- Istenem, Kris! – Lola szeli át a lakás teljes hosszát. Karjaiba von, szorosan ölel, semmit nem szólt, csak tart, és nem mondom, hogy megnyugtat, de nem taszítom el magamtól. – Meg fogjuk találni rendben? Itt lesz veled hamarosan épségben.
Mi mást is mondhatna?
Értékelem a szavait, bár jelenleg a kétségbeesésem túlnő rajtuk. Könnyeim égetik az arcomat, a szavak nem jönnek a torkomban, úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok, és a gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, őrült labirintust alkotva, melyből a kiutat nem találom. Az érzéseimet megfogalmazni sem tudom, a szívem szinte meg akar állni a tátongó űr miatt, ami benne keletkezett órákkal ezelőtt.
A legszörnyűbb érzés.
A kislányom.
A mindenem.
Zajlik körülöttem az élet. Harry a szoba végében Liammel susmotól valamit, és bármennyire is akarok odamenni hozzá, a lábaim nem engedelmeskednek. A kanapén lerogyva, a könnyeimmel átáztatva mindent újra, s újra végig pörgetem magamban, hogy hol vétettem hibát. Mikor csúszott ki ennyire minden a kezeim közül, hogy miért ilyen elcseszett a világ, és legfőképpen miért az én kislányom esik a tűzbe ebben az őrült történetben.
Felnézek Lolára, akinek a szája mozog, de valahogy a szavak elvesznek a térben, semmivé válnak, s nem jutnak el a tudatomig.
H A R R Y
Szívem szerint a falba verném a kezemet, ami egyáltalán nem oldana meg semmit, csak minimális feszültségtől segítene megszabadulni.
Hogy ideges vagyok-e?
Azt garantálhatom, hogy gyár megfogalmazása annak, ami bennem tombol. Bár nem a vérszerinti gyermekemről van szó, még is a szívemhez nőtt ez a csöppség, az anyukájáról nem is beszélve, aki összeroskadva, nem szólva senkihez, végtagremegéssel ül a kanapén, ahol még a barátnője sem tud neki túl sok támogatást adni.
Nem is lehet.
Ne éljünk álomvilágban, ez egy kibaszottul elcseszett világ.
Még is egy kislányt, hogy lehet ebbe az egészbe belevonni? Ezeknek a férgeknek semmi sem szent, amíg a kezeim közé nem kapom őket, a torkukat kellően megszorongatva, hátha valami értelem szivárog majd bele, amely kétlem.
Kétlem, hogy túl sokáig vesznek levegőt ezen a Földön, ha az ujjaim a nyakuk körül szorul majd meg.
- Mit tervezel?
Liam vonja magára a figyelmemet.
- Megkeresem és kiherélem.
Kinézek az ablakon, már sokadjára. Fogalmam sincs, hogy mire is várok, de valami kell, hogy lefoglaljam magam és átgondoljam minél tisztább fejjel az egészet, ami lehetetlennek tűnik.
Liam telefonja csörögni kezd, mire felkapja azonnal. Végig a szemeimbe néz, és szavak nélkül is értem az egészet. Amíg ő beszél, a kanapéhoz megyek, és térdre rogyok Kristina előtt.
Vörös, égő szemekkel néz le rám.
A szívem megszakad.
Szemeiben üresség és szomorúság kettősének zűrös kavalkádját látom. Az arcát megsimítom, a kusza tincseket visszatűrőm a füle mögé, és közelebb vonom magamhoz a fenekénél átölelve őt. Homloka az enyémnek döccen, hallom, hogy mélyen magába szívja a levegőt, kezei a kezeimet keresik, én pedig hagyom, hogy az ujjainkat egybefonja.
- Visszahozom neked, ígérem, rendben bébi?
Egy bólintást kapok válaszul, de nekem jelenleg ennyi reakció is bőven elég. Arcára nyomom a számat és szorosan megölelem. Tudom, hogy ez nem valami nagy segítség, de biztosítani akarom neki, hogy mellette állok és bármit megteszek azért, hogy visszakapjuk Liziet.
