Érzem, hogy a takaró körbe öleli a meztelen testemet. Feljebb húzom magamon az anyagot, de a szemeimet nem tudom még kinyitni. Élvezem a reggeli levegőt, amely az ablakon áramlik be, melyet a nyárnak köszönhetően folyamatosan nyitva hagyunk. Lágy szellők cirógatják a bőrömet, arcomat jobban a párnába fúrom és igyekszem visszaaludni egy keveset, amíg megtehetem.
Szinte felnyögök az ajtó halk nyílásának hallatán, és a meztelen lábak közeledésének a parkettán. Próbálom még a levegőt is minél csendesebben venni, de amint ujjak cikáznak végig a gerincem mentén, beleborzongom. Ajkak követik az ujjbegyek nyomát, és a nyakamba csókol. Fogai finoman a bőrömet karcolják, mire felmordulok, és mocorogni kezdtem.
- Tudtam, hogy ébren vagy – mosolyát érzem a bőrömön.
- Még öt percet, kérlek.
- Vár a felnőtt élet, szívem.
Felsóhajtok, és lusta módon a hátamra gördülök. Lassan pislogásra kényszerítem magam és szembe találom magam a legtökéletesebb férfival, aki már hosszú évek óta mellettem van. Valószínű, hogy ki akar nyírni, ugyanis még így, az évek múlásával sem halványult a sármossága. A számomra tökéletes felsőteste, melyhez a kinyújtott ujjam hozzáér, és végig cikázik rajta. A hegek a szokásos helyen a tetoválásai mellett, ahogy a mosolya is az arcán, a csillogó tekintetével, melyre a szívem hevesebben kezd el dobbanni minden másodperc töredéke alatt.
Leteszi a kezében levő gőzölgő bögrét és lehajol hozzám. Szája finoman érinti meg az enyémet, ajkai szeretve simogatnak, és még többet akarok. A vágyam fellángol, ahogyan azt oly rengetegszer tette mocskos módon az évek alatt. A korunkkal ellentétben még mindig fiatalnak, s pezsgőnek érzem kettőnket, és imádom, amikor kis randevúkkal kényeztet, miknek finom csókolózások a vége.
- Muszáj dolgoznom mennem, ahogy neked is – kisebb puszik közepette mormolja a szavakat a számra. Keze a takaró alá csúszik, a fenekembe csíp én pedig mocorogni kezdek, és felülök végül. Tekintete a csupasz melleimre vándorol, amely az évek során árulók módjára adták meg magukat, de ő így is szeret engem, vagy éppen őket.
Nézőpont kérdése.
Ujja megérint, de el is szakad, és erős ember lévén feláll mellőlem, és elkezd öltözködni. Hamar a szexi férfiból katona vállik, én pedig felsóhajtok, mint valami tini, aki a fiújában gyönyörködik.
Visszatér hozzám, és olyan hevesen ránt magához, hogy szinte megnyekkenek.
- Nem adhatsz egy kis szabadnapot?
- Nem, bébi – magához ölel, és elég kontrasztot érezek aközött, hogy a durva, katonai egyenruhája a meztelen testemnek simul. Még is tetszik, és feléled bennem a nő. – De este kárpótollak.
- És esetleg most? – kezdek alkudozni, de tudom, hogyha valamit mond, az úgy is van. Legalábbis ilyenkor.
- Viselkedj – paskolja finoman meg a hátsómat és magamra hagy a hálóba, hogy összekapjam magamat.
★
- Anyu – lép Lorette hozzám már a konyhában készülődve, aki már kész felnőtt. A gimnázium teljesen magával ragadta és már kész nő lett belőle, Harry legnagyobb szívfájdalmára. Múltkor hazahozta az első udvarlóját, de azt hiszem abban a percben meg is bánta, ahogy Harry górcső alá vette a srácot. Mintha valami katonai kiképzésen lett volna szegény. – Iskola után Dan elvisz a vidámparkba – pirul el. – Kicsit később jövök.
- Rendben, de...
- Tessék? – jelenik meg Harry. – Vidámparkba megyünk?
- Nem szívem, mi nem. Csak Lorette és Dan. – ütögetem meg a mellkasát, és elkezdtem a lakásból kitessékelni őket.
- Ugyan már, hiszen mekkora móka lenne!
Elengedem a fülem mellett a próbálkozását. Még szerencse, hogy együtt járunk be a laktanyára, így nem tud meglógni előlem. Bár tudom, hogy bármire képes.
- Lucas! – kiáltok a fiúnknak, aki kettesével szedi a lépcsőfokokat. Egyszer orra bukik. Tisztára az apja hasonmása, míg Loretta az én kiköpött másom. Ikrek, és az életünket bearanyozták, annak ellenére, hogy most néha felsóhajtok, mielőtt megszólalok, amikor csak előttem állnak.
- Itt vagyok, bocs – ezzel elhalad mellettem, arcomra nyom egy puszit, és az autójához megy. Ő viszi a testvérét is iskolába, így én Harryvel tudok menni a laktanyára.
Elköszönők a gyerekektől, bár már tudom, hogy kissé ciki vagyok, de akkor is az anyai szívem mindig óckodik attól, hogy elhagyják az otthonunkat. A védelmet, melyet Harryvel felépítettünk.
- Este ugyan úgy a vacsoraasztalnál fognak ülni veled.
- Tudom – csatolom be az övemet. – De akkor is a kisgyerekeink Harry.
