laktanya gyógyszerészeti készletéből. 

- Mi az ördög van ezzel az emberrel is? 

- Chris a fia.

- Leszarom, ez akkor is el van cseszve, könyörgöm. Te pedig a közös gyermeketek anyja vagy! Mi a szar? Bár nincs gyerekem, de tudom, hogy nem bírnék ki egy napot sem, hogy ne lássam, ne ennyi időt.

- Nekem nem kell megmagyaráznod. Kész szenvedés volt Dunkirkban lennem.

- Beszéltél is vele?

- Nem, amint feloltottam a lámpát eltűnt, és hiába mentem utána. Az utcán láttam, mert figyelt, és ott jelent meg mellette Louisa.

- Mint valami rossz drámai krimi, komolyan – sóhajtva én is hátra dőlök a kanapénak. – Louisaval sem beszéltél?

- Senkivel. Egyikük sem adott esélyt rá, vagy én voltam túlságosan lassú.

- Azért ne beszéljünk úgy róla, mintha annyira kibaszott természetes lenne, hogy éjnek idején betörnek a lakásodba.

- Nem, persze, hogy nem az. Ezért is költöztem el, de ezeket semmi nem állítja meg.

- Mindenképpen riasztórendszert szereltetünk fel. Ha nem vagyok itt, akkor is biztonságban akarlak tudni benneteket. Az azért kissé megnyugtat majd, bár tény, hogy senkit sem fog megállítani.

- Megint mész valahova?

- Nem. Most Liam-el az esküvőig mindenképpen itthon maradunk, de nem is akarlak itt hagyni téged újra. Főleg nem ilyen körülmények között, hogy ezek azt hiszik, hogy kibaszott istenek és bármit megtehetnek.

Közelebb bújik hozzám, mellkasomra hajtja a fejét, és érzem, hogy megnyugszik. Ajkait a nyakam bőrére nyomja, én pedig szorosabban fonom köré a karjaimat. Megnyugvás, békesség áraszt el, amikor így a közelében van, a sok faszság ellenére is. Szívem szerint azonnal mennék, és a két idióta után mennék, de most kihasználom a nekünk járó pillanatot. Viszont biztos vagyok abban, hogy nem fogok megnyugodni, amíg a kezeim közé nem kapom őket.

Azt hittem én naivan, hogyha hazajövök, megpihenhetek, feltöltődhetem a szerelmem karjaiban, de ismételten csak a problémák szakadtak ránk. Örülök, hogy itt vagyok és nem hagyom magára, de reménykedtem benne, hogy ténylegesen magunkra koncentrálva tölthetjük a napokat. Ehelyett számon kell kérnem egy idiótát, aki kiengedett valamilyen oknál fogva a kezei közül egy ilyen nagyszerű nőt, és a kislányukat, akik minden szeretetet megérdemelnek. Ám én roppant hálás is vagyok ennek az idiótának, hiszen valószínű, ha nem tette volna meg, most nem lennénk így itt.

K R I S T I N A

Melengeti a lelkemet, ahogyan a szőnyegre nézek, ahol a szeretett férfi a kislányommal, aki a mindenem, valami hercegnős színezőt pingálnak ki, míg én a vacsora elkészítésével vagyok elfoglalva. Kissé szándékosan is vonultam félre, hogy ők jobban megismerjék egymást, de azt hiszem, hogy Lizienél jobb kislány nem is kaphattam volna, mert annyira közvetlenül fogadta Harryt az életünkben, hogy az még engem is meglepett, pedig tudatában vagyok annak, hogy tényleg könnyen barátkozik az emberekkel. 

Lizie szája be sem áll, Harry pedig olyan lelkesen hallgatja, és vissza is kérdez sok mindennel kapcsolatban, hogy a szívem feltöltődik, és még többet akar elcsenni a pillanatukból. Szívesen ülnék velük, és közelebb a melegséges pillanathoz, de én visszafordítom a figyelmemet a vacsorára, ami lassan már a túlságosan is elterelt figyelmemnek köszönhetően leég, amit nagyon nem szeretnék.

- H, ez rózsaszín legyen – csípem el kislányom szavait fél füllel.

- Jól van, ez jó lesz? Mint a pörgős szoknyád – pillantok fel, és látom, hogy Harry a csillogó szoknya fodraira pillant, amit Lizie visel.

- Igen, igen. Ő egy hercegnő.

- Mint te?

- Nem – sóhajt fel gondterhelten. – Én nem vagyok hercegnő.

- Hát tudod bárki lehet hercegnő. És szerintem te már az vagy, anyukáddal együtt.

- Nem, te butus – kuncog Lizie. – Én csak egy kislány vagyok.

- A legaranyosabb és legszebb, akivel valaha találkoztam az óperenciás tengeren túl.

Biccenti pici fejét, nyelvét kidugja és a színezésre összpontosít újra.

★

Lizie már alszik a szobájába, ami egy harc volt, mert Harrynek kellett mesét olvasnia neki. Nem mondom, hogy nem egy érdekes, felemelő élmény volt hallgatni a mély, búgó hangon, ahogyan a tündérvárosról olvas a rózsaszín szobába, az apró ágyon, ahova a lányom mellé kuporodott. Ám ő annyira boldog volt ettől, hogy még én is meglepődtem. Amint elaludt a kicsi, ajkait a homlokára nyomta, és csatlakozott hozzám.

Már az ágyban heverészünk, én pedig a kezét simogatom a mellkasához bújva. Elmosolyodom annak láttán, hogy a tetoválásai Lizie filceinek hála színt kaptak, és igazán rózsaszín lett a balja, ami még a fürdésnél sem igazán jött le, mindössze megkopott kissé. Mondtam neki, hogy ne hagyja, de tántoríthatatlan volt, és úgy láttam, hogy a kemény katona messze van, és helyette a játékos Harry van velünk, aki kissé újra gyerekké válik a kislányomnak köszönhetően.

- Csodálatos a lányod. Köszönöm, hogy megismerhettem.

- Azért az elkerülhetetlen volt – nézek fel rá.

- Tudom, de akkor is, köszönöm a bizalmat, és ígérem, hogy nagyon boldoggá foglak tenni benneteket.

Halántékon csókol, én pedig hiszek a szavainak.