- Itt marad veled Lola, mi Liamel elmegyünk, oké?
Valóban kérdés, de választ nem várok rá, főleg nem ellenkezést.
Annak nem adok helyet most.
Látom, hogy szólni akar, de nem engedem neki. Szájára nyomok egy rövid, gyengéd csókot, és felállok. Liammel már ki is megyünk a lakásból.
★
Liam mellettem ül, ahogy behajtok a laktanya kapuján. Szinte porfelhőt hagyok magam mögött, miközben megállok az ajtóban. Még arra sem fáradozom, hogy a parkolóba álljak. Kipattanok az autóból és egyenesen a szolgálati fegyveremért igyekszem a barátommal a nyomomban.
Többen köszönnek, én tőlem viszont csupán biccentésre telik, míg egyenesen a célom felé nyújtom meg a lépteim. Belökőm az ajtót a fegyvertárnál, és az adatbáziskezelőhöz lépek. Felmutatom neki az irataim, amellyel ki tudom kérni a fegyveremet, eleinte furcsállóan néz rám.
- Lőgyakorlat.
- Arra biztosítva vannak a fegyverek, Mr.Styles.
Olyan haragot áraszthatok magamból, amely kellően megreszketi, mert látom rajta a gondolkodás nyomát. Felsóhajt. Pötyögni kezd valamit a gépen, amiért mondanám, hogy hálás vagyok, de nézzük úgy, hogy kibaszott nagy szerencséje van, hogy nem akadékoskodik tovább, mielőtt az asztalba csapnám az arcát.
Nem vagyok jó kedvemben.
- Harry?
Ken irányába nézek, aki megjelenik mögöttünk. Tekintete kérdő, bosszús, de nem jobban ingerültebb az enyémnél. Azt garantálom.
- Ken.
- Miért van szükséged a fegyveredre? – szerencsére már nálam van a pisztoly, ahogyan Liam-é is, így az útonálló kibaszottul nem akadékoskodhat nekem.
- Gyakorlatra megyünk – végül is az igazat mondom, hiszen élő célpont lesz, tehát a lőgyakorlat megfogalmazás teljesen tiszta.
- Miféle gyakorlat? Nem vagytok szolgálatban.
Elindulok kifelé, el egyenesen Ken mellett Liammel együtt. Megragadja a kezemet és a szemeim közé néz. Szívem szerint az ő koponyájának is neki nyomnám a fegyverem csövét, mert biztos vagyok abban, hogy a féreg fiával kapcsolatban sok információ birtokában van.
- Styles, állj meg! Ez parancs! – hangzik olyan fennhéjázón a szájából, hogy szívesen az öklömet az állába verném.
Kirántom a kezemet és folytatom az utamat.
- Jól meggondoltad? – Liam von kérdőre, de tudom, hogy ő csak a következmények miatt. – Tudod, hogy melletted állok teljes vállszélességgel, természetesen.
- Értékelem, de tudod, hogy milyen következményei lehetnek ennek az egésznek.
- Nem számít.
Kirontunk az épület ajtaján, és csodálkozom, hogy a vészcsengők nem szólalnak fel. Ám tudom, hogy Ken a nyomunkban van. Sőt abban is biztos vagyok, hogy a mocsok fiát már értesítette. Garantálom, hogy ő lesz a következő, aki meg fogja kapni, amit érdemel, ha Lizie visszakerül az édesanyjához.
Chrisnek még sejtelme sincs arról, hogy milyen az, amikor a haragom lecsap, annak köveztkeztében, hogy a szeretteimet bántja. Mert Elisabeth bár nem a vérszerinti lányom, én úgy tekintek rá, mintha az lenne, és ez az érzés úgy érzem, hogy teljesen felemészt. Bármit megtennék érte és Krisért, s ez soha nem fog változni, ha rajtam múlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.