- Szeretnél kisgyereket? – néz rám, ahogy kihajt a főútra.
- Tessék? Nem!
- Hm, imádtalak terhesen.
Látom, hogy elmereng.
Izgatott vagyok-e? Gyenge kifejezése annak az érzésnek, ami bennem tombol. A dobozon szépen meghúzom a masnit, ami tudom, hogy részletkérdés, de muszáj, hogy elfoglaljam magamat és a gondolataimat valamivel, amíg Harry ki nem ér a fürdőből. Nem mellesleg pedig szép dekorációja is, s időhúzás mire Harry felbontja majd.
Pár perc és nyílik a fürdő ajtaja, majd megjelenik előttem a dögös férfi, aki tényleg nincs tisztában azzal, hogy milyen hatással is van rám. A vízcsepp végiggördül kidolgozott felsőtestén, egészen a törülköző anyagjáig, ahol is eltűnik, és már is eszembe van, hogy én is mennyire szívesen tűnnék el az anyaga alatt. Nagyot nyelek, ám felkapom a tekintetem, ahogy Harry az állam alá nyúl, és eléri, hogy a szemeibe nézzek.
- Bébi, idefenn vagyok – pajkos mosolya villan meg az arcán, majd lehajol és kedvesen megcsókol. Nem tolakodó, még ha én azt is szeretném, hogy az legyen. – Mi ez?
- Tessék? – nem értem a kérdést.
- A doboz – pillant le a lábaim között levő díszdobozra.
- Oh, igen – köszörülöm meg a torkomat ostoba módon, míg ő mocskosul vigyorog. Úgy letörölném a képéről a mosolyát egy piszkos csókkal, de most koncentrálnom kell. Megfogom a kis ajándékot, és felé nyújtom. – A tied.
- Nincs szülinapom. Elfelejtettem volna valamit évfordulót?
- Ne aggódj, ha így lenne, már széttiportalak volna, kedvesem – nevetek fel. – Nem, nincs semmi, csupán egy kis meglepetés.
- Kíváncsivá tettél.
Felnyitja a dobozt, és a szavai elállnak a lélegzetével együtt, ahogy kiemeli a két apró katonai rugdalózót. Felpillant rám, és talán most először látom, hogy elérzékenyül, s a szavakat keresi.
- Kisbabánk lesz?
- Kisbabáink – helyesbítek.
Leteszi az apró ruhadarabokat és lágyan az ölébe vonva csókot hint ajkaimra, míg keze a pocakomra simul, ami még láthatatlan, de mi tudjuk, és hatalmas örömmel, s szeretettel várjuk őket.
H A R R Y
Beérve a laktanyába azonnal az irodámba megyek, melyet annyira utálok. Inkább terepen lennék, de már más feladatköröm van. Többek között az egyik legfontosabb, hogy irányítsam a bázist, és a családom mellett legyek. Olykor jó kimenni a lőtérre és fegyvert ragadni, kissé puskaporossá válni, ám a terepgyakorlatokhoz is néha becsatlakozom, hogy ne fásuljak be.
A jelentéseket olvasva már az agyam kifolyik sokszor, ám Ken helyett engem véltek a legtökéletesebbnek a pozíció betöltésére. Nem mondom, hogy rossz dolog este innen hazamenni és a családommal tölteni a fennmaradó időmet, de azért hiányoznak az éles helyzetek.
Kopogás zavarja meg a gondolataimat, ám választ nem adok, már is kitárul az ajtó. Szélesen elmosolyodom, és felállok, megkerülöm az asztalom.
- Kislányom – Lizie viszonozza az ölelésemet.
Büszkén mérem végig a katonai egyenruhában.
- Csak köszönni jöttem, apa.
- Mióta vagy talpon? – a beosztásra nézek a falon, és akárhogy is számolok, bővel túlórában van. – Anyád meg fog ölni.
- Még szerencse, hogy nem kell megtudnia – vigyorog.
Ahogy a mondat elhagyja a száját, Kris lép be az ajtón. Becsukja maga után, és közelebb lép hozzánk, átöleli és arcon csókolja a lányát, még én az asztalnak támaszkodva nézem a pillanatot. A szemeim láttára cseperedett felnőtt nővé Lizie, és most a hadsereg tagja, ami ellen Kris nagyon is harcolt, de ezt a csatát elég hamar elvesztette.
- Még nem mentél haza? – már is leszúrja. – Pihenésre van szükséged. Ha Harry megírja a beosztást, annak úgy kell lennie.
- Kris – szólok közben. – Szerintem el tudja dönteni, hogy mi a helyes a számára. És itt vagyunk, vigyázunk rá. A bázison is tud aludni.
Rám sandít és tudom, hogy most arra gondol, hogy miként is használtuk mi anno azokat a fennlevő szobákat. Megköszörüli a torkát.
- Menj haza, és pihend ki magad. Este várunk vacsorára Noahval.
- Ott leszünk.
Egy-egy puszival elköszön és már magunkra is hagy bennünket.
- Mikor lett belőle felnőtt nő? – kérdezi sóhajtva, de tudom, hogy csak elmereng, míg a mellkasomnak dől. – Ahogy Lucas és Lorette is. Hova rohan az idő?
Magamhoz ölelem szorosan, és a hajába csókolok. Magamban köszönetet mondok, hogy az életembe lépett bosszantóan egy háború közepén, hosszú évekkel ezelőtt.
- V É G E -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.